XIV. BRÜSSELBEN.
XIV. BRÜSSELBEN.
GENČVEBEN ügyeit elrendezve, Horváth Mihály 1856-ban átköltözött Brüsselbe, hol a Rue du Nord 61/B. számú kétemeletes, a többinél nagyobb házban vett lakást. Magyarországi barátaival Charles du Roveray néven levelezett,* de az ott lakók közül csak kevéssel, leginkább Jósika Miklósékkal érintkezett. Minden idejét történelmi tanulmányokra akarta fordítani, hogy Magyarország történelmét újra írja. Gachard Lajos Prosper igazgató a kir. levéltárban készséggel bocsátott rendelkezésére minden oklevelet s megengedte, hogy tetszése szerint másolgasson és tegyen kivonatokat. A párisi születésű Gachard 26 év óta állt a levéltár élén, melyben a Belgiumra vonatkozó külföldi okiratokat is szorgalmasan egybegyűjtötte. Maga is a legkitünőbb belga történetírók közé tartozott, a ki hat kötetben adta ki Hallgatag Vilmosnak, négyben II. Fülöpnek németalföldi ügyekre vonatkozó leveleit s éppen ekkortájban fejezte be V. Károly visszavonulásáról és haláláról írt munkáját.* Tehát éppen azzal a korral, a XVI–XVII. századdal foglalkozott, mely most Horváth figyelmét is lekötötte s melyben a száműzött magyar tudós munkáját nagyon megkönnyíthette. A levéltár többi tisztviselője: a nagytudományú dr. Cooremans V. A., Piot, Pinchard és Gigot is a legszívesebben támogatta őt munkájában,* s diplomatikai jártassága Altmayert is meglepte.*
Toldyhoz 1857 deczember 29. Akad. TLT. LXX. 302. és Mari nénjéhez 1858 május 30. Figyelő, XX. 189.
Gachard rövid életrajza Hatvani (Horváth) Mihály Brüsseli Okmánytára I. kötetének előszavában. Az érdemes tudós 1875 május 26. óta a M. T. Akadémiának is külső tagja volt.
Az idézett előszó szerint. A brüsseli orsz. levéltár ismertetése u. o., (Monum. Hist. Hung. I.) V–XVI. l.
Jósika Emlékiratai, IV. 146.
65. Brüssel látképe.*
Brüssel látképe (183. l.) újabb felvétel után.
Munkássága közben nagyon érezte Makón hagyott kézikönyvtárának hiányát, mivel abban megvoltak a fontosabb magyar kútfők. Fejér Codex Diplomaticusa. Katona Historia Criticája, Schwandtner Scriptorese, Kovachich Vestigia Comitiorumja stb., továbbá Istvánffy, Bonfinius történelme; mind olyan dolgok, mik nélkül magyar historikus nem dolgozhatik. Megkérte tehát Csajághy csanádi püspököt,* hogy, hacsak lehet, küldje ki neki ezt a könyvtárt, vagy váltsa meg pénzen, hogy árából megszerezhesse a szükséges könyveket, mert «jelenleg abba az állapotba jutván, hogy egyedül tollával kénytelen megkeresni mindennapi élelmét, arra a könyvtárra, mint kenyérkeresete eszközére, igen nagy szüksége volna». Mivel a felelet késett, két hónap mulva újra figyelmeztette,* hogy a külföldön magyar történelmi kútfők nem lévén, kérésének teljesítése nélkül nem dolgozhatik, pedig mostani helyzetében hazájának hasznosabb szolgálatot nem tehet, mint ha történelmét megírja. Különben is bízott igazságérzetében és lelkiösmeretében, melynélfogva ha a dolgok szigorúbb megfontolására szólítják fel, a bevégzett tények banalis érveinek mákonyával nem engedi magát szunnyadásba ringattatni, hanem, miként püspökhöz illik, «gyöngéden érezve az események hatalma által előidézett állapotok hibáit», igyekezni fog azokat, a mennyire lehet, kiegyenlíteni, jóvátenni. Vagy talán csalódott s a püspök azok közé tartozik, a kik a létezőt, akárhogyan állott is az elő, jónak, jogosnak, igazságosnak tartják s attól, mire őket világi bíró nem kényszerítheti, Isten és lelkiösmeretök bírósága előtt is felmentve, vagy legalább úgy színlelik, hogy felmentve érzik magukat? Hitte mégis, hogy jó szándékában csak külső körülmények gátolták meg. A püspök ridegen azt felelte,* hogy sajnálja «a boldogtalan forradalmi korszakban elődéül kinevezett hatvani prépost úr szorongatott állapotát», de kérését, sőt követelését nem teljesítheti azon «egyszerű, de igen fontos és döntő oknál fogva,» hogy könyveit nagyrészt széthordták, a többit pedig a püspökséget átadó bizottság hivatalosan leltározta és így szabad rendelkezési joga alól elvonta. «Mit számon vett, azt, eljövend az idő, mikor számon kellend adnia is.» Erről Gábor József makói bíró és gyógyszerész útján értesítette «az illető urat», de nem adott neki kárpótlást, hogy legalább a legfontosabb munkákat megvegye.
Brüssel, 1856 szeptember 16. Figyelő, XX. 310–311.
November 11. U. o. 311–312.
Gábor József makói gyógyszerész és városi bíró útján, Temesvár, 1856 november 21. U. o. 312–313.
66. Toldy Ferencz.*
Toldy Ferencz arcképe (185. l.) az «Új Idők»-ben (1905.) megjelent kép reproductiója.
A kényelmesen dogozó, könyv- és levéltárak kincseit könnyedén használó mostani történetíróknak jó ezt tudniok, mikor Horváth Mihály műveivel akár a kutatás, akár a feldolgozás tekintetében elégedetlenkednek. Valóban, csak Horváth Mihály lelki erejének, páratlan szorgalmának, történetírói rátermettségének lehetett köszönni, hogy már a következő 1857. évben az ő Brüsseli Okmánytárával indulhatnak meg a M. T. Akadémia Monumentái* s az első négy kötet (1857–1859.) «Magyar Történemi Okmánytár a brüsseli orsz. levéltárból és a burgundi könyvtárból» czímmel 1447-től 1652-ig összesen 490 okiratot közölhetett az ő gondos másolatában.* De a száműzött munkája csak álnéven jelenhetett meg. Toldy Ferencz ide s a szintén akkor megindított Történelmi Tár közléseihez neki a Hatvani nevet ajánlotta;* Horváth azonban, ki összegyűjtött apróbb tanulmányai czímlapjához is nevet keresett, inkább a Váthor elnevezés mellett volt, bár amazt sem ellenezte.* «Váthor» iszonyatos hang – zsörtölődött Toldy* – s feltűnő, áruló, bajos stb. Mihelyt engedelmedet bírom, hozzálátok a kereszteléshez. «Igazad van – felelt Horváth,* – a Váthor magamnak sem igen tetszik: keresztelj meg tehát, ha úgy tetszik, Hatvaninak.» Irodalmi munkáin tíz esztendeig így viselte azután Horváth Mihály a Hatvani nevet, melynek igazi jelentőségét mégis mindenki, talán maga a czenzura és a rendőrség is ösmerte.* De ő nyiltan, a maga neve alatt akart megjelenni a magyar közönség előtt.
Ezeknek kiadását az Akadémia 1856 november 24. határozta el.
I. kötet (1857.) 1441–1538-ig 155. sz., XXI. és 387 l., II. (1858.) 1538–1553., 156–259. sz., VIII. és 367. l.; III. (1859.) 1553–1608., 260–394. sz., VIII és 324 l.; IV. (1859.) 1608–1652., 395–490. sz., VIII és 323 lap.
1858 februárius 2. Horváth L. gyűjt.
1858 februárius 20. Akad. TLT. LXX. 307.
Márczius 6. Horváth Lajos gyűjt.
Márczius 13. Akad. TLT. LXX. 308.
«Igaz, hogy a rendőrség tudni akarja az író vagy kiadó nevét – írta Toldy február 2. – Azonban «Hatvani Mihály»» nem hangzik úgy, mint álnév s így mehet.
Gizella főherczegnő születése napján (1856 július 12.) a császár kijelentette, hogy fölségsértőkkel szemben ott, hol a közjó tekintetei megengedik, folyvást hajlandó kegyelmet gyakorolni. A folyamodótól oly hűségi térítvényt (Loyalitäts-Reserv) kívántak, melynek értelmében az illető, ha a császári államokba büntetlen visszatérést nyer, eskü helyett térítvénynyel fogadja, hogy ezentúl Ferencz József osztrák császár és törvényes örökösei, valamint az Ausztriában érvényes törvények iránt hűséggel viseltetik, kötelességeit pedig egyáltalán lovagiasan teljesíti, hogy a legfelsőbb kegyelmet meghálálja.* Ilyen térítvény aláírását gr. Andrássy Gyula, Gorove István, Almásy Pál, Hajnik Pál, Horváth Mihály készeknek nyilatkoztak s Horváth 1857 márcziusában* a belga követségen már meg is tette a szükséges lépéseket. Az első hírek nagyon kedvezőtlenek voltak. Batthyányné június elsején már úgy tudta, hogy Horváth és társai kísérlete nem sikerült;* s a folyamodókkal együtt érezte a fájdalmat, hogy reményeik nem valósultak, mert elképzelte, Horváth mennyire beleélte magát abba a reménybe, hogy kedves hazáját viszontláthassa. Megkérdezte mégis, az újabb rendeletek értelmében tesz-e valami lépést? Mivel márcziusban Horváth még csak az első lépéseket tette meg, júniusban csakugyan beadta folyamodását a hazatérés iránt.* Kéréséről Kopetzky ezredesbíró július 2-án tett jelentést Kempen altábornagynak, a kegyelmi bizottság elnökének;* s a kedvező elintézésben bízni lehetett, mert Andrássy kérését már június 27-én teljesítették. Horváth folyamodását Teleki sem helytelenítette,* hiszen «meggondolta»; sőt tiszta szívből kívánta, hogy eredménye legyen, mert képzeli, hiszen magán is érzi, menynyire sóvárog a honi levegő után. Batthyányék egyszer már nagyon megörültek, hogy Almásy és Horváth csakugyan kegyelmet nyertek; de elszomorodtak, hogy az nem őket illeti, mert az egyik egy Almásy nevű becsületes timárlegény Konstantinápolyban, a másik pedig egy Horchy nevű száműzött. Pedig nevenapjára volt tanítványa, Ilona, már el is küldte szép kézimunkáját, a zsákot, azzal a jókívánsággal, hogy az elkísérje mindenüvé, első sorban ide ő hozzájuk. Ő ezt a kívánatot jobban érzi, mint akárki más, mert ha csak beszélnek is a külföldről, összeborzad, pedig nagyon szeretné itt látni mindnyájukat. De ne szóljanak ily dolgokról, mert az ember csak elszomorodik, őt pedig nem szabad elszomorítnia; hiszen abban úgy sincs hiány. A kedves urka azonban ne legyen sokat szomorú…*
Wertheimer, Gr. Andrássy élete és kora, I. 90.
«Már két hónapja» írta Batthyány özvegye keltezetlen, de gyermekeinek 1857 szeptember 29. és 30. kelt leveleihez mellékelt levelében. «És eddig még nincs felelet. Szegény urambátyám!» Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Toldyhoz 1858 januárius 14. U. o.
Wertheimer, I. 91.
Horváthhoz, Páris 1857 július 24. Horváth Lajos gyűjt.
Gróf Batthyány Ilona levele szeptember 30. Horváth Lajos gyűjt.
Édesanyja mégis csak búslakodott reményeik meghiusultán. Hiszen már beleélte magát, hogy külföldi vendégei otthonosan érzik magukat házában. Terveket szőtt, mik valósíthatlanok; de nem tehet róla, kellemes volt arra gondolnia, hogy urabátyja újra hozzájuk jön, házában lakik és újra urabátyja lesz a gyermekeknek. «Szegény urambátyám, nincs rosszabb a bizonytalanságnál.»* Azonban egy negyedév mulva megjött a bizonyosság is. A «kegyelmi» bizottság november 12-én egyhangúlag Horváth Mihály megkegyelmezése ellen nyilatkozott* s a volt miniszter éppen ó-esztendő utolsó estéjén vette a brüsseli osztrák követ tudósítását, mely szerint a hazamenetel iránt tett kérését megtagadták.*
Özv. gróf Batthyány Lajosné keletnélküli levele az előbbihez mellékelve. Horváth Lajos gyűjt.
Wertheimer, I. 91.
Levele nénjéhez 1858 januárius 12. Figyelő, XX. 187. 
– szólt röviden és ridegen a követ értesítése, – 
Horváth Toldyhoz 1858 januárius 14. Akad. TLT. LXX. 303.
– szólt röviden és ridegen a követ értesítése, – Horváth Toldyhoz 1858 januárius 14. Akad. TLT. LXX. 303.
Most már bizonyosnak tartotta, hogy hazáját többé nem látja meg.* Toldy és Dessewffy akadémiai alelnök ekkor Scitovszky prímás útján akarta a hazatérést kieszközölni. Horváth azonban a prímástól semmit sem remélt, mert az már püspökké kinevezésekor is vádaskodott ellene s ők két ellenkező poluson állanak. De mégis nagyon jól esett neki Toldy biztató levele. «Ti – úgymond* – kiknek, habár nagyon változott viszonyok közt is, legalább azon vigasztalástok megmarad, hogy folyton régi tűzhelyeiteken, kedveseitek, régi barátaitok körében, szokott régi pályátokon haladva éltek, – elképzelni sem tudjátok, mennyire hat egy szíves szó, egy szíves levél egy régi baráttól a száműzöttre, kinek azon szomorú sors jutott, hogy míg maga évenkint, sőt naponkint nyugtalanabb hévvel vágyakozik vissza hazájába, egyszersmind tapasztalja, hogy hazája őt évenkint, sőt naponkint inkább és inkább elfeledi, régi barátai iránta meghidegültek, – reá, mint polgári halottra, többé alig s mindkevésbbé emlékeznek, vele minden összeköttetést kerülnek.»
Nénjéhez 1858 januárius 12. Figyelő, XX. 187.
Horváth Toldyhoz 1858 januárius 14. Horváth Lajos gyűjt.
Valóban politikai halottnak érezte magát, mert már, a hogy Klapka írta neki,* az emigráczió is rég feloszlófélben volt, sőt, mint testület, az utolsó dekrétum következtében meg is szűnt. A legjobbak is hazatérnek, mihelyt ezt nekik csak valamennyire is tisztességes módon megengedik. «Mindenki rég magába zárkózott és az igazi hazafi hazafi marad, akár a külföldön nyomorog, akár otthon, a húsosfazekaknál bővelkedik.» Ő maga is újból keletre készült menni, mert Európában minden megkísérlett és semmi sem sikerült neki; a leggondosabb vállalatok s a nyaktörők sem.* Előbb azonban eljárt a Horváthtól rábízott dolgokban. A kis Árpád gyámságát átadta a genčvei államtanács elnökének, A. Tourte-nak, a ki magára vállalta, hogy a szegény kicsinynek majdani társadalmi és anyagi helyzetét lehetőleg biztosítsa; a teleknek Horváthot megillető s Klapka nevére betáblázott felerészét adja el tehát Tourtenak, a ki derék, nemes ember, és a Klapka nevére szóló engedmény-oklevelet átvévén, Horváth érdekeit hűségesen képviseli. Horváth azonnal teljesítette kérését, a mit Klapka már Marseilleből köszönt meg, honnan 1857 június 26-án Konstantinápolyba utazott el, azzal az óhajtással, hogy a gondviselés vegye oltalmába Horváthot s tegye oly boldoggá, a milyen lenni akar.*
1857 június 14. Genčveből. U. o.
1857 június 24. Marseilleből. U. o.
Klapka június 14. és 24. kelt id. levelei.
Boldogságot Horváth már nem várt az élettől, csak annyi nyugalmat, a mennyit a munka adhat. Klapkával együtt* elmondhatta, hogy «a szerencsétlenség, a sokféle megpróbáltatás a melyen átment, csak még jobban megedzették lelkét; érzéketlenné tették minden sorscsapás iránt, akárkitől s akárhonnan jőjjenek azok. Drága barátom – folytatta Klapka, – ha már semmit sem veszthetünk, semmitől sem félünk». A kedves ősz őt úgy megfosztotta lombjaitól, hogy törzsénél egyebe sem maradt. De ha ez a törzs már nem hajthat is új ágakat, daczol minden viharral és veszedelemmel.
Klapka Horváthhoz Konstantinápolyból 1858 februárius 6. U. o.
Horváth is daczolt. Megtakarított pénzecskéjének nagy részét valami amerikai vállalatban elvesztette* s most megkérdezte Toldytól,* a Történelmi Tár ad-e tiszteletdíjat, mert ő «napi munkája után élődik». Így azonban az élet nagyon bizonytalan volt. A Történelmi Tár a felajánlott regestákért ívenkint 20, a Monumenták pedig a brüsseli okmánytárért csak 10 forintot adhatott.* S a mellett még egy kis kézikönyvtárt kellett szereznie, hogy dolgozhassék, mert legszükségesebb könyvei is hiányoztak; az erre s a megélhetésre szükséges pénzt írással akarta megszerezni. Elhatározta tehát, hogy kisebb műveiből «Történeti Zsebkönyv» czímen saját költségén ad ki egy kötetet és előbb a szegedi Burger Zsigmonddal, utóbb a pesti Müller Emillel alkudozott is a kinyomatás iránt.* Kénytelen volt vele, mert kiadót nem talált, de a nyomtatáshoz szükséges pénzt kölcsön adta. Degré Alajos, a beszély- és színműíró, ki Brüsselben fölkereste, szívesen vállalkozott, hogy a nyomatásra felügyel. A kelendőségben maga sem bízott, mert a könyv névtelenül jelennék meg; de ha mégis vennék, minden esztendőben adna ki ilyen zsebkönyvet.*
Klapka id. levele.
1857 decz. 29. Akad. TLT. LXX. 302.
Toldy 1858 januárius 7. Horváth Lajos gyűjt.
Nénjéhez 1858 januárius 12. Figyelő, XX. 188.
1858 januárius 14. Toldyhoz. Akad. TLT. LXX. 303.
Toldy azonban attól tartott,* hogy nem kapja vissza költségét. Nincs akkora históriai közönségünk, hogy ilyen költséget fedezzen; holott, báró Eötvös szerint, a könyv mintegy 800 oldalra terjedne s így olcsón adni nem lehetne. Évenkint kiadni pedig nem lehet; egymaga nem is győzné a szükséges változatossággal előállítani. Ő és Kazinczy Gábor is gondoltak hasonló vállalatra, de végre sem merték megindítani; hiszen Brockhaus is már csak becsületből folytatja Raumer Hist. Taschenbuchját, időnkint leszállítja az árát s így is csak keveset ad el a nagy Németországban. Báró Eötvös azt javasolta,* hogy ne Zsebkönyvnek nevezze, hanem pl. «Történelmi Tanulmányok»-nak, mert ez a czím nem avul el az évszámmal. De a pénzszerzésnek biztosabb módjaira is figyelmeztette. Az Akadémia negyven aranynyal jutalmazna egy művészileg tárgyalt korrajzot, vagy élet- és jellemrajzot. Ha Oláh Miklósról írna, talán versenyezne vele; de általa legyőzetni nem szégyen. Vagy nem gondolt-e összefoglaló történelmi könyveinek új kiadásaira, a mik, mint régiek, saját nevével jelenhetnének meg. A kis tankönyv, a kézikönyv, s Magyarország nagy történelme mind kelendők lehetnének. Ne hanyagolja el munkáit; ne engedje a forgalomból kiveszni. Nagyon divatba jött ugyan Szalay munkáját úton, útfélen magasztalni, a mit meg is érdemel; de mióta őt összehasonlítva olvassa Horváth munkájával, meggyőződött, hogy bizony jól, nagyon jól dolgozott Horváth is és hogy őt Szalay nagyon használta. Mivel pedig Horváth története népszerűen írt jónevű munka s kisebb lévén, olcsóbb is lehet, egy új kiadás kifizetné magát s ő kész keresni és remél is találni kiadót. Arra is figyelmeztette, hogy olyan drága könyveket, mint a Katonáé, Fejéré, ne vegyen meg maga, hanem vétesse meg a brüsseli királyi könyvtárral. Ha pedig, szándéka szerint, Londonba megy kutatni a British Museumba, ott a magyar forrásmunkákat mind megtalálja, s megtalálja saját műveit is, a mik legjobb ajánlólevelei Thomas Watts Esq. s a többi könyvtártiszt előtt.
1858 febr. 2. Horváth gyűjteménye.
Toldy id. levelében.
67. Kazinczy Gábor.*
Kazinczy Gábor arczképe (191. l.) az Abafi-féle «Hazánk» II. kötetében jelent meg előbb.
Horváth követte tanácsait.* A Zsebkönyv kiadását átadta Lauffer Vilmosnak, a ki annál szívesebben vállalkozott a kiadásra, mert gróf Batthyány Lajosné a nyomtatás költségeihez 800 forinttal járult, vagy inkább ennyit előlegezett. De láthatatlan kéz akart maradni, mert hátha megtudják az írót s ártatlan könyvét megtiltják. Azonban – vigasztalta Horváthot* – qui ne risque rien, ne gagne rien. Eleintén ezer örömmel fogadta el azt is, hogy könyvét neki ajánlja, sőt büszke volt a kitüntetésre; de már nyáron arra kérte,* hogy ezt ne tegye. Osztoznék felfogásában, ha megmondhatná okát; most azonban csak annyit írhat, hogy itthon a «demonstráczió» idejét élik, ott látnak, ahol nincs; Batthyányné pedig a szentírásbeli agyagember: le boue ďIsrael.
Toldyhoz 1858 februárius 20. Akad. TLT. LXX. 307.
Keletnélküli levele Horváth Lajos gyűjteményében.
1858 június 12. U. o.
Követte Horváth Toldy másik tanácsát is. Nagyobb históriáját annak idején tankönyvnek szánta s mivel ilyenül nem engedélyezték, kézikönyv modorában folytatta, de a kidolgozásban mindig feszélyezte az arányok megtartása. Már 1848-ban megkezdte volna újabb átdolgozását, ha az események közbe nem jönnek. Azóta ez csak olyan vágyként lebegett előtte, a mely sohasem teljesülhet; s ime, Toldy reményt nyújt reá, kiadóval biztatja. Ha lesz, azonnal munkához lát és csak annyi tiszteletdíjat kér, a mennyiből tisztességesen megél, míg dolgozik. Folytatná is addig, a míg lehet, mert kész munkájának, a Hatvan év történeté-nek kiadására már nem gondolhat. Az opus posthumum marad. Azt hiszi, 1790-en innen, sőt módjával 1848-ig is lehet már írni. Kis históriáját is szívesen átdolgozza, mert tulajdonjogát nem adta el. «De nem kell felejteni – figyelmeztette őt Toldy,* – hogy az iskolákban nem tanítják a magyar történetet s így csak házi használatra való lenne.» Nagyobb históriáját is úgy kell írnia, hogy az itteni rendőrségen (azaz a czenzurán) keresztülmenjen. Szalay csak 1830-ig akar írni az eseményekről; ő azt hiszi, hogy a czenzura nem akadékoskodnék, ha Horváth a nádorválasztásig (1847-ig) menne a történelemben.
1858 márczius 6. Horváth Lajos gyűjt.
A díjazásra nézve Horváth tájékozódott Jósikánál, a ki szintén Heckenast, az ő kiadója, számára most népszerű történetet ír.* Húsz füzetért, a mi körülbelül tíz regénykötetnek felel meg, 4000 frankot kap; a mi nagy díj, mert ezt történelmi könyvek alakjában alig több 6–7 ívnél. Jósika azt tanácsolta, hogy ívenkint 25 pengő forintot kérjen, a mi egészen új és az 1792–1848. időkkel kiegészített dolgozatnál talán nem túlságos követelés. De ő 20 forinttal is beéri. A harmadik kiadás számára (mivel «történelmi munka sohasem lehet oly bevégzett, hogy azon igazítani ne kellene») a meghatározandó díj felét követeli. De Heckenast nehézségeit méltányolva, belenyugodott abba is, hogy – bár sokat újra írt – csak 16 pengő forintot kapjon ívenkint, vagyis 100 ívért 1600-at; mert «forró kívánsága munkáját második kiadásban látni s megjavítni». A négy kötetre tervezett munkáért Heckenast mindjárt a kézirat átvételekor fizessen négy-négyszáz forintot; ez rá nézve is a legjobb, mert ha az író az első kötet megjelenése után meg találna halni (hiszen «mortales sumus!»), többi pénze megmaradna.
Márczius 13. Toldynak. Akad. TLT. LXX. 308.
68. Heckenast Gusztáv.*
Heckenast Gusztáv arczképét (193. l.) a Beöthy-féle Képes Irodalomtörténetből vettük át.
Heckenast különösen a miatt aggódott, hogy Magyarországnak nincs eléggé nagy közönsége egyszerre két történelmi munkának: a Horváthénak és a Jósikáénak megvételére. De azon is töprengett, hogy nagy, szinte példátlan a pénz szűke s főképen az irodalmi világban érezhető nagyon. Végre pedig nagy bajnak tartotta, hogy a munka, mint egész, nem jelenhetik meg szerzője neve alatt.* Jósika Miklós azzal nyugtatta meg Horváthot,* hogy ő, mint könyve felolvasott előszavában is mondta, nem szigorúan történetet ír, hanem csak hidat épít a regényről a történetre. Az ő közönsége tehát a regényolvasókból kerül ki. Toldy egyenesen attól félt,* hogy az nagyon is regényes história lesz, de éppen azért sok embert fog elszédíteni s meghódítani, másfelől a történelmi érzéket megvesztegetni, megrontani. Heckenast másik aggodalmát, a névtelenséget, vagy az álnevet, maga is szerette volna kikerülni. Tanakodott,* történetének második kiadása nem jelenhetnék e meg saját neve alatt? Hiszen Jósika néhány regénye is így jelent meg; igaz, hogy változtatás nélkül. S így látott napvilágot még abban az esztendőben kis történelme is,* melynek kiadását Heckenast magához váltotta Geibeltől, kinek leszámolása után kitűnt, hogy a bécsi kiadásból még 800 példánya volt,* de nem merte vagy nem akarta azokat forgalomba hozni.
Toldy 1858 május 5. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Toldyhoz május 1. TLT. LXX. 309.
Május 5. id. lev. Kikél a regényes história ellen július 2-i levelében is (Horváth Lajos gyűjt.)
Június 9. Toldyhoz. TLT. LXX. 311.
A magyarok története rövid előadásban. 2. változatlan kiadás. Pest, 1858. n8r. VIII+444+1 lap.
Toldy 1858 márczius 6. és május 5. Horváth Lajos gyűjt. Geibel eljárása fellázította Heckenast érzését s nemes önzetlenséggel járt el a megkárosított szerző javára.
Nagy történelme újra-írásához Horváth május 9-én fogott s az első kötettel már augusztusra készen akart lenni.* Annál erősebb elhatározás, mert időközben felügyelt Brüsseli Okmánytárának és a nagyon lassan készülő Tört. Zsebkönyvnek nyomatására, elküldte az Esterházy-féle regestákat és Áprád-kori okmányait a Történelmi Tár számára, czikkeket küldött a «Hazánk» számára s most azt írta Török Jánosnak, a Szent István Társulat Encyclopaediája szerkesztőjéenk, hogy küldeni fog neki is, de csak akkor, ha a megbízást a társaság adja. Szívesen vállalkozik, ha Toldy és Eötvös tájékoztatják a munka czéljairól s ha a szerkesztők annyi időt adnak neki, hogy Heckenasttal szemben vállalt kötelességeinek pontosan megfeleljen; mert tulajdonságai közé tartozik, hogy a pedánsságig pontos legyen.* Toldy eloszlatta Török Jánosra vonatkozó aggodalmait, de hozzátette, hogy a Szent István Társulat maga nem adhat megbízást neki.* Horváth így is elküldte a megirandó czikkek jegyzékét, sőt a Hazánk számára a honfoglaláson kezdett krónikát is a mohácsi vészig. «De az Istenért! – szólt; – nem lehetett más embert választani szerkesztőnek?»*
Május 8. Toldyhoz. TLT. LXX. 310.
Június 9. Toldyhoz. U. o. 311.
Július 2. Horváthhoz. Horváth L. gyűjt.
Július 12. Toldynak. TLT. LXX. 312.
69. Báró Jósika Miklós.*
Jósika Miklós arczképe (195. l.) Ábrányi Lajosnak a M. Tud. Akadémia képes termében elhelyezett olajfestményéről id. Weinwurm Antal eredeti fényképfelvétele. Az előbbi évfolyam czímképében is Abonyi sajtóhiba Ábrányi helyett.
Időközben Heckenast, Toldytól ösztönöztetve, szerette volna abbahagyni Jósikától a magyarok regényes történetét s Horváthot arra kérte, hogy, ha Jósika eláll a könyv folytatásától, tudományos történelmét a nagyközönség számára terjedelmesebben írja meg. Horváth, a ki szintén veszedelmesnek tartotta a regényes történelemírást, mert «regénynyel nem akarta megtölteni ezt a prózai világot», kijelentette,* hogy ha Jósika elláll szándékától, önként egy nagy részletes történelmet dolgozna ki, lehetőleg népszerűen írva, melyben a politikai történelem mellett az egyház, ipar, kereskedelem, műveltség és tudomány történelmét is részletesen tárgyalná. Így a munka még egyszer akkora lenne, mint a hogy tervezték, tehát a régi helyett egészen új szerződést kellene kötniök. De népszerű tudományos munkáját csak úgy volt hajlandó megírni, ha Jósika, ki csak most fogott az avarok korába, megváltoztatja szándékát a regényes történet iránt. Világért sem akart meghasonlani Jósikával, ki jó barátja; úgyis kevés van idekint, a kivel barátságban akar élni s a fondorkodás különben sem kenyere. Ha tehát Jósika folytatja munkáját, az övéről szó se legyen. Jósika azonban ha eleinte kedvvel vállalkozott is egy ilyen regényes nemzeti történet írására, az avarokkal valóban abbahagyta történelmét, mely három kötetben «Magyarok őstörténelme» czímmel csak 1861-ben jelent meg,* s Horváth, ki műve első kötetének kéziratát csak 1858 szeptember után küldhette el,* most már elszánta magát, hogy történelmét négyről hat kötetre kibővítve írja meg.
1858 július 12. Toldyhoz. Akad. TLT. LXX. 312.
Dézsi, B. Jósika Miklós, 350.
Csak szeptember 7-én kapta meg az első kiadás első kötetét, melyből, ha mást nem, legalább az elején néhány sort s a felosztást meg kellett tartania, hogy új könyvét 2. kiadásnak nevezhesse. Levele Toldyhoz szept. 7. Akad. TLT. LXX. 313.
Jósika nemcsak legjobb barátja, de legnagyobb tisztelője is volt Horváthnak, a kit Szalaynál jelesebb történetírónak, de érzelgő embernek és kiválóan paposnak tartott. Amarra nézve a legnagyobb bizonyíték gyanánt említette föl,* hogy az elérzékenyülésig nagy szeretettel viseltetett báró Eötvös József regényei iránt s ebben az előszeretetben és elragadtatásban talán csak Vachott Sándorné tett túl rajta. Szűzies érzelgés (sensiblerie) volt ez, és Jósika éppen Horváth Mihályt hozta föl példának, hogy érett, sőt koros férfiaknál is kifejlődhetik az az érzéssel (sentiment) szemben. Mindenkit buzdított Szalay és Horváth munkáinak megvételére; s megveszik azokat ők, a regényírók is, főképen mióta Jósika leszoktatta a kritikusokat arról a «nagyszerű sületlenségről», hogy valahányszor tudományos munkákat ajánlottak, keservesen jajveszékeltek, hogy az emberek regényeket olvasnak; «mintha – úgymond – nem éppen a mi regényeink szoktatták volna a közönséget az olvasásra!» Kellemes társalgása miatt, mint a brüsseliek egyáltalán, nagyon szerette Horváthot; de mivel Horváth a regényes történelmet ellenezte, ártatlan bosszút állott rajta mégis annak a «casus»-nak elmondásával, hogy valódi kalligrafiával lemásolt történelmét* fiókba zárva, egy reggel az iratcsomag közepét egérfészeknek kirágva találta s ebben egy egész egércsalád czinczogott.
Jósika Emlékiratai, IL., 145–150.
Magam is bizonyíthatom, a mit Jósika mond Horváthról (IV. 150.), hogy «Szebb kéziratot, mint az övé, nem lehet találni.»
Legénylakásában egy alkalommal saját nénje, Mária (Ivánkovitsné) csinált rendet 1858 júniusában. Örömmel készült reá,* hogy a vasútnál fogadja; de ha ott nem találkoznának, elmondta részletesen, mit csináljon a brüsseli állomásra érkezésekor s még azt is megírta, mit kiáltson oda a bérkocsisnak: «Allé, rü dü Nord nümeró szoaszant ön Bé», egészen úgy írván magyarosan, a hogy ki kell mondania francziásan; de nagyobb biztonság okáért egy czédulára franczia helyesírásssal is följegyezte lakása czímét, hogy átadja a bérkocsisnak. Nénje testvérök, Horváth Alajos feleségével, Lukáts Marival akarta fölkeresni, ki őt nagyon szerette volna megismerni, de ezt leányának halálos betegsége itthon tartotta.* A kedves rokoni látogatás mellett az átutazó magyarok is föl-fölkeresték, így gróf Wenckheim Gyula, báró Jósika Leó, Degré Alajos, gróf Lázár Móricz stb. De bizony gyakran tapasztalta, hogy «nagyon kevés magyar emberben lehet bízni.»*
Nénjéhez, 1850 május 30. Figyelő, XX. 189.
Horváth Alajos levele Mihályhoz 1858 május 4. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Toldyhoz július 12. Akad. TLT. LXX. 312.
Brüsselben Horváth rendkívül sokat dolgozott. Kora reggeltől gyertyagyújtásig s esti 7 órától éjjeli 12 óráig, igen kevés kivétellel, mindennap íróasztalánál ült. A dolog szenvedélye volt, másként élni már nem is tudott volna és a mellett egészségesnek érezte magát.* De tudta, hogy egészségére gondot kell fordítania. Július és augusztus hónapját tehát 1857-ben és 1858-ban arra szánta, hogy testét «tatarozza» a blankenberghei fürdőben,* mert tapasztalta, hogy a «küzdés a hullámokkal nem kevésbbé aczélozza a testet, mint a küzdés a balsorssal a lelket».* Itten hallotta,* hogy Klapka visszatért Genčvebe, a kormánynyal a telekvásárló-szövetség nevében folytatott pert Duroveray és Puky Miklós megnyerték s így a Genfi-tó visszahúzódása következtében nyert új telket Horváth és Klapka 16,000 frankért megválthatják. Horváth beleegyezett, hogy a vételár felét Duroveray fizesse, azután pedig valamikor a házat mindenestül eladják s a nyereségen megosztozzanak. Igy a kis Árpád is jól járt s Horváth, tekintve háza rendkívül kedvező fekvését, szép nyereséghez jutott. Horváth különben már 1858 februárius–március 2-án tartózkodási engedélyt (Permis de Séjour) nyert a genčvei kantontól, hogy egy esztendeig Genčveben, Eaux Vives községben, Charles Duroveray házában tartózkodjék;* az engedélyt 1859 februárius 16-án s azután évről-évre megújíttatta,* de körülményei úgy alakultak, hogy Brüsselből, hol – a fürdőzésből hazatérve, lakást változtatott* – nem svájczi kis birtokára, hanem Olaszországba kellett mennie.
Mari nénjéhez 1858 deczember 8. Figyelő, XX. 191.
Teleki L. évnélküli (június 6.) levele szerint (Horváth L. gyűjt.) Jósika Leó azt mondta neki, hogy Ostendébe megy. Jósika Leó (Miklós fia) feleségével 1857-ben járt Brüsselben és Ostendében (Dézsi id. h. 336.), de 1858 július 12. id. levelében Horváth maga írja Toldynak, hogy «tavaly» Blankenbergben (Ostende szomszédságában) igen nagy hasznát vette a tengeri fürdőnek.
1858 július 12. id. lev.
Klapka Horváthhoz augusztus 7. Horváth Lajos gyűjt.
A Permis eredetije a M. Nemz. Múzeumban, 440. Oct. Hung. 18. sz.
Ekkor 1860 január 1-ig; azután 1861 október 20-ig; 1864 november 19-ig; 1865 február 25. és 1866 márczius 2. (hat hónapra). U. o.
Toldyhoz 1858 szeptember 7. Akad. TLT. LXX 313.
70. A brüsseli királyi palota.*
A brüsseli királyi palota (198. l.) újabb felvétel után. Előbb Ortvay «Mária királyné» cz. művében jelent meg.
