XVIII. ÚJ ÉLET GENČVEBEN.
XVIII. ÚJ ÉLET GENČVEBEN.
HORVÁTH MIHÁLY 1862 őszén visszaköltözött Genčvebe s ott telepedett le Károlyi grófné is leányával, Pálmával, a kinek nevelését azonban befejezettnek tekintette. Történelmi és irodalmi kérdésekről ezentúl is szívesen társalogtak, de a rendszeres tanítás véget ért. Horváth Genčveben nem saját telkén, hanem a tó túlsó, délnyugati partján, Les Paquisban, a Place de la Navigations 6. száma alatt telepedett meg.* Ablakán kitekintve, egész fenségében láthatta maga előtt a Mont-Blanc egész tömegét az Aiguille du Midivel, a Grandes Jorasses-szal és a Dent du Géant-nal együtt. Akármilyen szerényen rendezkedett be s akármennyire fájt megválnia a megszokott, kedves környezettől, legalább szabadnak és függetlennek érezte, mint kellett is éreznie magát annak, ki éppen a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelmek történetének megírására készülődött. S annál lelkesebben fogott hozzá, mentül több szeretet sugárzott feléje az elnyomott hazából.
Levele innen Toldyhoz 1862 november 21. Akad. TLT. LXX. 320.
«Hidd el, – írta neki báró Eötvös József, midőn Mátyás király arczképét* az Akadémia nevében megköszönte* – nem volt gyülekezetünkben talán senki, ki a kép átadásánál másra gondolt volna, mint hogy az Tőled jő.* Emléked háttérbe szorítá a nagy királyt és csak arra gondoltunk, mikor jön a nap, mely hosszú vándorlásaid után végre Téged is körünkbe hoz, hogy hívségedet, melylyel a haza multján s jövőjén csüggesz, a jelen nemzedék általános tisztelete s régi barátaid szeretete jutalmazzák meg. Oly néhány veszteségek után nincs talán kínosabb annál, hogy azok közül, kikre hazánknak szüksége van, sokat nem látunk sorainkban; s ezek között nincsen senki, a kit mi, az Akadémia tagjai, náladnál nehezebben nélkülöznénk. Éppen a buzgalom, melyet tudományos tevékenységedben a külföldön is kifejtesz, emlékeztet veszteségünk nagyságára; s míg az szerencsésebb időkben pótolva nem lesz, addig Mátyás arczképe is csak szomorú emléket fog ébreszteni szívünkben. Az Akadémia az arczképet könyvtárunkba tétette; légy meggyőződve, hogy azok között, kik azt ott látják, senki nem lesz, ki rólad szeretve nem emlékezik meg. Élj boldogul, tisztelt barátom, oly boldogul, mint idegen földön lehet; s légy meggyőződve, hogy elűzve honodtól, tentársaid szíve veled van s a távolban, mint mikor köztünk jártál, most is a haza egyik leghívebb fiát szereti benned.»
A kép leírása: Divald, a M. T. Akadémia palotája és gyűjteményei, 101.
1862 deczember 1. Horváth L. gyűjt.
Rómer is azt írja neki 1863 februárius 11-én, hogy mikor levelét olvasták az akadémiában, könnybe borultak szemei; hiszen «oly forrón nyilatkoztál, mintha ez már végrendeleted lenne». (Horváth Lajos gyűjt.)
82. Báró Eötvös József.*
Báró Eötvös József arczképe (249. l.) egykorú kép után.
Még jobban, egészen a könnyekig elérzékenyítették azok, a miket Toldy írt hazameneteléről; hiszen rokonain kívül, a kiknek csatlakozását természetesnek találta, ilyen meleg érzelemmel soha senki sem írt hozzá a hazából.* Toldy elbeszélte neki, milyen regényes gondolat foglalkoztatta őt, mikor szeptemberben Bécsbe készülődött, hogy az uralkodónak megköszönje kitüntetését. Arról tünődött, hogy lábaihoz borul és kegyelmet kér barátja, Horváth számára. Úgy kiszínezte magának az egész jelenetet, pár napig annyira elfoglalta s felmelegítette ez a gondolat, hogy már szinte látta belépni szobájába Horváthot s érezte ölelését. De azután jöttek a kétkedések: szabad-e ilyesmit tennie Horváth híre nélkül? S ha lenne is némi eredménye (de hát manap ilyesmiket a fejedelmek sem határoznak el tárgyalások nélkül), Horváth helyzete vagy egyéni felfogása szerint a siker nem volna-e nagyobb baj a sikertelenségnél? Tehát szabad-e barátját ferde állásba hoznia? Gróf Forgách Antal kanczellárban bízott, gróf Pálffy Móricz helytartóban nem. Azonban hónapok teltek el s Toldy örült, hogy nem ment föl Bécsbe s kérése elmaradt. Most azonban arra kérte barátját, barátkozzék meg az amnisztia gondolatával. A térítvényt kiállíthatja; abban nincs semmi pirító. A rangvesztés se bántsa: «Ottó királytól fogva mennyi nagyurat, de mennyi derék embert is ért ez a kénytelenség! A költő szerint
Horváth Toldyhoz 1863 januárius 5-én. Akad. TLT. LXX. 322.
Mi szép letenni kormányt,
A sors ha üldözött
S feledni, mely veszély hányt
Szelek s habok között.»
A sors ha üldözött
S feledni, mely veszély hányt
Szelek s habok között.»
Horváth nem kívánna már máskép szerepelni, mint most, azt pedig itt jobban teheti. Jövendője csak itt lehet, máshol nem. Ha felhatalmazná, hogy döntő helyen tapogatózzék, talán nem járna sikertelenül. Önmegtagadása (nem a jellemet értve) lehet, hogy jutalmat nyerne. Az Akadémiában is azonnal a fizetett rendes tagok sorába lépne, a mi ugyan csekély, nagyon csekély pont, de megbizatások stb. következtében megkétszerezhető, sőt megháromszorozható. S a mit Horváth megmentett a hajótörésből, itt több, mint másutt. «S végre a hazai föld, a szerető rokonok, a barátok… Oh barátom, én nem akarok megválni azon gondolattól, hogy nemcsak látlak még, de élvezni is fogom kedves nálunk-lételedet! És sok dolog nem úgy van, a hogy a lapokból látszik. Lehet, hogy szavaim meglepnek… De nem zárom be szememet dolgok előtt, miket látok; s hidd el: a haza feltámadása nem annyira a fejedelmen múlik, mint jurista politikusainkon.»
Horváth azonban* nagyon félt attól a ferde helyzettől, mely őt a jelen körülmények közt otthon várná; de nem azért, mintha nem tudná feledni a multakat s nem tudna önmegtagadással fogadni rangvesztést, szegénységet. A multakat rég elfeledte; a rangvesztést, szegénységet tűrni régen s annyira megszokta, hogy azok miatt bizonyára hajának egy szála sem fehéredett meg; sőt annyira megszerette a magányt, az ismeretlenül-rejlést s ebben a nyugalmat, melynélfogva minden idejét s minden erejét tudományos búvárlatoknak szentelheti, hogy abból még a körülmények változtával sem kívánna többé kilépni. És mégis félt a ferde helyzettől, mert – «mi tagadás benne?» – ő tényleg megszűnt pap lenni s újra azzá lennie, nagy önmegtagadásába kerülne. Már pedig ha csak kegyelemképpen mehetne vissza feledhetetlen hazájába, valamely egyházi tekintélyt is el kellene ismernie maga felett; ezt pedig aligha tudná tűrni «rugdalózás» nélkül. Elvonultságában a polgári hatalommal bizonyára nem lenne semmi baja; de félt, hogy annál több lenne az egyházzal. Megköszönte tehát Toldy ajánlkozását; de munkálkodása tekintetében, bármily sajnosan esik is távol lennie a hazától, inkább tűri mostani helyzetét, mint hogy oly kellemetlenségeknek és kedélyölő bajoknak menjen eléje, a minők az egyház részéről érhetnék. Ismeri – úgymond – eléggé a farizeus-fajt, mintsem hogy könnyelműleg akarhatná kitenni veszélynek mostani, minden nélkülözés mellett is állandó s háborítatlan kedélynyugalmát, melyre a tizennégy évi megszokás után alig is hoz már más egyéb némi borút, mint az, hogy anyagának felette nagy hézagossága következtében sokszor fennakad munkáiban s nem dolgozhatik úgy, mint óhajtaná.
Válasza Toldynak 1863 januárius 5-én. Akad. TLT. LXX. 322.
83. Horváth Mihály.*
Horváth Mihály arczképe (251. l.) Landau Alajos fényképe után. V. ö. a Beöthy-féle Képes Irodalomtörténet II. kötetében megjelent arczképpel.
Levelének az a legfontosabb tétele, hogy tényleg megszűnt pap lenni, egyáltalán nem jelenti az egyházi rendből forma szerint való kilépését, annál kevésbbé azt, hogy Kálvin városában hitét elhagyta, vagy ennek elhagyására egyáltalában véve csak gondolt volna is; csupán úgy érthető, hogy a papi szolgálattételre egyházi hatóságnál nem jelentkezett, minek következtében nem gyakorolhatta az áldozópapoknak a fölszenteléskor nyert legfőbb jogait: a szentmise-áldozatok bemutatását, a bűnök megbocsátását vagy fenntartását (a gyóntatásnál) és Isten igéjének hirdetését, vagyis a prédikácziót. Ennek következtében nem járt papi ruhában (reverendában) s nem viselt tonsurát, sőt szakállát, bajszát is meghagyta; nem, mintha gyönyörködött volna ősz szakállában, hanem mert nagyon alkalmatlannak találta a borotválkozást. Később nyomorúságos dolognak mondta,* hogy Magyarországban lefoglalták a «Hazánk és Külföld»-et, mert szakállas arczképét hozta. Ha már az igazgatás ilyen gyarlóságokkal törődik még most is, legalább az embereknek lehetne több eszök. Mit mondana ilyen gyarlóságokra Pázmány Péter s többi püspökünk a XVIII. századig, kik egytől-egyig megnövesztették Istenadta szakállukat? Keserűen jegyezte meg, hogy a világ az egyéni szabadság dolgában valóban nem előre, hanem hátra megy. Ezzel a viselettel tehát csakugyan nem akart tüntetni papi állása ellen. Genčveben eleinte a coelibatushoz, a papi nőtlenséghez még ragaszkodott, sőt éppen ezen levele után négy hónappal írta, hogy számára a sors nőtlenséget rendelt.* A szabadkőművességhez sem csatlakozott, mint műveinek szabadelvű irányából némelyek következtették; a páholyokat különben is zárt társulatoknak tartotta, mik az eszméknek szélesebb körökben való terjesztésére nem-igen alkalmasak,* a mi elég érthető nyilatkozat olyan embertől, a ki egész viszontagságos életét eszméi terjesztésének szentelte. Jósika éppen abban az időben őt érzelgő embernek és kiválólag paposnak tartotta;* és bizonyára az volt, ha műveiben sokszor megrótta is a papok hibáit; talán azért, hogy a nagy papok erényeit annál erősebben megvilágíthassa. Jó barátja, a benedekrendi Rómer Flóris szerint* hazajövetelét a papság most sem akadályozná s a préposti czímet bizonyára megnyerné néhány ezer forint jövedelemmel; barátai csak azon sajnálkoztak, hogy semmiképpen sem akar hajolni. Hajolni azok előtt nem akart, a kiket farizeusoknak nevezett, értve rajtuk néhány főpapot, a kik nemcsak püspöki állásába való visszahelyezésének, hanem 1848 óta politikai multjának is ellenségei voltak. Mednyánszky Sándor, a szintén száműzött pap, most* azzal kívánt neki minden jót, hogy a jövő 1864. év Mihály-napját már otthon ünnepelhessék s azon alkalommal Horváthot mint hazánk főpapját éltethessék.
1866 januárius 3. Akad. TLT. LIII. 99.
Horváth Józsefhez, 1863 május 6-án. Dr. Pekár Dezső gyűjteményében.
Horváth, MO. Tört. VIII. 159.
Emlékiratai, IV. 148.
1863 február 11. Horváthhoz. Horváth Lajos gyűjt.
Vukovics Sebő 1863 szeptember 13-i londoni levelének záradékában, u. o.
84. Rómer Flóris.*
Rómer Flóris arczképe (253. l.) a Márki Sándor tulajdonában levő fényképről készült.
A papi állását illető találgatásokra Genčvebe jövetele után három esztendővel Horváth megmondotta az igazságot.* Mermillod genčvei plébános és czímzetes püspök azért nem tud róla semmit,* nem is tudhat, mert nem volt nála; puszta ismerkedésre, több oknál fogva, nem volt kedve. Egyébként sem tartotta szükségesnek fölkeresni, mert elveivel nem egyezett meg, hogy jelen helyzetében papi functiót végezzen, mi, szerinte, csak lelkipásztorokat illethet meg. Mermillod tanuságtétele csak arra szorítkozhatnék, misézik-e, vagy nem; s már megírta, hogy nem. Egyebet ezután sem írhatna s nem jöhetne ellentétbe előbbi nyilatkozatával. Különben pedig mi köze a kormánynak az ő lelkiismeretéhez?
Levele Toldyhoz 1865 deczember 3. Akad. TLT. LIII. 98.
Toldy Horváthnak 1865 november 28. Horváth Lajos gyűjt.
Nem volt sem misés, sem javadalmas pap, és mindazt a szabadságot vette igénybe a maga részére, a miket a franczia és a svájczi társadalom, különösen a nagy forradalom előtt, az abbék mint házitanítók, főúri titkárok vagy írók részéről teljesen megszokott. Ő Genčveben már csak mellesleg volt házitanítója Károlyi Pálma grófnőnek; Toldynak írta,* hogy «kedves tanítványa», Pálma kisasszony, vele együtt sóvárogva várja Toldy Irodalomtörténetét, mert már eleve felbiztatta erre a műre. 1864 őszszel Károlyi György gróf Genčveben meglátogatta feleségét és leányát,* de ezek csak több mint egy esztendő mulva tértek vissza a hazába, hol őket mindenütt nagy örömmel fogadták. Nagynénjének, Batthyányné-nak, nagyon tetszett a kedves, eszes leány, ki egy kissé – mint Horváthnak írta* – szeles, de igen kedves és szivélyes tud lenni; mindenből látszik, hogy enfant gâté s hogy nővére még jobban elkényeztette, mint ő a saját lányait. De ki nem járt volna kedvébe a bájos teremtésnek, a ki Horváthnak is legkedvesebb tanítványa volt!
1864 februárius 9. Akad. TLT. LXX. 331.
Horváth Toldynak 1864. szeptember 7. U. o. 334.
1865 november 18. Horváth L. gyűjt.
Horváth Genčveben már nem mint tanító, hanem mint atyai tanácsadó állt mellette. Órák adásával nem kötötte le idejét, hanem egész életét a történetírásra és a kutatásokra szentelte. Az 1863. újesztendőre Heckenast azzal a nagyon kellemetlen hírrel lepte meg,* hogy Magyarország Története V. kötetének némely helyén a czenzura fennakadt, a VI.-at pedig nagyrészben olyannak találja, hogy a mostani viszonyok közt nem láthat világot. Beleegyezett, hogy a szükséges változtatásokat Toldy megtehesse, mert «jobban bízott benne, mint önmagában». A nyáron már örömmel vallotta be,* hogy Toldy változtatásaival az V. kötet szelleme semmit sem vesztett; sőt «valóságos örömkitöréssel» tapasztalta, hogy míg a szellem teljesen megmaradt, a szerkezet «Toldy mesteri tolla alatt» nyert is szabatosságban. Egyébiránt a könyvvizsgálat szigora nem csüggesztette el másik munkájának, a Huszonötév Történetének megírásában sem, mert remélte, hogy míg elkészül, a körülmények megváltoznak. A nemzet makacs mozdulatlanságában különben is veszedelmet látott. «Isten fordítsa el rólunk!» Heckenast azonban a VI. kötet nyomatását csakugyan felfüggesztette, mert semmi reménye sem volt, hogy megjelenését megengedjék.*
Toldynak 1865 deczember 3. Akad. TLT. LIII. 98.
Toldy Horváthnak 1865 november 28. Horváth Lajos gyűjt.
Horváth Toldynak 1863 januárius 5. id. lev. Június 28. Akad. TLT. LXX. 327.
Ebben az időben nagy feltűnést keltett Horváthnak az a levele, a melyet a «Magyar Sajtó»-ban Heckenasthoz intézett. A baloldali «Hon», Jókai lapja, elítélte, az osztrák szellemű párt pedig – maga Horváth szerint* – azt kiabálta, hogy hozzájuk csatlakozott. Zichy Edmund a czikket már megjelenése előtt mutogatta ösmerőseinek és «nagy örömzajt csapott vele», hogy Horváth megtért. Erről azonban szó sem volt s ő most kissé megütődve érdeklődött, mit tart a közvélemény («nem a Honé, hanem az országé»)* a Magyar Sajtóról és főszerkesztőjéről (Vajda Jánosról), kit ő egyedül két röpiratából* és lapja programmjából ismert. Vajda csak újévkor vette át Jókaitól a Sajtót s olyan szellemben folytatta, hogy a cs. kir. főparancsnokság őt nyolcz napra elcsukatta. A rossz fogadtatást nem a lap, hanem a levél iránya okozta. «Mennyire szeretünk és tisztelünk itthon – írta neki Almásy Pál, a baloldal egyik vezére* – észrevehetted, mert szabadelvű lapjaink hallgattak; hallgattak pedig azért, mert hátrányodra szólni nem akartak. Mutatja ezt az öreg (Deák) Ferkó anekdotája, mert ezzel sem többet, sem kevesebbet nem akar mondani, mint azt, hogy ti odakünn többnyire úgy látjátok az országot, mint mikor a kérlelhetetlen sors kivitt benneteket; 48-nak pedig az a nagy eredménye van, hogy demokrata itt a világ, akár akarják, akár nem.» A Hon támadására Horváth beküldte feleletét, s Almásy kéziratban el is olvasta azt mindazoknak, a kiket érdekelhetett, vagy a kiknek elolvasni az ő érdekében állónak tartotta; de Jókait nem bírta rávenni, hogy czikkét, a melyet különben egész terjedelmében helyeselt, a Honban közzétegye; mert ebben a perczben a haditörvényszék előtt állt gróf Zichy Nándorral együtt, ennek «Alapkérdéseink» czímmel februárius 7-én a Honba írt czikke miatt.* Tehát türelemre intette Horváthot; később, de még idejekorán, megjelenik a czikke; addig is bizhatik benne: tudni fogják, mit írt. Ennek a megjelent első és a meg nem jelent második czikknek is része lehetett benne, hogy az Akadémiának akkor tartott nagygyűlése a nagyjutalmat nem nagy története idáig megjelent köteteinek ítélte oda; mert «politikailag lehetetlenség volna Horváth Mihályt megkoszorúzni».* Toldy őszintén figyelmeztette is, hogy hírlapi téren ne mutatkozzék. «Az egy nagy szemétdomb, melytől futni kell. Tudományos munkáidban nem engednek részt ott; ha félisten vagy, a szemtelenség megközelít.»
Horváth Toldynak februárius 8. U. o. 325.
Horváth Toldynak februárius 8. U. o. 325.
Vajda János 1862-ben Arisztidesz néven adta ki «Önbírálat» és «Polgárosodás» cz. röpiratait.
1863. februárius 16. Horváth L. gyűjt.
A híres czikk története Bonitz: Gróf Zichy Nándor, 71–95. l.
Toldy Horváthhoz februárius 16. Horváth Lajos gyűjt. «De ez nem marad így örökké», vigasztalta Toldy.
Horváth Mihály.
(Vastagh Gy. olajfestménye a Szentes városa tanácstermében.)*
Eredeti felvételünk a helyettes polgármester úr szíves engedélyével készült.
A nemzet tiszteli őt munkáiért és olvassa – szólt Rómer Flóris is, a kinek «Horváth barátsága volt élete legnagyobb büszkesége»;* – de figyelmeztetnie kellett, hogy tankönyvét az iskolákból újra kitiltották, mert az utolsó korszakról híven, leplezetlenül írt. Használatát szigorúan tiltják;* pedig maguk is azt mondják, hogy nincs olyan tankönyv, a mely pótolhatná.
Februárius 11. Horváth Lajos gyűjt.
Rohrbach Antal Horváthnak, Szeged, november 3. U. o.
85. Jókai Mór.*
Jókai Mór arczképe (257. l.) a Horovitz-féle olajfestménynek a M. Tud. Akadémia képes termében felfüggesztett másolata után id. Weinwurm Antal eredeti felvétele.
A hazájából családjáról érkező hírek már nemcsak bántották, hanem el is szomorították. Azzal nem sokat törődött, hogy egyik sógora egy kölcsönadott összeg miatt őt pörrel fenyegette; hiszen – a másik szerint* – «ott megszűnt a rokoni érzés, hazafiság: pénz az Istene s egyedüli imádsága»; hagyja tehát őt a törvény útjára menni, hiszen tulajdonképpen nem is tartozik. A maga bajánál jobban búsította testvéreinek bánata. Nénje értesítette,* hogy testvérök, József felesége, Beszédes Amália váratlanul meghalt; olyan nő és olyan anya, kinek párját keresni kell. Mihálynak eszébe jutott* az a gyöngéd és forró szeretet, a melyet hajdani rokoni látogatásai alkalmával öcscse tanusított felesége iránt s az a boldogság, melylyel ezt a kedves nőt elárasztotta. Nem vigasztalta öcscsét; ilyen fájdalomra enyhítő írt csak a megváltozhatatlanban való bölcs önmegtagadás és az idő adhat. De kérte, gondoljon gyermekeire: mi lenne belőlük, ha egészen, ha kétszeresen árvák maradnának! Pár nap mulva még lesujtóbb hírt kapott. Szegeden lakó nénje, Mari, Ivánkovits özvegye, haldokolt. Beszélni már nem tudott, de jelekkel kérte a tőle emlékbe kapott keresztet; s mikor odaadták, egyideig merően nézte, azután oly erővel szorította ajakához, hogy lélegzeni sem tudott s gyöngéd erőszakkal kellett tőle elvenni.* Május 16-án meghalt.* «Mid volt ő neked, – kérdezte veje Horváthtól* – azt alig tudod te, ki csak gyenge tolmácsát, leveleit kaptad olykor nemes szíve buzgalmának.* Én azonban, ki örömét és bánatát szemléltem sorsod jobb fordulatainál: midőn egy tőled vett levél őt hetekre vidorrá vagy lehangolttá tevé, – én érezem, mely szív volt az, melyet te és mi, fájdalom, elveszténk.» «Sokat vesztettem én is benne a legforróbban szerető s viszont szeretett testvérben – írta Horváth a legnagyobb fiúnak.* – De meg kell nyugodni a gondviselés végzetében. Ti (a három árva) különösen azzal tanusítsátok hálátokat és szereteteteket az elvesztett jó anya iránt, hogy emlékét szemetek előtt tartva, úgy cselekedjetek, úgy viseljétek magatokat, hogy a túlvilágról is megelégedéssel szemlélhessen benneteket s örvendhessen gyarapodástoknak.»
Rohrbach július 22. U. o.
Április 28. U. o.
Levele Horváth Józsefhez május 6. Dr. Pekár Dezső gyűjt.
Rohrbach, május 14. Horváth L. gyűjt.
U. ő. május 26. U. o.
U. ő. május 24. U. o.
Horváth Mihály és nénje levelei közül huszat közölt a Figyelő, XX. 186–200. Többi kiadatlant Horváth alezredes úr gyűjteményéből használtam ebben a könyvben. 1863-ban márczius 2. és április 28-án írt Mari utoljára Mihálynak, a kinek utolsó levele már a halotthoz érkezett.
Ivánkovits Károlyhoz június 17-én. Figyelő, XX. 200–1.
86. Trefort Ágoston névaláírása.*
Trefort Ágoston névaláírása. (258. l.) Olv. Trefort Ágoston.
87. Trefort Ágoston.*
Trefort Ágoston arczképe (259. l.) egykorú kép után.
Mostan tehát Horváth Alajos aradi állomásfőnök kérte bátyját,* hogy vele lépjen olyan bizalmas levelezésbe, mint a milyet Mari nénjökkel folytatott s otthon levő követeléseinek és tartozásainak nyilvántartásával őt tisztelje meg. Mindjárt meg is írta, hogy Trefort alelnök őt bízta meg az alföld–fiumei vasút tervének kidolgozásával, de az előmunkálatokkal Pollák mérnököt bízták meg, mert Károlyi György gróf elnök s a mágnások jobban bíznak a külföldiekben; pedig megmutatta volna, hogy a magyar mérnök milyen olcsón tud tervezni és építeni. Amália nővérük (Krikayné) bátyját inkább a napról-napra terjedő szegénységről értesítette.* A szegedi nőegyesület megbízásából a levesosztó-intézetben most ezer inségest élelmezett. Mindenki a készből él, ha van; a kinek nincs, nagyon sokat fázott és éhezett a télen; a mesteremberek néha két napig sem kaptak kenyeret. Bátyja talán el sem hiszi, hogy egy terméketlen esztendő milyen nyomorúságot okozhatott. De unokaöcscse, Krikay Gusztáv, ki éppen akkor tett érettségi vizsgálatot, úgy találta,* hogy igaza van szeretett bácsijának, mikor legújabb remekművében, a Huszonötév Történetében azt mondja, hogy az «ínség, szükség mindenha leghatékonyabb rugonya az önkifejtésnek.»
Arad, 1864 február 17. Horváth Lajos gyűjt.
Szeged, április 8. U. o.
Szeged, augusztus 18. U. o.
