BEFEJEZÉS.
BEFEJEZÉS.
Rákóczi lelke száztizenhárom esztendővel a földi halál után kitört az égből, s Kossuth akkor épp úgy leborúlt a nemzet nagysága előtt, mint valaha a fejedelem. A fegyverfogás feladata mindakét esetben egy: a Magyarországnak szánt tartományi szerep visszautasítása; de a küzdelem 1703-ban a nyilt, 1848-ban a leplezett absolutismus ellen indúlt meg. 1703-ban az országgyűlés már tizenhat éve szünetelt, 1848-ban együtt volt. 1703-ban a magyarság érintetlenűl találta a personalis uniót, melyet 1687-ben, az örökös királyság fölállításakor, az országgyűlés egyáltalán nem szabályozott; 1848-ban a pragmatica sanctioból folyó viszonyok tisztázására törekedett. Amott az uralkodó a nemzetnek a küzdelem hevében igért önálló igazgatást és hadsereget; emitt, a pénzügyeket is odaértve, mindezt éppen a küzdelem hevében tagadta meg. Az uralkodót mindakét esetben az imperialismus és absolutismus, a magyarságot pedig a nemzeti állam és az alkotmány eszméje vezette. Erdély különállását 1704-ben s unióját 1848-ban éppen a magyar nemzeti állam és az alkotmány biztosítása követelte. Viszont a bécsi kormány mindakét esetben katonai Hinterlandokból dolgozott ez eszme ellen s a nemzetiségeket zúdította reá. A nemzet sohasem a király személye, hanem politikai rendszere ellen küzdött. Rákóczi személyes barátja, Kossuth pedig első dicsőítője volt annak az uralkodónak, kit utóbb a tróntól megfosztott. Mindakettőt azzal vádolták, hogy maguk akarnak királyok lenni; pedig őszinte ügyekezettel kerestek királyt a megüresedett trónra s az orosz szövetség megvalósítása azon múlt, hogy Rákóczi a neki felajánlott lengyel koronát visszautasította.
A monarchikus államformához tehát egyik sem nyúlt. Rákóczi lengyel, Kossuth franczia minta szerint vezette az ideiglenes kormányt. Rákóczi birodalmi herczeg, erdélyi fejedelem, az ország leggazdagabb főura, katona, – Kossuth ügyvéd, hírlapíró, vagyontalan polgár; mindakettő ősnemes, a tollnak és szónak mestere, a nemzet lelkesedésének tüzes élesztője. Rákóczi lelke Kossuthba, Széchenyi Pálé Széchenyi Istvánba, Telekesyé Lonovicsba, Vetési Lászlóé Szalay Lászlóba, Rádai Pálé Csányiba, Klobusiczkyé Duschekba, Bottyáné Bémbe, Károlyié Görgeibe, Mikes Kelemené Ihász Dánielbe látszott átszállani. Van valami hasonlatosság József ifjabb király és István nádor, Kollonich és Metternich, Rabutin és Windischgrätz, Heister és Haynau közt is. De társtalanúl áll Bercsényi, sőt az 1711. évi Pállffy is 1849-ben. Ez az oka, hogy akkor a rendiség Majtényból zökkenés nélkül folytathatta útját, míg a demokráczia Világos alól Arad alá jutott.
Mindakét szabadságharcz az európai bonyodalmakban bízott; de míg Rákóczit a francziák valamivel mégis csak segítették s más hatalmak is némi jóakaratot tanusítottak iránta, Kossuthtal csak az osztrák követek útján akartak érintkezni. Az oroszok 1707-ben a magyarokkal szövetkeztek Ausztria ellen, 1849-ben az osztrákokkal Magyarország ellen, pedig Péter czárt is bántotta, hogy lengyelek szolgálnak a kuruczok közt. Rákóczival maga a bécsi kormány kezdte az alkudozást, már a háború közben (1708.) helyreállította s 1711-ben külön békében biztosította a magyar alkotmányt; Kossuthtal szóba sem állt s ajánlataira a márcziusi összbirodalmi alkotmánynyal felelt. Rákóczit hadakozó félnek ösmerte el, a kivel alkudozott; Kossuthot lázadónak tekintette, a kivel nem alkudozhatik. Rákóczi három millió magyarja 116.000 katonát állított talpra, Kossuth ötannyi népe csak 150.000-et. Amazok nyolcz, emezek csak egy esztendeig bírták a küzdelmet. Rákóczi a küzdelem hevében is talált alkalmat, hogy Magyarországnak necsak politikai, hanem gazdasági önállóságát s nemzeti műveltségét is fejleszsze; Kossuthnak nem maradt ideje, hogy nagy terveit ezen a téren megvalósítsa. A kurucz még dalaiban is fogadkozott, hogy «meghalok én ma magyar nemzetemért». A fölszabadított jobbágy várta, mikor izen Kossuth még egyszer, mert akkor «mindnyájunknak el kell menni». Nem voltak oly szilaj dalai, mint a kurucznak; a Rákóczi-induló hangjai mellett rohant a csatába. A kuruczok és a honvédek névtelen félistenei egyaránt dicsőségesen küzdöttek, de a honvédek arattak nagyobb, fényesebb diadalokat.
A küzdelem végén mindakét népvezér az oroszokhoz fordúlt s Rákóczi visszavonta a Károlyinak, Kossuth a Görgeinek adott felhatalmazást. Rákóczi nem fogadta el a kegyelmet, Kossuthot meg sem kínálták vele. A szatmári békére országgyűlés, a világosi fegyverletételre katonai önkényuralom következett. A bujdosó Rákóczit Angliában és Francziaországban, Kossuthot ezen felűl Amerikában is, a nép mindenütt lelkesedéssel fogadta; azonban maga a diplomáczia nem a magyar függetlenség helyreállítására, hanem csak Ausztria ijesztésére tartogatta, hitegette őket. Észrevette ezt Rákóczi a grosboisi, Kossuth a collegnoi remeteségben; de Rákóczi Rodostóban, Kossuth Torinóban, száműzetésök utolsó állomásain is, megmaradtak a függetlenségi nyilatkozat alapján. Élénk politikai munkásságot fejtettek ki az emigráczióban. A csalódás keservei közt Rákóczi Szent Ágoston philosophiájában, Kossuth a természettudományokban keresett enyhűlést. Bujdosó társaik kimondhatatlan szeretettel, tisztelettel vették körűl őket, de Rákóczi híveiben több volt a kitartás; vele éltek, vele haltak.
A két vezér koporsóban, de diadalmenetben tért haza. Kossuth azonnal, de háromezer koszorúja közt egy sokat keresett cipruság nélkül. Rákóczi 171 esztendő múlva, a vármegyék harminczhárom esztendei sürgetése után, de Kossuthnál egy ciprusággal gazdagabban. 1904. április 20-ikán I. Ferencz József király önként utasította a kormányt, hogy II. Rákóczi Ferencz hamvainak hazaszállításáról gondoskodjék. Mert úgymond «hála legyen érte az isteni gondviselésnek, azok az ellentétek és félreértések, a melyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma egy végképp letűnt korszak történelmi emlékei… Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindnyájan a mögöttünk álló borús korszakra, s király és nemzet egyesűlt kegyelete keresheti föl mindazok emlékezetét, a kiknek vezető szerep jutott a letűnt küzdelmekben».
A király valóban szentesítette az 1906 : XX. törvényczikket, mely eltörölte a II. Rákóczi Ferencz emlékét meggyalázó 1715 : XLIX. t.-cz. 2. és 3. §§-ait s meghagyta, hogy Rákóczit és bujdosótársait országos ünnepséggel temessék el a kassai székesegyházba, Thököly Imrét pedig a késmárki ágostai hitvallású evangelikus egyház templomába.
És II. Rákóczi Ferencz 1906. október 29. óta ott nyugszik Kassán édes anyjával, fiával, Bercsényivel, Bercsényinével, Sibrikkel együtt a székesegyház sírboltjában.
Nyugovóra tért azóta Thaly Kálmán is, a ki megírta történetöket, haló porukból feltámasztotta őket, összeszedte porhanyó csontjaikat. Neki ajánlanom ezt a könyvet annyit jelent, mint a magyarság szívébe vésnem Petőfi szavait:
«Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk, majd sírva fakadunk, –
Majd, ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Így kiált föl millióknak ajka:
A ki kezdte, az végezte be!»
Sötét éjben fényes csillagunk,
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk, majd sírva fakadunk, –
Majd, ha eljön győzedelmünk napja,
A szabadság dicső ünnepe,
Így kiált föl millióknak ajka:
A ki kezdte, az végezte be!»
