VII. BUJDOSÁS A BUJDOSÁSBAN. – 1719 október–1720 április. –
VII.
BUJDOSÁS A BUJDOSÁSBAN.
– 1719 október–1720 április. –
BUJDOSÁS A BUJDOSÁSBAN.
– 1719 október–1720 április. –
SVÉDORSZÁGON júliusban az orosz hadak pusztító fergeteg gyanánt vonúltak végig s a svéd királyné újból alkudozni kényszerűlt Aland szigetén. Daskow ezt megizente Rákóczinak s közölte vele a czár rövid levelét, a melyben meghagyta a követnek, hogy tudja meg a porta végső szándékát, állandó békét akar- s belenyugszik-e, hogy az orosz hadak Lengyelországon átvonúljanak. Meghagyta, hogy mindenben Rákóczi megkérdezésével és tanácsa szerint járjon el. A fejedelmet, ki Máriássy útján tett előterjesztéseire is választ várt, mindez nem elégítette ki. Azt tanácsolta Daskownak, hogy tartsa titokban a czár levelét, mert még nincs felhatalmazása a béke tárgyalására. A porta könnyen gyanakodhatnék a czár őszintesége iránt, hiszen a német és az angol követek már is azzal vádolták, hogy csak időt akar nyerni. Ha pedig ilyen nyers modorban beszélnek vele, a porta elhiszi, hogy a czár nem meri megtámadni a németet, mert csalódott a svéd békében s fél az angol királytól; azért a török békét is új meg új kérdésekkel halogatja. Az alandi békealku valóban nem sikerűlt. Rákóczi jobbnak tartotta volna, ha a követ azt jelenti a nagyvezírnek, hogy a czár a hajókkal szerencsésen visszatért Szentpétervárra s hogy – tekintettel az angol király ellenséges állásfoglalására – újabb utasításokat küld, a mi időbe kerűl. Daskow azonban megjegyezte, hogy olyan ura van, a ki leütteti a fejét, ha parancsát nem teljesíti kellőképpen; futárok küldözgetésével tehát nem vesztegeti az időt. A fejedelem ezután nem ellenezte, hogy a czár föltételeit közölje a nagyvezírrel; sőt azokat írásba is foglalta, hogy a dolgot a nagyvezír eszejárásához alkalmazkodva adhassa elő. A követ azonban, tolmácsa útján, a porta tolmácsával a pontokat nagyon ridegen közölte, minek következtében, kihallgatás helyett, azt a váratlan figyelmeztetést kapta, hogy készűljön a hazautazásra. A mikor a szultán elé bocsátják, majd megkapja a választ, mely a kölcsönös bizalmat megerősíti.
A követ sietett megkérdezni a fejedelmet, hazamenjen-e, vagy itt maradjon; mert akár egyiket teszi, akár a másikat, itt vagy otthon veszedelem vár reá. Jó tanácsot adni bajos volt, mert már is kitűnt, hogy a czár előterjesztései homlokegyenest ellenkeztek azzal a reménynyel, a melyet irántuk Rákóczi keltett a portán; pedig ezen a reményen alapúlt az egész diplomácziai érintkezés és a követ kedvező fogadtatása. Rákóczi legjobbnak tartotta, ha a követ a porta megbízhatatlan tolmácsának elmozdítását követeli s a nagyvezírt azokra a levelekre emlékezteti, a melyeket a czárnak az ő meghagyásából írt; mert ha most ezekkel ellenkező tudósítással tér haza, a czár neki tulajdonítja, hogy a porta minden ok nélkűl hirtelen megváltozott, a miért fejét leütteti. Ilyen magatartás után a czár és a vele tartó fejedelmek megváltoztatják haditervüket; hiszen ezek a követ hazaküldésében a törökök háborús szándékát látják az oroszok ellen s így mindenképpen kibékűlnek a császárral. Mivel ez nem lehet a porta czélja, Daskow nem megy el innen addig, míg, jelentése alapján, a czár vissza nem hívja. A portára hárítja a felelősséget, ha követi méltóságán sérelem esnék.*
Rákóczi önéletrajza, 399–402.
Daskow megfogadta a jó tanácsot s ebben a szellemben kemény jegyzéket küldött a portához, mire a birodalmi kanczellár barátságosan válaszolt.* Rákóczi emberösmeretének és diplomácziai ügyességének tehát része volt benne, hogy a törökök az oroszokkal nem szakították meg a diplomácziai összeköttetéseket s hogy Daskownak végre – igaz, hogy nagy pénzáldozatokkal s egy teljes esztendő mulva, 1720 november 5-ikén – a pruthi helyett sikerűlt megkötnie az örök békét.
U. o. 409–410.
Időközben vége felé járt a beikozi (magyarosan is elég találóan békósi) nyaralás. A fejedelem szokott módon vadászattal szórakozott, olvasgatott, társalkodott. Forgách Simonnak egyszer azt fejtegette, milyen buzgósággal kell áldozni. A tábornagy elnevette magát; mert – szólt mentegetődzve – eszébe jutott, hogy a minap áldozni akarván, mikor a pap hozzáközelített, arra gondolt, hogy a rajta levő casula milyen jó volna – czafragnak. Az is megesett Forgáchon, hogy míg a legény csolnakot keresett, a melyen átevezhessen Therapiára, hol áldozni akart, unalmában pipára gyujtott s már csak a csolnakban jutott eszébe, hogy áldozás előtt nem szabad dohányozni; visszatért tehát a táborba, hol egész nap nevettek ájtatos dohányzásán; de a fejedelem bizonyára szeliden megfeddette. Mikes nem tudta, a császári követ miért üldözi ezeket a szegény bujdosó magyarokat, a kik itt a tengerparton sóhajtozással csak dohányoznak. Akármely napon visszamennének ők Francziaországba, de a franczia udvar egyenesen még nem válaszolt a fejedelemnek, holott az orléansi herczeg jó barátja volna, ennek az anyja pedig úgy szereti, mint a fiát. De olyan a fejedelmek barátsága, atyafisága, mint a nádszál… A bujdosókat a cyprusfoki tanyáról október 7-ikén egy felhőszakadás sátraikkal együtt majdnem elvitte; 9-ikén ebéd után tehát összeszedték sátorfáikat és vacsorájukat már az európai oldalon, Jeniköiben költötték el. Táborukból – Mikes tréfálkozása szerint – nem az ellenség, hanem a sok eső elől jöttek el, a melyet nem űzhettek el, pedig két generális is volt velök.*
Mikes, 31–33.
185. A BOSZPORUSZ LÁTKÉPE.*
A Boszporusz látképe (547. l.) újabb fényképfelvétel után.
Karácsony éjszakáján, a mikor szokott ájtatosságát Lukács evangéliumában elmerűlve végezte, a fejedelemből kitört a keserűség. «A fájdalom kenyeréből – írta* – íme, mennyi baj alatt roskadozunk! Szomorúsággal telnek napjaink. Ellenségeink ennyivel sem érik be; üldöznek bennünket és életünkre törnek. Mit mondjak uram, pásztorom, a juhokról, kiket egykor őrízetemre bíztál s most béresek kezébe adtál?» Értök hányszor tette s milyen szívesen tenné most is koczkára életét; de megvallja, nem volt jó pásztoruk. Azért viselik most az igát és idegen uralkodik rajtuk. «Meddig dühöng felettünk, uram, jogos bosszúállásod? Mikor könyörűlsz rajtunk s mindenkorra elvesztjük-e örökségünket, a mely után számkivetve sóhajtozunk?!…» «Tekints, uram, állapotunkra, külső, belső nyomorúságunkra, szükségeinkre! Láthatod, hogy, legelőinktől távol, idegen legelőket kell keresnünk. Az ellenség üldöz bennünket s nincs nyugalma lelkeinknek. Idegenek ragadták el örökségünket, elárvúltak fiaink, gyalázatos lett a nevünk. Inség, szegénység, atyánkfiainak nyomorúsága nehezedik reánk s még a nyugalom reménye sem maradt meg számunkra.»
Önéletrajz, 108–109.
Az esztendőt is azzal a sóhajtással végezte:* «Testvéreimet szabadítsd ki, uram, ellenségeik kezéből és a vasigából a te hatalmas kezed erejével!…» És az 1720. újesztendőt azzal kezdte,* hogy elmult minden, még a történetek emléke sem maradt meg. Mit érne vele, ha boldog lett volna is, ha nem tudná, hogy épp ilyen lesz abban az esztendőben, a melybe éppen belép? Mivel a multból semmi sem maradt meg, már csak a jövendőben remélhet s nem veszti el önbizalmát.
U. o. 110.
U. o. 111–115.
Végképpen eltűnt az orosz-német háború reménye; a spanyol-franczia-német háború vége felé járt s Alberoni megbukott. Valószínünek látszott, hogy a császár Magyarország határain hadsereget von össze s annak élén követeli a portától a bujdosók kiadatását. A fejedelem az orléansi herczegtől újra engedelmet kért, hogy visszatérhessen Francziaországba, mert a spanyolok legyőzetésével a franczia-német szövetség önmagától megszűnik. Vágyakozott a grosboisi magányba ebből a környezetből. Isten itt megőrízte a pestistől s gondoskodott mindennapi kenyeréről, de versengés, nagyivás, kishitűség terjedett el a bujdosók közt s közülük ketten török szolgálatba állván, mohammedánok lettek. Ő maga könyvei közé temetkezett, de bevallja, hogy szórakozott volt. Sokat írt, különösen valláserkölcsi elmélkedéseket; ideje egy részét festésre, képfaragásra fordította s ilyenkor teljesen beleélte magát a munkába. Még imádkozásra is csak erős akarattal szakított magának időt. Megunta ezt az életet s arra kérte az Istent, csak őt sujtsa, ostorozza: kímélje híveit.*
Rákóczi, önéletr. 428–432.
Márczius 3-ikán a janicsár aga nagy ünnepséggel küldött neki ajándékba sok szép virágot és mindenféle gyümölcsöt. A kuruczok megmosolyogták az asszonyoknak való ajándékot; de búslakodtak másnap, mikor a nagyvezír magához hívatta Horváth Ferenczet és tudtára adta, hogy Jeniköinél jobb és alkalmasabb helyet ad a bujdosó magyaroknak. A fejedelem, mint igaz keresztény, csöndes elmével fogadta ezt az izenetet és a változás nem változtatta meg gondolkodását. Pedig nem tudhatta, nem Anatoliába vagy az Archipelagus valamelyik szigetére száműzik-e?* Mikes szerint* elmondhatta volna Dáviddal: Miglen magasztaltatik föl ellenségem én rajtam?* és: Pirúljanak meg mindazok, a kik az én nyomorúságaimon örülnek.* De, Krisztus tanítását követve, áldást kért üldözőire.* Nem a portának tulajdonította ezt a változást, hanem Virmondnak, ki ártalmukra törekszik.
Saussure, 255.
Mikes, 35.
13. zsoltár, 35. vers (latinúl).
6. zsoltár, 11. vers.
Mikes (35. l.) szavai nem szóvirágok; l. Rákóczi önéletrajzát, 395., hol megbocsát üldözőinek.
Márczius 25-ikén kirándúlt a Szimplega-szokhoz (a Cianei-sziklákhoz), Pompeius oszlopához, a mely a Boszporus és a Fekete-tenger határán, egy nagy kősziklán emelkedik. A kaikból kilépve, kíséretével fölment a meredek sziklán romladozó oszlop tövéig. És talán eszébe jutott Lucanusból Pompeius, ki Pharsalia alól futva is arra biztatta híveit, hogy erősen tartsák magukat. Abban a csatában ő nem bukott el egészen. Szerencséje nincs úgy megalázva, hogy ne bírná fölemelni a fejét s a romlást ne tudná elhárítani. Tetteinek híre egymaga is megvédelmezi, mert a népek kedvelik a nevét. Nem akarja, hogy honától a halálban egy egész földrész válaszsza el, barbár hant nehezűljön rá s egy kis koporsó dicstelenűl fedje…*
Lucanus, Pharsalia. VIII. 265–274., 393–395.
Akkor már tudta, hogy a török kormány Rodostóba fogja küldeni, hová a szálláscsinálókat útnak is indították. Mikes erre a hírre azzal vígasztalódott* hogy szép dolog, ha az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és egy asztal; de hát «akik bujdosó fejedelmet szolgálnak, hogy lehetne azoknak valamijök?» Kettejüknek, hármajuknak, a kik mindenkor vele vannak, többjük is lehetne; de a fejedelem csak annak ad, a ki kér; az erdélyi ember pedig nem az adományért szolgál, hanem a becsületért s azt sem veszi fel, ha egy kis hálátlansággal fizetnek…
Mikes, 35–36.
Most ilyen elszánt emberekre volt szüksége a fejedelemnek. Jeniköiben szomorúan telt el a negyvennegyedik születésnapja. Életének újabb fordúlópontján – ki tudja, hányadszor – fontolóra vette sorsát. Feleségétől, gyermekeitől megfosztották. Azóta, hogy feleségével még csak nem is levelezhet, inségét annyira sem enyhítheti, mint idáig. És csak az Isten tudja, ellenségei miként nevelik fiait. Oly keveset tud róluk, mintha nem is élnének. Világosítsa fel Isten és erősítse meg feleségét, hogy békén tűrje nyomorúságait; őrködjék fiai felett, hogy elvégezhessék azt a munkát, a melyre születtek…* Tudta már, hogy távoznia kell innen, mielőtt a császári követ elhagyná a fővárost. A nagyvezír eleinte ellenállt; hiszen közelből jobban vigyázhat a bujdosókra! Az orosz követ is tiltakozott az eltávolítás ellen, a melynek ügyét Ibrahim nagyvezír végre is az ulemák elé terjesztette.* «Rákóczi képmutató és hitetlen – írta volna Virmond az ulemák elé került iratában.* – A köztünk és a magas birodalom közt lefolyt háború az ő nyugtalankodása és képmutatása következtében ütött ki. Kezünkbe kerűltek azok a levelei, melyeket a péterváradi ütközetben elesett Ali basa szerdárnak (fővezérnek) írogatott. Azt mondta bennök, hogy a német most igen elgyöngűlt és tízezer katona fölszerelésére sincs ereje; ilyen kedvező alkalom sohasem lesz. Mindezt pedig a maga gonosz szándékának előmozdítása végett írta s így a háborút az ő nyugtalankodása okozta.»
Önéletrajz 427–8.
Hurmuzaki, Fragmente zur rumänischen Geschichte. IV. 201., 230.
Rásid efendi a Tárikhban. Ösmerteti Karácsony, Kath. Szemle, 1903. 758–9. Karácsonytól reméljük a Rákóczira vonatkozó török források megismertetését.
186. A JANICSÁR AGA.*
A janicsár aga (551. l.), Le Hay «Recueil de cent estampes Paris 1714.» cz. művéből való.
Április 2-ikán Virmond cs. követ ünnepiesen elbúcsúzott a szultántól.* A nagyvezír nem akarta, hogy úgy tűnjék fel a dolog, mintha a császári követ sürgetésének engedne s erőszakkal akarná eltávolítani Rákóczit; rávette tehát a fejedelmet, hogy maga kérje máshová telepítését.* Április 15-én a fejedelem búcsúzni ment a nagyvezírhez. Szóba hozta, hogy Rodosto talán mégis messze van s hogy jobb szeretne a portához közelebb lenni. Ibrahim azt mondta, hogy ha Rodosto kissé messze van is, alkalmas hely. Különben nincs is olyan messze; hiszen az itten megfőzött rizskását melegen vihetik oda. Mivel már ekkor emlegették a versaillesi békekongresszust, a fejedelem arra kérte a nagyvezírt, küldjön oda Törökország érdekében követet; mert sok keresztény fejedelem nyugtalankodik a császár nagy hatalma miatt s a török követ megjelenése nyilatkozatra bátorítaná őket. A nagyvezír nemcsak ezt ígérte meg, hanem azt is, hogy kipuhatolja, miként gondolkozik Dubois bíbornok Rákóczi erdélyi fejedelemségének visszaszerzése dolgában. Aztán megajándékozta egy szép török puskával. Nagy barátságban váltak el egymástól.* Másnap Jeniköiben «megütötték a dobot, fujták a készülőt». Azok a hajók, a melyek a fejedelem embereit és podgyászát vették föl, már 16-ikán megindúltak Rodosto felé. A fejedelem, Forgách Simon, Mikes, Lang, Sibrik s néhány cseléd még maradt. Készen várta a fejedelmet az a gálya, vagy vízihintó, a melyet maga a szultán küldött utána, «a mi igen nagy méltóságára esett a fejedelemnek». Ezt a gályát 26 pár lapát vonta; mindenik lapátnál 3–4 rab, összesen 220 ember dolgozott; azonkívűl száz fegyveres levente vagy hajdú volt a hajón a császár kapudsi basájának és egy csorbadsinak parancsnoksága alatt. Bercsényiért külön nagy hajó ment Therapiába. Április 16-ikán* reggel 7 órakor a fejedelem és kísérete beszállt a hajóba. Megdördűltek az ágyúk; a horgonyokat felvonták, a hajó megindúlt.
Drieschius, IV. 530.
Bonnac a királyhoz április 14. Angyal, 86.
Mikes, 36. Rákóczi Morvillehoz 1724 márczius 3. Fiedler, II. 536. V. ö. Drieschius, IV. 571.
Rásid efendi (Karácsonynál, Kath. Szemle, 1903. 759.) a hedsra 1032. esztendeje Dsemádi-ül-ákhír hónapjának 8. napját, azaz április 18-át, de Mikes ismételve (36., 37.) 16-át említi.
A mint Konstantinápoly és Iszküdar közt elérték a Marmara-tenger torkolatát, szembe fordúlt velök a szél, minek következtében közelebb maradtak az ázsiai (bithyniai) partokhoz és délkeletnek, a Kizil-Adalar (Herczegszigetek) felé tartottak. Forgách erre nyugtalankodni kezdett és magyarázgatni kezdte a fejedelemnek, hogy nem Rodostóba viszik őket, hanem az Izmidi-öbölbe s onnan Nikomédiába, a hová Thökölyt száműzték. A fejedelem csitította, hogy ezeknél a szigeteknél csak jobb szelekre várakoznak. Nem félt, hogy Nikomédiába vigyék, mert nem adott rá okot a portának, hogy akaratja ellen vitesse máshová. De Forgách csak akkor nyugodott meg, mikor délelőtt 11 órakor a szigeteknél (alkalmasint Chalki és Prinkipo közt) horgonyt vetettek. Demonesi, ahogy ezeket a szigeteket gyüjtő nevükön híjják, kilencz termékeny kis szigetből áll és a gazdag konstantinápolyiaknak már akkor is sok nyaralójuk volt ottan. Ebéd után Bercsényi és kísérete is megérkezett.
187. GRÓF VIRMOND.*
Gróf Virmond (553. l.) egykorú metszet után.
Körűlbelűl harmincz órát vesztegeltek itten s így alig hihető, hogy a fejedelem valamelyik szigetre ki nem rándúlt volna vadászat végett.
Talán ő is látta, mint kis másfélszázad mulva egy másik magyar szabadságháború száműzöttje, Szemere, hogy csattogó énekléssel miként száll el fölöttük a vándordarvaknak V betüje. A lég vándorainak útja keresztezte az övét. «Mi a föld bujdosói vagyunk – mondhatta volna ő is Szemerével, – ők a lég hajósai; ők észak, mi nyugat felé sietünk.» És Tenedos közelében neki is eszébe juthatott Vergilius verse, milyen híres, milyen gazdag volt az a sziget Priamus korában, míg most csak öböl és a hajóknak veszedelmes állomása.
Végre 17-ikén este 6 órakor tovább indúlhattak. A kedvező szél úgy dagasztotta vitorláikat, hogy a szegény rabszolgák pihenhettek. Északnyugatnak tartva, április 18-ikán reggel 8 órakor Eregli, vagyis Heraklea (a régi Perinthos) jó és biztos kikötőjében vetettek horgonyt. Eregli már a rodostói szandsák-basasághoz tartozott. A fejedelemnek elég ideje maradt, hogy megszemlélje az amphitheatrum romjait és vadászgasson, mert a kapudsi basa előre ment Rodostóba szállást csinálni és csak az ő izenete után indúlhattak. 21-ikén megjött a tudósítás, hogy minden rendben van. Április 24-ikén tehát, szerdán, Szent György napján, reggel öt órakor megindúltak. Újra megcsörrentek az evező rabszolgák lánczai. «Nem szeretnének megszabadúlni?» – kérdezte Mikes két magyar rabtól, a kik már húsz esztendeje voltak a hajón. «Miért mennénk mi már Magyarországba? – sóhajtott az egyik. Feleségünk, gyermekünk talán már meg is halt: ott is miből élnénk? Itt ételt adnak, és – megszoktuk már ezt a nyomorúságot!» Tizenegy órakor abbahagyták az evezést. Horgonyt vetettek Rodostó előtt. A török urak és főtisztek tisztelettel fogadták a partralépő fejedelmet s nagy fénynyel kísérték be a városba.* S a bujdosóknak, a kik követték, eszökbe jutott, mit mondtak a rabok, kik a szabadságharcz vezérét idáig hozták. «Miért mennénk mi már Magyarországba? Itt ételt adnak. Majd megszokjuk ezt a nyomorúságot…» Virmond április 27-ikén nyugodtan indúlhatott vissza Bécsbe.*
Mikes levele április 24., 37–38. l. A Histor. Bildersaal szerint (VIII. 894–5.) a szultán Rákóczit kitiltotta Konstantinápolyból, a czár nem fogadta be s így Ázsiába kellett vonúlnia. Ezt a «hiteles» tudósítást 1727-ben írták. Nagyon jellemző tájékozatlanság.
Histor. Bildersaal, VIII. 558.
