IV.
BÖJÜKDERÉBEN.
– 1718. augusztus–szeptember. –
HÓNAPOKKAL azelőtt megírta már a fejedelem, hogy Törökország nem bírja sokáig a háborút, a melyet egy Jenő főherczeg vezet és, Spanyolország kivételével, egész Európa rokonszenve kísér. Akkor sem remélt, a mikor Ibrahim nagyvezír, mint valami Herkules, tollasan, fegyveresen indúlt meg a hadakkal: «mert ez csak komédia: már régen járnak a békesség után». S ha oly nagyon járnak, két kongresszust szeretett volna; egyet Lengyelország határain, hogy a czár, a franczia, lengyel és porosz királyok csináljanak békét a törökkel; egy másikat pedig Versaillesban, hogy Ausztria túlságos növekedése ellen védekezzenek. Tulajdonképpen mindakettőt Franciaország magatartása hiusította meg. Az orléansi herczeg a fejedelemnek ez ügyben és egyéb kívánságai iránt írt levelét még válaszra sem méltatta. Féltékenykedett Spanyolországra, mely a hajóhaddal Szicilia ellen készűlt, hogy onnan egész Olaszországot felszabadítsa az idegen uralom alól. A császárnak nagyon érdekében állt, hogy Pozserovácznál a békealku mielőbb véget érjen. Június 25-ikén Magyarország képviselőit (báró Sándor Gáspárt és Antolics Jánost) is kizárta onnan, hogy a tárgyalást késlekedésök miatt ne kelljen halogatni. Akkor már különben is húsz napja folytak a tanácskozások. A császári biztosok (gr. Virmond táborszernagy s Thalmann és Fleischmann haditanácsosok) már az első űlésen, június 5-ikén követelték Rákóczi, Bercsényi, Forgách, Csáky, Vay és Esterházy kiadatását, hogy a császár kellően megbüntesse őket. A kongresszus, a melyen Velencze, Anglia és Hollandia követei is megjelentek, tizenöt napon át függőben tartotta ezt a kérdést, a melyet a török megbízottak (Ibrahim szilihdár, Mohammed effendi és Maurocordato oláh vajda) a nagyvezír elé terjesztettek. A nagyvezír pedig kijelentette, hogy készebb megszakítani a tárgyalást, mint hogy elfogadjon olyan határozatot, a mely sérelmes a porta meghívott vendégére nézve és ellenkezik a vallás törvényeivel. Pozserováczon tehát a porta megbízottjai megmondták, hogy Rákofdsi-oglu a magas birodalom vendége és nem hogy bilincsekbe verve, de még tisztességes alakban sem adják őt ellenségének kezébe. Ilyen becstelenséget semmi áron sem fognak elkövetni.
Olyan nemes szavak, a miket a magyar nemzet sohasem feledhet el. Mikor azután híre jött, hogy a spanyolok 35,000 emberrel kötöttek ki Sziciliában s már Messzinát ostromolják, a császári követek nem erősködtek többé s Rákóczi és társai egyelőre megszabadúltak a legnagyobb veszedelemtől, a kiadatástól. Egyébiránt a tárgyalást oly titokban tartották, hogy a fejedelem akkor még semmiről sem értesűlt biztosan. Meg volt győződve, hogy Ausztria elbizottságát a spanyol támadás alábbszállítván, a törökök jó békét köthetnek. Ezt azonban már belső politikai viszályaik s a kormány helyzetének bizonytalansága miatt sem remélhették. A tárgyalásokat most már a meglevő állapotok, az uti possidetis alapján folytatták, s július 22-ikén a békét húsz pontban 24 esztendőre meg is kötötték. Ennek XIV. pontja (a karlóczai béke 9. pontjának megfelelő módon) kölcsönösen eltiltja a rossz emberek, lázadó vagy elégedetlen alattvalók befogadását; a XV. pont szerint pedig, «hogy a határok csendje és az alattvalók nyugalma semmiképpen se zavartassék meg: Rákóczi, Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách, Vay Ádám, Csáky Mihály és más magyarok, kik a felséges római császárnak (!) tartozó engedelmességtől elpártoltak és a háború idején ottomán területeken kerestek menedéket, az ottomán császárság területén tetszés szerint, de a végektől és a határoktól távol eső helyeken nyerjenek és kapjanak szállást; feleségeik azonban akadály nélkűl követhessék férjeiket és velök a kijelölt kerületben tartózkodhassanak»..
175. A POZSEROVÁCZI BÉKE EMLÉKÉRME.
A szultán már előbb egészen másképpen intézkedett. A hedsra 1130. évében Redseb hó 15. napján (1718 június 13-ikán) meghagyta, hogy «Rákóczi király» és udvari népe, valamint a magyar tábornokok számára magában Konstantinápolyban a tenger partján keressenek alkalmas lakásokat. Azonban két hét múlva a számukra kijelölt épűletek leégtek s «mivel a tűzvész miatt most igen nehéz Isztámbulban lakást találni», július 3-ikán a szultán megparancsolta, hogy Rákóczinak és kíséretének Szárijeriben és Böjükderében rendezzenek be elegendő számú és egymáshoz közel eső lakásokat. A fejedelem, kivel a szultán csak augusztus elején tudatta akaratát, csöndes intésnek vette ezt, hogy a birodalmat elhagyja; a kajmakámtól tehát e czélra ujból lovakat, szekereket kért. Megnyugtatták, hogy mindenről gondoskodtak s legfőbb óhajtásuk, hogy kitűzze indulása napját. Augusztus 16-ikára tüzte ki, de a nehezebb podgyászokat s az építő mestereket már tíz nappal előbb elküldte. Mikor azonban a nagyvezírhez szóló útlevelet kért ügyvivője, Horváth számára, a kajmakám megizente, hogy majd csak akkor ad, ha elhagyja Drinápolyt s intette, hogy ne keressen ürűgyet útja halogatására. A fejedelem augusztus 13-ikán fölindúlva izente vissza, hogy idáig sem tartotta magát a porta hívatlan vendégének s nem tudta, hogy a portának olyan sürgős az ő utazása, a melyet különben ő már két hónappal korábban, a nagyvezír elutazása előtt siettetett. Most már tudja, mit akar a porta; s ezért becstelenségnek tartaná, ha csak egy órával is tovább maradna és terhére lenne. Ebben a pillanatban is szívesen menne, de mivel kocsikról még mindig nem gondoskodtak, három napig várakoznia kell. Három nap múlva néhány lovas cselédjével azonnal elhagyja a várost s inkább a szomszédos erdőben várja meg többi cselédjét, mint hogy kelletlenűl legyen a városban.
A kajmakám a kapudsi útján azzal mentegetődzött, hogy ő a porta kedves és meghívott vendégét nem akarta kiűzni a városból, csak attól tartott, hogy a nagyvezír neki tulajdonítja a halogatást, mivel már jelentette, hogy minden készen áll az utazásra. A fejedelmet – kívánságára – meg is kérte a porta nevében, hogy három napig még maradjon.
A bujdosók tehát csomagoltak. Könnyen ment: hiszen néha tíznek a holmija sem töltött meg egy szekeret. Mikes vagyona elfért egy szekérnek a negyedrészére. Ötven magyarnak mindössze is csak öt lova volt; a kajmakám mindegyik alá adatott lovat vagy öszvért a császári istállókból. Így azután – éppen Grosbois elhagyásának évfordúlóján, augusztus 16-ikán reggel, napkelte előtt – Rákóczi Forgách Simonnal s ötvenedmagával odahagyta Drinápolyt, a hol néhány nap híjján tizenegy hónapot töltött.
Rendesen éjjel utaztak, s a rendkívűl meleg nappalokat sátrak alatt töltötték. Negyednap eléje jött az építőmester, a kit a kijelölt szállások megvizsgálása végett előre küldött. Leverő jelentését azonnal közölte drinápolyi ügyvivőjével, hogy a minisztereket rábírja a legszükségesebb javítások megtételére. Nem tudta még, a békekötés hogyan intézkedett róla; de ilyen mostoha bánásmód után jót nem várhatott. Szomorúan folytatta útját Böjükdere felé, a hol laknia kellett. Társai nagy lemondással viselték sorsukat s a fejedelem bátorító, vígasztaló szavait csöndesen hallgatták. A kapudsi basa, a kit a kajmakámhoz akart küldeni, hogy jobb szállást és kíméletesebb eljárást kérjen, nem teljesítette kívánságát, a mi Rákócziban azt a gyanút keltette, hogy őt és társait a bécsi udvar kedvéért tulajdonképpen száműzetésbe küldik. A kapudsi sürgette utazását, hogy a szultán lovait s drága áron fogadott szekereit máshova küldhesse. Ezt talán csak a velök jött francziák nem bánták volna, a kik most először ültek lóháton, s a bús magyarokat is megnevettették, hogyan megviselte őket a hosszú utazás és hogyan várták az állomásokat. A tizedik állomás augusztus 23-ikán Konstantinápoly alatt volt, a tizenegyedik és utolsó másnap Böjükdere, a hol lakniok kellett.
Böjükdere s a vele északfelé egybeépűlt Szárijeri három patak közt a Kabatas-dagh lejtőségein a Boszporus legnyugatibb középső öble mellett az ázsiai partokkal szemben épült. Gyönyörű tekintet nyílik onnan a tengerre, Ázsiára és Therapiára. Csöndes időben a tenger csodálatosan átlátszó; s egy hálóvonásra félmillió szkombrét is foghatnak benne. Az ősz igen szép s deczemberig is eltart. A poirász (boreas, északi szél) néha kellemetlen, de a lodosz (déli szél) nagyon kedvez a hajózásnak. Százhúsz esztendő múlva egy bujdosó magyar megdícsérte a két meredek hegy oldalain épűlt városnak ékes palotáit és mezei lakásait, villáit. Azonban Rákóczi bujdosói egyetlen ép házat sem találtak a városban s inkább a déli rétségen ütötték fel sátraikat. Ezen a helyen idáig is többnyire száműzöttek laktak. A fejedelem számára kijelölt ház tárva, nyitva állt, s elpusztúltak az ablakai, ajtói, padozata, lépcsője. Rákóczi értesítette a vele jött kapudsit, hogy a házat saját költségén állíttatja helyre; hozzon tehát építőmestert Konstantinápolyból, hogy a helyreállítás dolgát és költségeit megbeszélje vele. Remélte, a török mester költségvetése meggyőzi a nagyvezírt, hogy csakugyan romba küldte lakni. Az építő ki is jött a kincstartó kíséretében s egy kis vizsgálat után elhitetni akarták vele, hogy a ház lakható, hamarosan kijavítható s így beköltözhetik. A fejedelem bosszankodva válaszolta, hogy az bizony nem embereknek, hanem fecskéknek való lakás; s addig sátrak alatt marad, míg a nagyvezír jobb szállást nem ad. Már lóra is pattant, mikor eléje jött a derék öreg bostandsi basa, a szultán palotáinak és kertjeinek főfelügyelője. Kijelentette, hogy a szultán kedves vendégének mindenben szolgálni kíván. A fejedelem megköszönte szívességét, de kilovagolt a szép kis rétre, hol társai rombadőlt épületek közt, sátrak alatt tanyáztak s ugyancsak óvakodtak a skorpióktól.
176. SZULAK BASI, A SZULTÁN KAPITÁNYA.
A bostandsi basa csakhamar utána izent, hogy küldjön melléje valakit, a kivel együtt alkalmas házat választhasson számára. A fejedelem teljesítette kívánságát, de másnap, 25-ikén, a kajmakám tudtára adta, hogy a nagyvezírtől kijelölt helyen kell laknia, hacsak át nem költözik az ázsiai Nikomédiába, a hol Thököly lakott. Rákóczi keserűen válaszolt. Nem hitte volna, hogy száműzzék azért, mert eleget tett a szultán nagyon ünnepies meghívásának; de ha ez a parancs, az erőszaknak nem állhat ellen. Az öreg bostandsi basa azonban most már maga jött látogatására s olyan szívesen, barátságosan ajánlotta fel jó szolgálatait, hogy megint csak melléje adta udvarmesterét, Sibriket, vegyék sorra még egyszer a falu házait. De a sok rom között most sem találtak szállást s a fejedelem megizente a nagyvezírnek, hogy kénytelen sátrak alatt maradni.
Innen egy-egy három lapátos hajón, Mikes és mások, könynyen berándúlhattak Konstantinápolyba, mely csak három óra járásnyira volt; vagy látogatást tettek a szomszéd faluban, Therapiában, hol több követ nyaralt s Bonnacnak is háza volt. Bonnac azonban három hét alatt sem ért rá meglátogatni Rákóczit, vagy inkább tőle várta a látogatást. «Abból pedig semmi sem lesz, – mondta Mikes – mert urunk tudja, mi illendő.» A fejedelem már csak azért sem mehetett, mert Bonnac nem akarta megadni neki a fejedelem czímet. A többiek szívesen fölkeresték Bonnac nyaralóját, hol a rendkívűl kedves és jó háziasszony szívesen látta, vígasztalta őket. Mikes szerint olyan ez az asszony, mint egy darab nádméz, mint a jóféle gyöngy a többi gyöngy között. Ura magaviseletét az a levél magyarázza meg, a melyet XV. Lajos király szeptember 9-ikén írt hozzá. A király elhitte, hogy nagyon kellemetlen a Rákóczi helyzete; de a most (augusztus 2-ikán) kötött londoni szerződésben a négyes szövetségben megígérte, hogy eltávolítja országából mindazokat az egyéneket, a kiket valamelyik szerződő állam lázadónak nyilvánított. Nem adhatja meg tehát Rákóczinak jövőre azt a menedéket, a melyet idáig élvezett államában. A nélkűl, hogy ezt a nyilatkozatot az ő nevében megtenné, figyelmeztesse őt erre a kötelezettségre, kivált ha észreveszi, hogy visszakívánkozik Francziaországba; de enyhítse azzal, hogy remélheti a viszonyok változását. Értesse meg vele, hogy a katholikus (spanyol) király most háborút folytat a császárral; s nemcsak reá, de különösen a két herczegre (Rákóczi fiaira) nézve is biztosabb, ha nem csatlakoznak egyik vagy másik félhez. Igy nem volna lehetetlen, hogy a császár, a ki mindenkor hajlandó volt kedvezően gondoskodni róluk, a békekötés alkalmával belenyugszik, hogy a spanyolokhoz mehessenek, a kik Rákóczi személyéhez és érdekeihez vannak fűzve. A király követének bölcseségére bízza, hogy Rákóczit figyelmeztesse mindezekre s lebeszélje a visszatérés gondolatáról.
177. XV. LAJOS.
Ekként tehát Francziaország is száműzte a fejedelmet. Összefüggött ez azzal az összeesküvéssel, a melyet barátai: Maine herczege és Polignac herczeg Cellamare spanyol követtel szőttek, hogy az orléansi régens herczeget elfogják, Spanyolországba vigyék s franczia régenssé a spanyol királyt, helyettesévé pedig Maine herczegét kiáltsák ki. Majdnem ugyanakkor történt, hogy a császári követ sürgetésére Lengyelország is kiutasította a fejedelemnét, mivel urával, Rákóczival, a családi levelezést meg nem szakította. «Sok nyomorral látogattál meg, Istenem – írta a fejedelem – s látogatni meg nem szűnsz.» Keserves volt a franczia üzenet, aggasztó feleségének helyzete, a melyen nem segíthetett s kétségbeejtő a jövő, ha a spanyolok is kibékűlnek a császárral; mert a törökök, kik őt csak arra tartogatták, hogy az európai háborúban valamiképpen fölhasználják, azután kényök-kedvök szerint bánhatnak vele. De a bajok csak megerősítették a lelkét, kivált mikor meghallotta, hogy a törökök nem adják ki őt a császáriaknak. A béke pontjait azonban még ekkor sem ösmerte; nem tudta, nem hoztak-e róla valami titkos határozatot Pozserováczban s így jobbnak tartotta, hogy Böjükderében csöndesen várakozzék.
RÁKÓCZINÉ.
(Dörre T. rajza a kassai múzeum festményéről.)
A mint Böjükderében valahogyan elhelyezkedett, üdvözöltette Ibrahim nagyvezirt, de nem kért kihallgatást, hogy vissza ne utasítsák. A nagyvezírt Lohmann, a lengyel király török tolmácsa, Drinápolyban értesítette, hogy ura megbízásából Rákóczit is kell üdvözölnie. A fejedelem vágyva-vágyott vele találkozni, de jobbnak látta, hogy ezt se sürgesse. Lohmannak Pápayval még Choczimban folytatott beszélgetéséből azt következtette, hogy a bécsi udvar a törökök szilárd magatartásán s a spanyol és egy fenyegető északi háború veszedelmén kívűl a lengyel király tanácsa következtében állott el kiadatása követelésétől. Mielőtt erről megbizonyosodhatott volna, megnézte Therapiában a kajmakámtól felajánlott lakást, de azt lakhatatlannak találta. Megizente, hogy a két rossz közt választani nem tud és nem akar. Hozzanak rendbe valamely házat s belemegy; a nagyvezír megérkeztekor így legalább nem mondhatják, hogy kényelmetlen szállásának ő maga az oka. A nagyvezír megkorholta a kajmakámot; a szálláscsinálást a derék bostandsi basára bízta és szeptember 22-ikén «a bujdosó izraeliták a sátrak alól végre házakba szálltak»: beköltöztek Jeniköibe.