IX. RONTO PÁL. | Magyar Történeti Életrajzok

IX. RONTO PÁL.

A közkatona helyzete a múlt században. A Rontó Pál tartalma. Személyének kérdése. Az elbeszélés és történet megegyezése. Az egri Rontó-hagyomány. A Benyovszky szolgája.

SOHA SEM emelkedett Gvadányi költői pályáján annyira, mint a Falusi Nótáriussal, de egyszer legalább megközelitette még azt a színvonalat. Az ő másik emlékezetes alkotása Rontó Pál. Nem volt ugyan ennek hatása oly gyors és csattanós: de érdeme és sikere nem kisebb. Sorsa, szerencséje, dicsősége is azonos. Rontó ép oly halhatatlan, mint Zajtay, ama jeles hazafi. Rontó Pál, a mint említettük, az első szökött katona az irodalomban, teljesen ismerős körből, a magyar nép életéből van kikapva, úgy, hogy közvetlenűl érintette a közönséget. Hiszen abban az időben, mikor a legénység gyűjtésének két módja volt: önkéntes beállás és kötéllel fogás, a mikor sokan álltak be a toborzókon, vidám muzsika-szóra, csalogató biztatásra, pillanatnyi fölgerjedésben vagy virágos kedvben, a mikor sokat elfogtak mások boszúja vagy a magok ügyetlensége miatt, később lecsillapodva és kijózanodva, vagy a kegyetlenűl kemény bánás következtében elkedvetlenedve s elkeseredve – nagy számmal szöktek meg. Mert vas fegyelem uralkodott, önkénykedéssel és hatalmaskodással, a nehéz szolgálatban minden kicsi mulasztásért vasra-verés és vesszőfutás járta; s a szegény jobbágy fia minden értelmessége és igyekezete mellett sem emelkedhetett vagy legfeljebb őrmesterségig juthatott. Gvadányi generális létére ismerte ezt a lassú előléptetést s nem hiában mondatja az öreg Rontóval, fia jövőjéről való tervezgetése közben, hogy ha katona lesz, méltóságra viheti.* Kevés idő alatt, úgy húsz esztendő múlva, káplárságra juthat. Kónyi János, érdemes elbeszélőnk, a magyar hazának együgyű hadi szolgája, a mint magát írogatta, keservesen tapasztalta is; írói pályájára mint őrmester lépett s azt mint őrmester hagyta el; húsz esztendő alatt (1773–1792) nem haladt tovább. Sok pedig mint közlegény őszüle meg, kitanúlva csinyben, elfásúlva bűnben, hacsak meg nem ugrott. Mert mindez természetes következményeként meghozta és megszaporította a szökést. Gvadányi negyven esztendős katonáskodása alatt jól. ismerhette ezt a bajt s ha nem is szám, de arány szerint híven jellemezhet; s azt írja, hogy mikor Rontó Lengyelországba szökött és Vajkovszky kapitány companiájába beállt, ott sok volt a szökevény, csak magyar közöttük volt vagy hatvan legény;* mikor pedig Benyovszkyhoz érkezett és hozzája csatlakozott, ennek valami hatszáz katonája volt

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. 41. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. 178. l.

«ezek desentorok,
Többnyire mind véres szájú nagy magyarok.»*

Ugyanaz. 282. l.

A szolgálatban a végletes büntetés, lassú előmenetel, a szökevényekkel rideg elbánás, következetes üldözés, elfogatás esetében a biztos halál, a meggyalázó bitófa a népben szánalmat és rokonszenvet ébresztett a szerencsétlenek iránt. Különben is a nép szelíden mérlegeli a vétség fokát, elfogúltan érezi a törvény szigorát s a kettő között nem igen vonja meg az összefüggést, az erkölcsi következtetést: a hatalommal szemben mindég az üldözöttel érez, annak pártjára áll. Hiszen ez az ő vére és csontja, kihez a születés vagy szenvedés rokoni kötelékei fűzik. A mint a mesében az üldözött ártatlanság hányatásait és küzdelmeit szerető részvéttel kíséri, úgy az étetben is a nem épen ártatlan üldözött kalandor vergődésein és sikerein mindig szánakozó érdeklődéssel csügg. A szegény legény és szökött katona, csak gonosz ne legyen, a népnek gyakori hőse. Furfangos csínjeik, vakmerő kalandjaik, mikbe vérök szilajsága vagy a hatalom embertelensége sodorja őket, a nép képzelődésére erősen hatnak; bámulással és becsüléssel töltik el, mely könnyen szeretetre változik. Nem a bűnt palástolja, legalább nem ez az erkölcsi érzése, hanem a vitézkedést ismeri el; s ha szorongatott hősének sikerűl a hatalmat kijátszania, felültetnie, rászednie vagy megcsúfolnia, jóízűen megkaczagja. Mulattatja, foglalkoztatja; elkezdi gyermeksége és ifjúsága viselt dolgait kutatni, ha meg nem találja, kiszövi: mert annyi furfangos csíny és vakmerő kaland, annyi hősködés és híresség csak úgy az ágon nem teremhetett, a nép hite szerint kellett alapjának lennie. Bizonyosan már a gyermekben és ifjúban is volt valami rendkívűli.

50. GYALOG KATONA.

Gvadányi jól ismerte a népet. Rontó Pál választása és előadása tanúskodik róla. Minő gondos és pontos minden apróság följegyzésében, mi hősére vonatkozik, bölcsőjétől koporsójáig. Ám tekintsünk végig életén.

Hősünk 1734-ben, a borsodmegyei Sajó-Keresztúron született; apja Rontó Dávid, anyja Sárkány Judith, így igazán sárkány-tejet szopott. Apja módos paraszt-gazda, írni tudó; majd bíró, majd esküdt; a currenseket rendesen ő olvassa el s Miskolczon a falu dolgait rendesen ő viszi. Most épen, a mint esti imádságra nyolczat harangoznak, a szomszédban ivott, míg felesége vajudott és szaladt haza, a mint az a bajon átesett. Pali burokban jött a világra; szíve irányában jegye volt, kivont magyar kard, a mi mind kétszeres örömet okozott. Volt is mozgalom a háznál! a Daru ló az istállóban vinnyogott, a Bodri kutya vigyorgott, az apa meg a gyereket meghordozta a Darunál, Bodrinál, mindenütt, s mindjárt megjósolta, hogy nagy, derék vitéz lesz belőle. Tart is jeles keresztelőt, kilencz koma-párral, de a Pali igazi keresztapja mégis Tüzes András, keresztanyja ennek felesége: Aczél Kata. A míg a készülődések folynak, Dávid gazda behajt Miskolczra s két minoritát: Pater Tiburtiust és Frater Onofriust, kihozza keresztelni. A csök nagy vígassággal s annyi ételfogással megy végbe, hogy a múlt század egész népi szakácstudománya benne van; esznek-isznak másnap virradtig. A sok czédaság miatt Frater Onofrius az istállóba búvik, csak a vendégek oszlása után jön elő és az öreg Rontó vissza viszi társával együtt, a miskolczi kolostorba.

A gyermek nő, mint afféle egyetlen fiú. Etetik, minél fogva két pofája olyan kövér, mint a trombitásnak; kényeztetik, inge újja csipkés, szegése végig pamuttal van kivarrva. Anyja tiszta lévén, minden héten kétszer megmossa fejét, három rétbe fonja üstökét, fekete szalaggal, ha ugyan a gyermek jó előre meg nem szökik, nyáron a sűrű dudvába, télen a szalma-kazalba, honnan csak nagy kérésekre és igéretekre sompolyog elő. Imádkozni, keresztet vetni hamar megtanúl; de bizony nem a miatyánkon, azon járt esze, hogy mit játszik, vagy mit eszik? Mert mohón kapott mindenen, meg is unta mohón, úgy hagy játékszere nem tartott három napig. Bár apja kertjében gyümölcs elég termett, az uraságéba járt dézsmálni; a pásztorok megnyomják, elverik; apja megvesszőzi, a kapu oszlopához kötözi, megjósolja neki, hogy akasztófa virága lesz: mindettől vissza nem riad; sőt a szomszédos zsidóhoz betör, de rajta veszt, az ablak-vasba szorúl, aztán szigorú atyja kezébe kerül. Végre a sok csíny következése elől megugorva, egy vak koldús énekes inasa lesz, míg ennek is talyigáját egy dombra vezeti, hátuljával posványnak, akkor, mivel hetekig éheztette, mind a két rúdjánál fogva megtaszítja urastul, úgy hogy rohanvást hanyatlik lefelé, a tojások, rakott tarisznyák jobbra-balra hömpölyögnek, a talyiga posványba fordúl, a vak koldús hegedűstűl a zsombék közé borúl; ő pedig nagy félszszel haza koldúlja magát, hol előbb torva szemekkel nézik, majd kötéllel lelkesen elverik, aztán kegyelembe veszik, s iskolába készítik, hogy deákúl tanúljon, mert úgy egész világban szerencsés lehet: ha szerzetes leszen, fölviheti guardiánságra vagy kosta-fráterségre, püspökségre vagy helyettes plébánosságra; ha pedig katona lesz, a mire legalkalmasabb, «mert ritka bialborjú erősebb nálánál», 20 év alatt káplárságra, s ha kiüt a háború és eltart egy kis ideig, úgy hatvan esztendeig feldmarschallságra vagy alhadnagyságra juthat; ha meg a polgári pályát választja, az ország cancellárja vagy harmadik megyei fiscus lehet. Az öreg Rontó ennyi mindenféle kilátással édesgeti Miskolczra, a minoritákhoz, hol eleinte jól indúl, aztán egyre bitangol; gazdája fiával a gazda boltjában lopogat, kávéházba járogat, míg az évet befejezve, szünetre Anti barátjával hazatér. Szórakozni elnéznek a szikszai vásárba, hol katonának állanak a b. Splényi-ezredbe, s már peczkesen kardjukat csörgetik-börgetik, mire szüleik észreveszik s áldozattal kiváltják és a két mákvirágot egymástól elválasztják.

Az iskolai év kezdetével összekerűlnek megint, most szigorúbb mentor vezetése alatt; de mégis kifognak rajta. Anti, Gyöngyvirág Jóska által, egy szent-andréi gazdag tőzsértől apja nevében és aláírásával 300 frtot vesz fel s dorbézolni és koczkázni járnak, míg a mentor reá jő, eltiltja, miért megcsúfolják, elüldözik; utoljára rajta vesztenek. Gyöngyvirág Jóska hűvösre kerűl, Anti és Pali istenes verést kap és szétvetik őket. Rontó most Egerbe jut, hol poetaságig viszi: e tudományt tudni kedve volt, mert úgy is «jól tudott hazudni». Azonban csakhamar mulatozik, praeceptora iddogál, ő meg tánczol; éjente eljár faluzni, miért kénytelen megszökni. Szolnokon át az újszászi pusztára menekül, hol csikós bojtárnak beszegődik; segít gazdájának lovat lopni, a lopott jószágot Pesten, Zsibón, Debreczenben eladni, hol megismerkednek a deressel, 30 botig; aztán katonának csap fel Jászberényben a Nádor-huszárezredbe. Vállaira függesztette az angyal-bőröket, oldalára kardot és tarsolyt kötött, lábára sarkantyús csizmát húzott; a káplár füleinél hunczfutlikat nyírt, azt rózsavizes írral megkente s mint a kacsa farkát felgöndörítette, fejét pedig beporozta. S kapott egy jó Mokány nevű lovat. Aztán maga is toborzott, majd Budán felesküdt. Anti pajtásával véletlenűl találkozott, ki megvendégelte és megajándékozta, de most már becsületes keresményéből. Úgy tért vissza Jászberénybe, honnan háborúba indúltak s öt hétre eljutottak Prágába, Csehország metropolisába; de ezrede nagy hegyek között, Szászország határszélén fekszik. Tiszteinek, különösen kapitányának kedvencze, kivel egy téli reggel hóban-fagyban Kadenbe lovagol. A kapitány lova az úttalan útakon megsikamol s az árokba dől s az ő lába kificzamol. Rontó csak hátán húzhatja ki és szánkón szállítja haza. Elégedett volna, de két levél katonáskodó jó kedvében megzavarja; az egyik Anti betegségéről, a másik atyja haragjáról. Az öreg leveszi kezét róla. Megilletődésében felfogadja, hogy megjavítja életét. Alig várja a tavaszt, hogy a háború megnyilván, vitézi hírt-nevet szerezzen.

PRÁGA LÁTKÉPE.

Megindúlnak az ezredek, lobognak a zászlók. S ő ezredével Freibergbe kerűl. Puskák ropogása, ágyúk durrogása s a golyók fütyülése elálmélkodtatja; de felbuzdúl, űzi a burkus kuruczokat, zsákmányol pénzt és lovat; egy vén katona átveszi és elsikkasztja. Legalább tanúlt, most már szerzeményét nem bízza másra. Arany órát, lánczot, arany pixist, szilaj paripát, melyért kapitányától 100 aranyat kap, szed össze; a sok szerencse elszédíti, koczkajátékos lesz; éjszakáz, korhelykedik, lovát elhanyagolja, tisztjei szeretetét elveszti, pénze eljátszásával csak burgonyán él, elkeseredve három hitvány társával: Búszerzővel, Dallossal és Gyúró Pistával az uraság majorjából tehenet lop: rajta kapják, elzárják, megvesszőzik, mert a

Katonának csupán jó erkölcs pánczélja,
Ha ebbe öltözött, bizonyos a czélja.

Rontó a jó erkölcsöt elhagyva, egyik veszedelemből a másikba esik. Lovát Marienbergnél kilövik alóla, rosszat kap helyette; lenézik, becsmérlik; elbúsulva a poroszokhoz szökik, Kleist elé vezetik: de a császári seregek a muszkákkal Berlint meglepik, a ruhatárat tönkre teszik, Potsdamot és Sansoucit pusztítják, Torgaunál a poroszokat legyőzik. Hősünk ezekkel Magdeburg felé siet, de Ziethen Drezda alá űzi vissza a császáriakat. Rontót itt elfogják, Csehországba viszik, hol Stockhaus, Verhör és Kriegsrecht várja:

«Mivel hogy Rontó Pál istenét, királyát
Megcsalta, elhagyta zászlójának alját.»

Halálra ítélik, s a pap hiában vígasztalja, hogy az isten szereti, mert üdvösségre rövid úton vezeti; nem igen akar üdvözülni. Kérik számára a kegyelmet: előbb két zászlótartó, majd sok úr és dáma, aztán a szerzetesek, majd a bíró egész tanácsával, aztán a városi népség, majd az ispotály, végre apró gyermekek kara: de az ezredes, noha jó ember, szökevényeknek nem kegyelmez; már ki is vezetik a vesztő-helyre, az akasztófa alá, előbb apjától és anyjától érzékeny levéllel elbúcsúzván, midőn végre az ezredes gróf Hadik, a vezér, leányának kérésére kegyelmet ad neki: úgy tetszik; a sors kiengesztelődött iránta, felebbvalói újra pártfogásba veszik s két álló esztendeig, a meddig a háború tart, jól is megy dolga. 1763-ban meglevén a hubertsburgi béke, Rontó ezrede visszajő Magyarországba és négy vármegyében szállásolják el: Szathmár, Ugocsa, Bereg, Máramaros megyékben; ő Máramarosba esik, a Verchovinába, mely a megyét Lengyelországtól elválasztja, hol az oroszokat és oláhokat koppasztja, vámpirt űzve a compania jegyzőkönyvéből merített bűvös igékkel. Innen két esztendő múlva Husztra, majd Huklivára teszik, hol szintén két esztendőt tölt; míg a huszti vendéglőben négy sószállító tiszt vacsorál, Rontó is bemegy, kitliben, fején csákóval, kezén dohányzacskóval; egy itcze bort kér és pipára gyújt. A tisztek mereven nézik, majd egyikök felugrik, csákóját leüti fejéről, pipáját kicsapja szájából, hogy tanuljon morest: Rontó fellobban, haza robban, fölnyergel, mundirt vesz, kardot köt, karabélyt tölt, lőve és vagdalkozva visszaront. A kocsmáros a gyertyát hirtelen leüti az asztalról, a négy tiszt elhallgat. Rontó lő és vagdalkozik s abban a hiszemben, hogy mind a négyet megölte, még az éjjel megszökik Lengyelországba. Így kerül gróf Benyovszky szolgálatába, kivel muszka fogságra jut, majd Szibériába száműzetve, előbb a tobolszki, aztán a tomszki, jakuczki és ochoczki kormányzóságba, majd Kamcsatkába, a bolsericzki kerűletbe, hol osztozik ura fölkelésében és hányatásaiban az ázsiai és afrikai tengereken és szigeteken, mindig visszavisszasóvárogva Magyarországba; osztozik madagascari első vállalatában is. Végre urával Párisba, Bécsbe, majd honába tér, miután előbb kegyelmet kapott; grófjától és asszonyától nagy búsan elválik, Sajó-Keresztúrra lemegy egy miskolczi görög szekerén, de öreg atyja házát az uraság elvette és más jobbágyat telepített bele; ő már csak szülei sírjára borúlhat. Egerbe vonúl, a hol a Rácz-utczában házat vesz; ehhez szőlőt és három rétet gazdálkodva pénzét kamatoztatva, csöndesen éldegél, csöndesen elhal.

Ime, a Rontó Pál története. Minden ízében népies. Szerkezete egyszerű életírás, de ennek keretében a hős jelleme, bár elnagyolva, lélektanilag következetesen kerekedik ki. Már világra jöttekor, mint a Nagy Sándor születésekor, csodajelek mutatkoznak. A ló vinnyog, a kutya vigyorog, s mint a mesebeli hősök, burokban születik, kivont magyar karddal a szíve irányában. Előre hirdetik, hogy nagy, derék vitéz lesz. Aztán erős, vastag gyermek, mint Toldi kicsi korában; olyan mint a bial-bornyú. Előbb kényeztetett, majd vásott, mint rendszerint az egyetlen fiú. Mohón kap mindenen, mohón meg is únja. Korán tilosba jár, nem rosszaságból, hanem vére felforrásából, mely hirtelen el-elkapja, mert nem tanúlta meg fegyelmezni, rajta uralkodni. Már mint gyermek, kalandos, mint diák: mulatság, koczka, táncz, leány bolondja, mi végre is a pusztába űzi, csikós bojtárnak és a katonasághoz nyalka huszárnak. Az új élet, új fegyelem eleinte rendben tartja; de később hadi zsákmánya, szerencséje játékosságra, hanyagságra, sőt lopásra vetemíti; s mihelyt a keménységet éreztetik vele, kész a daczra és szökésre, mint a gyermek a szülei házban. Így hanyatlik fokról-fokra, nem megátalkodott gonoszságból, hanem könnyelműségből és szenvedélyességből. A magába-szállás az apai levélre, a javulás az ezredes kegyelmére el-elfogja, visszatörődik a rendbe és fegyelembe; de már félünk, hogy féktelen paripája, a heves indulat, elragadja megint. Némi tanúltsága, melyet az iskolából a közlegénységbe hozott magával, hadi bátorsága, melyet nem egyszer vitézkedve tanúsított, bizonyos önérzettel, büszkeséggel tölti el szívét; érzi, ha nem is az emberi méltóságot, hanem azt a hetykeséget, hogy ki a legény a csárdában: s azt a német sószállító tisztek türelmetlenségére meg is mutatja. Aztán elbujdosik, mint a mesebeli hősök, a század egyik leglángeszűbb és legmerészebb kalandorának, gróf Benyovszky Móricznak oldalán hetedhét országon keresztűl, sőt tovább, ismeretlen tengereken át, ismeretlen világokba és szigetekbe, a jó magyar cseléd benfentes bizalmasságával és önfeláldozó hűségével mindenütt. Kedélyessége nem egyszer földeríti urát is; hűsége, gondoskodása pedig nem egyszer mélyen megindító. A mint öregszik, a szerint csillapszik, de ragaszkodása és szeretete urához annál jobban erősödik; epekedése és reménysége a szülőföld után annál sóvárabb. S e kettős nemes tulajdonsága kiengesztel iránta, örömest elfeledjük botlásait és vétkeit, melyekért úgy is régen keservesen megszenvedett; úgy, hogy jól esik tudnunk, hogy utoljára szerencsésen meghúzódott egri révében.

51. «RONTÓ PÁL» CZÍMLAPJA.

Mi ez a Rontó? Valódi vagy képzeleti alak? A költő az elhitetés minden erejével vitatja, újra meg újra hangoztatja, hogy élt és ezredében katonáskodott: maga jól ismerte. S nemcsak az elbeszélés keretében festi élő alakúl, de az elbeszélésen kívűl előszóban és jegyzetben ismételve, mint hiteles és bizonyító tanúra hivatkozik reája. Mindenekelőtt kijelenti, hogy könyve, melyet néhány előkelő pesti nő kérésére, e syrének énekelésére írt, – mert hiszen Jupitert is lehúzta az égből egy asszonyi állat, – valóságos történet, azért senki se tartsa költeményes románnak; hőse Rontó Pál és gróf Benyovszky Móricz; de a magyar lovas katona története megelőzi a gróf történetét, mert a gróf szerepe csak ott kezdődik, a midőn Rontó Pál, nem messze Krakkótól, Lengyelország városától, hozzája érkezett; már ezelőtt pedig Rontóval sok dolog esett, mert sokkal öregebb is volt.

«Mindezek után – írja a generális – senki ne tartsa az én Rontómat azon Rontónak lenni, a ki a gróf Tökölyi Imrének, ki is hétszáz magyarokkal és sok tatárokkal s oláhokkal Törcs-várának passusán, 1690-dik esztendőbe Erdélybe, a hadaknak kikémlésére be akarván csapni, kémje vala, és gróf Heister és gróf Teleki Mihály konyhájokba pecsenyét forgatott; mert akkor az én Rontóm még világon sem volt és azon kém Rontónak a keresztneve nem Pál, hanem István vala. Rontó Pál pedig egy regimentbe volt velem és én főstrázsamestere voltam, s hivatalom mellett az akasztófa alá is én vezettem ki, az hét esztendeig folyt prussus háborúba. 1790-ik esztendőbe országgyűlésen levén Budán, megtudván ő ottan létemet, fölkeresett és kilencz napokig el sem eresztettem. Ezen alkalmatossággal mint a maga életét, úgy a grófét is, az vele esett történetekkel elbeszéllette előttem; sőt a mint néki mondottam, mint volnának némely dolgaik a könyvbe kitéve, sokat meghamisított és előttem úgy a mint kitettem, beszéllette.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. VIII. és IX. ll.

S a mikor a költő a Benyovszky életében a gróf elfogatását, Krakkó felé szállítását s a szövetségesek által való megszabadítását leírja, verses megjegyzésűl azt veti utána, hogy így adja elő az a német könyv, mely gróf Benyovszkyról szól; de mikor Rontó 1790-ben Budán nála volt, úgy beszélte, hogy biz a muszka őket Lublinnál elfogta, Krakkóba szállította s onnan megszöktek; ő a grófot a város árkába kötélen leeresztette, maga meg utána ereszkedett; így jutottak Spiczkibe; a mi Gvadányi szerint igazabbnak látszik s megmagyarázza a későbbi kemény bánást a gróf iránt, mert a muszka nem hadi tisztnek, szökevénynek tekintette.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. VIII. és IX. ll.

S a mikor a grófnak sakk-nyereményeit fölemlíti, jegyzet alatt oda teszi, hogy Rontó Pált megkérdezte, mikép igaz volna-e, hogy ura ezen játékkal oly sokat nyert, mire azt felelte, hogy ezt nem látta, de pénze mindig volt.*

Ugyanott. 159. l.

S a mikor Gvadányi a kamcsatkai menekülést mondja el, a német könyve ellenében megint Rontóra hivatkozik, mint hiteles tanúra, hogy ez úgy beszélte, hogy legelőször a kasamatákat törték fel, a rabokat kiszabadították, fölfegyverezték, s egyesűlt erővel a várba rontottak; a kormányzót ki ölte meg, nem tudja: de hogy a cancellariust ő vágta le, azt állitotta; hogy a gróf nem kapott sebet, bár mindenütt ott volt a tűzben és serényen parancsolt; másnapra virradóra látta, hogy a kormányzó leánya, Afanásia, még mindég a gróf oldalán járt.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. 324. l.

S a mikor Gvadányi arról beszél, hogy Makaó városa és az angolok mindenkép meg akarták a gróf jegyzeteit szerezni, a német életírás megvilágosítására ismét Rontóra hivatkozik, hogy ez Benyovszkyval egy értelemben úgy adta elő, mikép a spanyolok, de főként a hollandok, francziák és angolok sok esztendő óta kerestek a tengereken oly útat, a melyen a Jeges-tengerre juthatnának s kereskedésüket a világ azon részébe bevihetnék: – a gróf jegyzetei reményük szerint erre tájékozásúl szolgáltak volna.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. 418. l.

S a mikor Gvadányi elbeszélése a német forrás után elvégződik, azzal folytatja, hogy mind Benyovszky, mind pedig Rontó Pál Budán előadta, mi történt vélek Párisban, azért utánok elmondja ő is, mind a grófnak hazánkban történt dolgaival, miket számtalanon tudnak, mind a Rontó elválásával együtt, hogy hová szakadt és mi lett belőle; s a mikor ehez ér, jegyzet alatt oda szúrja, hogy Rontó Budán úgy említette neki, hogy a gróftól búcsújakor 500 hollandi aranyat kapott; de azonfelül is bővecskén volt neki pénze, mert Madagaskárban s a többi szigeten el nem feledkezett magáról.*

Ugyanott. 530. és 538. ll.

Mindez egyenes hivatkozás. De ne fogadjuk el vizsgálat és bírálat nélkül. Mert a költő igazkodhatik és bizonykodhatik az erősebb elhitetés végett is. Annyi kétségtelen, hogy nem minden mondása áll meg.

A kamcsatkai menekülés Gvadányi-féle változata, mert a budai látogatás és a krakkói megszabadulás, adatok hiányában ellenőrizhetetlen, – tévedés. Igen tévedés, hogy a gróf nem kapott sebet; tévedés, hogy a cancelláriust Rontó vágta le. A leghitelesebb tanú, Benyovszky, czáfolja meg,* ki Emlékirataiban részletesen elbeszéli, hogy a kormányzót a vár elfoglalásakor, szobájába menve, meg akarta menteni; de ez azt felelte, hogy előbb az ő életét veszi el s e szavakkal pisztolyt sütött reá és megsebesítette, majd megrohanta és torkon ragadta s nem hagyott Benyovszkynak más választást, mint hogy vagy ő vesz el vagy a kormányzót veszti el. Ebben a pillanatban künn petárda sült el – s betörte a külső kaput. A második nyitva volt s Panow rohant be rajta csapatja élén. Ő is kérte a kormányzót, bocsássa el a grófot, de miután nem bírhatta rá, szablyájával ketté hasította annak fejét. Benyovszky sebe annál veszélyesebb volt, mert a vér ráfagyott, a tűzön kellett kiolvasztani; másnap már felkelni sem bírt; mind a mellett rendbe hozott mindent s elutazásukig a korlátnokot és hetmánt a város előkelőivel túszokúl náluk tartotta.

Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ: Emlékiratai és útleirása. Fordította JÓKAI MÓR. Budapest, 1888. 236, 244. ll.

Aztán a makaóiak és angolok törekvése a gróf írásainak megkerítése végett a maga indítékával, valamint a gróf életének Párisban és Magyarországon folytatása, madagascari hősies halála mind olyan részlet, a mi Rontó tanúskodása nélkűl is tudható; a költőnek elegendő forrása lehetett a hírlapok közlése s a közbeszéd emlékezete a rokonok és ismerősök között.

Így a Gvadányi egyenes hivatkozásai, melyeket felsoroltunk, három csoportba oszthatók. Vagy ellenőrízhetetlenek, mint a Rontó kilencz napos budai látogatása, a krakkói megszabadulás módja, Benyovszkytól való búcsúja és gazdag megajándékoztatása, s ép úgy lehetnek igaz állítások, mint elhihető ráfogások; vagy ellentmondók, mint a kamcsatkai menekűlés adalékai, melyek a szereplő és leíró hős följegyzéseivel ütköznek össze, ennélfogva elfogadhatlanok; vagy közömbösek, melyek ismeretéhez Rontó Pál létele és hitele nem nélkülözhetetlen.

S mind ebből már most mi következik? Először az, hogy a Gvadányi felsorolt hivatkozásaiból nem lehet megállapítani, mikép Rontó csakugyan élt; másodszor az, hogy nem lehet vitatni azt sem, mikép nem élt. Mert a nyílt ellentmondás sem döntő erősség, hiszen Rontó lehetett a Hári János bátyja, ki a gróf sértetlenségével annak dicsőségét, a cancellárius levágásával a maga nagyságát akarta csak emelni. A többi hivatkozás pedig egyként lehet való is, valótlan is!

Hát Benyovszky mit mond? Összes emlékirataiban egyetlen egyszer emlékszik meg szolgájáról, a mikor Chrustiewvel való megismerkedéséről, a kamcsatkai összeesküvés első szervezéséről szólva, a végrehajtó bizottságot felsorolja, a mint következik: «Én, mint főnök, Baturin, Panow, Stefanow, Solmanow, Wynblach, Chrustiew és Wasile, öreg szolgám.»

Honnan ez az öreg szolgája? Később kap ugyan a kormányzótól egyet, de még ekkor ez nincs mellette: tehát ez az öreg szolga nem kamcsatkai. Jókai úgy felel meg a kérdésre, hogy Judomából származtatja. «Egész Judoma faluig – mondja Jókai – nem lehetett Benyovszky mellett szolgálattevő emberi lény, mert odáig kozákok kísérték, a kik nem igen szolgáltak a deportáltaknak, hanem Judománál kellett hozzá szegődnie ennek a Wasilinek, mint a kutya-szánkó tulajdonosának. A kutyavontatta szánon csak a vendégnek van helye; a jemsik széles szántalpú hó-korcsolyákkal a lábán iparkodik a szánkó mellett; néha el is marad tőle, de éjszakára utoléri. Ennek a szánnak a gazdája lehetett az a Wasilie, Benyovszky lényének vonzó varázsa ezt az egyszerű embert is hozzá csatolta: Ochoczknál megérkezve, a jemsik nem tért vissza többé Judomába, eladta a kutyáit s követte Benyovszkyt Kamcsatkába.»*

JÓKAI MÓR: Gróf Benyovszky Móricz életrajza. Budapest, 1888. 90. l.

Költői lelemény az egész magyarázat, alig egyéb. Mert ám fogadjuk el, hogy a jemsik nem ragaszkodik a maga jégparadicsomához; hogy sem családja, sem kunyhója, sem verme, a mi falvához visszavonja, pedig az ember alig élhet emberi kötelékek nélkűl: még mindig kérdés marad, hogy mikép hagyhatja el oly könnyen Judomát, melyet hat háza daczára fönn kell tartani, mert itt kezdődik a kutya-állomás, ennélfogva posta-kutyái miatt állami telep, állami felügyelet alatt; hogy mikép hagyhatja el oly könnyen a judomai csempész-vásárt, melyen a kóborló tungúz, jakut és mongol törzsek találkozást adnak a mandzsu és amúr-vidéki kalmuk kereskedőknek, szőrmeárúik kicserélése végett, miből a falubeliek is szép nyereséget húznak. S ha mégis lemondhat a szívről, holott az a jégparadicsomban is dobog, szakíthat az otthonnal, holott minden féreg vonzódik a maga rögéhez, távozhatik állomásáról, holott száműzött és kozákok őrzik; megfeledkezhetik az anyagi boldogulásról, holott annak vágya soha ki nem alszik: micsoda reménye, oka, érdeke lehet, hogy egy száműzött rabhoz, a ki előtt egyelőre oly sívár és zordon jövendő mutatkozik, mint minden szibériai rab előtt – kösse magát, akaratának rendelje alá az ő akaratát, hányódásának az ő életét? Bizony ez az öreg szolga, Wasile, alig lehet a judomai jemsik, kiről JÓKAI olyan határozottan állítja, hogy Benyovszky lénye vonzó varázsának hatása alatt eladta kutyáit és követte őt Kamcsatkába!

Hát ki volt? Nincs biztos nyomunk, melyen elindúlhassunk, biztos adatunk; melyen építhessünk. Vajjon ez a Wasile, ez az öreg szolga, nem régi szolga, a ki urát a száműzetésbe kíséri? Az ilyentől az önfeláldozó hűség, hogy a rabnak, mint urának, nyomorúságában is szolgáljon, lélektanilag érthetőbb volna. De e föltevésnek ellene látszik mondani, hogy Szent-Pétervárról Wolodomirig csak Wynblach őrnagy van mellette, hogy e kettős társaságot Wolodomirban még négy száműzött: Panow testőr-hadnagy, Stefanow százados, Baturin ezredes és Solmanow államtitkár szaporítja; így jutnak Tobolszkig, honnan a kormányzó, egy szotnik és 24 kozák kiséretében 16 szánon küldi őket tovább, úgy hogy minden szánon párosával útaznak; csak a vezető ül egyedűl, levén hat száműzött és 24 kozák, 30 ember 15 szánra, a 16-ikon pedig a szotnik;* hogy Benyovszky a jakuczki összebeszéléskor sem számlál elő többet, mint hatukat és hetedikül a jakuczki sebészt, Hoffmannt, ki közéjük áll; hogy a jakuczki kormányzó levele, melyet Hoffmann hirtelen halála alkalmából ochoczki társához ír, a már elküldött száműzöttek bebörtönözése végett, szintén csak hat államfogolyról beszél; hogy a társaság sem Ochoczkig, sem Kamcsatkáig nem gyarapszik: mind a mellett már másnap Kamcsatkába érkezésük után, az összeesküvés első szervezésekor a végrehajtó bizottságban, hatukon kívűl, a kamcsatkai Chrustiew mellett, ott van Wasile is, öreg szolgája. Pedig sem az föl nem tehető, hogy az államfogoly mindjárt megérkezése pillanatában szolgát fogad semmire, mikor maga is rabszolga; sem az nem gondolható, hogy előkelő nemes urak, oly dologba, melyben fejökkel játszanak, szolgát avassanak társokúl, megismert és megedzett hűsége nélkül. A szolgának mindenesetre régibb szolgának kellett lennie.

Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ: Emlékiratai és útleírásai, Budapest, 1888. 60, 61, 66, 75, 78. ll.

Hátha ez a Wasile a költő Rontó Pálja? Gvadányi csakugyan, a mikor a kamcsatkai kötést s a bizottság tagjait is megnevezi, Wasiléhez e jegyzetet csatolja: «Rontó Pált adta itt bé a gróf, mint régi szolgáját Wasilenek a többi pártosok előtt, de okát nem tudom, miért?»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. Pozsony és Komárom, 1793. 258. l.

Azonban ezt az állítást semmi sem támogatja. Benyovszky Emlékirataiban egyetlen szó sincs magyar emberről vagy magyarországiról, a ki útja alatt szolgálatában állna. Azt tudjuk, hogy Lengyelországban harczolnak seregében magyarok, mert a mikor a magyar földre menekült Sulavszkyval egyesűlni akart, katonái vonakodtak követni, minthogy nagyobb részint szökevények voltak a császári seregből; azt is tudjuk, hogy a mikor Polonyában Banier dandárnok hősünket börtönbe veti, ez körűlnézve ott, több tisztet és katonát ismer föl, a kik alatta szolgáltak s a kiknek becsülése és barátsága vígasztalás volt rá nézve szerencsétlensége közepett: s azt is tudjuk, hogy Benyovszky kazáni tartózkodásakor és átszállításakor valami 7000 lengyel hadi fogoly volt ott: de hogy rettenetes útjában Kazánon túl magyar ember kísérte volna, mellette nem szól semmi bizonyíték; ellene beszél minden, főként pedig az úti foglyok statisztikája.*

Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ: Emlékiratai és útleírásai. Budapest, 1888. 97. l.

Benyovszky emlékirataiban egyetlen magyarról tesz említést. Tobolszkból Tomszkba menet, egy éjjel Zsirgába ér (1770 febr. 6-án), mely kicsi falu, mindössze tizenöt ház, mind száműzöttekkel. «Ezek között – írja – egy magyarra is akadtam: Orosznak hítták; magyar nemesi családból eredt. Akként került ide, hogy egy orosz huszárezrednél, Horváth tábornok alatt, mint őrnagy szolgált, itt megúnva a dolgát, nyugdíjaztatását kérte, hogy hazájába visszatérhessen. A válasz az volt rá, hogy ide küldték. Minthogy itt kettőnkön kívűl senki sem értett magyarúl, bátran kérdezősködtem egyről-másról, de főkép arról, hogy miért nem kísérti meg ily nagyszámú szerencsétlenek tömege, a mely itt a végső nyomorban sínylődik, az innen megszabadúlást? Erre ő nekem azt válaszolta, hogy megpróbálta azt már egy ízben egy nagy csapat száműzött, hogy Perzsia felé elmenekűljön, hanem útközben a nogáji tatárok közzé kerűltek s azok mindannyit legyilkolták; ezeknek a balesete visszariasztja a többieket hasonló vállalkozástól. Még sok más egyéb akadályt is felsorolt, míg meggyőzött felőle, miszerint lehetetlen, hogy a tobolszki fogságból valamerre ki lehessen szabadúlni, úgy hogy végre is áldani kezdtem kemény sorsomat, a miért engem Kamcsatkába rendelt, ámbár meg vagyok felőle győződve, hogy nincs olyan darab föld a világon, a honnan egy csoport elszánt, szabadságszerető férfi, ha jól összeszövetkezik, kijárást ne tudjon magának teremteni.»*

Gróf BENYOVSZKY MÓRICZ: Emlékiratai és útleírásai. Budapest, 1888. 67–68. ll.

JÓKAI azt jegyzi meg erről az Oroszról, hogy talán róla támadhatott a költő agyában Rontó Pál eszméje.* Lehetetlen, mert ez, a míg egyfelől az orosz Zsirgában marad, másfelől jellemében egyetlen vonás sincs a vitézkedő lovas katonából, a vakmerő Rontóból. Még annyi köze vagy érintkezése sincs Benyovszkyval, mint Wasilenek, a ki legalább Kamcsatkában öreg szolgája.

JÓKAI MÓR: Gróf Benyovszky Móricz életrajza. Budapest, 1888. 40. l.

De hát honnan került ez a Wasile Benyovszkyhoz? Ha sem judomai, sem kamcsatkai, sem lengyel, sem magyar, mert hiszen Jókai szerint Benyovszky kimutatható száműzött társai között «nem volt egyetlen lengyel, még kevésbbé magyar, a mint azt a költők fantaziája elhitette magával.»

Valjon nem képzelhető-e, hogy Benyovszky abban az időben, a mikor nemes ember előtt az egyszerű szolga, a szegény jobbágy szülötte, szinte számba sem jött, olyan vállalatban, mely előkelő urak merénylete volt szabadságukért, nem igen emlegeti inasát. Egyetlen eset kivételével, mikor Wasile is a köznek szolgál s hűsége és megbízhatósága miatt a végrehajtó bizottság tagja lesz. Igenis, képzelhető lenne; annyival inkább, mert Benyovszky a kamcsatkai menekülők között is csak a kiválóbbakat nevezi meg, a többiről mélyen hallgat, – csak lehetőség volna arra, hogy az öreg szolga vele ment. De ép ezt a lehetőséget nem találjuk: bár miként keressük a gróf Emlékirataiban. Pedig ha megtalálnók, ha kimutathatnók, hogy Wasile úti társa volt, hogy neve a Rontó neve volt, milyen egyszerűen megfejtődnék az «öreg szolga» elnevezés is. Rontó, a Gvadányi adata szerint (vegyük csak megközelítő számnak) 1734-ben született; Benyovszky meg a hiteles anyakönyvi kivonat szerint 1746-ban, így korkülönbségük 10–12 esztendő, minélfogva a gróf könnyen hívhatná öreg szolgájának. Azonban kétségtelen, hogy Rontó Benyovszky kíséretében ki nem mutatható, Benyovszky kapcsolatában meg nem állapítható a gróf első útja alatt.

Benyovszky nélkül előbb, Benyovszky mellett később, a gróf második útjában – igen; személye és története megbizonyítható valóság.

Gvadányi elbeszélésében Rontó lovát Marienbergnél kilövik alóla s rosszat kap helyette; azért elbúsulva a poroszokhoz szökik; Kleist elé vezetik, a kinek a nyalka legény megtetszik és zöld kurucznak felöltözteti.

A poroszokra, mondja Gvadányi, az egész nyár mostohán folyt, egyre verték és kergették. A magyar és osztrák hadak Berlint a muszkákkal bevették, a nagy ruhatárat tönkre tették, Potsdamot, Sansoucit feldúlták, a többi városokat fosztogatták. Aztán a magyar és osztrák sereg Torgaunál egyesűlt gróf Daun alatt, de II. Frigyes porosz király Szilézia érdekéből megtámadja, vereséget szenvedve Magdeburg felé hátrál; azonban a magyar és osztrák hadak estve hibát követnek el; Ziethen észreveszi és kizsákmányolja, minek következtében a mieink Drezda felé húzódnak vissza.

Itt Rontó seregünk fogságába s ezrede kezébe kerűl, mely Csehországba vonúl téli szállásra.

Mindaz, a mi történeti esemény, Rontó szökése és elfogatása közt lefolyik, teljesen és úgy igaz, a mint Gvadányi adja elő. Arneth Alfréd, Mária Teréziának és korának legilletékesebb írója beszéli,* hogy a kunesdorfi jelentőséges diadal új kedvet öntött Frigyes ellenségeinek lelkébe. Az orosz főhadi szálláson Csernicseff és Stoffel, kikre Soltikoff, a főhadvezér, elhatározásaiban leginkább hallgatott, már régóta azzal a gondolattal foglalkoztak, hogy Laudon hadteste, 25,000 ember 20,000 oroszszal megerősítve, egyenesen Berlin ellen nyomúljon. Plunkett értesítette is erről Daunt, kérve, hogy ha tetszik neki a gondolat, tegye meg az indítványt Soltikoffnak, mintha tőle eredne, bizonyosan elfogadja. A terven mind Daun, mind Lacy készségesen kapott, Bécsben is fölötte nagy örömet keltett az; kivitelét Lacyra és 18,000 emberére bízták. Még mielőtt azonban Daun az indítványt megtehette volna, az orosz főhadi szálláson elhatározták a támadást Berlin és a brandenburgi kerület ellen; sőt mire gróf Lacy 1760 szeptember 28-án eddigi állomását Langenwaltersdorfnál elhagyhatta, már Csernicseff és Tottleben orosz tábornokok útban voltak Berlinnek, remélték is, hogy október 1-én elérik. Ez a felötlő sietség csak a zsákmány vágyából származott. Most Lacy gróf is gyorsított menettel haladt előre, 4-én Kottbusba jutott, 7-én délelőtt 10 órakor előcsapatja Berlin alatt állott, hová nehány nappal előbb megérkezett Tottleben 5000 emberrel: Rottberget a kottbusi kapu közelében megszállotta, megadásra szólította majd a visszautasítás miatt lövetni kezdette; aztán pedig Köpenekig hátrálva, Csernicseff és Panin seregével egyesűlt, mi által az orosz haderő Berlin közelében 30,000-re ment.*

ALFRED VON ARNETH: Maria Theresia und der siebenjährige Krieg. 1756–1763. I. k. Bécs, 1875. 164–165. ll.

ALFRED VON ARNETH: Ugyanott. 165–166. ll.

Mint előbb Tottleben, most Lacy is megadást kívánt, ennek jeleként a helyőrséget foglyúl, a kapukat az osztrák kézbe vette volna, de a megadás fejében viszont megígérte, hogy a várost és a királyi palotát kímélni fogja. Würtemberg herczeg a fölhívást a föltétellel együtt elutasította, éjjel pedig Hülsen és Stuttenheim haderejével Spandau felé kivonúlt, mire a csekély őrség, Lacy bosszúságára, az oroszoknak adta meg magát. Az egész dolog oly sietve ment végbe, hogy a porosz őrségek 9-én reggel még a kapuknál állottak, mikor az orosz dragonyosok és huszárok azokat megszállották. Lacy a nélkűl, hogy ezt sejtette volna, a hallei kaput elfoglalta, majd utóbb a brandenburgi és potsdami kaput is hatalmába vette.

A vállalat czélja az volt, hogy a porosz királyt a háború folytatására képtelenné tegyék, hadi készleteit megsemmisítsék; s Tottleben csakugyan azt állította, hogy a nagy tárházat 100,000 emberre való fölszerelésével elpusztította, de később kitűnt, hogy nemcsak a várost, de a készletet is kímélte, a mi katonai kötelességének megszegése volt; sőt kétes és áruló szerepet játszott, mert II. Frigyes megvesztegette. Potsdamban a magyar és osztrák hadak gróf Esterházy tábornok vezérlete alatt a fegyvergyárat megsemmisítették; míg a kozákok Potsdamot, Sansoucit s az egész brandenburgi kerület helységeit oly embertelenűl fosztogatták, hogy a nép elmenekűlt s a mieinknek kellett harangszóval visszahívogatni, oltalomba venni s a helységeket a kozákok ellen őrségekkel biztosítani.*

ALFRED VON ARNETH: Maria Theresia und der siebenjährige Krieg. 1756–1763. II. k. Bécs, 1875. 166–167, 169–170. ll.

A porosz király készűlt a kölcsönre és Torgaunál derekasan visszafizette. Serege november 3-án hagyta el a langenreichenbachi tábort, Schildától északra Torgau ellen indúlt, hol Daun gróf erős állást foglalt. A balszárnyat maga II. Frigyes, a jobbot Ziethen vezette, kinek rövidebb útja lévén, hogy a magyar és osztrák hadat elérje, meghagyta neki a király, hogy addig ne támadjon, míg ő a támadást meg nem kezdette. De a véletlen közbe játszott. Ziethen az országúton, mely Lipcséből Torgauba vezet, osztrák előőrsöket talált, kiket visszaűzött. Az ágyútüzelés, mely itt kifejlett, elhitette a királylyal, hogy Ziethen megkezdette a támadást. Sietősen nyomúlt keresztűl az erdőn, mely a vidéket borította s őt a magyar-osztrák hadak elől elfedte, a Saint-Ignon dragonyos ezredet meglepte s szinte egészen tönkre tette. Más osztrák csapatok a főerőhöz húzódtak, és jelentették Daunnak, hogy a poroszok közelednek. Körülbelűl délután két óra lehetett, mikor Daun Neidennél az erdő előtt megjelent s az előtörő ellenséges sorokat iszonyú tüzeléssel fogadta. A király azon hiszemben, hogy legjobb lesz hirtelen rohanni, be sem várva még hátralévő lovasságát és gyalogságát, támadott; de oly nagy vereséget szenvedett, hogy kénytelen vala visszavonúlni ágyúi tetemes részének elvesztésével, a diadalmas osztrákoktól üldözve. A porosz lovasság épen akkor érkezett, de Daun maga állván hadai élére, visszaverte.

Ziethen elkésve jött, hevesen támadott, eleinte eredménytelenűl, de aztán a stüptitzi magaslatokat győzelmesen elfoglalta. A mieink az est homályában megzavarodtak, nem űzték el onnan, még Lacy sem kísértette meg, a mi végzetes hiba volt: a csatatér Ziethen kezeiben maradt. S ezzel a nap sorsa eldőlt.

A magyar és osztrák hadak töltény-készletüket csaknem egészen ellődözték, miért Daun, noha teljes rendben Torgaun keresztűl az Elbe jobb partjára húzódott és Drezda felé vonúlt. A sereg egy része itt, más része cseh földön telelt.*

ALFRED VON ARNETH: Maria Theresia und der siebenjährige Krieg. 1757–1763. Bécs, 1875. 175–178. ll.

52. II. FRIGYES ARCZKÉPE.

Ime, a Gvadányi előadása és Arneth elbeszélése pontosan megegyezik. Nem tehetjük-e föl, hogy az öreg generális, ha vonásról-vonásra ily híven követi az eseményeket, a szökésre és elfogatásra nézve is valóságot beszél? Annyi bizonyos, hogy Kleist, ki elé állítólag szökevényünket vezetik, sokszor portyázott és harácsolt 1760–1762-ben a cseh széleken s a mieinkkel össze-össze csapott, mert Kleist, Arneth szerint, ismételve bejárta és megsarczolta a freiberg-tepliczi vidéket, mely Marienberghez oly közel.*

ALFRED VON ARNETH: Ugyanott. 312. l.

Gvadányi elbeszélésében Hadik fővezér leánya Brixben eszközli ki a kegyelmet s azt Rontó már a bitófa alatt kapja meg, hová mint őrnagya, Gvadányi kíséri ki.

Ez a Brix ott van éjszaki Csehországban, egészen a szélen, Freiberg és Marienberg közelében. A szász csatatéren mozgó sereg, ha a telet a színhelyen nem tölthette, rendszerint a vidéken foglalt szállást télire. Lehet, hogy Hadik Brixben telelt, hogy családja itt tartózkodott, mert felesége s több gyermeke volt, köztük a legidősebb Mária Josefa, ki 1750 deczember 11-én született, így 1760-ban tíz esztendős, már elég alkalmas arra, hogy a szerencsétlenért közbe vesse magát, még alkalmasabb pedig arra, hogy óhajtására az ezredes hallgasson. Anyja lengyel, a gróf Lichnovszky-családhoz tartozott, mely később herczegi rangra emelkedett; ő is lengyelhez, egyik Lubomirsky herczeghez ment feleségűl.

Nem hiszszük, nem hihetjük, hogy Gvadányi fölemlítse és megnevezze, ha a Rontó esete s az ő beavatkozása nem valóság. A költői szabadság nála sem lehetett akkora, hogy élő személyre, mint tanúra hívatkozzék, megállható alap nélkűl. Még akkor a magyar irodalom oly naiv, oly kezdeties állapotában a közönség jóhiszeműségével így visszaélni senki sem merhetett, hiszen még annyian éltek, a kik megczáfolhatták volna.

53. ZIETHEN LOVASSÁGI TÁBORNOK ARCZKÉPE.

A szökevény sorsának e fordulója csakugyan így eshetett; ép oly igaz lehet, mint a mily igaz, hogy Gvadányi már abban az időben major volt.

De nyomozzunk tovább. Gvadányi ezrede a háború után Magyarországba tér s a Tiszán túl Bereg, Szathmár, Ugocsa s Máramaros megyékben kap szállást; épen mint a Gvadányi ezrede a maga felsorolása szerint.* Rontó szállása a máramarosi Verchovinára esik, két esztendő múlva Husztra, majd Huklivára, honnan ismét két esztendő múlva Husztra kerűl vissza, valószínűleg 1768-ban. Itt történt vele egy estve, hogy betért a huszti vendégfogadóba, hol négy szállító tiszt iddogált. Kitli volt rajta, csákó a fején, dohányzacskó a kezében; egy kis asztalhoz leült, bort kért és rágyujtott, borát lassan fogyasztgatva. A szállító tisztek e tiszteletlenségen félittasan fölgerjedtek, egyikük hirtelen felugrott, a csákót leütötte fejéről, a pipát kicsapta szájából, hogy tanúljon mórest.* Rontót hirtelen elfogta a méreg, haza szaladt, fölnyergelt, karabélyát, pisztolyát megtöltötte, kardot kötött és visszarontott; láttára a fogadós az asztalról a gyertyát, a falról a lámpást rögtön leütötte:

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Unalmas órákban való időtöltés. Pozsony, 1795. 2. l.

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pál. 1793. Pozsony. 170–171 ll.

«Tiszt urak (kiáltott) ilyen teremtették,
Itt vagyon a móres, adta szedtevették.

Egyszersmind közikbe én itt durrantottam
A két pisztolyt s erre kardomat rántottam.

Setét lévén, én csak lábról-lábra hágtam,
És mint egy megőrült, míndenfelé vágtam.

Gondoltam, megöltem már a négy tiszteket,
Mivel egy sem jajgat, kiadták lelkeket.

Azért sietséggel mentem kvártélyomra,
Mindjárt is felültem itten a lovamra.

Innét kápláromnak mentem ablakához,
Ágyába feküdt már, így szóltam magához:

Káplár uram, szököm, éljen egészségbe,
Szököm, négy sós tisztet küldöttem az égbe.

Ezzel paripámat kétfelől megkaptam,
Lengyelország felé ügettem, vágtattam.»*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pál. Pozsony, 1793. 171. l.

Ime, ez a huszti kaland nemcsak azért emlékezetes, mert Rontó e miatt bujdosott el hazájából ismeretlen világokba; de még inkább azért, mert hitelesen bizonyítható. Szilágyi István érdeme, hogy a máramarosi kamarai levéltárból az erre vonatkozó hivatalos jelentést kifürkészte és megismertette, mely kivonata szerint következőleg mondja el az esetet:

«Mielőtt Neusold János, kamarai biztos Máramarosba megérkezett volna, felső helyen azt az eszmét pendítették meg, hogy jó volna e bizottságnak az öt korona-városban létező inscriptionalis javak visszaváltását megpróbálni, mely czélra az udvari kamara elnöke, gróf Grassalkovics, 10,000 forintot utalványozott. E pénzt az ugyancsak Tokajból lehozandó 24,000 forinthoz csatolva, két szállító tisztre: Kirchmajerre és Kreuczmajerre s egy napdíjasra, Balázsra bízták lehozás végett. Éjjeli állomásra Husztra érkezvén, az ottani királyi vendéglőben szállottak meg, s a pénzes szekereket az udvarra beállítván, maguk az ott szállásoló harminczadi ellenőr, Trójer, látogatására mentek; a hová később betért a bustyaházi ellenőr, Bőz is és egy lakatos a várból. Hatan éppen vacsoránál ültek, midőn egy közkatona, a Török-huszárezrednek akkor Huszton állomásozó csapatából: Erdei Mihály, muzsikáló czigányoktól kisérve, az utczáról éppen abba a szobába nagy lárma, kurjongatás és káromkodással belépett. Trójer szólította meg először szépen, hogy a beszélgetést és csendességet ne zavarja, s mikor ennek eredménye nem volt, a többiek megfogták, kitaszították s utánna az ajtót bezárták. Alig múlt el egy óra, a katona az udvar felől egy más záratlan ajtón egészen fölfegyverkezve belép, pisztolyt süt a lakatosra, kinek nyakát fúrja át a golyó, másik töltése nem talált. Ekkor kardot ránt, bár a gyertya már el volt oltva, a többiekre ront. Bőzt homlokon, Kirchmajert képen megsebesíti, Balázst pedig, ki az ágy alá bújt volt, többször utánna döfvén, meg is öli. A katona még azon éjjel fegyverestül, lovastul megszökött s nem is fogták meg soha.»*

ARANY JÁNOS: Koszorú. II. évf. II. k. 1864. 141–142. ll.

Ez pedig történt 1768-ban.

Azt hiszszük, részleteznünk sem kell, annyira szembeötlő, hogy a Rontó és Erdei kalandja ugyanaz a kaland; csak a színezésre tér el egymástól, a két fél érdeke szerint, mint rendesen. Rontó úgy mondja, mert Gvadányi az ő szájába adja, hogy a szállító tisztek öntöttek már jól fel a garatra, mikor belekötöttek; a kamarai levéltári jelentés pedig azt állítja, hogy Erdei lépett az ivóba nagy lárma, kurjongatás és káromkodás között, magát muzsikáltatva, ennélfogva virágos kedvvel. Lehet, hogy ez a változat a való; lehet, hogy csak szépítés, a szállító tisztek vallomása a maguk javára, melyet annyival inkább elkövethettek, mert a bűnös már hegyen-völgyön tuljárt.

A kaland többi részlete tökéletesen egybehangzik. Gvadányi négy szállító tisztet említ ugyan, a kamarai jelentés szerint pedig hatan ültek együtt: de a napdíjas és lakatos nem jöhettek számba, sem a katona-költő, sem a katona-hős előtt: csak a két szállító tiszt, Kirchmajer és Kreuczmajer, a két ellenőr, Trójer és Bőz vehetők tisztekül, kik ellen a katona Rontó merénylete kétszeres beszámítás alá esik; a világosság eloltása, Rontó sötétben viaskodása, még azon éjjel megszökése fegyverestűl, lovastúl, szóról-szóra megegyezik.

A mi különösen érdekes és fontos mindezen kívűl, hogy Rontó Pál, illetőleg Erdei Mihály, a Török ezredének közkatonája. Mármost ha elfogadjuk Gvadányi szerint, hogy Rontó a megkegyelmezés után ezredében maradt, őt megint tisztei kedvencze lett, hisz a háborúban, mely még két esztendeig tartott, mindég jól viselte magát; ha elfogadjuk Gvadányi szerint, hogy ez az ezred a Gvadányi s Rontó ezrede egyszersmind, a hubersburgi béke után Magyarországba jövén, Bereg, Ugocsa, Szathmár, Máramaros megyékben kapott szállást; ha elfogadjuk, hogy Rontó különböző állomásokon mintegy öt évig szolgált, úgy került ismét 1768-ban Husztra vissza: nyilván következtethető, hogy a marienbergi szökés és a huszti kaland hőse ugyanaz, Erdei Mihály, mert a huszti kaland megerősíteni látszik a marienbergi szökést. S Gvadányi ezt annyival inkább tudhatta, mert akkor a szökevény őrnagyja, most annak alezredese volt.

A Gvadányi előadásának és Arneth elbeszélésének összehangzása, a Hadik-leány emlegetése, költőnk őrnagyi rangja, melyet 1758 óta viselt, a huszti kaland igaz volta mind a mellett szól, hogy Rontó Pál személye és története fővonásaiban nem költemény: Eger pedig tanúskodik, bizonyságot is szolgáltat, hogy Rontó Pál csakugyan falai közt élte le utolsó napjait.

«Még gyermekkoromból emlékszem, – írja Szabó Ignácz, – hogy öreg atyáink sokszor és sokat beszéltek egész kedvteléssel Rontó Pálról, ki közöttük élt, kit igen jól ismertek, ki nagyon sokat mesélt nekik a gróf Benyovszky Móriczczal átélt úti kalandjairól.

Öreg atyáink elbeszéléséből tudjuk, hogy Rontó Pál magas, szikár, egyenes, katonás tartású ember volt, borotvált arczczal: az akkori divat szerint varkocsba font hajat, magas, prémes kucsmát, hosszú szőrű gombos atillát és sarkantyús sarúkat viselt, s megtakarított pénzecskéjén kivül a kincstár által fizetett rokkant lénungból élt. Sőt a házat is ismerjük, a hajdan Egerben úgynevezett Rácz utczán, a melyben Rontó Pál lakott.

Rontó Pál állítólag Miskolczon született, de gyermekéveinek egy részét Egerben élte át, hová özvegy édes anyjával költözött, kivel itt az úgynevezett Sánczban lakott.

Már ez időből fölmaradt egy némely pajkos gyermek csínyjeinek emléke. Mesélik a többek között, hogy az idétt ugyancsak a Sánczban lakott az az egyetlen zsidó is, a kinek meg volt engedve, hogy Egerben lakjék a végre, hogy az ide kereskedelmi czélból vetődő zsidókat szállással s kóser élelemmel elláthassa.

A pajkos Pali gyermek egy ízben kileste az alkalmat, midőn a zsidó nem volt honn; belopózott a hajlékába, s azt egészen kipingálta oly festékkel, melyet a ház körül szedett.

Rontó Pál nagy lelkesedéssel beszélt öregeinknek útjáról, Benyovszky Móricz grófról, különösen ama nagyszerű barátságos fogadtatásról, melyet Japánban tapasztalt. A jó japániak annyira megkedvelték a híres kalandhőst, hogy búcsúzásánál azzal a kijelentéssel váltak el tőle: mondja meg otthon honfitársainak, a derék magyaroknak, hogy ha velök kereskedelmi összeköttetésbe akarnak lépni, hajóikat mindig szivesen látják kikötőikben s honfitársaikat országukban.

Rontó Pál minden valószínűség szerint akkor vált meg urától, Benyovszky Móricz gróftól, mikor ez kalandos útjából visszatért, akkor jöhetett gyermekkora kedvelt helyére, Egerbe, hogy ugyanitt élje le második gyermekkora: aggsága éveit is.»*

Budapesti Hirlap. 1887. 163. sz.

Természetes kérdés, hogy vajjon az egri helyi hagyomány az életbeli és nem a könyvbeli Rontó után alakult-é? A ki a helyi hagyományok és helyi mondák keletkezésének módjában járatos, az nagyon jól tudja, az irodalom köréből nem egy esetet szedhet össze, hogy az öregek olvasmánya az élő emlékezet színét öltheti magára. S egy-két emberöltő után a történeti valóság követelésével lép elő. Mert föltünő, hogy ez az egri hagyomány a Gvadányi elbeszélésével annyira megegyezik, mintha nem volna egyéb, mint annak visszhangja, annak visszaemlékezése. A mi változat, új adalékszámba mehet, hogy Pali miskolczi születés, hogy özvegy édesanyjával lakik az egri sánczban, hogy öreg korában a rokkant alapból pénzt kapogat, a mi gyilkos és szökevény létére merő képtelenség, hogy ekkor minő termete és ruházata volt, meg hogy a japániak a derék magyarokat tiszteltetik vala, mindezt a népies képzelem, mely költői működésében szeret kiegészíteni és kikerekíteni, a költő alakjának és az öreg katonának ismeretével könnyen megteremthette egy kis feledség s egy kis lelemény segítségével. Megfogható, el nem vitatható bizonyíték kellene az egri hagyomány igazolására, hogy csakugyan az életbeli s nem könyvbeli Rontó után maradt meg.

Az egriek azzal is szolgálnak. Még emlékeznek, hogy Rontó Pál a kisasszony temetőben nyugszik; még hivatkoznak tajték-pipájára, melyből valaha ő eregette a bodor füstöt. Ezt a pipát gróf Keglevich Gábor, Heves vármegye hires férfia, az egri casinó és takarékpénztár alapítója, Rontó hagyatékából árverésen vette meg s tartotta mint érdekes emléket; míg egyszer jó kedvében Kósa György vadászczimborájának ajándékozta, kinek fia, Kósa Kálmán táblabiró, ma is kegyeletesen őrzi azt. A Keglevich Gábor neve pedig kezesség, hogy Hevesmegye egykori vezérférfia nem dicsekedhetett alaptalanul holmi régi tajtékpipával.*

Dr. SZABÓ IGNÁCZ levele szerint.

Mindenesetre ez a bizonyíték elég nyomós: de igazolásra szorul. Nem Keglevich Gábor, hanem a pipa. A gróf jóhiszeműségében megbízhatunk: ő mint Rontó-ereklyét vásárolta és mutogatta azt; csak az a tisztázatlan, nem tévesztették-e meg? Mert bizonyos, hogy egyenesen a hagyatékból nem vehette, mert Rontó minden valószínűség szerint még a gróf pipás kora előtt halt el. Nyomósabb és döntőbb erősség kellene: valami okleveli adat. Ha az egriek még olyan jól ismerik a házat a Rácz-utczában, mutassák ki a város adókönyveiből, hogy 1790-ben ki fizette érte az adót; ha az egriek még olyan jól emlékeznek, hogy az ő Rontójuk hol van eltemetve, keressék meg sírját, kutassák ki nevét, hogy eredetileg minek hívták? Mert Rontó csak a költői s népies neve lehetett. A múlt század végén, vagy a folyó század elején Szabó Ignácz állítása szerint élt Egerben egy Vlkolinszky Menyhért nevű ember a Sánczban, kit gúnyosan Rontó Pálnak neveztek, mert azzal a szerencsétlen természettel bírt, hogy a mihez fogott, mindent elrontott; az avatatlanok ezzel tévesztik össze az igazi Rontó Pált, a ki a Benyovszky szolgája volt: pedig a kettő nem azonosítható.*

Dr. SZABÓ IGNÁCZ levele szerint.

Hátha mégis. A m. k. helytartó-tanács 1791 április 21-én országosan körözteti, hogy Drobni Ádám örökösei közt az osztály végbe mehessen, Vlkolinszky Menyhértet, ki ezelőtt körülbelül hat évvel Benyovszky Móricz gróffal idegen amerikai tájakra bujdosott.*

1791: 6958. sz. alatt.

Ime, Benyovszkynak csakugyan volt magyar szolgája, s ez lehetett, a mint Haan Lajos és Balogh Gyula hiszi: a Gvadányi Rontó Pálja.* Valjon? Vlkolinszky urával hová is ment? Ad exoticas oras americanas, idegen amerikai tájakra, mondja a hivatalos körözvény. A mi érdekes és különös változat. Mert Benyovszky 1764-ben alapította a madagascari gyarmatot, a szigeti törzsek 1776-ban választották királyokúl; ekkor visszatért Európába és pedig Francziaországba, hogy a franczia udvar támogatásába és oltalmába ajánlja gyarmatát. Párisban találkozik József császárral, a magyar trónörökössel, ki a lángeszű és vakmerő kalandort álmélkodva hallgatja, kegyelméről és pártfogásáról biztosítja; mire hazájába jött, Mária Terézia, a a nagy királyasszony grófságra emelte, József ezredesül kinevezte, de nyugtalan lelke és sodró tettereje honn nem talált elegendő tért. Angliába, majd Amerikába ment, hol Marylandban és Baltimoreban segítséget kapva, 1785-ben újra Madagascarba evezett: de a franczia udvar, főleg az Isle de France sziget kormányzója csapatokat küldött ellene, melyekkel még készületlenül összeütközött, 1786 junius 4-én halálosan megsebesült s nehány nap mulva sebei következtében meghalt.

Budapesti Hirlap. 1887. 172. és 220. sz.

54. KEGLEVICS GÁBOR ARCZKÉPE.

A helytartó-tanács mégis 1791. ápr. 12-én körözvényével úgy keresi Vlkolinszky Menyhértet, mint a ki gróf Benyovszky Móriczczal idegen amerikai tájakra bolyongott el.

A gróf halála helyett sorsának ily fordulata országszerte közszájon foroghatott. Mai nap is; száz esztendő után, erősen és meggyőződéssel vitatja Ocskay Gusztáv, családi iratai és emlékezései nyomán. Öreg atyja, Ocskay György, ki Benyovszky közeli rokona és kortársa volt, s a bátyjával együtt katonáskodott, 1750-ben született; első nejének, Wiedersberg bárónénak halála után másodszor is megházasodott, egy 17 éves leányt véve feleségül, ki elöregedve, 1870-ben halt el. Így urától közvetetlenül tudhatta Benyovszky életét és történetét, s úgy adta át unokájának, ki azt állítja, hogy a gróf elhagyva honát, nejét és két leány-gyermekét, örökre eltünt.

«1840-ben történt, – folytatja, – hogy Magyarország primása, Kopácsy, a vágújhelyi csődbe jutott prépostot, Berényi grófot, missionáriusi minőségben Amerikába küldötte. Ez 1843-ban visszaérkezvén, meglátogatta Skultéty Mihály verbói plebánost, s ettől a Benyovszky Móricz születési bizonyítványát kérte. Elbeszélte, hogy Ohióban találkozott egy 40–45 éves férfiúval, ki öt dollárt adott a prépost kezébe azzal a kéréssel, hogy a pénzt a verbói plébánosnak vigye, – atyjának, Benyovszky Mórnak, a születési bizonyítványáért. Azt is elmondta Berényinek, hogy apja, Benyovszky Mór, ezelőtt mintegy 50 esztendővel Európából Amerikába ment, Texasban megnősült, ott három gyermeke született és 1809-ben Mexikóba való utazása alkalmával egyik utitársa lőtte agyon». S ez emlékezése igazolására hivatkozik az író atyjára, Ocskay Alajosra, a ki ma is él Verbón, s a ki állítása szerint akkor látott életében először amerikai pénzt.*

OCSKAY GUSZTÁV: Reminisczencziák a múltból. Budapest, 1890. 63, 67, 70. ll.

Ez az elődás elejétől fogva végig tévedés. A legjobb esetben Berényi és Ocskay valami élelmes amerikai magyar ipar-lovagnak ülhetett fel; annyi bizonyos, hiteles és kétségtelen okiratok tanulsága szerint, hogy gróf Benyovszky Móricz 1786-ban elhalt, de előbb megfordúlt Amerikában is.

A körözvény egész szabatosan tájékoztat bennünket arról, hogy Vlkolinszky mikor állt szolgálatában. Először azzal, hogy Benyovszky Móriczot grófnak nevezi, a mivé csak annyi kalandja után Magyarországba térve lett; másodszor azzal, hogy a szolgáról 1791-ben azt állítja, hogy valami hat évvel ezelőtt ment el, a mi 1784-ben vagy 1785-ben eshetett.

Már most mind ebből mit következtethetünk? Azt, hogy Gvadányi Rontó Pálja személye és története fővonásaira nézve csakugyan élő alak volt; hogy Benyovszky Móriczot, mikor második madagascári vállalatára elindult, útjában magyar szolga csakugyan követte: de e két ember az életben valószínüleg semmi összeköttetésben nem állt, míg Gvadányi mind a kettőt jól ismerhette.

A Benyovszky szolgája sok hányódás után visszakerülhetett, s az 1790-iki országgyűlés alkalmával már honn lehetett, noha a helytartó-tanács nem is tudott róla; sőt fölkereshette költőnket, kivel egy ezredben is szolgálhatott, Budán beszélhetett neki sok mindent uráról, tapasztalásból és hallomásból, már akkor is meg lévén a magyar közmondás, hogy messziről jött ember azt mondja, a mit akar. Hihetőleg az efféle kalandor nagyzása szerint a gróf első és második madagascári vállalatát minden kalandjával összeolvasztotta s magát benne jelentékeny szereplőként tüntette fel. A költő pedig egyesítette a maga szökött katonájával s így írta meg Rontó Pált, ezt a népszerű elbeszélést, melynek első felében Erdei Mihály, második felében Vlkolinszky Menyhért, a Benyovszky szolgája volt minden valószinűség szerint élő mintája.

55. GRÓF BENYOVSZKY ARCZKÉPE.

Gróf Benyovszky mint atyjafia és honfia, kinek csodálatos kalandjait és bolyongásait egész Európa álmélkodással olvasta érdekfeszítő emlékirataiból, melyeket Nicholson angol fordításban megismertetett, Forster és Ebeling csakhamar németül is közölt, – Gvadányira mély és nagy benyomást tehetett. Hiszen a XVIII. század nemcsak a nagy bölcselők, de a nagy kalandorok százada is, s a művelt közönség figyelme mindenütt mohó érdeklődéssel fordult feléjök. Megragadóbb és népszerűbb tárgyat alig választhatott, mint Benyovszky és Rontó. Leginkább azért határozta el magában dolgaik kiadását, mivel hazánk fiai voltak: mert világos dolog, hogy ha az idegen nemzetek közűl valaki egy csekély, úgymint csak egy más országon keresztül tett utazást, vagy egy csekély vitézséget visz is véghez, – mondja az öreg generális, – azt mindjárt nagy fitytyel kitrombitáltatják; hadd lássa tehát a világ, hogy hazánk is nemz oly jeles férfiakat, kiknek viselt dolgai sokkal nagyobbak, jelesebbek, mint más ezer idegeneké.*

Gróf GVADÁNYI JÓZSEF: Rontó Pálnak, egy magyar lovas közkatonának és gróf Benyovszky Móricznak életek. 793. VIII. l.

S meglehet, hogy Gvadányi nem vette észre a Benyovszky-szolga képzeletének elcsapongását, a huszáros füllentésnek az igaz történettel való összekeverését, mert hiszen sokkal később, mai nap is oly jeles oknyomozó történetíró, mint Haan Lajos, oly ügyes tarlózó, mint Balogh Gyula, teljesen elfeledi, hogy Vlkolinszky, a ki a hivatalos és hiteles helytartó-tanácsi körözvény szerint 1784-ben vagy 1785-ben madagascari második vállalatára csatlakozott urához, nem foroghatott mellette a sziberiai száműzetés, kamcsatkai menekülés és Odyssües-féle bolyongás idejében, a mi már mind egy évtizeddel előbb, 1774-ben, a madagascari gyarmat-alapítással véget ért.

De meglehet az is, hogy Gvadányi egyesítette a két alakot: öntudatos költői czélzattal. Akár így, akár úgy esett meg, annyi elfogadhatónak látszik minden valószínűség szerint, hogy Rontó Pál élő mintája egyfelől Erdei Mihály, másfelől Vlkolinszky Menyhért.

Már most az egrieknek azt kell bebizonyítani, hogy akár Erdei Mihály, a huszti kaland hőse, akár Vlkolinszky Menyhért, a Benyovszky szolgája nálok élt és halt el: – akkor Rontó-hagyományuk is igazolva lesz!

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem