III.
A PUDMERICZI CSATA.
(1705 augusztus 11.)
HERBEVILLE a pozsony-nyitrai országúton Borsa felől augusztus 5-ikén Diószeg és Szered felé nyomúlt előre. Rákóczi azonnal visszaparancsolta Szered várából Sennyey tábornok gyalogságát Semptére, a hova ágyúival és udvari hadaival maga is átment. Herbeville elől déltájban oda vonúlt vissza Bercsényi lovassága is, mire a fejedelem fölszedette a szeredi oldal hídpallóit s a semptei hídfő védelmét gránátosaira bízta. Az ellenség délután négy óra felé kezdett mutatkozni s podgyász nélkűl, de sok eleségszállító szekérrel a rendkívül nyilt és egyenes síkon a Dudvág és a Vág között ütött tábort. A fejedelem azonnal ágyúztatni kezdte, mit az ellenség viszonzott, de a bokroktól födött kuruczokat nem igen vehette czélba. Gyanítani lehetett, hogy Herbeville az éjjel kémszemlét küld észak felé a tábora és Lipótvár közt levő terep kikutatására; azért a fejedelemnek sietnie kellett, hogy őt tőrbe csalja, s a biztosnak tetsző alkalmat el ne szalaszsza. Elhatározta tehát, hogy a dél felé három órajárásnyira levő vecsei hidon 4000 válogatott lovast küld át a Vágon, más 4000-et pedig észak felé a Galgócz-Karkócz táján emelt sánczolaton keresztűl; s míg ezek napkelte előtt egy órával a szárnyakra csapnak, szemben a deréksereggel ő maga tesz nagy riadást. A sikert biztosra vehette, mert Herbeville még csak szekértáborral sem védelmezte serege szárnyait, pedig a nyilt terepen egyáltalán nem számíthatott fedezetre. A vállalat végrehajtásával a fejedelem az önként ajánlkozó Bercsényit és Géczy Gábort bízta meg, ő maga pedig az ellenség kezébe jutott szeredi várral szemben egész éjszaka egy magaslatról, a semptei hídfőnél figyelte meg a császáriak mozdúlatait.
Éjféltájban az ellenség Szered felől megkísérelte elfoglalni a hídat, de egy órai tüzelés után abbahagyta a dolgot. A fejedelem sohasem tudta meg a czéltalan támadás és elhallgatás okát, mert különben csend volt az egész vonalon. Sőt a csend még hajnalban is tartott, a mi nemcsak nyugtalanította, de bosszantotta is a fejedelmet. Csupán az vigasztalta, hogy napkelte után egy órával (körűlbelűl háromnegyed hatkor) Herbeville riadót veretvén, a szeredi vár kiürítése után szép rendben egyenesen a neki vetett tőrbe indúlt Lipótvár felé. Megindúlt ő is a balparton, mindig egy magasságban maradva az ellenséggel, melynek menetét egy-egy ágyúlövéssel zavarta meg. Hiába várta, hogy Géczy hátban, Bercsényi szemben támadjon. A szőllőhegyek szoros útain csak Bercsényivel egymagával találkozott, a ki már előbb megizente, most pedig személyesen jelentette, hogy a rossz útak miatt elkésve érkezett a sánczokhoz. A sánczokon át Le Maire nem engedett rést nyitni a lovasságnak, melyet tehát a sánczolatok mögött állított fel. Ezt á hibát már nem lehetett jóvátenni. Az ellenség helyzete így is kétségbeejtő volt; mert Herbeville már értesűlt, hogy dél felől lovashadak mutatkoznak, északon pedig erős gyalogság őrzi a Dudvág gázlóit.
Gróf Herbeville névaláírása.
A mikor a zélai hídon át Rákóczi parancsára Buday István lovasezrede is oldalba fogta, azt hitte, hogy ez a kuruczok előhada’ s rögtön csatarendbe állt. Balszárnyát valamenynyire még fedezték a Dudvág füzesei, a jobb azonban teljesen födetlenűl állt a kuruczok ágyúival szemben. Pálffy altábornagy, Herbeville egyik alvezére, utóbb megvallotta a fejedelemnek, hogy már csak azt várták, mikor jön egy trombitás, a ki megadásra szólítsa őket. Vitézűl állották a tüzet; de mikor dél felől Géczy lovasai még mindig nem támadtak, Herbeville a jobbszárnyat menetoszlopba alakította, hogy a már megtett úton a Dudvág farkashidai átkelőjén huzódjék vissza a Farkashida s Nagyszombat közt levő földhátra. A fejedelmet bántotta, hogy terve saját hadainak késedelmezése miatt éppen az utolsó pillanatban hiusúl meg; de még mindig bízott benne, hogy a császáriakat megszoríthatja a Dudvág mellett, ha a gázlók védelmére épített három redoute-nál La Motte csekély gyalogságát Esterházy Antal a karkóczi sánczok gyalogságával hamarosan megsegíti. Ezt pedig a karkóczi sánczok veszedelme nélkül meg lehetett volna tenni, mert Herbeville most már nem folytathatta útját Lipótvár felé, Esterházy mozdúlatának támogatására és fedezésére a lovassággal Bercsényi vállalkozott, a ki szerette volna jóvátenni hibáját. A fejedelem azonban egy dombról, a honnan az egész csatatért áttekinthette, bosszankodva látta, hogy a főtábornok nem támadja meg az ellenséget az egyetlenegy hídnál, a melyen át a mély szakadékokon át visszavonúlhatott, Egyik parancsot a másik után küldte hozzá; de mindhiába, az ellenség már a redoute-ok közelébe ért. Ott is nagy hiba történt. Esterházy odavitte ugyan gyalogságát, de nagyon kevés kuruczot talált bennük. La Motte-tal nem is beszélve, megizente a fejedelemnek, hogy a Dudvágot nem védelmezheti meg és visszavonúl, a mit, a parancs megvárása nélkűl, meg is tett. Ekkor azonban a füzesből és a nádasból kibukkant La Motte elrejtett gyalogsága, mire a meglepett tábornok késznek nyilatkozott visszatérni vele a redoute-okhoz; de már elkésett. Arra a hírre, hogy az ellenség előhada átkelt a gázlón, minden biztos értesűlés keresése és újabb kísérletek tétele nélkül viszszahozta gyalogságát. Bercsényi lovassága követte példáját.
Gróf Pálffy János.
Herbeville nekik köszönhette, hogy megszabadúlt a kelepczéből, «Helyzetemben más mindenki árúlást gyanított volna – jegyezte meg a fejedelem; – de mindezek oka csak a vastag tudatlanság s a határozatlanság közt habozó és lebegő elméjök volt». A nap eredménye az lett, hogy Herbeville nagy kerülövel mégis csak bejutott Lipótvárra s azt egy esztendőre mindennel ellátta. Elhagyott táborhelyét Rákóczi szállta meg: jobbjával a Vágra, baljával a Dudvágra támaszkodva.
Szirmay, a ki jelentéktelen ajánlatokkal éppen aznap (augusztus 6.) érkezett hozzá, bizalmasan közölte vele, hogy Herbeville csak pár napig maradhat a várban, mert seregével a szorongatott erdélyi hadaknak, különösen Szeben, Brassó és Fogaras várának megsegítésére kell mennie, addig pedig minden döntő ütközetet kerűlnie. Rákóczi és a haditanács tehát már ezért is döntő ütközetre akarta kényszeríteni, a mit a kuruczsereg is óhajtott, mert restelte tábornokainak váratlan kudarczát s bízott a maga nagyobb számában. Rákóczi bosszúságát növelte, hogy Herbeville lerontatta Le Maire sánczait és (augusztus 8.) összebombáztatta, felégette Galgócz városát, a mely Rákóczihoz ragaszkodván, nem teljesítette parancsát. A mint tehát a fejedelem megtudta, hogy Herbeville Lipótvár alól Karkóczon és Nagyszombaton át akar visszakerülni a Csallóközbe, elhatározta, hogy elvágja visszavonúlása útját. Nem követte a nagyszombati síkságra, mert okúlt nyolcz hónapja ott szenvedett kárán, hanem augusztus 10-ikén Cziffernél erőltetett – menetben eléje kerűlvén, csakugyan elvágta a szigettől.
Másnap hajnalban megvizsgálta és csatára alkalmasnak találta Cziffer határát. A tervezett csata terén középütt esett volna a falu, előtte a Gidra-patakkal, mely hadállásával egyirányban haladt a síkon. A két végén a patak közelében egy-egy kerített urasági ház állott; a fejedelem mindegyiket egy zászlóalj gyalogsággal és két ágyúval rakatta meg. Seregét a falu felé ereszkedő lejtőn csatarendbe állítva várta az ellenséget, a melyet a Nagyszombatról jövő országúton reggel hét óra tájban pillantott meg. Azonban őt is észrevette az ellenség s hirtelen kanyarodással nyugat felé fordúlt a Gidra-patak felső folyásánál levő Pudmericz és Vöröskő felé. Rákóczi ezt sem igen bánta; úgy hitte, hogy a Fejérhegység hazafias népe nemcsak eleséget nem ad a németnek, de még zaklatja is, a mennyire lehet; csallóközi tárházaihoz pedig az ő hadai miatt nem juthat. Nem is akart mozdúlni elfoglalt állásából, csupán némi csapatot küldött a császáriak szándékainak kikémlésére. Ocskay László azonban Esterházy Antallal, Ebeczky Istvánnal és más tisztekkel egyetemben Bercsényihez ment s arra kérte, beszélje rá a fejedelmet, hogy kövesse az ellenséget. Bercsényi valóban Rákóczi elé vezette a küldöttséget, a melyhez Ottlyk is csatlakozott, Thököly egykori karabélyosezredese.
A fejedelem türelmetlenül hallgatta Bercsényi beszédét, hogy a vele jött tisztek jól ismervén a vidéket, az előrenyomulást tanácsolják és kérik, mert az ellenséget csak így lehet beszorítani a hegyek közé. Indúlatán mindamellett uralkodván, hidegvérrel figyelmeztette őket, hogy nyugtalanságuk és egyenetlenségök nagy kárt okozhat. Azt a vidéket hegyi patakok szaggatják meg, ez pedig sehogysem jó terep egy főképpen lovasságból álló sereg számára. Sok időbe kerülne, míg csatarendbe állhatnának s akkor sem foghatják körűl a német sereget, a mely különben ismét kiszabadúlhat kezökből. Ha megvizsgálják azt a terepet, bizonyosan elállanak kérésöktől s megmaradnak mostani helyükön, a melyet jól ösmernek.
A vezérek szótlanúl távoztak, de egy kis tanakodás után visszajöttek. Előadták, hogy lemondanak az előnyomúlásról, mert meggyőződtek a fejedelem szavainak igazságáról; de azt ajánlották, hogy erről a lejtőről, a hol állanak, mégis följebb, északnyugat felé huzódjanak. A katonaság bosszankodik, zúgolódik, hogy itt hevertetik s nem viszik a futó ellenség üldözésére. Ne szalaszszuk el a jó alkalmat holmi franczia taktikai szabályok miatt, a miket a nemzet természete nem vesz be, mert lelkülete tettre készti s a hosszú várakozás ellenkezik tüzével, A katonaság megnyugtatására okvetetlenül kell tenniök valami mozdulatot: Határozott, követelő föllépésök gondolkodóba ejtette, fiatalsága és tapasztalatlansága magával ragadta a fejedelmet és teljesítette kívánságukat. Csatarendjének megtartásával északnyugat felé huzódott, pedig hibásnak tartotta ezt a mozdúlatot s első bosszankodásában talán nem is bánta volna, ha megverik, mert legalább szemökbe vághatja, hogy neki van igazsága.
Seregét arra a hegyhátra vezette, mely a Gidra jobbpartján Pudmericz és Dubova közt alig észrevehető módon, de Vöröskő mellett a Kuklával mégis 564 méterig emelkedik. A. fejedelem délben ért a pudmericzi élre s kellemetlen meglepetéssel tapasztalta, hogy lovassága meredek hegyoldal elé jutott Lindava táján. A Pudmericz felé szelíden lejtősödő hegy lábánál a völgyet tó zárta el, melyből egy kis patak eredt. A Gidra és a Cseszte patakokból egyéb erek ágaztak ki, a melyek szaggatottá, vizenyőssé tették a rétet és az erdőséget. A Cseszte éppen Pudmericznál ömlött a Gidrába, azon a helyen, a hol az Istvánfalva környékén emelkedő dombok az előbb említett dombokhoz legközelebb érnek. Ebben a szorosban állt a pudmericzi malom, a mely a Gidra-Cseszte völgyének bejáratán uralkodott. A fejedelem tehát e malom fölött állíttatta föl La Motte ágyúit.
A pudmericzi csata színhelye.
Alig szállt le lováról, hogy a nagy melegben a fák aljában hűseljen, megpillantotta Istvánfalva táján az ellenséges lovasságot, mely leszállni készűlt az erdős völgybe. Tisztjei azonnal körülvették s kérték, hogy gyalogságot küldjön az erdőségbe, a melyet ők «jól» ismernek s lovassággal kerűljön az ellenség hátába, Ügyes tisztekkel ezt a tervet csakugyan végrehajthatták volná s a fejedelem ki is adta a parancsot. Az ellenség, mely egy pillanatra megállott, rögtön visszahúzódott s a velök szemközt levő hegy mögött kezdett kibontakozni. Élénk ágyúharcz kezdődött. A fejedelem, hogy seregét a lejtőn az ellenség ágyútüzének ki ne tegye, egész gyalogságát levezette a völgybe a falut és a tavat körűlvevő fák, bokrok közé; jobbadán lovasságból álló balszárnyát pedig lejebb, a dombok háta mögé rendelte. A terepet és a helyzetet egyáltalán nem tartotta támadásra alkalmasnak. Csáky István tábornok dandára így is csak nagyon bajosan vergődött keresztül a süppedékes réten. Bercsényit, ki ezt maga tudatta vele, a gyalogság élén La Motte ágyúinak fedezete alatt akarta küldeni a malom ellen. A főtábornok őszintén kijelentette, hogy nem ért a gyalogság vezetéséhez; a lovasság jobbszárnyával tehát az ellenség balszárnya ellen küldte. Csáky lovasdandára visszavonúlásának fedezésére ekkor egy gyalogdandárt akart felállítani a patak mentén, de főhadsegéde vagy a dandárnok félremagyarázta a parancsot s a gyalogság kelleténél tovább nyomúlt előre. Herbeville ezt hadállása és a malom ellen intézett rohamnak vélte. Vasasokat és gyalogokat küldött a malom ellen, a melyet csupán La Motte ágyúi védtek, mert a hajdúk mind a dandárral mentek. Andrássy György tábornok, ki a hibát észrevette, hátrább vezette a dandárt s visszaverte az ellenséget. Azonban a patakon átkelve, üldözés közben sorai felbomlottak s az ellenség visszanyomta. A tábor őrségének lovastisztjei nagy hévvel siettek segítségére, de a meredek lejtőn meg kellett állaniok.
Rákóczi ebben a válságos pillanatban ért az ágyúüteghez, mely körűl a lovasság és a gyalogság összetorlódott. A heves vágtatás következtében óriási porfelleg támadt, melyet a roppant szél a hátúl levő lovasság szemébe szórt. A vihar lekapta a fejedelem süvegét is; egyik apródja azzal a figyelmeztetéssel adta vissza, hogy az ágyúk körűl levő embergomoly vége ingadozni kezd. Odasietett, hogy rendet csináljon. Megállította elég rendetlenűl visszavonúló lovasságát, de ennek ritka sorai közt a futó hajdúk könnyen keresztűljutottak. A porfelleg a napot is elhomályosította. Bercsényi azt hitte, az ellenség áttörte a fejedelem seregének balszárnyát s most reá rohan. Ennek következtében ő is visszahuzódott. Nyugalmát csak a portól mentes völgyben rendesen haladó gyalogság őrízte meg.
A csata azonban mindamellett is elveszett, hogy a fejedelem nem látott egyéb ellenséget, mint azt az első ízben felbukkant hadosztályt s a malom ellen küldött két zászlóaljat. Nem is veszett oda több z taraczknál s a 60 kurucz halála 150 császárinak életébe kerűlt. Herbeville nem mert hinni győzedelmében. Nem gondolt a kuruczok üldözésére, mert attól tartott, hogy megint tőrbe csalják. A csatavesztésnek nem is voltak komolyabb következései. De oly nagy volt a fejetlenség, hogy a tizenkettedikére menő éjszaka Rákóczi is csak irtózatos kerűlővel, az érsekújvári Dunán át a Csallóközbe is betévedve jutott el a Vág vecsei hídjához, hová hajnalban érkezett. Onnan ment a nyitrai várba a gyalogság összeszedésére, a mi ezúttal sokkal könnyebben sikerűlt, mint máskor, mert hadai nem széledtek haza. Nem is vesztette el a haza szerencséjébe vetett bizodalmát, a mely ezen harcz kezdetén lelkesítette. Tudta, hogy kétségbevonják hadvezéri képességeit s meggondolatlan vezérnek tartják, a ki a franczia tisztek tanácsain kapdosva, nem számol eléggé a katonás magyar nemzet szokásaival és szellemével. Hinni kezdte, hogy a háborúra valóban szerencsétlen csillagzat alatt született s hogy hadviselésében van valami, végzetszerű.
Mióta Caesar hadat viselt a gallusok ellen, Rákóczi nem ösmert a pudmericzihez hasonló esetet. A nagy hadvezér commentariusait olvasgatva, a gallusok szellemét találta föl – a magyarokban. Ugyanolyan szellem élt azokban, mint emezekben. De vigasztalta, hogy – az igazat megvallva – a császár tábornokai közt sem akadt Caesarokra. Herbeville élelmet vitt Lipótvárba, elfoglalta a redoute-okat, megnyert egy csatát: de hogyan?! Látta őt a fejedelem átmenni a pusztákon, látta sánczainkat megvívni s látta utóbb,-hogyan foglalta el tőle Erdélyt; azonban semmiféle caesari tulajdonságot nem födözött fel benne. Nem födöztek föl maguk a bécsiek sem; és csakhamar gúnyolni kezdték Herbevillet, a ki ilyen győzelemért tartatott Te Deumokat. A csatában jelenlevő Pálffy bán is némi hazafias büszkeséggel figyelmeztette Jenő savoyai herczeget, hogy a fölkelőket nem lehet többé haramiáknak tartani, mert meglehetősen megtanúlták a hadakozás módját.
A császári tábornokok szétrebbentették ugyan Rákóczi seregét, de tönkretenni nem tudták. Harmadnap, Nagyboldogaszszony napján, a fejedelem már újra támadt: Béri Balogh Ádámmal a Dunántúl, s Bercsényivel Morvaországban, melynek lázongó parasztságát csatlakozásra szólította. Nem engedhette megfogyatkozni azt az erkölcsi erőt, a melyet rendesen támadó háborúk adnak egy nemzetnek; megmutatni akarta az udvarnak és a külföldnek, hogy a császáriak apró sikerei a nemzeti ellenállást meg nem töri. Nem képzelte, hogy az udvar Herbevillet Erdélyben pihentesse, mikor ő a sokkal féltettebb Morvaországot zaklatja. A főtábornok hamarosan bevett néhány várat, fogva küldött a fejedelemhez körűlbelűl 500 császári katonát s hadai egészen Bécsig portyáztak. A fejedelem augusztus 29-ikén mégis visszahítta, mert az ellenség viszont Buda felé kezdett nyomúlni s így a kuruczoknak egész erejöket össze kellett szedniök. De az országgyűlésen is szükségök volt Bercsényi jelenlétére.