XV. A NAGYSZOMBATI CSATA. (1704 deczember 26.)
XV.
A NAGYSZOMBATI CSATA.
(1704 deczember 26.)
A NAGYSZOMBATI CSATA.
(1704 deczember 26.)
NOVEMBER 18-ikán* a fejedelem már Érsekujvár alatt állott 16.000 főnyi hadával és Szeged alól iderendelt faltörő ágyúival azonnal megkezdte az elég elhanyagolt vár bombázását. Egy álló hétig törette a-falakat. Igen csodálatosnak találta, hogy minden napnyugtakor szabályos időközökben, nagy távolságból öreg ágyúk dörgését hallotta. Ellenséges ágyúk nem lehettek, mert Bottyán tábornok* kellőképen gondoskodott tábora fedezéséről; a tünemény népies magyarázatát meseszerűnek tartotta, a természeti jelenség okát azonban maga sem bírta megfejteni. Achsmann várparancsnok csak saját németjeiben bízhatott, még Härtl térparancsnok németjeiben sem. Hajdúi a plébánossal, tiszttartóval, harminczadossal, postamesterrel együtt a fejedelem kezére akarták juttatni a várat s e végből Härtl térparancsnokkal egy éjszaka végképen meg is állapodtak. November 16-ika éjjelén tehát, a megbeszélt helyen és időben, a kuruczok egész csendben meghágták a falakat, a hol a várbeli hajdúk «Éljen Rákóczi és a szabadság!» kiáltással fogadták őket. Most már, Härtl németjeinek segítségével, a kapukat megnyitva, fegyveresen támadtak az álmaiból fölvert Achsmann csapataira, a melyek kénytelenek voltak megadni magukat. A közkatonák, ötnek kivételével, Rákóczi szolgálatába álltak; a hajdúk továbbra is a várban maradtak Ebeczky Imre ezredes parancsnoksága alatt, s melléjök a fejedelem még 200 gyalogot és négy lovasszázadot rendelt.* Ő maga ügyelt föl, hogy nagyjából rendbe hozzák a várat, a mely ettől fogva északnyugaton a kuruczok hadműveleteinek alapja lett.
Ezen napról itten kelt levelei Hornyiknál, IV. 332–4.
Bottyánt – átjövetelében bízva – a fejedelem már 1703 deczember 10-ikén kinevezte tábornoknak, tíz nap múlva pedig dunántúli generálisnak, de csak 1704 október 10-ikén fogadta hűségesküjét. Harmadnap már Érsekujvár ostromának előkészítésére küldte ki.
Az ostrom leírása Rákóczinál, Emlékir, 110–111. Theatrum Europaeum, XVII., 1718., 68. Bél M., Notitiae Hung. IV. 375. Thalynál Hadtört. Közl. 1892. 231–6., 1895. 304–6., Bercsényi, III. 266–273. és A nagyszombati harcz, 3–9.
Sempte vára.*
Sempte vára. XVII századi metszet után.
Az ősz ugyan már vége felé járt, de olyan szép volt, hogy a fejedelem Lipótvár ostromával is kisérletet akart tenni. A kuruczok szívesen vállalkoztak, mert a mezei munka most nem csalogatta őket haza, zsákmány pedig bőven kínálkozott. Báró Schwarzenau cs. ezredes csak 5–600 emberrel őrködött ebben a jól épült, de eléggé elhanyagolt várban, mely a Vág és a Dudvág közt levő síkon uralkodott. A fejedelemnek csupán 8000 embere volt és rosszúl fölszerelt tűzérsége; azonban a gyorsaságban, meglepetésben és hadai lelkesedésében bízva, mégis vállalkozott az erejét meghaladó ostromra. November 22-ikén tehát Újvár alól megindúlt a gyalogsággal; és Tornóczon meghálván, másnap már Sempte várában tartott haditanácsot Bercsényivel. Három napot töltött a várban, hogy hadai teljesen átköltözhessenek a Vág szeredi két hídján. Bercsényit az egész 12.000 főnyi lovassággal a morva határok fölverésére küldte, maga pedig a gyalogsággal észak felé nyomúlt s a Vág és a Dudvág közt lévő keskeny földet szállta meg. Főhadiszállását szeptember 27-ikén gróf Forgách Simon galgóczi várába tette át; fölégette a Lipótvárból a síkságra vezető hídakat s a két folyóra támaszkodva, egészen elzárta a várat. Magasan fekvő lakásából nemcsak a maga vívósánczaiban, ágyútelepein, táborában, hanem az ellenséges várban történő dolgokat is láthatta.* Tudta, hogy a császáriaktól elfoglalt kassai ágyúk rosszkarban vannak s oly messziről a járhatatlan útakon csak napok mulva érkezhetnek meg; puskapora sem igen volt; azonban a várból kiszökdöső császáriak kétségbeesettnek mondták az őrség helyzetét s így november 27-ikén kisebb (12 és 16 fontos) ágyúival is megkezdte az ostromot. Franczia mérnökeinek és tűzéreinek jól irányzott golyói így is sok kárt okoztak a nedves, máladozó várfalakban. Deczember 18-ika táján valahára Kassáról is megjöttek az ágyúk; de éppen aznap, a melyen Heister cs. tábornagy Dévény közelében átkelt a Morván, hogy a vár fölmentésére siessen. A tábornagy folytonosan csatározva Récze alatt (Pozsony és Szentgyörgy közt) negyednap egyesűlt Herbersteinnal s most már 20.000 emberrel és 24 ágyúval nyomúlt a Fejérhegység keleti tövében Ompitolon át Nagyszombat felé.
Rákóczi emlékiratai, 111–113. Thaly, A nagyszombati harcz, 11–19.
A fejedelem De la Motte ezredesre, a várépítő Vauban egykori segédtisztjére bízta Lipótvár ostroma folytatását, maga pedig a sereg másik részével gróf Esterházy Antal tábornokkal karácsony első napján délnyugatnak indúlt, s a megbeszélt terv szerint Farkashidánál egyesűlt Bercsényivel. 21–22.000 főnyi serege és 6 ágyúja volt. Mivel – saját vallomása szerint újoncznak érezte magát a hadakozásban, «olyanoktól kért tanácsot, a kik azt hitték, hogy értenek hozzá». A tanács oda ment ki, hogy nyilt térséget kell keresni az ütközetre, a melyet legjobb volna Nagyszombatnál elfogadni. Nem igen bízott ugyan rosszúl fegyverzett seregében, de nem volt más menekvése; mert ha abbanhagyja Lipótvár ostromát, lehangolja azon vidék lakosságát, visszavonúlása közben pedig egész serege felbomolhatik. Így a maga terve szerint karácsony estéjén csatarendbe akarta állítani hadát, hogy még éjfél előtt megindúlva, hajnalban Nagyszombat alatt lehessen. Erről azonban, az ellenség újabb mozdúlatairól vett hírek alapján, Bercsényi lebeszélte; mert bajos ilyenkor csatarendet csinálni. Az éjszakai menet könnyen zavarba jöhet, mivel a nagyszombati síkra egy szorúlaton kell keresztülvonúlni s ott torlódás támadhat. Az ellenség különben is olyan lassan mozog, hogy hajnalban indúlva is megelőzhetik és rendezett dandárokkal vonúlhatnak végig a síkon. A fejedelem ráállt, a mit később megbánt, mert nem maradt ideje kémszemlére s nem választhatta meg a csatateret. Kedvetlenül nézte a csillagos eget, a melyen egy nagyobb csillag harczolni látszott két kisebbel, de utoljára is eltűnt emezek elől. Nem tudhatta, nem ez lesz-e az ő sorsa is Heisterrel és Herbersteinnal szemben.*
Kolinovics Thalynál, Nagyszombati harcz, 26.
Gróf Heister Sigbert.*
Gróf Heister Sigbert rézmetszet bársonymodorban a Történelmi Képcsarnok grafikai gyűjteményében. Jelzése: «Chr. Weigel excud. Norimb.»
Karácsony másodnapján délfelé tiszta, hideg, száraz időben érkezett Nagyszombat alá. Egy óra tájban észrevette, hogy Gerencsér felől az ellenség éppen most közeledik: nagy menetoszlopban a négyszögbe (carré) zárt podgyászszal. Jobbról-balról Ebeczky és Ocskay huszárai messziről kísérték a cs. sereget, de nem árthattak neki.
Nagyszombat elég meredek magaslatról uralkodik a síkságon. Hitvány falai, bástyái előtt egyetlen védelem a városon két ágban keresztűlfolyó Tirnavapatak volt, melyhez a város két széléről két mély és lejtős út vezetett. A fejedelem aggodalmasnak tartotta vezéreinek azt a tanácsát, hogy ezt az emelkedést szállja meg és gyalogsággal rakja meg a várost; mert ha az ellenség a magaslat mentében vonúl el és hátukba kerül, egyenesen a Lipótvárt ostromló táborra csaphat. «Azok, a kik azt hitték, többet tudnak nála,» ezt maguk is lehetőnek tartották, de úgy vélték, hogy könnyebben mozgó hadaikkal a legrosszabb esetben is eléje vághatnak. Mégis sikerült meggyőznie őket, hogy ez veszedelmes kisérlet volna; mert kelet felé a Vág és Dudvág közé szorúlva, ezen a szűk helyen a lovasság nem támadhatna elég hosszú arczvonalban s oldalba sem foghatná az ellenséget. A tetőn pedig magán védelemre gondolhatnak, még pedig siker nélkűl, mert Heisternek erősebb és jobb a tűzérsége. Megparancsolta tehát, hogy a síkon álljanak csatarendbe. Ezzel a mellette levő két tábornokot, Bercsényit és Esterházy Antalt bízta meg s egyiket az egyik, a másikat a másik mély úton küldte előre, Azt hitte, hogy a síkságnak a Tirnaván kívül nincs egyéb vize, hogy tehát hadai mozgását a terep nehézségei nem akadályozhatják. Mindenki hallgatott róla, hogy a városi magaslat tövében egy mélyen bevágott malomhajtó patak is folyik, mely a magaslat aljában levő elég terjedelmes tóból ered. Postakocsin ugyan régebben többször járt errefelé, de akkor keveset törődött a vidékkel s nem vette észre sem a kis hídat, sem a bokrok közt haladó kis patakot, a melyen áthajtott. Most azonban úgy vélte, hogy míg a sereg csatarendbe áll, katonai szemmel hamarosan megvizsgálhatja a terepet,
Gróf Esterházy Antal névaláírása.*
Gróf Esterházy Antal névaláírása. 1705. márcz. 24-ikén kelt levelén. Eredetije az Országos Levéltárban. Olv. G. Eszterhazy Antal m. p.
Nagyszombat.*
Nagyszombat. XVII. századi metszet után.
Néhány vezetővel és csekély kísérettel lóra pattant, hogy körűlnyargalja a várost s még idejében élére állhasson seregének. Azonban alig indúlt el, olyan hóförgeteg támadt, hogy éppen semmit sem láthatott s vezetői sem tudták, hol járnak. Visszafordúlt, hogy arra az útra találjon, a melyen Esterházyt küldte előre a gyalogsággal és a lovasság balszárnyával. Még az ereszkedőn volt, mikot megdördűltek az ágyúk és dörgésökkel szétszakították a hófelhőket, Az ellenség csatarendben állt előtte a patak balpartján, Háta ekként védve lévén, keveset árthatott neki Esterházy, a ki útasítása ellen egyetlen egy vonalban állította föl hadait s így ki sem fejthette egész erejét, Már olyan közel álltak egymáshoz, hogy egy ágyúgolyó el is szakította a Rákóczi kiséretében levő egyik nemes ifjú lábát; de a fejedelem csak hívei kérésére vágtatott tovább, hogy elfoglalja a számára a város északkeleti szögletén, a zsidókapu és az apáczák kolostora közelében kijelölt dombot.
Innen látta, hogy az ellenség balszárnyával északkelet felé kanyarodik, tehát olyanforma mozdúlatot tesz, mintha Lipótvár felé ügyekeznék. Bercsényi azonnal hozzáküldte hadsegédét, a franczia Norvalt, s azt ajánlta, hogy mivel az ellenség kerülni látszik az ütközetet, ne csapjanak vele össze. A fejedelem azonban úgy találta, hogy azt Heister már az útjában álló tó miatt sem teheti meg. Azt izente tehát, hogy «nem mogyorókat ropogtatni jöttünk ide» s megparancsolta, hogy oldalban támadja az ellenséget. A fővezér azonnal rohamra küldte Ebeczky Istvánnak a jobbszárny szélén álló lovasait, kik áttörték a császáriak sorait s fosztogatni kezdték a podgyászos kocsikat, Mialatt Bercsényi a gyalogság megindítására sietett, Ilosvay Imre, Deák Ferencz, Ónodi János Deák, Somogyi és Sréter huszárai szintén támadtak. A jobbszárnynak ez a tüze a balszárnyon Ocskay László, Andrássy György, Goda, Balogh és Buday István huszárezredeit is magával ragadta. A gyalogság szintén támogatásukra indúlt szuronyszegezve foglalta el az ágyúk nagyobb részét, s eljutott Heister tábora közepéig. A tábornagy utóbb úgy nyilatkozott, hogy sohasem látott ennél hősiesebben harczoló gyalogságot.
Miközben azonban a gyalogokok a lovasokkal versengve zsákmányoltak az ott elfoglalt társzekerek közt, Rákóczinak egyik német szökevényekből alakúlt csapata, Scharudi János zászlóalja, az ellenség közelében fehér zászlót tűzött ki s hirtelen sortüzet adott a mellette rohanó Nyárády-ezredre. A hajdúk, a helyett hogy az árúlókra rohantak volna, meglepetésökben megfutottak s más gyalogezredeket is magukkal sodortak. Heister azonnal parancsot adott a Fels-vérteseknek, hogy az ekként üresen maradt helyre vágtassanak s a magyarok balszárnyát vágják el a középtől. A fejedelem, ki mindezt elég közelről látta, azonnal kardot rántott, hogy ellenök rohamra vezesse karabélyosait. Azonban néhány udvari nemes, a kit Vay Ádám udvari kapitány még a csata előtt megesketett, hogy vigyázni fog a fejedelem életére, körülfogta s az egyik megragadván lova kantárszárát, nem engedte mozdúlni. Azt mondhatta, a mit utóbb Forgách mondott neki: «Kérem nagyságodat az Istenért, maga személyét ne veszedelmeztesse, mert nagyságod életében vagyon minden reménységünk Isten után… Nagyságodnak vannak generálisai; de nekünk nincs több Rákóczi Ferenczünk!» A nemes urak ösmerték a várnai csata történetét; ha ott a kíséret nem a Murád szultán lova kantárszárát fogja meg, hanem az I. Ulászlóét, ma nem beszélnénk a Balkán elvesztéséséről. De akárhogyan fájt ennek a másik fiatal embernek, hogy nem engedték harczba elegyedni, annál is jobban fájhatott neki, hogy nélkűle nem mozdúltak karabélyosai sem, a kik a zavarnak Vay vagy Ottlyk vezetése alatt véget vethettek volna. Ezen fordúlt meg a csata sorsa és csak másodsorban a Scharudi árúlásán. Elröppent az a pillanat, melyben a bajt jóvá lehetett volna tenni. A balszárny, kivált Ocskayval, még csodákat mívelt, de máshol a rend teljesen fölbomlott. A fejedelem tehát a magaslatra vezette karabélyosait. Ott nemcsak összeszedte, hanem – Bercsényi segítségével – rendezte is a futókat és lovasságának födözete alatt megkezdte visszavonúlását, hogy Szerednél vagy Vecsénél keljen át a Vágon.
)
A Nagyszombat és környékének térképe, a szerző némi módosításaival a kisebb katonai térkép reproductiója.
A vezetése alatt vívott első csatát elvesztette; Bercsényi azonban azzal vigasztalta, hogy ne búsúljon, mert a «németeket mi vertük meg és minket a confusio». Az ütközetben 1500 császári esett el és csak 180 magyar; a császáriak podgyásza majdnem tönkre ment, a magyaroké Galgóczon sértetlen maradt. A császáriak nem aknázhatták ki váratlan sikeröket, nem üldözhették a kuruczokat, mert maguk is nagy rendetlenségbe jutottak; de csakhamar élvezték küzdelmök eredményét, mert a fejedelem Lipótvár megszállását azonnal abbanhagyatta s így elérték czéljokat, a vár fölszabadítását.*
Az egész csata első katonai tüzetes leírását lásd Thalytól: A nagyszombati harcz (Pest, 1869. Kőmetszetű csatatérképpel.) 27–73. U. ő.: Bercsényi, III. 297–307. és Ocskay, I. 46–48. a csatarend egykorú képével. Rákóczi emlékíratai, 113–120. Bél, Notitia Hungariae novae, II. 64–68. Dolfin Dániel velenczei követ szerint ez az ütközet inkább mészárlás volt, mint csata. (Malagolánál zavarosan, Deutsche Revue, 1907., 97–8.)
A fejedelem Szereden kelt át a Vágon, de gróf Esterházy Antal semptei várában sem gondolt pihenésre. Azonnal haditanácsot tartott, általános fölkelésre szólította az északnyugati vármegyéket s a 26-ikáról 27-ikére menő egész éjszaka íratta a parancsokat. A szeredi híd védelmét Esterházy Antalra, a vecseiét és a sereg teljes összeszedését Bercsényire bízta, ő maga pedig a lipótvári táborból elfutókat gyülekeztette.
Léva vára.*
Léva vára, XVII. századi metszet után.
Mocsonokról deczember 30-ikán átment Léva várába, a mely hadainak még 1703 november 28-ikán kaput tárt. Olyanformán érezte itt magát, mint hétesztendős korában a cseklészi futás után; de édes anyja helyett most kötelességérzete nyugtatta meg. Léva várában higgadtan tekinthetett végig hadi szerencsétlensége okain és következésein. Látta, hogy nemcsak vitéz, de egyúttal fegyelmezett katonaságot kell. teremtenie. Nem csüggesztette, hogy Nagyszombat alól vitézeinek nagy része hazaszéledt; hiszen győzelmes csaták után is hazamentek pár napra a zsákmánynyal, zsákmányt pedig ezúttal is bőven ejtettek. Most, mintha érezték volna, hogy a fejedelemnek nagy szüksége van rájok, a szokottnál gyorsabban összeverődtek. És «elég volt őket hadtestbe gyüjteni, hogy ismét visszanyerjék bátorságukat. Megveretés után különben sohasem voltak annyira megrémülve, hogy készek ne lettek volna újból az ellenség ellen menni.»* Ezt eléggé tapasztalták a császáriak, kiket már a nagyszombati harcz estéjén újból háborgattak.
Rákóczi emlékíratai, 119. Thaly, A nagyszombati harcz, 73–93.
