III.
III.
Nagy Lajos nápolyi hadjárata. – Nápolyi Johanna pere. – A nápolyi háború. – A politikai helyzet Magyarországon. – Keszei szerepe. – Hadjárat a litvánok ellen.
A magyar Anjouk királyi házának az örökösödési pragmatika értelmében teljes joga volt a nápolyi trónra. I. Károly magyar király ugyanis elsőszülött és egyetlen fia volt Martell Károlynak, ki trónörökös korában meghalt. Hogy még sem ő lett a király Szicziliában, hanem Róbert nagybátyja, megfejthető abból, mert Sziczilia is, de főleg Magyarország, melynek trónját I. Károly követelte, a XIV. század elején egész embert igényelt királyául. Miután azonban Magyarországon a rend helyreállott, a trón megszilárdult, s Erzsébet királyné több fiúval ajándékozta meg férjét: I. Károly jogigényeit érvényesíteni annál inkább törekedett, minthogy Róbertnek Sziczilia királyának fiutóda még atyja életében elhunyt és csak két leányt hagyott maga után Giovannát (kit Johannának is nevezünk) és Máriát. E fölött ismételve összekülönböztek a magyar és szicziliai udvarok, kivált mert Róbert király öccsei és kisöccsei, a tarantói és durazzói herczegek is vágytak a trónra. Végre abban egyeztek meg, hogy I. Károly magyar király fiai feleségül veszik Róbert nápolyi király unokáit, Giovannát és Máriát, első sorban András herczeg Giovannát, és oly szerződést kötöttek, mely mindenképpen biztosítani látszott a magyar királyfiak szicziliai trónöröklését. Azonban e gondos előrelátást kijátszotta a rideg való. Máriát, az ifjabbik herczegnőt, alattomos úton feleségül vette Durazzói Károly herczeg, Andrást pedig felesége, Giovanna bűnrészessége mellett meggyilkolták Aversában.*
Fuere, úgymond a nagy Muratori (Rerum Italicarum Scriptores XII., 547.), qui Johannam de hujusmodi crímine pur gare conati sunt; sed illi judicio meo Aethiopem lavandum ac dealbandum suscepere.
13. NÁPOLYI JOHANNA.*
Nápolyi Johanna arczképe (28. l.) Hahn Antal másolata Giottonak a nápolyi Incoronata-templomban őrzött festményéről. V. ö. Áldásy: «Alsáni Bálint» cz. művében közölt képpel.
Ez volt oka Nagy Lajos király kettős nápolyi hadjáratának. Mindakét hadjárata sikerült. Az elsőben Nagy Lajos szinte kardcsapás nélkül elfoglalta Apuliát, a nép ujjongva fogadta, Giovanna és Tarantoi Lajos pedig Avignonba menekülének. Nagy Lajosban merész tervek fogantak meg, noha kisöccse András király utószülött fia részére tartotta Nápolyt. Ezért itéltette halálra a cselszövő Durazzói Károlyt és küldötte foglyokul a nápolyi többi királyi herczegeket Visegrádra, András kisded fiával együtt, ki azonban nagyanyja, özvegy Erzsébet királyné gondos ápolása daczára nem sokára meghalt. Hanem a fekete halál, mely szörnyen dúlt seregében, Nagy Lajost magát is menekülni késztette Nápolyból, azonképpen Wolfhardt Ulrikot is, kit Nápoly védelmére visszahagyott. A király megadományozta Ulrikot, a mi annak jele, hogy viselkedése komoly kifogás alá nem esett.
14. AVIGNON.
Helyébe Lackfi István erdélyi vajdát küldötte, hogy apuliai híveit és várait megvédje. Lackfi vitézül megfelelt föladatának, mígnem a német zsoldosok megbizhatatlansága miatt kénytelen volt ő is hazájába visszatérni, hogy Nagy Lajos királyt egy második, személyes hadjáratra serkentse.
Közben Boulognei Guido biboros, a magyar király rokona is Magyarországba jött békeajánlattal VI. Kelemen pápa részéről. A békeföltételeket megállapították, és Nagy Lajos örvendezve értesítette erről a velenczei köztársaságot. Hanem a föltételek papiroson maradtak és Nagy Lajost a magyar fegyverek becsülete kénytelenítette, hogy másodszor is Apuliába induljon. Zászlait győzelem koszorúzta ekkor is; számos várat, hosszabb vívás után Aversát, Nápolyt is elfoglalta. A szicziliai királyi pár Gaetába menekült. S íme ekkor, miután másodszor is ura lett Szicziliának, fölhagyott a háborúskodással, betért Rómába a jubileumos búcsúra s aztán, még az ősz elején, hazajött Magyarországba «Lajos Magyarország, Jeruzsálem és Sziczilia királya», a mint magát az időben czímezte.
Miképpen okoljuk meg ezen elhatározását?
Úgy látszik, a pénz is, a harczi kedv is fogyatékán vala. Erre vall, hogy midőn Nagy Lajos elbocsátotta idegen zsoldosait, megigérte nekik, hogy hazulról küldi meg elmaradt béröket; továbbá, hogy az egy Lackfi Andráson kívül mindenki fázott attól, hogy mint urának, királyának helytartója maradjon vissza a szicziliai királyságban. Ám a pénzhiány nagyon súlyosan aligha volt érezhető, minthogy Nagy Lajos a következő 1351. esztendőben ismét hadat járt, és költségeset a litvánok ellen; Lackfi András harczi kedve pedig megállotta a sarat, a vele maradt hadi nép mintegy két évig tartotta még magát Szicziliában és nem egy vitéz tettet követett el. Mindamellett Nagy Lajos mégis lemondott nápolyi foglalásairól, visszahívta seregét, és a kinek eddig minden szavát füle mögé eresztette, VI. Kelemen pápára bízta a szicziliai kérdés megoldását, melyről tudta, hogy a bűnös Giovanna javára fog elintéződni.
Másutt kell tehát keresni ezen nem rögtönös, mert hosszabb megfontolás után megfogamzott elhatározása okát: a megváltozott politikai helyzetben tudniillik, és a magyar nemzet hazafias gondolkozásában, mely más irányt szabott, más föladatot tűzött ki politikai és harczvágyó tevékenységének.
15. NÁPOLY.*
Nápoly (31. l.) Székely Árpád rajza.
A nápolyi háború, mióta a meggyilkolt András király utószülött fia elhunyt, István úr a király öccse pedig uralkodásra Nápolyban nem vágyott, czéltalan volt, hisz annyiszor hangoztatott indító oka, a vérboszú többé-kevésbbé kielégítést nyert. Nagyobb sikerre, hogy például Nagy Lajos Szicziliának ura maradhasson, a hadjárat netáni folytatása kilátást nem nyújtott, minthogy a járvány és a háború borzalmaitól megcsömörlött déli olasz nép nem volt politikai tényező. A kik pedig politikai tényezők valának: a pápa nem hagyhatta cserben Giovanna királynőt, már csak azért sem, mert ellenkezett fölfogásával, hogy oly hatalom, mint Magyarország királya uralkodják Nápolyban; Velencze se nyughatott meg abban, hogy háta mögött is a magyar király fenyegesse; a római (mondjuk: német) császárnak és a többi olasz fejedelmeknek is volt szava e kérdéshez, melyet eddig ugyan fenyegetőleg nem hangoztattak, de e jóindulat hosszú tartalmú nem lehetett. A mi pedig a legsúlyosabban esett a latba, hogy épp ez időn Lengyelország nagy veszedelemben forgott: a litvánok, tatárok és oroszok folytonosan fenyegették, megrohanták és prédálták. Ez aggságba ejtette Erzsébet anyakirálynét, Kázmér lengyel király nénjét, a magyar politika legfőbb irányzóját, ki Lengyelországot a maga és fia örökének tekintette. Lengyelországon pedig csak a magyarság fegyveres segedelme és a pápa kedvezése segíthetett, és hozzá tehetjük segített is. Ez okon kellett tehát lemondani Szicziliáról és békét kötni a pápa óhajtásához képest.
Ezen politikai irányváltozásnak főtámaszai a magyar hazafiak, első sorban (már a pápa iránt való tekintetből is) a főpapok és a szabadsága élvezetében anyagilag is gyarapodó nemesség vala. Czéljok a királyság hatalma izmosításában, a magyar szabadság biztosításában, az ország integritásának helyreállításában és, a mi akkor az ország egységét jelentette, a nem katholikus országlakók megtérítésében, a nyugati kereszténység terjesztésében összpontosult.
16. VELENCZE.*
Velencze (33. l.) Jacopo de Barbari fametszete után.
Eredménye ez igyekezeteknek Galiczia, Lodoméria, Dalmáczia, Bosnya és Kúnország visszaszerzése, a szerbek, oláhok és bolgárok meghódolása, az aranybullának nevezett szabadságlevél megújítása, a honvédelemnek szilárd alapokra való állítása, az országban lakó kúnok, jászok és tatárok megtérítése és megmagyarítása, az ország békéjének biztosítása, a jólét gyarapodása, a magyar király és magyar nemzet európai tekintélyének terjedése.
Hogy Keszei Miklósnak, mint királyi kanezellárnak, zágrábi püspöknek, kalocsai, utóbb esztergami érseknek, a királyi tanács egyik fő-főemberének, a király, királyné, pápa és nemesség bizalmasának mindezen czélok kitűzésében, előmozdításában és sikeres elérésében tetemes része volt, az nem csupán állásának természetéből következik, de bebizonyítható történeti adatokból is, melyeket – a mennyire lehet – korrendben, a hol szükséges csoportosítva tárunk föl.
17. III. KÁZMÉR EZÜST GARASA.*
III. Kázmér ezüst garasa (34. l.) a Millennaris történet III. kötetéből.
Nagy Lajos király 1351 július 11-ikén jelenté a pápának: minthogy országában és annak szomszédságában hitetlen és félhitű kúnok, jászok (philistei) és tatárok telepedtek le, kiket ő megtéríteni, megkereszteltetni, részökre templomokat és plebániákat építeni és javadalmazni óhajt, erre, valamint hogy az alapítandó hitközségek a kalocsai vagy más egyházmegyéhez csatoltassanak, engedelmet kér. Esedezik továbbá, mivel a nevezett hitetleneket a megtéréstől kivált a püspöknek, főesperesnek és lelkésznek adandó dézsma tartja vissza, ez alól fölmentessenek. A pápa a király szándékát nemcsak helyeselte, de biztosául, ki nevében ez ügyet rendezze, a király óhajtásához képest, egyebek közt megbízta Miklósunkat is. – Mint V. Orbán pápa 1364. február 28-ikán kelt leveléből alkalmilag értesülünk, a kúnok megtérése hamarosan és teljesen sikerült, nagyrészök a váczi egyházmegyébe kebeleztetett, és hogy a hitben híven kitartottak.* A miről, valamint hogy a jászok, kúnok és tatárok megmagyarosodtak, a magyar nemzet hű fiai lettek és maradtak mind e napig, hazánk évlapjai fényes tanúságot tesznek.
Supplic. Clem. VI. a. X, f. 67. – Theiner, Hung. I., 797. II., 59.
Viszont VI. Kelemen pápának szintén volt kérése Nagy Lajos királyhoz (1351 augusztus 1.), melynek istápolására Keszei Miklóst is fölhívta. Előadjuk ez esetet, mely a Lackfi András vajda és királyi helytartó parancsa alatt álló apuliai magyar hadi nép érdeméül irandó föl. E magyar hadak, mint a pápa irja, «valamely esetlegesen keletkezett összetűzés alkalmával» foglyul ejtették Sanseverino Roger tricariai grófot. Kéri tehát szabadon bocsátását. A pápa megkereséséhez képest Keszei Miklós, valószinüleg Lackfi András is közbejárt a királynál, ki a fogoly szabadon bocsátását elrendelte, a mint erről VI. Kelemen pápának Keszei Miklóshoz 1352 február 13-ikán intézett hálaadó soraiból értesülünk.*
Theiner, Hung., I., 799., 811.
Ugyanekkor (1352 februárius 5-ikén) Miklós zágrábi püspököt más tisztesség is érte, mely a pápa nagyrabecsülésének és különös bizalmának jele. Megköttetvén ugyanis a béke Szicziliára nézve a pápa és a magyar király közt, Nagy Lajos azért folyamodott, hogy ő, a főpapok, papok és szerzetesek, minden rangú és rendű világiak, kik a Sziczilia elleni támadásban fegyverrel vagy tanácscsal részt vőnek, pápai föloldozást nyerjenek mindazon egyházi és világi büntetések alól, melyekkel a pápák rendeletei azokat sújtják, kik Szicziliára törnek. A pápa megadta ezen engedelmet; megbízta Garai János veszprémi püspököt, ki a békét mint Nagy Lajos király meghatalmazottja megkötötte, nemkülönben Miklósunkat, hogy a föloldozást azoknak, kik azt kérik és esküvel fogadják, hogy Sziczilia békéjét ezentúl zavarni nem fogják, az apostoli szentszék nevében megadhassák.*
Theiner, Hung., I., 806.
Közben (1351 június, július, augusztus) Nagy Lajos király személyesen hatalmas sereget vezetett Kázmér lengyel király segítségére a lithvánok ellen. A hadjárat, melynek részleteit már megirtam,* győzelmesen végződött. Nagy Lajos elfoglalta Galicziát és Lodomeriát és mélyen behatolt a litvánok birodalmába, mire Kieystut, a litvánok főfejedelme, alázatosan, de nem igazán békéért esedezett. A békét Kont Miklós közvetítésével 1351 augusztus 15-ikén megkötötték. A litvánok fejedelmei esküvel fogadták,* hogy ők és minden népeik megkeresztelkednek, valahányszor kívántatik saját költségökön a magyar király hadába szállanak, püspökségeket alapítanak országaikban, kölcsönösen szabad kereskedést biztosítanak, Kieystut pedig Budáig kiséri Nagy Lajos királyt s ott megkeresztelkedik. – Három napig csakugyan kísérte is a magyar tábort, de aztán hűtlenül megszökött.*
Nagy Lajos, 265. és köv. lapok.
Az érdekes esküformát, az eskütételnél jelenlevő Sterneck (Sternegge) vitéz elbeszélése után, mely a magyar János barát előadását megerősíti, leirta Diesenhofen (ap. Böhmer, fontes rer. Germ. IV., 82.) is, és gúnyosan, de jellemzőleg hozzáteszi: Íme az emberek megtérítésének új módja! (A német lovagrend térítési módszerét még különösebbnek találhatta volna.) Előbb a hitre nem kényszerítettek és szabadon tért meg mindenki. Most azonban – meglehet – elnézi Isten, hogy kiket az ő félelme nem tart vissza a gonosztól, azt legalább a világi fegyelem korlátozza. És mert a papság áhitata hanyatlott, a világiak buzgósága gyarapszik annyira, hogy karddal és fütykössel hirdetik a pogányoknak a hitet sat.
Ismételte ez álnokságot 1358-ban, mint azt Rebdorf (Böhmer, Fontes IV. 544.) előadja: Litvánia pogány királya 1358 július havában testvérét küldé IV. Károly császárhoz Nürnbergbe, jelentvén, hogy ő és országa megtér a keresztény hitre és megkeresztelkedik. Ez okon a császár a prágai érseket, a németrend nagymesterét és másokat Litvániába küldötte. A király ezeknek megfogadta, hogy karácsonyra Boroszlóba jön, s ott megkeresztelkedik. A császár nagy díszszel megérkezék a mondott városban, azonban a litván király nem jött, hanem a következő üzenetet küldötte: Ő csak az esetre szándékozik megkeresztelkedni, ha a földet, melyet ő és elei bírtak Poroszországban a német rend neki visszaadja. Mire a császár eredménytelenül távozott Boroszlóból.
Igen röstellette a fölsülést Nagy Lajos király és elhatározta, hogy a jövő év, 1352 elején legott új hadjáratot indít a litvánok ellen és megbosszulja Kieystut álnokságát. Úgy látszik, ezen elhatározása – három év alatt immár a harmadik nagy költséggel járó hadjárat! – nem csekély gondot okozott neki.
Részt vett-e Keszei Miklós személyesen a litván hadjáratban? annak nyomát mindeddig fölfödözni nem tudtam; sőt, minthogy Nagy Lajos távollétében anyja uralkodott az országban, valószínű, hogy a nádor és kanczellár az ő rendelkezésére visszamaradtak. Azt azonban kétségbe vonni nem lehet, hogy a király gondját a jövő évi hadi készültségre nézve Keszei Miklós oszlatta szét.
Nagy Lajos király eddigi nagyobb hadjáratai (Zára fölszabadítására, Nápolyba, Litvániába, és ezekhez számították Erzsébet anyakirályné nápolyi és római útját) külső sikert igen, de számbavehető eredményt nem mutattak föl, noha tömérdek költségébe kerültek úgy az államnak, mint egyeseknek. És habár Nagy Lajos bőkezűen jutalmazta a neki tett szolgálatokat, a főurak közül, kik saját költségükön állították ki zászlóaljaikat, anyagilag nem egy megrokkant, a vitézlő köznemesség pedig, mely kedvét lelte a hadviselésben, szívesen szolgálta hazáját és szeretett királyát, szintén nem győzte már annak költségeit, hisz három ló meg egy csatlós kellett legalább egy-egy jól fölkészült vitézhez, melyek fölszerelése, ellátása és zsoldja fölülmúlta a közbirtokos nemes átlagos jövedelmét, és megjegyzendő, hogy ez alkalommal voltaképpen nem is tartozott vele, minthogy a király hadai az országon kívül jártak.
Már most, hogy a második, 1352. évi litván hadjárathoz a szükséges előkészületek megtörténjenek, gondoskodni kellett, hogy illő kedvezéssel a nemzet harczi kedvét és áldozatkészségét emeljék, méltányos törvényekkel kiadásait apasszák és jövedelmeit fokozzák. – Nem állítom, hogy az eszmét mindehhez Keszei Miklós adta, hisz ő csak egyik tagja volt azon hazafias szövetkezetnek, ma azt mondanók: miniszteriumnak, mely czélul tűzte a királyi tekintély izmosodását, a haza fölvirulását s a nemzet boldogulását; hanem minthogy ő adta ki róla a királyi levelet, mint az ország egyik főméltósága, a kanczellár, ő szerkesztette annak gyönyörű bevezetését és befejezését, nemkülönben a hozzáadott czikkelyeket, melyek közvetlen, gyakorlati haszna szembeötlő: kellett, hogy benne éljen az eszme a legvilágosabban; értem az aranybulla megújítását és fölöttébb hasznos módosításokkal való kibővítését, melyekről a következő fejezetben értekezünk.
