VIII. A RODOSTÓI ÉLET KEZDETE. – 1719–1720. – | Magyar Történeti Életrajzok

VIII.
A RODOSTÓI ÉLET KEZDETE.
– 1719–1720. –

RODOSTÓ a Máramara-tenger legnépesebb városa volt 15–20.000 lakossal. A népesség egyik fele török; a másik örmény, görög, spanyol zsidó. A várost a tengeren érkező nagyon kiesnek, sőt bájosnak találja; a bujdosók is olyannak találták. Tetszett nekik az elég nagy és elég szép város, mely a tengerpartig lenyuló kies hegyoldalon fekszik. Sekély kikötője szeles időkben nem biztos; hajók tehát nem igen keresték föl, csak sajkák, bárkák, evezősek. A lakosok Konstantinápoly felé gabonával és gyümölcscsel kereskedtek. Városuk fő nevezetessége az elég szép és nagy mecset, a mely mellett még 2–3 kisebb és 2–3 keresztény templom volt; továbbá a jól fölszerelt bezisztán, vagyis bazár.* A fejedelemnek sehol sem adhattak jobb lakóhelyet.* Mindenkit kényelmesen szállásoltak el. A város nyugati szélén, az örmény-negyedben, valami nyolczvanan, összesen 30 házban laktak* s kertje majdnem minden háznak volt. Házbéröket a porta fizette s lakásaikat szépen rendbe hozatta. A házból kilépve, mindjárt a jól művelt szántóföldön, szőlős- és veteményeskertek közt, a szabadban voltak. Annyi ott a szőlőhegy, hogy otthon «egy egész vármegye beérhetné vele». Májusban sok gyapotot vetnek s októberben szedik. A termelés az asszonyok dolga, a kereskedés a férfiaké.* Az állami (vakuf) földekből a szultán a várostól délre, a tenger partján, Panados és Kumbas halászfalvakig terjedő legjobb földeket és réteket örökjoggal, külön fermánban adományozta a magyaroknak. 1799-ben ugyan a bujdosók közűl az utolsó, a százhúsz esztendős Horváth István is meghalt, de a török kormány mindmaig a magyarok birtokának tekinti azt a területet s még csak bérbe sem adja.*

Saussure, 196.

Mikes, 38–39.

Saussure, 255.

Mikes, 39–40.

Thaly, Rákóczi-emlékek Törökországban 55–56.

A várost az innen Gallipoli felé húzódó hegylánczról a törökök Tekirdaghnak nevezik. A tengerparttal egyirányban hosszú főutczája van, a melynek legkeletibb, örmény részét a szultán szintén a bujdosóknak adta. A belső, baloldali házsorban a fejedelem és főbb emberei, a külső, jobboldali sorban az udvari emberek és cselédek telepedtek le s házaikat örökjoggal kapták.*

U. o. 25.

Rákóczi szállásához a főbejárat a tenger felől szolgált. Egy aga parancsnoksága alatt ott, a főkapunál állt a harmincz főnyi janicsár díszőrség. A fejedelem részére több házat tartottak fenn, s összekötő folyosókkal látták el, hogy egyikből a másikba ne kelljen az udvaron vagy az utczán át mennie. Kápolnája, ebédlőpalotája, fogadótermei, dolgozó- és hálószobái már is rendben voltak, de csak esztendők mulva nyerték azt a művészi díszt, a mely két század mulva a kegyeletes magyar látogatókat annyira elragadta.* Évek hosszú során át a fejedelem nagy tudással, ízléssel és áldozattal díszíttette lakosztályát, hol élnie, halnia kellett; de első sorban házi kápolnáját rendeztette be a Boldogságos Szűznek, Magyarország Védőasszonyának tiszteletére.

U. o. 24–39. Szádeczky, Századok, 1904. 619–633.

Megérkezése után egy hónappal már mindenki szorosan megtartotta a házirendet, a kolostori életmódot.*

Erről Mikes, 40–41.

Reggel félhatkor a főkapunál megütötték a dobot, hogy a cselédek fölkeljenek és hat órára készen legyenek. Hat órakor, a második dobszóra, a fejedelem is fölkelt, felöltözködött, a kápolnába sietett és misét hallgatott. Mise után az ebédlőházba ment, a hol társaságban kávézott és dohányzott. Háromnegyed nyolczkor elsőt doboltak misére, nyolcz órakor másodikat, egy kis idő mulva harmadikat. A fejedelem ájtatosan hallgatta meg a misét. Azután lakóházába tért, írt, olvasott vagy festegetett s a bujdosók is oda mehettek, a hová akartak. Féltizenkettőkor megint összedobolták őket ebédre, a mely pontban tizenkettőkor kezdődött. Ilyenkor azután «törvényt tettek a tyúkokra», vagy elmondták a napi eseményeket.

188. MAGYAROK UTCZÁJA RODOSTÓBAN.*

A magyarok utczája Rodostóban (557. l.) Beszédes Kálmán vázlata után rajzolta Cserna Károly.

Ebéd után félháromkor a fejedelem visszavonúlt a kápolnába imádkozni s ott maradt három óráig, mire megint munkához látott. Háromnegyed ötkor elsőt doboltak esteli imádságra, ötkor másodikat s egy kevés idő mulva harmadikat. A kápolnából visszatérve, az udvari emberek szétoszlottak. Félhétkor már megint vacsorára doboltak. Az estebéd nagyon rövid ideig tartott. Nyolcz órakor a fejedelem már levetkezett, de nem feküdt le azonnal s már éjfél után két órakor fölkelt ájtatoskodni és dolgozni, de csak hatkor öltözött fel. Így ment ez napról-napra, még mikor a fejedelem gyöngélkedett is. Mikes nem tartotta kicsiny dolognak, hogy félhatkor fölkeljen, de azért hatkor mindig pontosan jelen volt a fejedelem öltöztetésénél, hogy urának kedvében járjon.

A fejedelem egyébként nem korlátozta udvari embereinek mulatságát, időtöltését. Ő maga minden héten kétszer kilovagolt, estig társaival fogolyra vagy nyúlra vadászott, de a legtöbb időt íróasztalánál töltötte. A bujdosók nem jártak látogatóba, mert az örmény asszonyok futottak előlük, szűcsöket, szabókat s más mesterembereket pedig nem tartottak magukhoz méltóknak. A törökök vendégszeretetét nagyon unalmasnak találták. Legszívesebben még a távolabb, a török negyedben lakó Bercsényiékhez mentek ebédre vagy vacsorára; de a fejedelem akkor is rendesen otthon maradt.

Ez idő szerint meg lehetett elégedve a törökök bánásmódjával, a minek talán csak az volt a czélja, hogy ne kedvetlenítsék el, mert a császárral szemben minden pillanatban szükség lehet reá. Ő azonban megint szabadulásra gondolt, mikor Rodostóban meghallotta, hogy a spanyolok Hágában februárius 17-ikén csatlakoztak a négyes szövetséghez és kibékültek a császárral. A béke értelmében a császárnak és a spanyol királynak az országon kívűl levő alattvalói visszatérhetnek hazájukba, vagy legalább is visszanyerhetik vagyonukat. Rákóczi ezt a pontot magára nézve kedvezőnek tartotta.* Június 10-én az újraéledő bizalom hangján írt egyik franczia barátnéjának, alkalmasint az öreg orléansi herczegnének.* Az öreg herczegné akkortájban arról értesült, hogy a szultán letette a nagyvezírt, a muftit megfojtatta, a háborút a császárral újra kezdi, és hadserege élére Rákóczit állítja; holott gyaur még sohasem állt a török had élén s nem is hiszik, hogy úgy legyen.*

Morvillehoz. Fiedler, II. 537.

Fiedler, II. 620.

Dangeau, XVII. 469.

Fontosabb ennél, hogy Le Bon ezredest, ki már négy éve állt szolgálatában, Rákóczi Párison át V. Fülöphöz küldte azzal a kérelemmel, karolja fel ügyét a cambrayi kongresszuson, eszközölje ki visszatérését, vagy legalább azt, hogy fiai visszakapják magyarországi javaikat. Kérése támogatására régi ösmerősét, Trémoďlle cambrayi érseket is megkérte, a mit De Bonnac mindjárt ellensúlyozni törekedett.* A követ különben sem találta volna már életben Trémoďllet, a kongresszuson pedig a szakácsoknak több dolguk akadt, mint a meghatalmazottaknak.* Mindazonáltal maga a régens, Toulouse gróf közbenjárására, Dubois jelenlétében fogadta Le Bont, a kinek azután a bíbornok megígérte, hogy útlevelet ad neki Madridba s a franczia követ útján mindenképpen támogatja Rákóczi kívánságát, mert hiszen ez a legkevesebb, a mit Francziaországnak tennie kell érte. Azonban a bíbornok Rákóczi szerint* – valószínűleg csak annyiban ajánlta őt a madridi udvarnál, a mennyiben a franczia követnek ki kellett jelentenie, hogy a fejedelem derék, ájtatos ember. Méltó a király kegyelmére, mivel a nagyúr birodalmában tartózkodván, valamikor még használhat a spanyoloknak. «Azt hiszem – szólt a fejedelem – ki kellett ábrándulnom a lakonikus ajánlatból, a mely olyanforma volt, mintha valamely szegény koldus javára tennék.»

Szeptember 28. Angyal, 87.

St. Simon, XVII. 162.

Rákóczi Morvillehoz 1724 márczius 3. Fiedler, II. 537–8.

189. TREMOĎLLE JÓZSEF BÍBORNOK.*

Tremoďlle József bibornok (559. l.) a «Die Europäische Fama» CLXXXVIII. füzetéből.

Le Bon ekkor Párisban maradt, hol a Luxembourg-palota kis kapujához közel, a d’Enfer-utczában lakott s a franczia és spanyol ügyekben mindhalálig hűséges ügyvivője volt a fejedelemnek.*

Kont a Revue Hongrieben, 1910. 187.

Augusztus második felében a bujdosók négy napra fölkeresték a Rodostóhoz 30 kilométerre levő jedzsikőji fürdőt. Hűseltek a harmincz méter átmérőjű sárvízben más kétszáz emberrel együtt s melegítve itták a zavaros, sós vizet. A fejedelem csak nevette, hogyan «vendégeskednek». Különösen Forgách Simon sajátságos kúráján mulatott; de maga nem használta a fürdőt és a forrást, hanem a Tekirdagh tövében vadászattal töltötte az időt. Rodostóba hazatérve is minden héten kétszer vadászni ment; azt nem mulasztotta el, «ha szinte varrótűeső volna is».* Színesebb lett a rodostói élet, mikor szeptemberben gróf Bercsényi László megérkezett, hogy franczia huszárezrede számára Moldvában és Havasalföldön magyar huszárokat szedjen.* Erre a czélra XV. Lajos 20,000 livret bocsátott rendelkezésére.*

Mikes, 42–44.

U. o. 44.

Le Blanc és D’Evreux gróf levelei július 5. Hurmuzaki, VI. 302–3.

A bujdosók novemberben már tudták, hogy útjokat a cambrayi kongresszuson is bevágták. A svédek kibékültek a poroszokkal, a dánokkal és az angolokkal; Daskownak is sikerült megkötnie a török-orosz békét.* A hogy a dolgok ekkortájban folytak Európában, a bujdosók legkisebb sugarát sem láthatták szabadulásuknak. «Még csak a reménységet is ládába kell zárni.»* Hiában mulattak Kajdacsynén,* a ki 1721 első napján Bercsényinek azzal kívánt boldog újesztendőt, hogy Isten azt csak otthon engedje eltölteni. De nem mondta meg a módját, hogyan lehessen az, ha nem mehet haza.

A béketárgyalások Hurmuzakinál, VI. 341–346.

Mikes, 43.

Kajdacsy Péter ezredes felesége. U. o. 45.

RÁKÓCZI RODOSTÓI HÁZA.

190. LAW JÁNOS.*

Law János (561. l.) a «Die Europäische Fama» CCXXXII. füzetéből.

Az újesztendő a fejedelemre új gonddal virradt. Ekkor tudta meg, hogy Law párisi bankja megbukott s az ő pénzének nagy része is odaveszett. Még Francziaországban volt, mikor John Law a régens jóváhagyásával 1716 május 3-ikán 6 millió livre alaptőkével bankot alapított. A kormány a bankjegyeket egy esztendő mulva már az adópénztáraknál is elfogadta. Óriási mértékben emelkedett a bizalom, mikor a bank a Mississippi mellékén levő aranybányák kiaknázására kereskedelmi társaságot alapított. Mindamellett Rákóczit nem kapta el a pénznek mostan egész erővel kitört láza. A mikor Párisba érkezett, a királylyal szemben fönnálló 600,000 livre követelését a párisi városházára szóló kötvényekben ügyekezett biztosítani s 82,000 livre-re szólót Sárosy gróf neve alatt jegyeztetett be. Brenner prépost elhitette vele, hogy az ilyen szerződéseket mások neve alatt szokták kötni; s mivel a kamatokat is abc-rendben fizetik, jobb, ha a szerződést nem a maga François, hanem az ő Dominique nevére íratja át. A fejedelem ezt megtette; azonban visszautasította Brenner ajánlatait, hogy tőkepénzét a rendkívűl emelkedő bankrészvényekbe fektesse be s aranypénzét többszörös értékű papirospénzzel cserélje be. Egyáltalán nem akarta vagyonát az eszes, de könnyelmű Brennerre bízni. A mint tehát Törökországba indult, az útjára kapott kétesztendei kamatelőleg fejében kötvényeit Toulouse gróf kincstárnokánál tette le, azonban nem intézkedett, hogy két esztendő mulva a kötvényeket kinek adják ki? Mielőtt tehát elrendelte volna, hogy azokat bankára, Jean-Baptiste Hélissant vegye át, kézrekerítette Brenner, a kinek nevén álltak. Időközben Law bankja állami jelleget nyert. A régens elrendelte, hogy a kötvényeket részvényekért kell beváltani s megengedte újabb 300,000 részvény kibocsájtását.

Brenner azt hitte, egyszerre milliomossá teheti urát, ha a kötvényeken részvényeket vásárol. Vásárolt is, de ugyanakkor, a mikor az orléansi herczeg, rosszat sejtve, jó áron eladta a maga részvényeit. A fejedelem nagyon felindúlt Brenner eljárásán s megkérte a régenst, hogy elfogassa és a Bastilleba zárassa. Úgy történt; de a régens biztosai a papirosokat hiány nélkül megtalálták Brennernél s átadták azokat Maine herczeg és Toulouse gróf jóbarátjának, Claude-Gabriel d’O marquisnak, a kit Rákóczi az ügy rendezésére fölkért. Teljesen elkésett. 1720 október 10-ikén a bank két milliárd livre adóssággal megbukott s a fejedelem úgyszólván minden pénzét elvesztette. Hiában kérte a franczia kormányt, hogy a részvényeket cseréljék vissza a párisi városháza kötvényeivel. Az orléansi herczeg udvariasan válaszolt s a fejedelemnek már ez is jól esett. «A sors csodálatosan bánik velem – írta a régensnek;* – meglátogat kellemetlen dolgokkal, de vigasztalást küld királyi fenséged jóindulatában.» Sorsa olyan kemény, hogy leírásával nem is alkalmatlankodik. Nagyon messze van és azt sem tudja, hogyan állanak ügyei, különösen most, mikor Brenner hűtlensége és sikkasztása következtében mindene veszendőbe megy. Arra kérte, bízza ügyeinek rendezését Toulouse grófra. Ha meggondolatlanságnak látszik is, kérte, cselekedjék úgy, a hogy a grófnak írta. Ha Isten másképpen rendelkezett róla, bizony bölcsebbnek kell lennie, mint elutazásakor; hiszen tízannyi baj érte, mint a mennyire idejöttekor gondolt. Arra kéri az Istent, sugallja neki azt, hogy tegyen érte valamit; mert a legjobbnak tartja, hogy karjai közé vesse magát.

Augusztus 31. Fiedler, II. 500–1. Másnap De Bonnacnak is írt. U. o. 621.

Toulouse gróf csakugyan eladatta Rákóczi részvényeit, a hogy lehetett. Brenner maga elég jóhiszeműen járt el; pl. a Sárosy néven levő kötvényeket nem adta el, s ezeket mégis visszautasították, mert a király vagy inkább a régens rendeletére minden kötvényt részvénynyel kellett volna becserélni; a Brenner nevén levők pedig azért vesztek el, mert részvényeket vettek rajtuk. A fejedelem oly sok tönkrement család közt annyiban még jól is járt, hogy 82,000 livre kötvénye fejében 6000 livre életjáradékot kapott. Csupán 100,000 livre évdíját nem bántották, a melyet XIV. Lajos rendelt neki; mert a külföldi fejedelmeknek adott subsidiumok csak azon fejedelmek elhunytával szabadulnak fel.*

Rákóczi levele 1723. október 25. Századok, 1870. 3. Végrendelete 1732 október 27. Rákóczi eml. 309–311.

191 HOLLANDI GÚNYKÉP LAW BUKÁSÁRÓL.*

Hollandi gúnykép Law bukásáról (563. l.), egykorú metszet után.

A rodostói udvar jövedelme amúgy is megcsappant. Virmond császári követ, hogy Rákóczinak ne legyen pénze izgatásokra, a portától a taďn (subsidium) leszállítását követelte, s Ibrahim nagyvezír nem mert ellenkezni. A havi 2000 piaszter segítséget pár hét alatt leszállította 1500-ra, majd ezerre, s most tavaszszal végre is 1500 piaszterben állapodott meg, vagyis napi 65 piaszter helyett 50-et adott.* A fejedelem ez ellen nagyon találóan és méltóságosan tiltakozott, mire a nagyvezír, külön ajándékképpen, három erszény pénzt küldött neki azzal a biztatással, hogy időnkint hasonló módon segítenek rajta. Ilyen körülmények közt Rákóczi nem bánta volna, ha többen is fölcsapnak Bercsényi László katonái közé. Támogatta is ügyét a török minisztereknél, de elutasították, mert nem válnék a nagyúr dicsőségére, ha vendégei más uralkodónál keresnének szolgálatot. Pedig Rákóczi és társai erre nem gondoltak, a névtelen hősökkel pedig ki törődött volna?* A reisz efendi nem ellenezte, hogy ezeket összegyüjtsék a Dardanellák váraiban s közülök márcziusban százat, júliúsban pedig magával Bercsényi Lászlóval még háromszázat útnak is indítottak; de csak a fele volt magyar.* Velök ment a kis Esterházy Bálint-József,* egyetlen fia Antal úrnak, a ki néhány hónapja szintén csatlakozott a rodostói száműzöttekhez. Antal úr szép, fiatal lengyel asszonyt hozott magával, a ki szerette a mulatságot. «Nekünk – Mikes szerint – ilyen kell az unalmas Rodostóra.» Ellenben Forgách Simon a nyáron otthagyta őket. «Nekem úgy tetszik – szólt megint Mikes, – hogy illendőbb lett volna a többivel itt szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kádjáról dézsmál.»* A kegyelmet kereste,* 1730-ban mégis lengyelországi száműzetésben halt meg. Bonnac is megírta a fejedelemnek,* hogy hiszen csak olyan jól ismeri az európai viszonyokat, mint ő s így tudhatja, hogy Európának egyetlen egy helyén sincs nagyobb biztonságban, mint a török birodalomban.

Bonnac jelentése, 1721 márczius 22, Angyal, 87–88. Hurmuzaki, Fragmente, IV. 254.

Angyal, 88.

U. o. és Mikes, 46.

Mémoires du Comte Valentin Esterházy, VII. 1.

Mikes, 46.

Thaly, Adalékok, 267.

1721 márczius 22. Angyal, 89.

192. LAW BANKJEGYE.

Augusztusban a fejedelem a bujdosókkal megint pár napot töltött a jedzsikői fürdőben, majd kirándult egy valamivel távolabb lakó török úrhoz, a ki meghítta igen jó vadászterületére. Ott látta először, hogyan halásznak bivalyokkal. Tudniillik vagy húsz bivalyt hajtottak be a tóba, fölkeverték velök a tó vizét s azután a sárból az emberek kézzel fogdosták ki a halakat. Csak két napig maradhattak ott, mert a sok eső miatt ki sem bújhattak a sátrak alól. A basához tett kirándulás és a taďn leszállítása adhatott okot arra a sületlen mendemondára, a mit német lapok ebben az időben a fejedelem kegyvesztettségéről írtak.*

«Az Ausztriai Ház nyugtalan esküdt ellenségei – írta a Fama (1721. CCXLVIII. 746–7) – Rákóczi, Bercsényi s más hozzájok hasonlók még török területen vannak. Rákócziról azt mondják, hogy elvesztette a nagy szultán kegyét. Ennek a történetét így beszélik el. Rákóczi a szerailban tisztelegni akart a nagyszultánnál. Az őrség megtiltotta neki a bemenetelt, de Rákóczi azt kivont karddal akarta kierőszakolni. Ekkor egy tiszt ugrott eléje s tudatta vele, hogy a nagyszultán parancsa értelmében őt többé nem szabad a szerailba bocsátani. Rákóczi egy basához, jóbarátjához menekült, ki azzal a szomorú hírrel tért vissza hozzá, hogy az udvar nagyon elégedetlen vele, mert fegyvert ragadt az őrség ellen, a mely csak a parancsot teljesítette. Megszünteti tehát a segélypénzt, a melyet idáig a szultántól kapott s meghagyják, hogy három nap alatt a török területről is távozzék. Ez a hír Rákóczit a legnagyobb zavarba hozta; azonnal az orosz követhez fordult s tőle akarta megtudni, Oroszország nem fogadná-e oltalmába? Mivel azonban kétértelmű feleletet kapott, hir szerint egész csendben elutazott Konstantinápolyból. Szállásán egy czédulát hagyott, a melyben fenyegetőzik. Módjában lesz – úgymond, – hogy annak idején, adott alkalommal, nyomatékosan megtorolja az ottomán porta hálátlanságát. Így beszélik el ezt a komédiát, a melyet némelyek csak szemfényvesztésnek tartanak s biztosan tudni vélik, hogy Rákóczi Oláhországban van a török udvar tudtával s azon dolgozik, hogy Magyarországban újból pártot szerezzen magának.»

A fejedelem azonban szeptember 9-ikén* már megint «otthon» volt Rodostóban, a melynek belső életével, lakosainak szokásaival a bujdosók már apróra megismerkedtek.* Arra az idétlen hírlapi czikkre mintha csak válasz volna Mikes költeménye:

Mikes, 46–47.

Leírja u. ő. 47–50.

«Lakunk partján a tengernek,
Töltjük napját életünknek.
Annak gyakran nagy zúgását
Halljuk s látjuk hánykodását.
Abban nagy halak játszanak,
S örömükben ugrándoznak.
De a parton a kik laknak,
Szomorúan sóhajtoznak:
Régen napot jönni látjuk
A tengerből s azt sóhajtjuk…
…Minden tetszik bujdosónak
Hazáján kívül soványnak…»

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem