XVII. OLASZORSZÁGBAN.
XVII. OLASZORSZÁGBAN.
A POLITIKAI ÉLET csalódásai közt Horváth csak akkor érzett vigasztalódást, ha a természet szépségében gyönyörködhetett, íróasztalánál csöndesen és háborítlanul dolgozhatott, vagy leczkéket adhatott gróf Károlyi Pálmának, a kit a száműzöttek az ő kis szépségüknek, tüntérkéjöknek híttak. Harmadéve vette át a tizenkét éves gyermek tanításának és nevelésének vezetését s azon vette magát észre, hogy bájos, okos kis tanítványa még őt is megleczkézteti. Mikor Pegliből, hol 1861 márczius 20-ika óta nyaraltak, Horváth Mihály távolabbi fürdőbe utazott, pontosan kijelölte, hogy Pálma grófnő távolléte alatt mit tanuljon és milyen feladatokat végezzen el. «Ma földrajz lenne a teendőm – írta neki a szép kis tanítvány,* – de mivel a tizenkilenczedik században mindenben változás történik, én is megváltoztatám a kiszabott munkák napjait. Bár úgy van, az mégis csak az erő s nem az igazság okozta tény, hogy a nőknek nincs alkotmányuk, mintha ők szellemileg nem lennének épp oly méltók a szabadságra, vagy legalább a jogokra, mint a férfi-nem. És ön, ki az igazság megtestesülésének tartja magát és a történetben a czudar osztrák iránt is oly részrehajlatlan, hogyan nem ismeri el a mi alapos követeléseinknek jogosságát? Hogyan használhatja fel ellenünk a közönséges világ megavult véleményét? De hisz lesz egy idő, midőn a civilisatio nekünk is, a gyöngéknek is, alkotmányt adand. Nem hiában gondoltam gyakran, midőn történelmét olvastam a leczkén s itt-ott oly lelkesült sorokat találtam abban és maga szerénységből kinevetett – hogy az én urambátyámban megvan a költészet szikrája! Lám, mily elragadó szépen írta meg a tündérkére vonatkozó ábrándját, vagy inkább óhaját; édesanyám is egészen elbámult, mikor azt olvasta».
Pegli, 1861 junius 18. Horváth Lajos gyűjt.
A mikor otthon a Garay-árvák javára gyűjtöttek, Horváth Mihály Garay Szent Lászlójának egy példányával ajándékozta meg tanítványát. A leányka előrebocsátva, hogy – a mint tudja is Horváth – ő bizony nem szokta minden gondolatát megfontolni, igen szépnek találta a magyaroktól, hogy költőik családjainak sorsát oly nagyszerű aláírások által biztosítják; «de a szerencse – úgymond* – egy kissé igazságosabb lehetne: én ő helyette Ferencz Jóskának egy fillért sem adnék (bár úgy sincs nagyon telve az erszénye), Vörösmartynak és egyéb derék íróknak pedig csak úgy önteném zsebökbe az aranyakat; földet nem kapnának, mert a gazdálkodás gondjai elfordítnák lelköket a múzsák köréből». Ezért csakugyan megérdemelte azt a puszit, mely azonban vitás volt egy kicsit. «Én nem szorultam könyörületességre – durczáskodott urabátyjával; – ha tehát a puszim nem óhajtatik, hanem csak elfogadtatik, nem is adok senkinek.» De levele végén mégis meggondolta a dolgot. «Nekem nem kell tüzes puszija a homlokomra, hanem csak a szájamra; de ne legyen nagyon tüzes, mert bizony megégethetné az ajkamat.»
Június 18. id. levelében.
Az enyelgésre zsörtölődés következett. «Kegyed nagyon vad – írta tanítójának; – mivel úgy sem dolgozhat sokat, ismerkedjék meg néhány magyar tiszttel; ha naplopók is: sebaj, lesz közőlük derék is; amazok pedig nem fogják felfalni kegyedet.» Azután anyáskodva faggatta, jól eszik-e legalább. Mert kár lenne, ha a fürdőidőszak alatt megsoványkodnék. Mikor pedig tanítója úgy találta, hogy mult levele végén hamis megjegyzést tett, kifakadt az ellen, hogy megint csak felhasználja mesteri és férfiúi jogát, hogy büntetést szabjon ki reá egy ártatlan észrevételért. Ha megengedné, hogy répát mondjon répe helyett, talán megtenné; «de a sok r nagyon keményen hangzik gyönge, csak hízelgésekre képes női nyelvének».
«Kedves haragos urambátyám – írta egy hét mulva* – reggel vettem levelét, a melyben oly keserűen panaszkodik a fürdői kúra ellen. Még tréfálózni sincs kedve, puszikról sem szól, a kis grófnét nem is említi; valóban nagyon szomorú lehet. De ez éppen nem kielégítő ok arra nézve, hogy röviden és mily röviden ír! Mivel kegyed rosszkedvű, nekem is kell szenvednem, mintha én lennék annak az oka, hogy sárral betapasztják és úgy kínozzák hosszasan. Pedig hányszor mondám, hogy járkáljon többet stb.; de ön a jó tanácsot nem szokta követni és azután panaszkodik»… Ezért s mivel verseit kicsúfolta, új versét majd csak akkor mutatja meg, ha hazajön; «büntetésül addig kiváncsiságát mérsékelnie kell». Most nem ír új verseket, hanem irodalmi könyvekből többet olvas, hogy már tudja, ha visszatér. Most inkább a térképrajzolásra fordít több időt, mert az nehezebben megy, mint gondolta. Vigyáznia kell, lassan dolgoznia, hogy hibát ne kövessen el, mikor Horváth nagy térképéről kis másolatot készít. Újdonságokkal is szolgált. Tegnapelőtt érkezett meg a piemonti herczeg; az ő házigazdájuk, Rostan gróf is kivilágíttatta kertjét s volt zene is stb. «De még valaki más is megérkezett, ki önt jobban érdekli, mint a piemonti herczeg. Egy csínos kicsi dáma, lehajlott orral, hamis fekete szemekkel, még hamisabb mosolylyal… ismeri? Ez majd megérkeztéig elég tág tért nyit gondolatainak; s míg kegyed a feketeszemű dáma kilétét találgatja, az én levelem csak helyénkívüli, érdektelen leend; tehát elbúcsúzom betegemtől.»
Június 26. Horváth Lajos gyűjt.
Mihály napján Pegliben adta át köszöntő versét:*
1861 szeptember 29. Horváth L. gyűjt.
«Megérkezett boldog napod,
Mindnyájan üdvözölnek;
Ajándékkal kedveskednek,
Körülfognak, ölelgetnek.
Mindnyájan üdvözölnek;
Ajándékkal kedveskednek,
Körülfognak, ölelgetnek.
De én, szegény, mit ajánljak,
Mit mondjak én teneked?
Fogadd el hát barátságom
S legyen boldog életed!
Mit mondjak én teneked?
Fogadd el hát barátságom
S legyen boldog életed!
De mondd, nincsen-é minekünk
Ennél szentebb óhajunk?
Egyhangúlag óhajtjuk, hogy
Szabad legyen szép honunk!
Ennél szentebb óhajunk?
Egyhangúlag óhajtjuk, hogy
Szabad legyen szép honunk!
A külföldön s hazájában
Ez a magyar sóhaja
S üdvözletül néked is ezt
Mondja Károlyi Pálma.»
Ez a magyar sóhaja
S üdvözletül néked is ezt
Mondja Károlyi Pálma.»
S a száműzött mosolyogva csókolta meg könnyein át a bájos gyermeket, a ki szomorúságában annyiszor felderítette és szorgalmával, szép tehetségeivel büszkévé tehette mint tanítót. Atyai jósággal tekintett mindekor az ő «szerető, ölelő, tisztelő Pálmájára», a hogy tanítványa szokta írni leveleiben.
De volt tanítványai, a Batthyány-gyermekek is, hasonló gyöngédséggel viseltettek iránta. Emmy már alig várta, hogy az ő kis Lajosát és férjét bemutassa urabátyjának a «tagaczinak», volt tanítójának. Előre is meghívja Egyedre, «ha valaha az óra mégis ütni fog, melyben visszajöhet kedves hazánkba.»* Vagy pedig jövőre majd tengeri fürdőbe megy s örül, ha Horváthot viszontláthatja.* Elemér igen jól végezte próbatétét s éppen írni akart neki, mikor őt és mostani tanítóját, Than Károlyt, magával vitte Csurgóra. Károlyi Gábor sem olyan ingerült azóta, hogy megszabadult eddigi tanítójától, Pados Jánostól.* Utóbb Elemér külön is megnyugtatta Horváthot,* hogy tanulmányait szorgalmasan folytatja és pedig az eddigi rendszer szerint, minthogy a helytartótanács által behozott változtatások lényegtelenek, magyar történelmet és földrajzot pedig úgyis tanult. Franczia tanítója, Hermann, egész magyar lett, megtanult magyarul, magyar ruhában jár és nagyon ragaszkodik az országhoz.*
Batthyányné május 12. Horváth Lajos gyűjt.
U. az, november 12. U. o.
U. az. augusztus 7. U. o.
November 17. U. o.
Batthyányné június 21. U. o.
Batthyányné a nyáron külföldi utat tévén, nővérét, Károlyi grófnét és Horváth Mihályt is meglátogatta. Eleintén a bajorországi Lindauban akart találkozni velök,* de utóbb mégis intette Horváthot,* «jó barátját, ki mindig oly jó, oly szíves volt irányában és egész családja iránt», hogy Lindauba ne jöjjön, mert iszonyú nyughatatlan volna, ha a bajor kormány a szász pajtást utánozná s Teleki módjára elfogatná; inkább Svájczban, semleges földön találkozzanak, ha a kormánytól útlevelet nem kapna. Majd mikor nővére, Károlyiné, azt írta, hogy augusztusban nem távozhatnak Genovából, Zürichben kívánta bemutatni neki volt tanítványát, Elemért, mint karcsú legényt, a ki roppantul örült, hogy ismét megláthatja a vastagaczit, az urkát. S bár úgy hallotta, hogy Horváthnak, ki nemrég tért haza, aligha lesz kedve újabb és hosszasabb útra, remélte, hogy Milanóban vagy a Como tavánál mégis találkozhatnak; «hisz, az lehetetlen, hogy ő a külföldön legyen a nélkül, hogy a külföldön járván, legjobb, leghívebb barátját ne lássa.* Horváth szeptember 10-én már valóban az útitervben megjelölt Milanóban volt. Éppen Mária nevenapja lévén, innen üdvözölte Mari nénjét. «A többi Máriák nem igen háborgatnak – írta;* – de azt nem akarom elmulasztani, hogy ma neked ne írjam: légy üdvöz a Máriák közt s áldott legyen mindaz, a mi hozzád tartozik, mi szivednek kedves; teljesedjék mindaz, mi kívánatod tárgya.» Szeretettel gondolt egy másik kedves nőre is, Toldy Ferencznére, hiszen «a bohó asszonyka – mint ura írta* – csak azon tépelődik, hogyan lehetne őt hazahozni». S a következések megmutatták, hogy, hacsak évek mulva is, nagy része volt ennek a tervnek megvalósulásában. De Toldy úgy vélte, hogy még a számüzetésnek is van valami jó oldala. Felsorolva, irodalmi és tanári munkássága mily zaklatott, felsóhajtott: «Te boldog! Ilyen és vajmi gyakori más confusiókat nem ösmersz».
U. o.
Augusztus 7. U. o.
Batthyányné augusztus 1. Horváth Lajos gyűjt.
Mailand, 1861 szeptember 10. Figyelő, XX. 199.
Toldy szept. 27. Horváth L. gyűjt.
Az őszszel gróf Károlyi György is meglátogatta feleségét és leányát Genovában s a család egy boldog hetet töltött együtt abban a reményben, hogy nemsokára mindnyájan együtt lehetnek a hazában.* A család különben október eleje óta folyton utazgatott Svájczban és Olaszországban s így Horváth a szokottnál kevesebbet dolgozhatott. Téli tartózkodásra november 20-án érkeztek Firenzébe, de csak kétheti keresgélés után kaptak a vendéglői helyett állandó szállást a Szépművészetek Akadémiájával a székesegyház terét összekötő Via del Sole (a mai via Ricasoli) 4266. száma alatt.
Batthyányné november 17. U. o.
81. Gróf Károlyi Györgyné.*
Gróf Károlyi Györgyné arczképét (239. l.) v. ö. az Éble id. művében közölt olajfestmény reproductiójával.
Szinte örült – írta nénjének,* – hogy valahára már vége a nyugtalan életnek s a hosszú munkaszünetnek; mert majdnem két hónapig jóformán semmit sem dolgozhatott. Most azonban megint folytathatta megkezdett s már vége felé hajló munkáját s remélte, hogy «ha Isten is úgy akarja», 1862 nyarára elkészül Magyarország történetének mind a hat kötetével. A most (1861.) megjelent III. kötet előszavában megírta, hogy a lefolyt tizenkét év alatt hazánkra nehezedett kényuralom egyebek közt még abban is meggátolta, hogy ezt a művét és egyéb munkáit saját neve alatt adja át a nyilvánosságnak. Hatvani álnév alatt kellett rejtőznie s a könyv homlokára oly czímet írnia, mintha az második kiadása volna a Pápán 18–20 év előtt megjelent négykötetes munkának. Ehhez a fogáshoz azért kellett nyúlnia, hogy honfitársaival tudassa, ki rejlik a Hatvani név alatt; mert a két munkát összehasonlítva, mindenki első pillanatra meggyőződhetik, hogy a mostani munka nem második kiadása a régebben megjelentnek (hiszen ennek az első kötetét a nélkül írta meg, hogy amaz a kezében lett volna), hanem egészen új, amattól független dolgozat. Most tehát saját neve alatt írván,* nem is írja többé második kiadásnak, hanem új dolgozatnak. «Az olvasó gondolja meg – írta – hogy e munka a száműzöttség vándor pályáján, a hazai könyv- és levéltáraktól száz meg száz mérföldnyi távolban készült s legyen elnézéssel a hiányok iránt, miket csak a hazában levő források után lehetett volna pótolni.» De hálásan köszönte Toldy Ferencznek, minden tudományos ügyekezet pártolójának és előmozdítójának, hogy a könyvtárból műveket küldvén neki, a hiányok egy részét a távolból is pótolhatta. «Lásd, pártosok vagyunk mind – írta neki Toldy,* a ki akkor lett királyi tanácsos* és akkor nyomatta irodalomtörténetét; – te barátod mellett, ők, a nap urai, az ő cotteriájok mellett. Szinte rám pirítasz helyeslésed mértékével. De engem a te dícséreted s még néány másoké, nem elbízottá, hanem félénkké tesz. Legközelebbi írásom ki fog-e elégíteni? Nem hanyatlik-e korommal erőm is? Csoda ugyan nem volna. Szatira az én szórakozott életem az íróságra!»
1861 deczember 6. Figyelő, XX. 200.
Ez évben már így jelentek meg a szepesi káptalan s a jászói és leleszi konvent levéltáraiból vett regestái, valamint a kismartoni regesták a Magyar Történelmi Tár IX–X. kötetében (befejezve 1862. a XI. kötetben), továbbá a «Magyarok Története rövid előadásban» (3. kiadás).
Szeptember 27. Horváth Lajos gyűjt.
«Nem vagyok Cons. Imp. Roy., csak Royal – magyarázta a Horváthnak 1861 szeptember 27. – Ha ez (elég rendesen!) nem volna is több amannál, de kedvesebb: könnyen megfogható okokból, ha ilyesmi öreg embernek még kedves lehet s mai nap! A diploma, úgy hiszem, érdekes. Ha nem csalódom az első királyi oklevél, mely «akadémiai és irodalmi» érdemekért czímet ad. Hogy magyarul van, mint minden kir. expeditio Magyarország határai közt, új lesz Előtted». (Horváth Lajos gyűjt.) Horváth 1862 augusztus 31-én megjegyezte (Akad. TLT. LXX. 318.), hogy még inkább örülne, ha minden fictio nélkül igazán királyi tanácsosnak üdvözölhetné. Azonban «nem az érdem bűne, ha jutalma nem kifogástalan is; ez az adományozó dolga».
Salamon Ferencz az első három kötet megjelenésekor nem Horváth Mihályt, hanem Szalayt nevezte a magyar történelem első architektorának;* de ez a jelző – Angyal Dávidnak Szalay születése századik évfordulóján tartott emlékbeszéde szerint* – annál kevésbbé van helyén, mert «irodalmunkban talán senki sem szólt annyi tisztelettel és egyszersmind oly kritikai tapintattal a régi magyar történetírásról, mint Szalay»; használta Horváthot is, ki már a negyvenes években a hazafias demokráczia felfogásával írta meg röviden Magyarország történetét s viszont Horváth is mindenkor tisztelettel idézte Szalay műveit. Semmiképpen sem volt helyes, hogy működésökben személyes ellentétet keressenek s az architektor dicsőségét mindketten bizonyára szívesen átengedték Pray Györgynek.
Ország Tükre, 1862. 3. sz.
Akad. Emlékbeszédek, XVI. 363.
Horváth Mihály a Biblioteca Laurenzianában és a Riccardianában újabb adatokkal egészítette ki nagy művét, Heckenastnak pedig megírta, hogy azt a VI. kötetben az 1812. vagy az 1815. évvel akarja befejezni. «Az Istenért, ne tedd!* – kérlelte Toldy;* – vidd 1848-ig, a párisi forradalomig s Kossuth indítványáig, elmondván ezt is, de ezzel rekesztve be az alkotmányos Magyarország történetével munkádat is. Ezentúl nem terjed a história, mert a mi azóta történt: forradalom, mely még mindig tart, mely – tudja Isten meddig – fog még tartani; melyről mémoireokat, adalékokat, kísérleteket írhatni, adatokat, aktákat gyűjthetni, de históriát csak az utókor fog írhatni. Ellenben addig nem vinni bűn.» Ezt a «bűnt» Horváth nem követte el, mert megerősítette abban a szándékában, hogy – de nem Magyarország történetének VI. kötetébe szorítva – bőven megírja a «huszonötév» történetét. «Mely szép kor, mely hálás feladat! – biztatta őt Toldy hosszas levele folytatásában. Szép kor, mert – bármit mondjanak és mondhatnak is azon akadályokról, melyekkel a magyarnak 1825-től küzdenie kellett – hidd el, soha, soha ily boldog nem volt! Szabadságának természete alapokat kezdett nyerni a szabadelvű eszmékben, a nemzeti culturában. S az a dicsőség, melyben én nemzetünket e fertályszázad alatt (mert 1823–1848. ez az epocha) látom, méltóbb, hogy történetíróját lelje meg, mint Agamemnon, hogy Homerosát! Óh, barátom, ne engedd át senki másnak e nemes érdemet, e szép dicsőséget: első lehetni e magasztos kornak dicsőítésében!» Ugy hitte, hogy az akkori állapotokat az akkori álláspontról kell tárgyalni, «mert akkori érzésünk, gondolkodásunk is históriai tény, melyet, mint olyant, a bekövetkezett idők miatt nem szabad más és azért hamis világításban látni. Óh, mennyire óhajtalak e téren látni! S mily hazafiúi tett leszen az – nem rettegve balmagyarázatoktól – a jót is elmondani a sok nem jó után és mellett! S egy korszak sem mutatja ki inkább, hogy mi a magyar loyalitás csak félloyalitás irányában is. S ha e munka meglesz úgy, mint Tőled várom s a világ azt (mert ennek le kell majd fordíttatni) olvasni fogja: többet fog nekünk használni, mint Kossuth Lajos minden fényes szónoklata angol s amerikai meetingekben.* Nincs is ok, édes barátom, miért ezt ne tedd; de van, hogy tedd; mert nem tenned nem szabad; nem szabad annak, ki a XVII., ki a XVIII. századot meg merte s meri írni.»
Toldyhoz 1862 márczius 24. Horváth Lajos gyűjt.
1862 márczius 21. U. o.
Politikai beszéd, természetesen, máskép hat, mint történelmi munka; de nem szabad elfelejteni, hogy Kossuth népgyűlési beszédei egyrészt éppen azért ragadták el a hallgatóságot, mert – bár politikai szempontból összeválogatott – történelmi tényekkel foglalkoztak, sőt néha történelmi értekezésekké bővültek ki.
Horváth nagyjából bevégezvén kutatásait Firenzében, május 12-én a nyári meleg hónapokra Livornóba, a tengerpartra, ment pihenni s ott a Porta a Marén, a Villa Bernardiniben szállt meg.* Már írt onnan Toldynak, a kitől irodalomtörténeti adatokat kért munkája számára, de csak elutazása előtt 4–5 nappal felelt arra a levelére, melyben oly lelkesen sürgette a Huszonötév történetének megírására s a melyben arczképét is megküldte neki. Mind a kettőt csak akkor találta meg az Erdélyi Országgyűlési Napló egyik kötetébe dugva.* Azzal mentegetőzött, hogy a kaján sors, mely életén át üldözi, vagy saját könnyelműsége ekként majdnem megfosztotta olyan örömtől, a milyen csak kevés jutott számára számkivetése kietlen sivatagában. Toldy arczképét nagy becsben tartja, mert olyan jó barátra emlékezteti, a kinek jó érzelmei számkivetése borús pályáján is szívesen kísérik, mikor mások annyian elfeledték; ő ellenben ösztönözte, bátorította írói működésében. Levelében pedig sok vigasztalást talált. Mert olvasván, mennyi melegséggel beszéli reá, hogy munkáját 1848-ig folytassa, meg kellett győződnie, hogy az eddigi kötetekre fordított fáradságát sem tartja egészen elveszett munkának. Meglehet, csupa önszeretetből, úgy érzi ugyan, hogy van némi becse munkájának, de nem tartozik azon önhittek közé, kiknek nincs szükségök ama bátorításra, melyet mások elismerése s méltánylása nyújt. Nem is tagadhatta, hogy némi lehangoltságot érzett ama teljes hallgatás miatt, melylyel munkája találkozott; de Toldy méltánylása kárpótlást nyújtott neki százak hallgatásáért s elegendő bátorításul szolgált megírni még az 1823–1848. év közti korszak történetét. Szavát adta, hogy ha Isten egészségét megtartja, 1863 végével készen lesz a munka. Ezt azért tehette, mert sok előkészülete van reá felhalmozva, sőt némileg megírva, úgy, hogy inkább csak rendeznie, új formába öntenie kell, mint újból dolgoznia.
1862 május 9. levele Firenzéből s május 31. Livornóból. Akad. TLT. 317. és 317. a. sz.
Livornóból augusztus 31. U. o. 318.
A Huszonötév Történetét két kötetre tervezte a korszak két iránya szerint. A sérelmi és a reform-, vagy haladási irányokat értette, a miknek válópontja az 1843. évi országgyűlés. Az utóbbi, a mint ő gondolja, nem Kossuth indítványával, hanem a magyar minisztérium megalkotásával, az 1848. évi törvények kihirdetésével nyerte betetőzését; itt kellene tehát végződnie a munkának is. A korszak kezdetére, 1823-ra nézve, teljesen egyetértett Toldyval s addig vitte a VI. kötetet is, melyet a párisi békéből s a szentszövetségből minket is ért következményekkel: a hatalmak által elfogadott s nálunk is nyilatkozó elvek és czélok ábrázolásával végzett. Bár ezekről nyugalommal és keserűség nélkül írt, méltán tartott tőle, hogy ez a fejezet nehézségre talál a czenzurán. A két kötetet egyrészt azért akarta külön kiadni, mert először írván e korszakról, könyve talán kapósabb lesz a többi kötetnél; másrészt a többi kötet oly szegényes, sőt dísztelen alakban jelent meg, hogy ezt nem szeretné ilyen módon világ elé bocsátani. Idejárul, hogy máskép akarná beosztani, mint az előbbieket; végre pedig jelenlegi szegénységében, mikor más tűzhelynél kénytelen megvonni magát, önérdekei ellen vétkeznék, ha ezt a munkáját is az eddigi csekély tiszteletdíj mellett adatná ki. Inkább előfizetést hirdet tehát, hogy a munka haszna egészen az övé legyen.*
«A magyar olvasóközönség talán csak nem hagy cserben» írta ugyanakkor s mindjárt megjegyezte, hogy az előfizetés kezelését Heckenast már el is vállalta. Jellemző Horváth gyors elhatározására.
Valóban gondolkoznia kellett arról, hogy miből éljen meg. Kedves tanítványa, Pálma grófkisasszony, kit negyedik éve tanított, már megnőtt, maholnap véget ér a tanítás ideje, s a grófné haza akarja vinni Magyarországba;* ezután tehát Horváthnak saját erszényéből kell élnie. A mi keveset a «hajótörésből» megmenthetett, mindazzal együtt, a mit – más háznál élvén – meggazdálkodhatott, még mindig kevés arra, hogy biztosíthassa jövendőjét. Attól pedig borzadt, hogy valaha alamizsnára szoruljon. Öregedni kezdett s némi kis kényelmeket is megszokott; de ha többre a maga emberségéből nem telik, inkább száraz kenyéren kívánt élni, mint kegyelemkenyérre szorulni.
Elmult-e a grófné terve a hazába menni? – kérdezte Horváthtól Jósika június 5-én. (Horváth Lajos gyűjt.)
A livornói Villa Bernardiban, a melyet a grófi család számára ő fedezett föl,* kedves környezetben, a megszokott módon élt. Június elején az egyik fiatal Károlyi gróf hazautazott Magyarországba s az Akadémia számára magával vitte Mátyás királynak egy arczképét, mint Horváth ajándékát. Hazafelé már csak a multak emlékeit, nem a jövendő reményeit küldhették; Jósika is panaszkodott Horváthnak,* hogy a vérmes, ideges magyar nem remél többé. «Olaj kell a mi lámpánkba, ha azt akarjuk, hogy vígan lobogjon. Olaj pedig nincsen, hanem van börtön, sajtópör, huszonöt és akasztófa. Kossuth pedig, a hogy hazulról írták, a foederativ-államról kiadott «szerencsétlen manifestumával» szépen belekergeti az embereket a Reichsratba». «Feledi Lajos – írta Jósika többek közt – hogy manifestumát ellenségeink, különösen az a hitványnál hitványabb éhenkórász osztrák kormány, ellenünk s különösen Lajos ellen fogják kiaknázni. Már is mondják: íme, ilyen köpenyforgató a magyar emigratio; eddig III. Napoleon és Victor Emánuel volt Istene, most egyszerre elfordul ezektől is, faképnél hagyja Napoleon herczeget, a Victor Emánuel fiát s király helyett Kossuth Lajost akarja praesidensnek. Nem gondolod, mennyit ártott nekünk a szerencsétlen foederatio eszméje, hol Erdély újra quam res nullius a vote universel jongleriájára bocsájtatik s hol a félénkek s Lajosnak személyes ellenségei valami coup ďétat-t szagolnak, minek útján a praesidiumból dictatura lesz et sic porro…»
Batthyányné levele kelet nékül. Horváth Lajos gyűjt.
Június 5. Brüssel. Horváth Lajos alezredes gyűjt.
De Horváth bízni látszott abban, hogy Garibaldi nem merne 3–4000 emberrel Róma ellen indulni s a franczákkal kikötni, ha erre bizonyos határokig nem volna felszabadítva s ha maga Victor Emánuel is nem akarna készen lenni tavaszra az osztrákok ellen. Sőt Horváth úgy hallotta, hogy az olaszországi feloszlatott magyar légió – újra szervezkedve – Párisba menne.* «Ha ez valósul – felelte Jósika* – chiragrát (kézköszvényt) kap a Ferkó s a Schmerling is potyka-nervasába esik.» De Kossuth félév óta hallgatott; Jósika nem tudta, a «híres manifesztum» óta neheztel-e rájok, vagy ebben a pillanatban nélkülözheti őket, de nem írt sem neki, sem Ludwighnak, a kinek pedig a mult esztendőben annyi hasznát vette. Otthon békéltetni akarnak, s nagyon ajánlgatják a Reichsrathba való bemenetelt; de Jósika a békét csak abban az alakban képzelte el, hogy a magyarok, reményök nem lévén, tűrik tovább is a provizóriumot. «Legundokabbul – írta Horváthnak – az a harmadfélszázezer bakszász viseli magát, kiket kár volt Erdélybe befogadni… Az oláhok is jobbíthatlanok, de az benne a jó, hogy a nép mitsem tud mindezekből; csak néhány foltos nadrágú klerikus… handabandázik».
Idézi Jósika, 1862 augusztus 10-én. Horváth Lajos gyűjt.
Ugyanott.
Horváth szeptemberben Torinóban kutatott Nagy Lajos korára nézve s lemásoltatta barátja, Toldy részére, Salamon királynak egy kézirati regényes történetét. Ezt a munkát, a magyarok iránt való szenvedélyes tiszteletből, Olivieri levéltári hivatalnok ingyen végezte.* De Olaszország akkor fővárosában épp úgy, mint otthon Genovában, hol bizonyára találkozott is az odaköltözött Kossuthtal,* olyan politikai híreket is hallott, a miket érdemeseknek tartott Jósikával közölni. Ez azt felelte,* hogy nem érti, miért szervezik újra a légiót, mikor azt Kossuth maga is calamitasnak nevezte. Kossuth foederatiójával pedig sehogy sem tudott megbarátkozni; hiszen az oláhok Dákóromániára, a szerbek szerb zsupanátusra vágynak. «Sehol a világon nem vagyunk mi, magyarok, oly ingrata personák, mint félig barbár, félig crétin nemzetek közt… Mi háromszáz évig éltünk s még élünk egy útált mixtum matrimoniumban, civilisált népekkel s ez is áldás helyett átkot hozott; és most Kossuth Lajos ily otromba népekkel akar foederatiót! Fidonc! Én Komáromy Györgyön csodálkozom, hogy e véletlen tervben csak a részleteket s nem az egész nagyszerű – hogy’ is mondjam csak?! – non senst kárhoztatja.» Kossuth láthatta, hogyan fogadták otthon szomorú tévedését, mégis ragaszkodik hozzá. «Igazán mondom, barátom, szomorú az én lelkem: így meg nem mentjük a hazát! Ha Oláhország, Szerbia stb. szabad független államok volnának a legszabadelvűbb institutiók áldásával s akkor nem foederatioról hat konyhán és tizenhat szakácscsal, hanem dacz- és békeszövetségről közös kormány nélkül volna szó: az egészen más és kivihető volna; de a mit Kossuth Lajos akar (ha akarja), az fából vaskarika.»*
Horváth Toldyhoz november 21-én. Akad. TLT. LXX. 320. Toldy ezt a regényt, mint deczember 28-án írta (Horváth Lajos gyűjt.), egy boroszlói és flórenczi magyar tárgyú középkori regénynyel együtt szerette volna kiadni.
Kossuth már 1861 június 8-án írta Horváthnak (u. o.), hogy fiait július elején a genovai (delle Riviere) vasút építésénél alkalmazzák, Horváthék közelében; hihető tehát, hogy e körülmény következtében ősz felé ők is e tájra mennek. Kossuthék Milanóból 1861 végén valóban átköltöztek Genovába s természetes, hogy Károlyi grófnéval, kinek most is tiszteletét küldte s Horváthtal, kinek «igaz hű barátja, szolgája» gyanánt «őszinte tisztelettel» írt, új lakóhelyén ismételve találkozott.
November 2. Horváth Lajos gyűjt.
A dunai szövetség tervét Kossuth Torinóban 1862 május 1-én fogadta el a tárgyalás alapjául. Közli: Irataim, VI. 9–12. Erre vonatkozó felvilágosításai u. o. 12–23.
Hogy mit akart Kossuth, arról idáig nem egyszer tájékoztatta Horváth Mihályt kiadatlan leveleiben* és azokban, a melyeket Horváth Mihály tanítványának édesanyjához, Károlyi grófnéhoz írt; s hogy milyen szellemben írt, kitünt a grófnénak négy esztendő mulva Kossuthhoz küldött leveléből is, mely szerint örömmel látná, ha mind az öt fia résztvenne a szabadságharczban.*
Horváth Tivadar budapesti ügyvéd és Samassa József egri érsek ajándékából az egri lyceum könyvtárában; sajnos, a háború miatt a rendelkezésemre álló rövid idő alatt nem tekinthettem meg.
Károlyi Györgyné Kossuthhoz 1866 július 26. Kossuth, Irataim, VI. 444.
