IV.
IV.
Királynénk további diplomacziája. Piotrkówon fogadja Castaldo János Alfonzt, de a szultán biztató leveleiben reménykedik.
MEGNYUGVÁSSAL értesült Ferdinánd fia hazatértekor arról a beszélgetésről, melyet Izabellával folytatott – miként neki írja – s reménységét fejezi ki, hogy továbbra is elítéli Petrovics mozgalmát.* De, hogy ez a «megnyugvás» nem volt valami belső, s hogy magát a kifejezést csupán udvariasságból használta Ferdinánd, mutatja az, hogy egyidejűleg «testvéri szeretettel» kérte a császár további közbenjárását, hogy a királyné ne ismételje követeléseit, hanem elégedjék meg a kapott oppelni és ratibori herczegségek birtokával, a melyekkel – szerinte – jobban és fényesebben ki van elégítve, mintsem maga is kívánhatta volna. Ezt a kívánságát V. Károly követe, Poitiers ličgei kanczellár útján fejeztette ki, s vonatkozott Izabellának amaz emlékíratára, melyet tőle kapott, midőn a krakói lakodalomról visszatérőben meglátogatta volt a sléziai határon fekvő Wielunban, Bona várában, hová egyidőre meghuzódott. Ebben a szegény királyné
nem mond újat, csak már ismert sérelmeit sorolja fel, de teszi ezt olyan hangon és szavakkal, hogy lehetetlen meghatottság nélkül olvasnunk. Emlékezteti a császárt arra, hogy a dúsgazdag Magyarországot csak az ő felszólítására és iránta tartozó gyermeki engedelmessége jeléül engedte át Ferdinándnak, «sőt, mit soha még egy királyné sem tett», még azt is átadta, a mit neki jegyajándékul biztosított az ország, csakhogy ő Felsége minden akadály nélkül birhassa Magyarországot. Azt remélte, hogy majd a római király is «szintoly nagylelkű leend irányában, a minő nagy szívességet ő tanusított iránta», s még sem teljesíté egészen, a mit a fejérvári szerződésben fogadott. Herczegségeinek még 9000 frtnyi készpénz jövedelme sincs, és még adómentességüket sem adja meg Ferdinánd, azzal mentegetvén magát, hogy majd a többi sléziai herczegek is hasonlót kívánnának. Csakhogy őt, Izabellát, nem lehet a többiekhez mérni, mert «ő egy országot eresztett a király kezére, mások ellenben semmit sem adtak birtokaikért».*
nem mond újat, csak már ismert sérelmeit sorolja fel, de teszi ezt olyan hangon és szavakkal, hogy lehetetlen meghatottság nélkül olvasnunk. Emlékezteti a császárt arra, hogy a dúsgazdag Magyarországot csak az ő felszólítására és iránta tartozó gyermeki engedelmessége jeléül engedte át Ferdinándnak, «sőt, mit soha még egy királyné sem tett», még azt is átadta, a mit neki jegyajándékul biztosított az ország, csakhogy ő Felsége minden akadály nélkül birhassa Magyarországot. Azt remélte, hogy majd a római király is «szintoly nagylelkű leend irányában, a minő nagy szívességet ő tanusított iránta», s még sem teljesíté egészen, a mit a fejérvári szerződésben fogadott. Herczegségeinek még 9000 frtnyi készpénz jövedelme sincs, és még adómentességüket sem adja meg Ferdinánd, azzal mentegetvén magát, hogy majd a többi sléziai herczegek is hasonlót kívánnának. Csakhogy őt, Izabellát, nem lehet a többiekhez mérni, mert «ő egy országot eresztett a király kezére, mások ellenben semmit sem adtak birtokaikért».*
Ferdinánd Izabellához, 1553 augusztus 16-ról; Történeti Lapok, I. évf. 742. l.
A memoriale szövege: Brüsszeli okmánytár, III. k. 26–27. l. Utána Huber, id. m. 29. l. és magyarul Horváth Mihály Történelmi zsebkönyvében, 478. l.
115. Castaldo János Alfonz aláírása.*
Castaldo János Alfonz aláírása (374. l.) Bécsből, 1558 november 25-ikén Nádasdy Tamás nádorhoz írt leveléről; az országos levéltárban levő Nádasdy-levéltár C betűs I. csomagjában. Olvasása: Gio[vanni] Alfonso Castaldo.
Izabella elégedetlen lelki állapotának igen jellemző további példája amaz érdekes párbeszéd is, melyet ugyanez időben folytatott Castaldo tábornok unokaöcscsével, Castaldo János Alfonzzal, ki szintén a krakói lakodalomról útazott hozzá, hogy megtudja, mi járatban volt nála nemrég Zarkiban a török és moldvai követ. Az özvegy királynét, a ki közben (szeptember közepén) kicsiny kíséretével elhagyta Wielunt, a furfangos olasz lovag végre hetednapra érte utól Piotrków közelében, hol Ferdinánd nevében intézett kérdéseire emígy felelt neki: Azért tartózkodik a lengyel király birodalmában, mivel sléziai birtokain nincs tetszése szerinti lakása, a milyet pl. Piotrkówon fog látni Castaldo, s legalább megszabadul a boroszlói püspök durvaságaitól, mert ő nincs hozzá szokva, hogy neki olyan alacsony emberek parancsoljanak. Csekély jövedelme is arra készteti, miként azt a császár követének is elmondta. Következő nap határozottabban lépett fel az ifjú Castaldo, intvén Izabellát, hogy hagyjon fel a fondorkodással, a minek sikeréhez milliók kellenek, s ne bízzék a hűtlen törökben, a ki magának akarja megtartani Erdélyt, mint előbb Budát, s az ő nevét csak ürűgyül használja. A szultán egyéb ígéreteiben se bízakodjék, ha pedig Buda visszaadásában hisz, «akkor hiheti azt is, hogy a Duna megfordul s Konstantinápolyból Lengyelországba folyand». Inkább forduljon teljes bízalommal Ferdinándhoz, a ki neki s fiának valóságos atyja, s ne feledje, hogy az Erdélyt nem is annyira tőle, a «ki onnan szabadulni óhajtott», mint György baráttól szerezte meg. De Izabellát az olasz lovag szavai se meg nem nyugtatták, se meg nem félemlíték. Újra panaszkodni kezdett Ferdinánd bíztosaira, kik legutóbb még azt is kívánták tőle, hogy bocsássa el udvarából magyarjait, «s fia magyarul többé ne beszéljen». Pedig jobb lenne, ha valahára megküldenék Kassán hagyott ágyúit, s küldene a király ismét abból a tavalyi borból, melylyel eddig néhányszor meglepte!
Castaldo azzal a benyomással búcsúzott a királynétól, hogy azért húzódott Piotrkówra, mivel az egyaránt alkalmas hely arra, hogy onnan akár Magyarországba, akár Moldovába jusson. S habár a látszat csakugyan ezt mutatta, Izabella reménysége nem teljesült és kilátásai sem voltak kecsegtetők. Petrovics meg sem kisérelhette Várad ostromlását, s midőn a török segítséggel s a fölkelő nemesekkel elvonúlt az üldözők elől, a király csapatainak ügyes vezérei: Tahy Ferencz és Zabergyei Mátyás, a katonás váradi püspök (1553 október 3-ikán) Derecske táján megverték és seregét átűzték a Tiszán,* úgy hogy ő maga is alig menekült Munkácsra. Ugyanekkor elveszett Kereki vára is, melyet egy heti ostrom után Ártándy kegyelemre megadott.* Így a felkelők szétszórattak, a Bethlen várába szorult erdélyi nemesek nemsokára kényszerültek kapitulálni, a szeptember végén Erdélybe nyomult moldvai és havasalföldi seregek eredmény nélkül húzódtak vissza, s a perzsiai hadi vállalatával elfoglalt török kellően nem támogathatta ügyét. De azért a királyné bízott benne és méltán. A szultán jóakaratának őszinteségében nem is lehetett oka kételkednie. Többször ismételte követei útján, hogy Ferdinándnak egyetlen darab követ s még egy tele maroknyi földet sem enged át Erdélyből, melyet – atyja iránti kegyeletből is – János király fiának adott és felteszi Ferdinándról is, hogy ez ország birtoka iránt minden reményről lemondott és katonáit onnan visszahívja. Ügyük lelkes támogatását, s főleg, hogy azt a portán állandóan szőnyegen tarták, Izabella és fia azonban nemcsak a szultán jóakaratának s a politikai helyzet kedvezőségének köszönhette, hanem még talán ama véletlen előnynek is, hogy Ibrahim bég, a szultán főtanácsadója, lengyel származású volt. A fajrokonság vérlüktetése irányítja ez eredetileg Strasz nevű török diplomata működését, a ki ifjú karában a lengyel földön portyázó tatárok fogságába került s aztán a törökök közt nőve fel, maga is törökké lett.
Bunyitay Vincze, A váradi püspökség története, I. k. 415. l.
Dr. Karácsonyi János, az Ártándyakról írt id. értekezésében.
A sok biztatásra az erdélyi rendek is megemberelték magukat. Az év őszén tisztes követséget menesztettek a portára, az ország nevében könyörögve, hogy mivel János király fia távozása óta iszonyú sokat szenvedtek, adja nekik őt urokul, mert hívek lesznek hozzá mindvégig s kiűzik a németeket, kik alatt annyit tűrtek, hogy most még azok is bánják tettüket, a kik őket behozták, s a király fiát külföldre juttatták. A szultán megtekintvén a kis király hűségét és atyja szolgálatait, teljesíteni ígérte kérésüket, s egyszersmind a lengyel királyt is felszólítá, hogy sietve küldje be Erdélyországba unokaöcscsét, a míg fel nem szaporodik ott nagyon az ellenség.
E mozgalmak és események felől Ferdinánd idejében értesült sztambuli követei: Verancsicsék jelentéseiből. S hogy Izabellát veszélyes szándéka megvalósításában feltartsa, Gregoriánczi Pál zágrábi és győri püspök, s a már nála járt sléziai Logau Mátyás schweidnitzi és jaueri kapitány személyében tél idején újabb biztosokat küldött hozzá – alkudozni.
