I. A VALLÁSSZABADSÁG.
I.
A VALLÁSSZABADSÁG.
A VALLÁSSZABADSÁG.
156. A VALLÁSSZABADSÁG EMLÉKÉRME.
(Rajzolta Dörre Tivadar.)*
A «Vallásszabadság emlékérme» fejléczet Dörre Tivadar rajzolta.
RÁKÓCZI az állam boldogúlását és felvirágzását nemcsak gazdasági, katonai és politikai, hanem szellemi intézményeink, különösen a vallásosság és közerkölcsiség fejlesztésétől is várta. Az egyház és az állam közt, az ő felfogása szerint, olyan harmóniának kell lennie, mint a test és a lélek közt; amaz a jövendő, emez a jelen élet biztosítására törekszik. S minden szeretetnek, tehát a hazaszeretetnek is forrása a hit, a mely Istennek világossága s nem emberi munka. Vallásosságot követelt minden felekezettől, mert csak istenfélő emberektől várt alattvalói hűséget.* Egy nappal fölkelésének megkezdése előtt papot kért maga mellé Ungvárról, mert hite nem engedi, hogy sokáig legyen lelkiatya nélkűl. A papot, ki hivatását teljesíteni készűlt, a császáriak elfogták.* Mint vezérlő fejedelem, udvari főkapitányának első gondjává tette, hogy ápolja az isteni félelmet és a vallásosságot s mindenkit a maga vallása szerint való istentiszteletre szorítson.* A táborba mindenüvé magával vitte térdeplő keleti szőnyegét,* és kápolnás ládáját a kereszttel, kehelylyel stb.* Ő is, Forgách tábornok is, imádságokat írt a vitézek számára,* s képmutatónak ezért épp oly kevéssé tarthatták, mint a hadak élén imádkozó Bethlent, Gusztáv Adolfot, Cromwellt, a kik valamennyien protestánsok voltak. A kálvinista Róma bírája, Dobozy István is arra intette a debreczenieket,* hogy elfordúl tőlük az Isten, ha jobban nem térnek hozzá. «Nem volna ideje még az urak sok vendégeskedésének, tánczolásának s afféléknek. Éjjel-nappali könyörgés, böjtölés volna tisztünk. Bizonyára tartok, arra ne jussunk, a mire a zsidók.» A fejedelem kezdettől fogva megkövetelte a katonák reggeli s esteli imádkozását.* Minden ezredbe tábori papokat rendelt, hogy elejét vegye a hadak közt elterjedt «buzgóságtalanságnak» s az istentiszteletet mindenki a maga hite és vallása szerint gyakorolhassa, az erkölcstelen életet megjobbítsa.* Mikor Bercsényi a szécsényi országgyűlésen a vallásvita hevében elkáromkodta magát, a fejedelem nyiltan megkérdezte tőle, hogyan legyen a katonaság jámbor és ájtatos, ha a tisztek sőt a tábornokok maguk is mosdatlan szájjal káromkodnak? «Felséged katonái olyanok, mint az apáczák lovai – felelt Forgách Simon. – Azok sem mennek, ha a nyeregből amúgy istenesen, síma szelíd hangon szólnak hozzájok; de ha káromkodik, szitkozódik az ember, mindjárt neki vágtatnak a legnagyobb akadálynak és semmitől sem tartva, összegázolják».*
Rákóczi önéletr. 51–2., 173., 180., 184.
Thaly, Bercsényi, II. 503–4.
Tört. Tár, 1880. 572.
1708 augusztus 8. U. o. 1882. 748.
1710 januárius 22. U. o. 1883. 376.
Századok, 1882. 617–8.
1704 februárius 16. Arch. R. I. 296.
1703 szeptember 7. Tört. Tár, 1904. 37.
1705 október 11. U. o. 1904. 41.
Szalay, VI. 283.
Külön lesz még szó arról a mély vallásosságról, mely az ő nagy lelkét betöltötte,* de már itten is utalni kell rá, hogy a nép valóban hitt az ő mély vallásosságában. Ezért történt, hogy kuruczai, a kik kilencztizedrészben protestánsok voltak, zúgolódás nélkűl nézték, midőn az állam öröm- és gyászünnepeit katholikus szertartás szerint ülte meg. Mindennap, még a legkisebb faluban is, misét hallgatott. A nagyhéten szorgalmasan járt a templomba; a feltámadásra éjfél után szövétnekek világítása mellett ágyúdörgés és puskaropogás közt vonúlt; hajadonfővel haladt az úrnapi körmenetben. Az egyházi ünnepeket nagy fénynyel tartotta meg, miközben a nép szemeláttára földreborúlva ájtatoskodott. Hadjáratba vonúltakor az oltár előtt térdepelve fogadta a püspök áldását, hogy az Úristen szerencséssé tegye hadakozását.* Ki vonhatta volna ki magát annak a jelenetnek varázsa alól, mikor a nemes ifjak új zászlaját az oltár előtt szívéhez szorította, megcsókolta s könnyeivel áztatva nyújtotta oda a haza reményeinek, hogy majdan győzelemre vigyék?* Ki gúnyolódott volna azon, hogy szabadulása emlékére minden hétfőn bőjtölt?* Hiszen ez a szabadúlás hozta meg a nemzet reményét; s a pénteket éppen a protestáns többségű sárospataki országgyűlés rendelte országos böjtűl, hogy megengesztelje Isten haragját.* Volt a népben még vallásosság s azt a nemzetet fentartó erők közé sorolták. A fejedelem pedig azt a szabadságot, a melyet a maga hitének nyílt és férfias megvallásában követelt, más felekezeteknek is biztosítani kívánta.
Fraknói, II. Rákóczy Ferencz vallásos élete és munkái. Budapest, 1906. 8-r. 62 lap.
Sok adat Beniczky naplójában. (Különösen Rákóczi-tár I. 80., 112–4., 136.)
U. o. I. 200.
U. o. I. 6.
1708 deczember 15. U. o. I. 176.
Már a Recrudescuntban a vallásszabadság eltiprását mondta a fölkelés tizenhatodik okának.* Nem ösmerte el a magáénak, de figyelemreméltónak tartotta azt a mindenütt terjesztett manifesztumot,* mely szerint a protestánsok vértanúinak vére követeli az elnyomott lelkiösmeret szabadságát és a templomok visszaadását. «Hogy a szép egyesség a hit s vallások közt megmaradjon», mindjárt akkor (1704 januárius 27-én) megtiltotta a templomok és az iskolák erőszakos visszafoglalását s a vallási ügyek rendezését az országgyűlés feladatának mondta.* A bécsi udvarnak tulajdonította, hogy vallásügyekben katholikusok és protestánsok egyaránt bizalmatlanok voltak iránta. Hír szerint a franczia királylyal titkosan szövetkezett, hogy franczia hadak segítségével irtsa ki Magyarországból a protestánsokat.* Különös föltevés, mivel – saját adata szerint – hadainak 9/10-e protestáns volt. Ha ilyesmit akar, olyan nemes haraggal nem kél ki az ellen, hogy hadaiban elhanyagolják az istentiszteletet s nem rendeli el, hogy azt mindenkinek vallása szerint szünet nélkűl gyakorolják. Minden ezredhez az ezred többségének hite, vallása szerint rendelte ki a tábori lelkészt. Megkereste a különböző felekezetek megyés papságát, hogy hadaiba mindenütt «oly alkalmatos személyt állíttasson, a kinek mind tanítása által, mind kegyes élete példaadásával a vitézlő rend a kegyesség követésére indíttassék és az isteni tisztelet minden napokban az anyaszentegyház bevett szokása szerint gyakoroltassék».*
Manifesztum, 17–18.
Márki, Rákóczi, I. 304.
Arch. R. I. 95–97. Századok, 1873. 103. Károlyi okl. V. 33. Ezt a rendeletét megújította 1704 augusztus 13. U. o. V. 122.
Önéletrajz, 179.
1705 deczember 11. Károlyi okl. V. 342–3.
Gyöngyössy Istvánnal, a költővel együtt, a katholikusok bíztak a katholikus fejedelemben és vezérekben. A költő szerint az volna a dolgok szerencsés folyamának jó kezdete, ha – különösen a vallás ügyében – holmi újításokkal nem idegenítenék el az elméket; hanem félretévén mindent, a mi kedvetlenséget okozhat, szép egyességgel munkálkodnának a haza javán. Azonban a katholikusokat már nemcsak titkon, hanem nyíltan is üldözik; nem a fejedelem parancsából, hanem az ő elnézésével. Ha Telekessy püspök fel nem szólal a fejedelemnél, a prédikátorok majdnem mindenüvé bejutnak s elfoglalják a katholikusok templomait.* A püspök nem járt hiában a fejedelemnél, a ki azonban a nem-katholikusokat is «a jövendő elégtétel reményének fölkeltésével» akarta megnyugtatni. Míg Telekessy I. Lipóttól már 1700-ban kérte a kath. papságot sértő régi törvények eltörlését vagy módosítását, Rákóczitól az ágostaiak a gyöngyösi első értekezleten a vallás szabadságát biztosító törvények helyreállítását követelték.*
1703 deczember 7. Leskó, Adatok az egri egyházmegye történetéhez, IV. 370–1.
Zsilinszky, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai. IV. 135–6.
Ebben a király, ügyes politikával, megelőzte. 1704 július 20-ikán a vallás szabadságát az 1681. és 1687. évi törvények értelmében biztosította.* De Rákóczi mind a két országgyűlést erőszak alatt állónak tartotta s egyéb törvényeit ez okból nem fogadván el, ezeket sem fogadhatta el.* Azonban a királyéhoz hasonló biztosítást az Okolicsányi Pálra hallgatók a gyöngyösi második értekezleten már hűségök jutalma gyanánt követelték tőle.
U. o. 138–9.
Önéletrajz, 179.
A fejedelem – a vármegyékhez intézett rendeletében* – kikelt «némely észvesztésnek nemzetünk közt levő eszközei» ellen, kik boldogan folyó nemzeti munkáját azzal akarják zavarni, hogy a hit és vallások közt egyenetlenséget, kedvetlenséget, haragot támasztanak. A fejedelem, az országgyűlés jóváhagyása reményében, már előbb megengedte a hit és vallások szabad gyakorlatát. Újból elrendelte, hogy a hitet és vallásokat mindenütt szabadon gyakorolják, a templomok és az iskolák a mostani tulajdonosok birtokában maradjanak, de templomokat, iskolákat – a bennök való szabadtanítás joga alapján – más felekezetek is szabadon építhessenek. A dézmák, kvarták, oktávák, szedeczimák a mostani gyakorlatban maradjanak. A stólát mindenki a maga egyháza papjának fizesse. A halottnak a közös haranggal valláskülönbség nélkűl harangozzanak, de a harangozás díját annak az egyháznak adják, a melyhez a halott tartozott. Megkövetelte parancsának szigorú végrehajtását és addig is, míg az ország határozni fog, férfiúnak, nőnek egyaránt megtiltotta a templomok és az iskolák elfoglalását.
1704 augusztus 12. Hornyik, IV. 306–8. Lehóczky, Bereg, I. 220. Simonyi, I. 436. Leskó, IV. 376–8.
Az ágostaiak 1704 november elején sérelmeiket külön emlékiratban terjesztették a hollandi rendek és Anna angol királyné elé. A császár szövetségeseinek megmagyarázták, hogy Rákóczihoz éppen vallásuk régi szabadságának visszavívása reményében csatlakoztak.* Azonban Rákóczi rendelete a Nyitra és a Vág vidékén rettenetes lármát csinált. Itt az idáig csendben levők fölébredtek; pl. Nagyszombatban tíz kálvinista sincs, de már is berzenkednek s mindent követelnek.* Néhány hónap múlva a zólyomlipcsei uradalomban s másutt a protestánsok csaknem szemmel látható támadással foglalták el a kath. templomokat; a kelyheket, szentségtartókat kinevették, a papokat pedig kiverni készűltek.*
Zsilinszky, IV. 145–8.
Bercsényi Rákóczihoz 1704 augusztus 25. Arch. R. IV. 90.
Bercsényi Rákóczihoz 1705 május 5. U. o. IV. 492.
Erőt kellett adnia az 1647: V. törvényczikkelynek, a mely a vallásszabadság ügyében dédapja és III. Ferdinánd között kötött linzi békét a Corpus Jurisba iktatta; s a kiegészítésére hozott VI–XIV. törvényczikkelyeknek, a melyek a vitás templomokról intézkedtek. Az evangelikusok panaszkodtak, hogy a VI. t.-cz.-ben felsorolt 90 templomot maig sem kapták vissza. A fejedelem vizsgálatot rendelt és pedig az 1647: VI. t.-cz. 9. §-a alapján Turóczban is. A turóczi prépostság, mely már régebben hűséget esküdött neki, 1705 februárius 3-ikán felszólalt javai összeírása ellen, a melyre okot nem adott s 6-ikán tisztelettel kérdezte, elkobzás czéljából történik-e ez és Beniczky Márton s Prileszky György birtokosok kinek a parancsából járnak el? A prépostság két tagját emlékirattal küldték a fejedelemhez, ki 8-ikán Kistapolcsányban fogadta őket. A feledelem nem nyilatkozott az összeírás czéljáról s így megmaradt az a gyanú, hogy a papi javakat az állam részére lefoglalni, szekularizálni akarja. De a turócziakat az újabb emlékiratukra februárius 10-ikén adott válasz megnyugtatta.* A fejedelem különben is fonákságnak tartotta, hogy a VI. t.-cz.-ben felsorolt olyan templomokat, a melyeknek hívei az utóbbi félszázadban megint katholikusok lettek, újból a protestánsoknak adjon vissza. Az 1647: XI. t.-cz. értelmében viszont azt sem akarhatta, hogy a tizedet oly kath. papok húzzák, a kiknek az illető községekben már nincsenek híveik. Nem akarta, hogy a máshitűek e miatt továbbra is gyűlöljék a kath. főpapságot, melyet vallásosságból, igazságból, politikából egyaránt kímélni szeretett volna; de esküje s a törvények értelmében a protestánsok jogos kívánságait is teljesíteni óhajtotta. Olyan barátságos kiegyezést ajánlott, melynek egyetlen alapja a lelkiösmeret szabadsága, a vallások háborítatlan gyakorlata legyen.*
Katona, XXXVI. 636–644., 647–8.
Rákóczi eml. 154.
157. A PLATTHY-CZÍMER.*
Platthy-czímer Nagy Iván «Magyarország családai» cz. művéből.
«Micsoda hazafia volnék én, ha nem munkálkodnám hazámnak lelki, testi szabadságát? – írta* a tiszántúli ref. püspöknek, a ki 14 egyházmegyével bejelentette hódolatát. – Kegyelmetek megmaradása, vallásának szabadsága országunknak törvényén fundáltatott.» Annyira azonban nem mehetett, mint Platthy Sándor turóczi ügyvéd, a ki szerint a vallásszabadság helyreállítása a világi szabadság helyreállításánál is fontosabb. A szécsényi országgyűlésen* a megyékkel és felekezetekkel külön tárgyalt ebben a kényes ügyben, mely a szövetséget oly könnyen megbonthatta. Néha négy órahosszat is beszélt velök, hogy engedésre bírja őket. Pedig maga sem engedett mindenben.* Pl. kijelentette, hogy a sárospataki templomot nem adja vissza az evangelikusoknak, mert ott nyugosznak ősei s az a város az ő székhelye; de hasonlót építtet nekik. Ellenben nem teljesítette a kath. papok kérelmét, hogy a pataki templomhoz tartozó alapítványokat is hagyja meg a katholikusoknak; mert dédanyja, Lórántfy Zsuzsánna, megátkozta, a ki azokat elvenné a pataki egyháztól és kollégiumtól. S mikor egy protestáns újból faggatta, remélhetnek-e, ingerűlten pattant fel: «Édes uraim, miért kínoztok engem, miért vertek keresztre? Hányszor fogadtam esküvel, hogy adott szavamat beváltom s ti még sem hisztek, mégis háborogtok?»*
1705 május 8. Zsilinszky, IV. 155.
Ennek vallásügyi viszonyai u. o. IV. 152–165. A budapesti növendékpapság magyar egyházirod. isk. munkálatai, XLVI. kötet, 369–400.
A protestáns rendek követelései s a katholikusok felelete 1705 szeptember 23. Leskó, IV. 383–395.
Szalay, VI. 283–4.
Időközben, 1705 szeptember 19-ikén, mint vezérlő fejedelem ünnepélyesen megesküdött, hogy a három (katholikus, ágostai, helvét) religiót a maga törvényes szabadságaiban megtartja és másokkal is megtartatja. Október elsején pedig a XIII–XVI. törvényczikkelyek (az 1608., 1647., 1681. évi törvényczikkelyek s az 1659. évi hitlevél értelmében) újból biztosították «barátságos szerződés alapján» az ágostai és helvét hitvallásúak szabad vallásgyakorlatát, az 1647-ben átadásra kijelölt 90 templom ügyének csöndes megegyezéssel való elintézését. Felhatalmazták a fejedelmet, hogy a templomok szétosztására biztosokat nevezzen ki. A rendek tudtúl vették a katholikus papságnak mindezek ellen való tiltakozását, de kijelentették, hogy a hozott törvény értelmében s a szövetséglevél erejénél fogva az is köteles az evangélikus státust megvédeni a maga törvényes követeléseiben és jogaiban.
Sokan úgy találták, hogy katholikus létére Rákóczi ebben a kérdésben nem volt önálló s protestáns tanácsosainak befolyása alatt állt. De tudnivaló, hogy a vallás kérdése miatt a poroszokon és svédeken kívül még a császár holland és angol szövetségesei is jóakarattal viseltettek iránta; ezt az európai érdekű kérdést tehát diplomácziai tapintattal kellett megoldania.
A fejedelem már október 6-ikán meghagyta a biztosoknak, hogy működésöket azonnal megkezdjék, s a megjelölt templomokat, iskolákat, parochiákat átadják. A hol a gyöngébb fél kívánja, templomok, iskolák, parochiák építésére helyet jelöljenek ki. Ne engedjék meg a szent eszközök megsértését s a hol a kath. templom a protestánsoknak jut, a plébánosok magukkal vihessék misemondó ruháikat s más egyházi szereiket. A katholikus is, a protestáns is csak a maga papjának fizessen. A harangozás, temetés közös legyen; s a halottat, bármilyen vallású, magába a templomba a templom tulajdonosainak szertartása szerint temessék. A kórházakban a betegeket és koldusokat valláskülönbség nélkűl ápolják. Az átmenet évében a termés azé legyen, a ki vetette; s a szüret, a ki a szőlőt kapáltatta. Október 17-ikén a fejedelem a bizottságok hatáskörét a királyi városokra is kiterjesztette.*
Tört. Tár, 1886. 354–6. Leskó, IV. 395–7.
A Bars, Esztergom és Komárom vármegyékbe kiküldött bizottságnak ránk maradt jegyzőkönyvei szerint* az osztozás barátságos úton, legfeljebb csöndes tiltakozással történt meg. Háborgásnak máshol sincs nyoma. A még vitás kérdések elintézésére a miskolczi tanácsülésből 1706 februárius 5-ikén egy héttagú bizottságot küldöttek ki.*
1705 október 30.–november 25. Közli Zsilinszky Mihály. U. o. 1886. 357–368., 521–535. Ugyanő, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai, IV. 166–200. A szatmári egyházmegye 1896. évi schematismusában is több érdekes adat van a szétosztásról.
Thaly, Bercsényi, III. 517–8.
A visszavett templomok közűl a legtöbbnek papja sem volt. Némelyik katholikus templomnak alig volt tíz híve a teljesen protestáns községben. A városokban azelőtt a lakosokat erőszakkal térítették vissza a katholikus hitre s így adták nekik a templomokat. A fejedelem, mint a régi királyok tették, megesküdött azokra a törvényekre, a melyek tiltották az ilyen erőszakot. Nem hallgatott azokra, a kik «biztatva és hízelkedve csalogatták a protestánsok épűlő kőtemplomainak visszafoglalására, de lerombolták a szeretet lelki templomát, mely igazán Isten lakása».* S ezzel szemben figyelmet érdemel, hogy a labancz klérus a bécsi béke eltörlését éppen a századik évforduló idején sürgette s minden vármegyében legfeljebb egy helyen akarta megengedni a protestánsok szabad vallásgyakorlatát. Hiszen a protestánsok még mostani katholikus vezéreik alatt is elfoglalják a katholikus templomokat s elkergetik a katholikus papokat, pedig nem a vallásért, hanem a közszabadságért fogtak fegyvert.*
Bártfai napló, Monum. Hung. Historica, XXVII. 173.
Rákóczi önéletr. 180–2.
Az ónodi országgyűlésen ekkor (1707 június 22-ikén) többen azt javasolták, hogy törvényt hozzanak a szécsényi vallástörvény teljes végrehajtására s az akadékoskodók megbüntetésére. A fejedelem ezt szükségtelennek tartotta. A törvény meghozatala óta nincs ellentét a katholikusok és protestánsok közt, csak helyenként gördűltek akadályok a végrehajtás útjába. Úgy hitte, senki sem akarja a szécsényi végzéseket bolygatni s a viszályt felújítani, a végtelenségig nyujtani; csak a mulasztásokon kell segítni.* A panaszokat a következő napokban meghallgatta s rendeletek útján segített rajtok.
Zsilinszky, Vallásügyi tárgyalások, IV. 283–290.
Erdélyben könnyebb, de nem sokkal könnyebb volt a helyzete. Ott úgy találta, hogy a protestánsok nyomják el a katholikusokat, a kiknek püspöksége helyreállításáról tudni sem akartak. Fejedelemmé beiktatásakor hitlevélben esküvel biztosította a négy bevett vallás jogait.* De mindjárt azután – mint maga írta* – «a religiók dolgában valóban nehéz kérdések jöttek elő.» Bebizonyította, hogy az unió színe és neve alatt egyik a másiknak bevallott elnyomására törekedett. «De talán azokon is vigasztalással átsegít az Isten.» Át is segítette azzal, hogy a katholikus püspökség helyreállítása kérdését levétette napirendről.*
Pokoly szerint (Az erdélyi ref. egyház története III. 65.) ebben «nem volt teljesen őszinte»; mert «egyik legfőbb gondja az volt, hogy a r. kath. püspököt reáerőszakolja az erdélyiekre». Szerinte a fejedelemséget is csak azért fogadta el, hogy valamiképpen a lutheránus Thökölyt ne válaszszák meg. (U. o. 64.) Erdélyi egyházpolitikájával különben nem foglalkozik. Zsilinszky erről bővebben ír (IV. 275–281.)
Berthóti Ferencznek, 707 április 13. Arch. R. II. 66.
Márki, Rákóczi, I. 611.
Franczia és angol tudósítások* méltán tulajdonították a fejedelem tapintatának az ügy kiegyenlítését. Az esztendő végén* Rákóczi azt írhatta XIV. Lajosnak, hogy ezentúl az sem árthat neki, a ki – a főhatalomban osztozkodni akarván vele – kéz alatt ellene ingerelte a klérust és saját javára akarta kiaknázni a vallásügyet. Ő azonban azt hiszi, hogy szerencsésen és jól oldotta meg a kérdés, a melyet a közügyre kezdettől fogva igen veszedelmesnek tartott s mely valóban rendesen megbontotta a legjobb egyetértést. A pártok és felekezetek egyetértésével intézte el azt az ügyet, a melytől a bécsi udvar a szövetség bomlását remélte. A fejedelem a helyett éppen az egyetértés helyreállásának s annak örömére veretett emlékérmet,* hogy katholikus, ágostai és helvét vallású papok egyaránt táplálják a hazaszeretet tüzét. Vádolták ugyan, hogy ezzel «sokat tett az igaz hit kárára»; de e miatt még száműzetésében sem bántotta a lelkiösmeret. Fáradozásának végső czélja a szeretet visszaállítása, az egyenetlenség, gyülölség s a belőlük eredhető vérontás okainak megszüntetése volt.* Őt, ahogy Jablonszky porosz szuperintendensnek írta,* kisded korától fogva, mióta a római katholikus hitvallás ágozataiba avatták, s mióta eszét tudja, az aggasztotta legjobban, hogy annyi a szakadás a csak névre, de nem lényegre nézve eltérő keresztény vallások közt. A mióta azután ennek a szabad népnek ügyét felkarolta, szivén az feküdt leginkább, hogy kiegyenlítse a vallások viszályát, a melynek magvát a gonosz vetette. Kölcsönös szeretetre akarta bírni azokat, kik – kereszténységökről megfeledkezve, – egymást határtalanúl gyűlölték. Öszintén hitte, hogy eljárása tetszett Istennek, mert véghezvitelére erőt adott neki. Alázatos imáival tovább is kérte kegyelmét, hogy a neve dicsőítésére kezdett munkát foganatosítsa. Mert hiszen igen jól tudta, hogy ő csak elhintette a magot, mely különféle földre esett s rossz ember könnyen szórhat bele konkolyt.
Stepney jelentése 1705 november 21. s a hozzá mellékelt franczia naplójegyzetek. Simonyi, II. 243–4.
1705 deczember 30. Fiedler, II. 455.
Ennek képe az I. kötet 35. lapján.
Önéletrajza, 180.
1708 október 8. Szalay a Századokban, 1870. 81–87. egész levelét közli.
A konkolyvetők megjelentek, de az 1708–9. évi pozsonyi labancz országgyűlésen, a hol a vallás ügyét hevesebben tárgyalták mint a kuruczoknál.* Az a mag, a mit Rákóczi vetett, valóban kikelt, sőt termést is hozott, mert a vallás szabad gyakorlatát még a szatmári béke is biztosította. Rákócziról is elmondhatni, a mit Deák Ferencz mondott a negyvennyolczadiki törvénykönyv alkotójáról, hogy művének ez a része a bekövetkezett szerencsétlen események után is fenmaradt s «fenn fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll; s ahhoz a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva».
Ezekről Zsilinszky, A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai, IV. 282–397. s u.-ő: Egy forradalmi zsinat története 1707–1715. Budapest, 1889.
