II. A PARASZTHÁBORÚ 1697-BEN.

Teljes szövegű keresés

II.
A PARASZTHÁBORÚ 1697-BEN.
BERCSÉNYI Miklós gróf ungi főispán, az új tartományi főhadbiztos, 1697 januáriusában Tokaj helyett Eperjest választotta székhelyének. A «notable»-ok múltévi pozsonyi és bécsi gyűlésén az ellenzék vezetői közé tartozott s eperjesi házában a három Szirmay (István, András, Miklós), a három Vay (Ádám, László, Mihály), Radics András, Berthóti Ferencz, Keczer Sándor és mások gyakran keseregtek és tanakodtak a haza állapota fölött. A beszélgetést rendesen másra fordították, ha a németesen öltözködő Rákóczi megjelent köztük. Maga is észrevette, hogy az ország és a haza ügyeit senki sem merte szóba hozni előtte, mert nem tudták, hogy német ruhája honszerető magyar szívet takar.* Ezt leghamarabb Bercsényi vette észre, a kivel gyakran vadászgatott együtt. Ott, az erdők mélyében vagy a szabad mezőn, a hol kémeket nem láttak maguk körül, egyre bizalmasabban, őszintébben közölték egymással gondolataikat; kölcsönösen elpanaszolták keserűségeiket, szomorúságaikat s keresték a segítség módját. Isten után bizonyosan Bercsényi műve volt, hogy a fejedelem napról-napra jobban felfogta, átérezte hazája nyomorúságát s hogy szívét, elméjét nagy dolgokra hajlította. Megerősítette abban a hitében, hogy hazája és ősei tekintélyénél fogva egyedül ő adhat irányt az egyformán gondolkodók szándékainak; csak ő szerezheti meg a külföldi keresztény uralkodók barátságos támogatását. Neki kell helyreállítania az 1645. évi linzi (nagyszombati) békét, a melyet a politikai és vallásszabadság biztosítására dédapja, I. György erdélyi fejedelem kötött III. Ferdinánd királylyal. Mivel azonban az akkor biztosított szabadságokat a hatalom később jobbadán eltörölte, azoknak visszaszerzésére egyedül ő fordúlhat a franczia és a svéd királyokhoz, kik dédapjával az, utódokat is kötelező szövetséget kötöttek.*
Önéletrajz, 54.
Önéletrajz, 75.
Thököly török fogsága óta a nemzetet egyik csapás a másik után érte. Thököly ugyan pár hónap mulva kiszabadúlt, de Munkács feladása után alig maradt 2–3000 embere. Buda elfoglalása után a kuruczok jobbadán elfogadták a király kegyelmét. Apafi, erdélyi fejedelem, vagy inkább első minisztere, Teleki Mihály, szintén szabadúlni vágyott a török pártfogás alól. 1686-ban hadi szövetségre lépett I. Lipóttal, a ki azonban beküldte hadait s valósággal elfoglalta a fejedelemséget. Magyarország szabadságát is nyiltan el akarta kobozni. Buda visszavétele s Erdély elfoglalása után 1687-ben Pozsonyba országgyűlést hirdetett, de megfélemlítésére Eperjesen «borzalmas és Nero ideje óta hallatlan» vérpadot engedett fölállítani, hogy eltegye láb alól a gyanúsakat, kiket arról vádoltak, hogy Rákóczi édesanyjával leveleztek. Rákóczi meg volt győződve, hogy az udvar ezzel az örökös királyság útját akarta egyengetni. «Gyászolnak az özvegyek és az árvák, megfosztatván édes szüleiktől – szólt a nemzethez 1703-ban. – Elszedték a Gabiusok főbb fejeit és sokaknak kiontott ártatlan vére az Ábelével együtt az egeket verdesi …» Pozsonyban a rendek ily körülmények közt tanácskoztak Józsefnek megkoronázásáról és az örökös királyság megalapításáról. Az ellenzéki Draskovics országbíró hirtelen halála, talán megmérgeztetése, minden ellenmondást elnémított. Elfogadták az örökös királyságot s eltörölték az Aranybulla záradékát, melyben II. Endre, «az az igazán bölcs király» a törvénysértő királyokkal szemben hűtlenség bűne nélkül való ellenállásra adott jogot a nemességnek. A segély és az adó megajánlására már nem kerűlt a sor. Nagyságát az udvar szabta meg; a hadbiztosság, a katonasággal egyetértve, vetette ki a vármegyékre s a nyomorúlt néptől hallatlan és barbár módon zsarolta ki. Ezt még bűnökkel is tetézte. Ha a szegény ember fizetni nem tudott, szemeláttára gyalázták meg a feleségét. Másokat halálra vertek s a nyomorúság és rossz bánás miatt panaszkodókat eltették láb alól. A panaszokat ugyan megvizsgálták, de egyetlen német katona szavának is többet hittek, mint valamennyi magyar ember tanúskodásának. A közkatona a népen, a tiszt a nemességen hatalmaskodott; s a tiszt szemet hunyt a közkatona, a tábornok a tiszt garázdálkodásainak hallatára. A rombolás munkájára az egész katonaság összeesküdött. Mindez gyökerestül felforgatta az ország törvényes kormányzatát. A vármegyék fő- és alispánjai, tisztviselői nem végezhették tisztöket; a ki mégis buzgólkodott, azt rebellisnek csufolták s néha meg is verték. Az udvarhoz hiában fordúltak följelentésekkel, folyamodásokkal. A kizsarolt nép el sem viselhette a sürgetésekkel, megkeresésekkel járó újabb költségeket. A hadbiztosok valóságos hárpiák voltak, a kik a nemzet megrontására törekedtek; a németektől, magyaroktól egyaránt megfizettették magukat s a népnek és a vármegyéknek iszonyú uzsorára kölcsönöztek pénzt. A helyőrségek parancsnokai a vár körül egy ágyúlövésnyi távolságban földesuraknak tekintették magukat; korcsmákat, mészárszékeket, vámházakat tartottak a körön belül eső nemesi kuriákon s mások jobbágyait erőszakosan hajtották el robotolni. Uraknak ugyan a nemeseket nevezték, de birtokaik jövedelmét a németek tették zsebre.
Rákóczi ilyennek találta a helyzetet,* mely az utolsó tíz esztendőben egyre rosszabbodott. Magát is azok közé számította, a kik «ha gottli-nyelven nem beszélnek, önön honukban meg nem élnek». A híres eperjesi farsang végén (1697 febr. 20.) igazán hamut hintett a fejére s búcsút mondott a gondtalan életnek. Sárospatakon töltötte a nagyböjtöt; ott ünnepelte huszonegyedik születésenapját s a husvétot; de a helyőrség apró zaklatásait, alkalmatlankodásait megunva, április 21-ikén udvarával együtt Szerencsre ment át, hol az események csakhamar figyelmeztették végzetére.
Önéletrajz, 54–57. és 72–73 A jobbágyok akkori viszonyairól I. Liczney János: Iter Oeconomicum, 1707. V. ö. Acsády, Magyarország Budavár visszavétele korában, 172–197. Gray-Gebhardi (Weltgeschichte, LIII. kötet, 400.) a parasztság elnyomásáért az alkotmányt teszi felelőssé s az udvart védelmezi.

Magyar paraszt. (Egykorú fametszetről.)*
Magyar paraszt. Ernst Lajos gyüjteményében lévő egykorú metszetről.
Bercsényi akkor már nagy titokban értesítette legbizalmasabb barátait a Rákóczi lelkében végbement változásról, rejtettebb gondolatairól, mik a beavatottakat rendkívüli örömmel töltötték el.* A nép, a melynek olyan áldottlelkű földesura volt, ösztönszerűen benne reménykedett. Jobbágyai, szabadosai már hónapok óta titkos összejöveteleket tartottak az ő regéczi erdeiben, hegyeiben, de vadászatai közben sohasem háborgatták panaszaikkal. Mozgolódásuk nem maradhatott rejtve, azonban megállapodásukat erős esküjök következtében titokban tartották. Május közepén egy nemes költő az ő nyomorúságukat is megsiratta. Csüggedezve kérdezte, hol van a magyar szabadság, hol van az igazságos Mátyás, hol van István király, a magyarok tündöklő napja, ragyogó csillaga? Eltűntek; s a nemzet idegenek rabja lett. Thököly szerencsétlensége óta nincs, a ki vezesse; nincs, a kihez fejét a nyomorúlt magyar nép lehajtsa, a ki szívét, lelkét fölemelje, előbbi koronáját megadja.* A szegény nép azonban máris hitte, hogy van ilyen tündöklő napja, ragyogó csillaga. Nem remélhette, hogy dúsgazdag földesura önként álljon az élére; de bízott benne, hogy kényszerítheti rá. Mert hiszen «akárhova bujdossék előle, a Rákóczi-nevet a Száva vize se mossa le róla: a vér nem változott vízzé».*
Önéletrajz, 75.
Thaly, Adalékok, I. 272–3.
Szirmay István Rákóczi Erzsébetről. Századok, 1900. 486–7.
Tokaji Ferencz, a regéczi vár egyik volt hajdúhadnagya, most bujdosó kurucz, maga mellé vett olyan elszánt embereket, mint Szalontai János, Kabay Márton református pap stb., és titokban szervezte velök a népet a regéczi, majd a szalánczi erdőkben. Július elsején* egyszerre három helyen tört a németekre: Tokajt, Sárospatakot elfoglalta, a sátoraljaújhelyi vásáron a pataki főkapitányt és harmincz emberét levágta. Thököly ezeres kapitányának nevezte magát, de a bujdosó fejedelem helyett Rákóczit akarta vezérré tenni. Rákóczi június 26-ikán feleségével és egész udvarával három napig vadászott a Tokaj közelében levő balsai erdőben. 29-ikén visszatért Szerencsre s onnan július elsején hajnalban éppen nekikészűlt, hogy vadászatra menjen át Patakra, hol másnap Sarlós Boldogasszony ünnepét akarta megülni, mikor két jobbágya sürgős kihallgatásra jelentkezett. Hírűl hozták, hogy Thököly kuruczai elfoglalták tokaji és pataki várait, most pedig őt magát is hatalmukba akarják ejteni. Rákóczi mindezt hihetetlennek gondolta s letartóztatta a két jobbágyot; de mégis rendbe szedte udvarát, hogy meglepetés ne érje. Pár pillanat mulva a Tokajról menekülő németek már megerősítették a híradást. Hirtelen befogatott a nők hintajába, maga pedig feleségével együtt lóra ült, hogy könnyebben menekűlhessen. A fölkeléshez, forradalomhoz nem értvén, nem szerette volna, hogy elfogják s mint a támadás vezérét tüntessék fel a különben is gyanakodó bécsi udvar előtt. Elhatározta, hogy egyenesen a németek kezében levő Kassára menekűl, hol Nigrelli Oktáv őrgróf, Felső-Magyarország hadparancsnoka, két esztendő óta meghitt barátja volt s olaszúl nem-egyszer levelezett vele. A fölkelők azonban már elállották az odavezető útat s így a németeknek egy másik várában, a borsodvármegyei Szendrőben akart meghúzódni. Ennek a várnak kapitánya olasz volt: Guadagni Sándor őrgróf, 1684 óta egy ifjú magyar asszony, Forgách Dorottya grófnő ura s 1687 óta magyar honfiú, a ki megesküdött, hogy a szent koronát és az ország törvényeit mindhalálig védi.* Most azonban attól félt, hogy Rákóczi maga is a fölkelőkkel tart és csellel akarja elfoglalni Szendrőt; becsukatta tehát előtte a kaput. A fejedelem ennek következtében a védtelen városba szorúlt, hol a kuruczok minden pillanatban elfoghatták. Másnap délben kémei hírűl is hozták, hogy Patak felé küldött társzekereit már csakugyan utolérték, de nem bántották. Még fedezetet is adtak melléjök s úgy kísérték be rendeltetésök helyére, Patakra, hova őt magát is várták, hogy közéjök álljon. Rákóczi azonnal megírta Nigrellinek, miért nem kereshetett nála s miért nem talált Guadagninál oltalmat; harmadnap pedig (július 3.) Szendrőről tovább menekűlt saját, rohamosan növekedő népszerűsége elől.
Gray-Gebhardi szerint (Weltgesch. LIII. 407.) 1697. június 1. fegyverre szólított minden magyart a szabadság védelmére.
Életrajza Széchy Károlynál: Gróf Gvadányi József, 29-39.

A szalánczi vár romjai. *
A szalánczi vár romjai. Újabb felvételek, rajzok és metszetek után Richter Aurél rajzolta.
A tornai és szepes-gömöri hegyek déli tövében mindenütt nyugati irányt követve, először is Selmeczbányára igyekezett, báró Hellenbachhoz, hogy pénzt kölcsönözzön tőle bécsi útjára. Szerencsről ugyanis oly gyorsan kellett indúlnia, hogy pénzzel egyáltalán nem láthatta el magát; a fölkelők pedig, kik többnyire saját jobbágyai voltak, azóta elfoglalták várait, uradalmait és azokat csak mint vezéröknek adták volna vissza. Ki kellett futnia a hazából, ha a németekkel elhitetni akarta, hogy nincs része a felkelésben; maradnia, ha a nemzet bizalmát eljátszani nem kivánta; egyelőre pedig magyar és német elöl egyaránt rejtőzködnie. A vele levő egyetlen hintóban gyermekét s a dajkát helyezte el; ő maga feleségével és kiséretével együtt lóháton tette meg az egész útat. Felesége folytonosan gyöngélkedett ugyan s ura aggodalommal látta törődöttségét; de büszke volt reá, hogy igazán férfias lélekkel tűrte a bajokat s kitartott éjjel-nappal a lovaglásban. Csak annyi pihenhetett, a mennyi okvetlenül szükség volt az utasok és a lovak erejének helyrepótlására. Sietniök kellett, mert a fölkelés híre gyorsan terjedt s a németeket gyűlölő nép az előttük álló vidékeken is bizonyosan csatlakozott volna a kuruczokhoz. Rákóczi egy perczre sem veszítette el nyugalmát, béketűrését; a reá nehezedő bajok közt csendesen dúdolgatta Szent Ambrus himnuszát, a Te Deumot.*
Az Officium Rákóczianumban 30–31.
Negyednap, július 6-ikán este érkeztek Selmeczbányára, hol néhány napot akartak pihenni. Másnap szolgái az összeszakadozott szerszámok és saját dolgaik rendbehozásával bajoskodtak, mikor délben, éppen ebéd idején, az útczán nagy lótás-futás támadt. A lakosok fejöket vesztve kapkodták össze értékesebb holmijokat, hogy a bányákba, aknákba, barlangokba rejtsék el; a bátrabbak pedig fegyverkeztek, mert híre futott, hogy a kuruczok a városra rontanak. Úgy hitték, Rákóczi menekűlése hozza őket nyakukra s most lármásan követelték: tartóztassák le a fejedelmet s adják ki a fölkelőknek, hogy kegyelmet nyerjenek tőlük. A fölkelők közeledését a várból újabb ágyúlövés jelezte. Rákóczi abban a veszedelemben forgott, hogy nem menekűlhet tovább, mert lószerszámai szanaszét voltak a városban a mesterembereknél, szolgái elszéledtek s a gyermekkel sem lehetett olyan könnyen mozdúlni. Végre is báró Hellenbach adott egy kocsit a fejedelemné holmijának szállítására s nagyjából a hintót is rendbehozták a gyermek és dajkája számára. Báró Thavonat Lajos Albert kamaragróf száz aranyat kölcsönzött Rákóczinak, a ki a nép szidalmai és fenyegetései közt estefelé kiséretével együtt elhagyhatta a barátságtalan várost. A Szélakna felé vezető mélyen bevágott hegyi útakon alig haladtak 2–3 kilométert, a hintó összetört s a mögötte járó kocsi elől elzárta a mély és szoros útat. A hintó helyreállítására és fedezésére Rákóczi Vissenacque lovászmestert néhány lovassal oly parancs mellett hagyta vissza, hogy ha a kuruczok közelednek, a gyermeket ölbe kapják s lóháton hozzák utána. Ő maga feleségét úttalan hegyi útakon és ösvényeken kísérte tovább az éjszaka és a sziklák vak homályában. Bizonyosan nagyobb gondok közt, mint mikor harmadéve Pisától Genovába menve, vagy pedig a Semmeringen átkelve, vakmerő hegyi útakon kísértette az Istent. Elűl a vezető ment, utána Rákóczi, majd felesége. A kantár szárát a ló nyakába vetették. A sűrű fák alacsony lombjai miatt csak előrehajolva ülhettek s ha egyik a másiktól kissé elmaradt, fütytyel adott jelt magáról. Ilyen keserves éjszaka után július 8-ikán még napkelte előtt jutottak el Kistapolcsányra, kedves nagynénjök várába. Alig jutottak be a kapukon, a közellevő várakból második ágyúlövés jelezte a kuruczok közeledését. Rákóczi elhatározta, hogy felesége kimerűltsége következtében itt marad a harmadik ágyúlövésre is, melyet az ellenség megpillantásakor szoktak tenni. Különben is meg akarta tudni, mi történt fiával a törött hintón; mert vagyona és jövendője elvesztésénél jobban aggasztotta a gyermek sorsa. Nagynénje szintén nyugtalankodott e miatt s talán szemrehányásokat is tett. Annál nagyobb lett az örömük, mikor estefelé Vissenacque a kijavított hintón jó egészségben és sértetlenül adta át szüleinek «szerelmök zálogát». Egyúttal hírül hozta, hogy a tegnapi riadalmat rémlátás okozta. Báró Thavonat kéme ugyanis messziről óriási port látva, azt hitte, az ellenség közeledik, pedig csak egy gulya tért hazafelé. A kém lóhalálában vágtatott be a városba, ordítozva hirdette az ellenség jöttét. Mikor lovával felbukott s vérezni kezdett, az útczai nép azt hitte, az ellenség sebesítette meg s még jobban megbódúlt. Pár órával Rákócziék távozása után kiderűlvén, hogy az egész csak vaklárma, Vissenacque is nyugodtan intézkedhetett a hintó helyreállításáról.

Selmeczbánya.*
Selmeczbánya. XVII. századi metszet után.
A környéken akkor a brandenburgi választófejedelemnek négy ezrede állomásozott s így a menekülök biztonságban érezhették volna magukat. Nagynénjök is erősen marasztotta őket; Rákóczi azonban mentűl hamarabb Bécsben akart lenni, hogy a vádaskodásoknak elejét vegye. Pedig szeme előtt lebeghetett nagyapja, Zrínyi Péter, a kit egy (majdnem egészen olyan körülmények közt megtett) bécsi út a vérpadra vezetett. Július 9-ikén hintóban folytatta útját.* Másnap csak feleségét és kis fiát küldte tovább, ő maga pedig egyelőre Galgóczon maradt gróf Forgách Simonnál, hogy a fölkelés állásáról híreket halljon. A városban sétálgatva, hallotta is német tisztektől, hogy a kuruczok – állítólag báró Petrőczi Istvánnak, Thököly tábornokának vezetése alatt – már az ő állomásuk, Likava és Árva várai alá érkezvén, az őrség őket küldte Bécsbe jelentést tenni és segitséget kérni, Rákóczi nem kételkedett szavaikban s lovait és cselédjeit gróf Erdődy szomszédos uradalmába küldve, 11-ikén postán maga is Bécsbe indúlt.
Rákóczi határozottan mondja (Önéletr. 62.), hogy Tapolcsányban csak egy napot töltött s másnap már tovább indúlt. Thaly ezt (Rákóczi ifj. 323.) tévedésnek tartja, mert július 21-ikén még Tapolcsányban volt. Azonban ha ott csakugyan két hetet pihent, akkor újabb nehézség támad a kronológiával; mert július 21-ike után ment Tapolcsányról Bécsbe. Ott a királynál, minisztereknél stb. látogatásokat tenni s augusztus 4-ikén ismét Eperjesen lenni: nagyon hajszolt út lett volna. A sietségnek most volt oka, mikor úgyszólván az alibit, a fölkeléstől való távollétet kellett Bécsben bizonyítani. Július 21-ikén Rákócziék mindenesetre Tapolcsányban voltak, de már hazatérőben Eperjes felé.

Gróf Forgách Simon névaláírása.

Báró Petrőczi István.*
Báró Petrőczi István egykorú festmény báró Bánffy György örökösei birtokában.
Bécsben először Kollonicsot kereste föl, kinek tanácsára mindjárt kihallgatást kért a királynál. Őszintén elbeszélte hirtelen útazása okát; elmondta, hogy javainak elvesztése következtében inséges helyzetbe jutott és segítséget kért. A bécsi udvart meglepte jövetele. Hiszen ha a fölkelők élére áll, a hadjárat sikerét nagyon megnehezíti, talán lehetetlenné is teszi. A régi kuruczok nagy elkeseredésökben nagy számban csatlakoztak volna új vezérökhöz abban a pillanatban, mikor Drinápolyból hatalmas sereggel maga II. Musztafa szultán jön Nádorfejérvár alá, hogy ott vívja meg a döntő csatát. A császári sereg ily körülmények közt nem fordúlhat a felvidéki parasztok ellen, kiknek fölkelése az egész országot magával ragadja, ha Rákóczi vállalja el a vezetést. Ő bizonyára összeköttetést teremt Thökölynek a délvidéken portyázó kuruczaival, sőt magával a szultánnal is, ki Nádorfejérvár alól ilyen biztató jelenségek után egyenesen Budavár visszafoglalására mehet. A bécsi udvart jobban aggasztotta a fölkelés, mint a törökök részéről fenyegető veszedelem.* Nagy gondtól szabadúlt meg, mikor előtte Rákóczi maga jelentkezett s mikor megtudta, hogy Petrőczi sincs a fölkelők közt. Kitűnt, hogy a fölkelésnek nincs félelmetes vezére s hogy a nemesek nem csatlakozhatnak oly mozgalomhoz, mely már az első napokban közönséges parasztlázadásnak bizonyúlt. A vármegyék kétségtelenűl másképen fogadják Rákóczi fölhívását, mint a Tokaji Ferenczét, a kit voltakép még csak Rákóczi jobbágyai követtek. A mozgalom sorsa is Rákóczi uradalmaiban dőlt el. Bercsényí mint tartományi főhadbiztos, a király megbízásából már július 14-ikén fegyverre szólította a tiszamelléki vármegyéket az «inkább zenebonás, mint ellenséges népnek lecsöndesítésére» s a király nevében kegyelmet igért a megtérőknek. Akkor azonban már gróf Pálffy János és herczeg Vaudémont Károly Tamás tábornokok s báró Ritschan és Mihályi Pál Deák ezredesek megindúltak a fölkelök ellen s ez utóbbiak a Haragod mezején, Rákóczi kedves vadászterületén, június 6-án és 9-ikén szétverték a számosabb, de rosszúl fegyverzett parasztokat. A kettős győzedelem hírére gróf Kinszky első miniszter legegyszerűbbnek tartotta volna, hogy kiirtsák a Bécsben éppen együttlevő Rákóczi-családot, a Habsburgok örökös ellenségét, különben a lázadás még mindig tovább terjedhet, vagy új lángra gyúlhat. Rákóczi viszont (egyrészt attól tartva, hogy a császáriak most már az ő várai ellen fordúlnak s ingóságait zsákmányra bocsátják, másrészt pedig hogy – mint sárosi főispán – a közrend alkotmányos helyreállításában és a szegény nép érdekeinek megvédésében részt vegyen), engedelmet kért és kapott a királytól, hogy visszatérjen Magyarországba és Vaudémont herczeggel érintkezzék.
Feldzüge des Prinzen Eugen von Savoyen, II. 97.

Rákóczi Ferencz.*
Rákóczi Ferencz. Eredeti metszetről.
Csupán két szolga kíséretében hegyi ösvényeken a legnagyobb gyorsasággal kelt útra. Némi pihenőt tartott július 21-én Kistapolcsányban, hol magát, feleségét és kis fiát fölvétette a nagynénje pártfogása alatt álló «Mária-társaságban»* de Mária Magdolna másnapi ünnepét már aligha ülte meg ottan. Csakhamar értesült, hogy Vaudémont július 17-ikén Tokaj városát elfoglalta. A katholikusok Rákóczi udvarházában misét hallgattak s imádkozva várták végzetöket; a katonák senkinek sem irgalmaztak, még a csecsemőknek sem, «Dulce est pro patria mori», felelte Vaudémont fenyegetéseire Kabay Márton, kabai pap. Másnap a herczeg Tokaj várát is megszállhatta, mert Tokay Ferencz, a németek éberségét kijátszva, éjjel az egész helyőrséget átköltöztette a Tiszán. Vaudémont katonái éppen akkor vették körül Sárospatakot, mikor Rákóczi Eperjesre érkezett. Jöttét a fejedelem azonnal jelentette a herczegnek, a kitől kíséretet és Nigrellinek, a kitől tanácsot kért. Néhány óra mulva Nigrelli megírta neki, hogy jobb szerette volna, ha Bécsben marad és onnan nézi az itten végbemenő eseményeket. Ezalatt Szalontai János az őrség egy részével kimenekűlt Sárospatakról, a hajdúk másik része azonban helyt állott és csak föltételek mellett adta át a várat. Vaudémont, a föltételekkel nem törődve, karóba húzatta, akasztatta a kuruczokat, katonái pedig elrabolták Rákóczinak ott talált kincseit, melyeket a tolvajoknak csúfolt szegény jobbágyok becsületesen megőriztek. Az a kímélet, a melyet földesuruk vagyona iránt tanúsítottak és néhány vallomás megerősítette Vaudémont herczeget abban a föltevésében, hogy a fölkelés értelmi szerzője maga Rákóczi, a ki azonban az utolsó pillanatban épp úgy cserben hagyta híveit, mint nagyapja most huszonhat éve. Eperjesen és Kassán Nigrellinél tett látogatásakor Rákóczi észrevette, hogy a nemesség szökésnek tekintette bécsi útját s őt okolja a nép dúlásai miatt.
Századok, 1871. 431., Mind a három név Rákóczi saját kezeírása.
Pedig kétségtelen, hogy Rákóczi tartózkodásának oka nem saját személye volt (hiszen Bécsben nagyapja sorsa várhatott reá), nem is vagyona mentése (hiszen azt jobbágyai és a németek egyenes boszúállásának egyaránt kitette), hanem az, hogy csak néhány hónapja pillanthatott be a közállapotokba s még nem érzett elég készűltséget magában a politikai vezetésre. A mostani válság idején Rákóczit Bécsben is, Ungváron is megbízhatatlannak, mert határozatlannak tartották. Olyanformán gúnyolták, mint tíz esztendő mulva ő gúnyolta gróf Esterházy Antalt: «Mindnyájan készen vagyunk a halálra, csak – meg ne öljetek!» A megfejtés kulcsa azonban Rákóczi húsz év mulva tett nyilatkozatában van: «Annyira habozók az ember gondolatai, olyan kevéssé ösmeri önmagát s annyira hasznos neki a balsors, hogy saját cselekedeteiben sem bízik.»* És valóban, ezen mozgalom után csak négy esztendővel adhatott hálát az Istennek, hogy «elhatározásában megerősítvén, nem kellett törődnie többé a halál és az erőszak veszedelmével».*
Arch. Rákóczianum, II. 548.
Önéletrajz, 369.
A parasztháború még nem ért véget s a bujdosó kuruczokat Rákóczi szalánczi és regéczi erdőségeiből, utolsó menedékhelyeikről kellett összefogdosni.* Ennek és a megtorlásnak az a színe volt, mintha Vaudémont herczeg egyenesen Rákóczi ellen viselt volna háborút. Kassán Nigrelli, majd Marsigli grófok figyelmeztették Rákóczit, hogy Vaudémont herczeg följelentést tett ellene s ha táborába megy, biztosan elfogatja.* Rákóczi tiltakozott a hamis vádak ellen, de nem tartotta tanácsosnak, hogy ártatlanságában bízzék. Tudta, hogy «a bécsi udvarban spanyol nézetek uralkodnak» s a folytonosan gyanakvó miniszterek közöl legfeljebb Strattmannban bízhatik, míg gróf Kinsky Ulrik, Kollonics és mások lázadónak tartják, Augusztus 8-ika táján tehát, Eperjesről csupán a makoviczai várba, nénjéhez rándúlván ki két napra, a lehető leggyorsabban visszatért Bécsbe. Menegatti Ferencz jezsuita-atya (a király gyóntatója) útján a királynak, egy más befolyásos ember útján pedig Kinskynek azt az ajánlatot tette, hogy minden kellemetlen eshetőség elkerűlése végett hajlandó magyarországi örökös birtokait elcserélni egy német-római birodalmi vagy ausztriai herczegségért.
U. o. 132.
Vaudémont kegyetlenségeiről Cserei, Tört. Tár, 1906. 543.
Később, nagy viharokban megedzve, szégyelte kishitűségét s hogy nem bízott erősen az Istenben, Megvallotta, hogy a jövendőt akkor saját egyéni körűlményeihez és vágyaihoz mérte; légvárakat épített, álmodozott s lelke a tenger hullámaihoz hasonlóan háborgott. A király nevében őt Menegatti Kollonicshoz utasította; Kinsky pedig azt izente, hogy a dolgok mai állásában csakugyan legokosabb kegyelmet kérnie. Az udvar tudja, hogy levelezett és összejátszott az uralkodóház külföldi ellenségeivel s iratok bizonyítják, hogy jobbágyai lázadását ő maga szitotta. Ha minderről töredelmes vallomást nem tesz, a király mindenesetre lefoglalja jószágait. Rákóczit ez a válasz nagyon felháborította; de mielőtt válaszolna, előbb Kollonicsot kereste föl, hogy tőle magától hallja a király akaratát. A bíbornok megnyugtatta, hogy a király igen kegyesen vette ajánlatát, de nem fogadhatja el. Egyrészt azért, mert sem a birodalomban, sem Ausztriában nincs a kincstárnak hasonló terjedelmű birtoka; s másrészt mert érdekében áll, hogy megmaradjon Magyarországban, hol több szolgálatot remélhet tőle.* Rákóczi tudván, hogy a két államférfiú egymásnak esküdt ellensége, tudatta a bíbornokkal, hogy mikor köszönetet fog mondani a királynak, egyúttal panaszt emel Kinsky sértő bánásmódja és nyilatkozata miatt. Magának Kinskynek pedig megizente, hogy többé ne tegyen előterjesztést a királynak, a kitől már kedvező választ kapott s megtudta, hogy jobban vélekedik felőle, mint minisztere.
Önéletrajz, 66. és 71.
A minisztert boszantotta az izenet, mert kitűnt, hogy Rákóczival nem tehet úgy, mint II. Apafi Mihálylyal, a kit hasonló fenyegetések közt vett reá a fejedelemségről való lemondásra és birtokai elcserélésére. Néhány nap mulva a király kihallgatáson fogadta Rákóczit és kegyes szavaival maga is megnyugtatta. Lipót királynak – ahogy egy esztendő mulva Villars franczia követ jellemezte,* – sok jó tulajdonsága volt: szellemes, igazságos, jámbor, vallásos, az ügyek iránt folytonosan érdeklődő, a kiben jóformán csak azt lehet hibáztatni, hogy nem elég határozott. Rákóczi szerint is jó és igazán istenes életű volt, de nagyon hallgatott minisztereire, a kik közül Kinskyvel ő most úgyszólván nyilt ellenségeskedésbe lépett. Elhatározta tehát, hogy egyelőre odahagyja Bécset s gróf Batthyány rohonczi várában tölti el a telet, hogy fondorkodó ellenségeitől távol nyugodtabban éljen. Ott értesűlt, hogy Vaudémont herczeg, a főhaditanács rendeletére, augusztus 14-ikén odahagyta az ő uradalmait és része volt (szeptember 11.) a zentai diadalban, melylyel Jenő savoyai herczeg a török hadjárat sorsát eldöntötte.* Most már a Rákóczi regéczi és szalánczi erdeiben bujdosó kuruczok sem remélhetvén segítséget a töröktől, október vége felé Szalontay vezetése alatt keresztülvágták magukat s Bukovinába menekűltek, hogy török földön várják meg, mikor szólítják őket haza a szabadság védelmére. Tokay és Kabay a spielbergi vár tömlöczébe kerültek. Négy hónapi küzdelem után véget ért a fölkelés, a melynek reménye Rákóczi, serege Rákóczi jobbágysága, harcztere Rákóczi birtoka, ára a Rákóczi iránt való bizalmatlanság s következése újabb elnyomás volt.*
Palma, Notitia rerum Hung, III. 249. Gray-Gebhardi, Weltgesch. LIII. 415.
A fölkelés története Rákóczi Önéletrajzában, 54–70. Thaly, Rákóczi ifj. 301–343. Thaly, Bercsényi, II. 173–213. Thaly, Adalékok, I. 175–284. Feldzüge des Prinzen Eugen, II 94–99.
Erről Rákóczi, Önéletr. 65–66.
Savoyai Jenő. Kupeczky János festménye után Vogel Bernát metszette és nyomtatta. Eredetije a Történelmi Képcsarnokban.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages