IV.
IV.
Az 1351-iki országgyűlésen hozott törvény oklevele. – Magyarázata.
Nagy Lajos 1351 deczember elejére országgyűlést hirdetett, valószínüleg Budára, melyről mindent, a mit tudunk, magából ezen országgyűlésen hozott törvény okleveléből tudjuk, a miért annak főbb részeit adnunk kell annál inkább, minthogy az «őszinteség, mely ezen oklevél minden sorában nyilvánul, az a magasztaló elismerés, melylyel a király nemzetét elhalmozza, az a méltányos hang és modor, mely az egész okmányon végig vonul, azt legbecsesebb történeti emlékeink egyikévé teszi», és magasztalja szerzőjét, Keszei Miklóst, ki a király ajkára adja, hogy «igaz feláldozó hűséget csak szabad nemzet kebelében találhat a királyi hatalom, s a fejedelmek dicsőségének legbiztosabb alapja a nemzetek szabadsága».*
Ferdinándy Gejza: Az aranybulla, 118. lap, megjegyezvén, hogy ez akadémiai jutalmat nyert művet sokban követem, nevezetesen fordításait fölhasználom.
Maga az okirat így szól:
«Lajos, Isten kegyelméből Magyar-, Dalmát-, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galiczia, Lodoméria, Kún- és Bolgárország királya, salernoi herczeg és a szent Angyal-hegyének, ura – Krisztus minden híveinek, a jelenlevőknek épp úgy, mint azoknak, kik a jövőben fogják a jelen följegyzését bírni, üdvöt Abban, ki a királyoknak ad üdvöt, boldog uralkodást és diadalmas győzelmet.
«A királyi méltóság trónja és hatalma akkor nyugszik szilárd alapokon, ha bölcs előrelátással gondoskodva van az alattvalók nyugalmáról és békességéről, és ha azok szabadságokkal jutalmaztatnak meg, sőt a már jámbor emlékű királyok által létesített szabadságok szabályozása és megerősítése által is kedvöket keressük. Mert az ő hűségök akkor fogja az ész és természet törvényeiben találni forrásait, s akkor lesz rendíthetetlen, ha a fejedelem jóakarata az országlakókkal szemben megnyilatkozván, az alattvalókkal úgy összeforr, hogy hűségök ereje mindaddig nem lankad, míg ki nem alszik belőlük az élet szikrája.»
Keszei Miklós kanczellár ezen arengában vagyis bevezetésben megkapóan jellemzi a viszonyt, mely Nagy Lajos király és népe közt fennállott, egyúttal bepillantást enged saját államférfiúi bölcseségébe, midőn első sorban a nemzet és király kölcsönös, legnemesb érzelmeit hangsúlyozza. Aztán folytatja:
«Ennélfogva adjuk tudtára mindeneknek, hogy országunk főpapjai, főurai, nemkülönben előkelői és nemesei gyülekezete (cetus) és egyetemének képviselői (universitatis ydempnitas) megjelenvén királyi színünk előtt, és emlékünkbe hozván, elősorolván hű szolgálataik fényes érdemeit, melyeket mind a mi saját, mind országunk ügyeiben, úgy jó mint rossz napjainkban, a legnagyobb hűséggel s mintegy vallásos buzgalommal tanusítottak irántunk; fölmutatták előttünk Magyarország hajdan dicsőséges királyának, III. Béla fiának, II. András úrnak, a mi jámbor emlékű elődünknek és ősünknek arany pecséttel megerősített jeles alakú levelét, melyben – a mint ezt az oklevél mondotta – szent István, a magyar nemzet királya s apostola által részökre létesített szabadságai foglaltatnak, hogy azokat erősítsük meg és újítsuk föl.»
Világos az oklevél e szakaszából, hogy az aranybulla megújítása az országgyűlés előterjesztésére és – úgy látszik – főleg a jobb módú (előkelő) nemesség kívánságára történt. Innen van, hogy nem új szabadságokat kérnek a nemes urak, ez időtől fogva a nemzet, hanem a legrégiebbeket, melyek állítólag szent Istvántól eredtek. Ezen körülmény is Keszei Miklósra, ki szintén nem főúri családból származott, az ő szerzőségére vall.
«Egyértelműleg alázatosan könyörögvén fölségünknek, – folytatja a király levele, – hogy azokat elfogadván, helyeselvén és jóváhagyván, és jelen levelünkben szóról szóra átírván, összes szabadságaikkal egyetemben, mely azokban kifejezésre jut (kivevén az alább említendő egyetlen czikkelyt), megerősíteni s az említett oklevélben kifejezett ugyanazon szabadságokat királyi kegyelmünkből és tekintélyünkkel jeles alakú levelünkkel fölújítván akként méltóztassunk állandósítani, hogy azoknak ők mindörökké örvendhessenek és velök élhessenek.»
Ezután következik II. András király aranybullája betüről betüre a bevezetéssel és záradékkal együtt, s a következő megerősítéssel:
«Mi tehát országunk említett főpapjai, főurai, előkelői és nemesei kérelmének meghallgatására királyi kedvezéssel hajlandók levén, és figyelembe vevén és megemlékezvén hű engedelmességökről és őszinte kedvkeresésökről, melyekkel a mi és országunk minden ügyeiben, jó és rossz napjainkban, különösen pedig mikor a mi kedves testvérünknek, Jeruzsálem és Sziczilia boldog emlékezetű királyának, kinek kegyetlen meggyilkoltatása majdnem az egész világ fölháborodását idézte elő, ártatlan vérének kiontását akartuk megboszúlni, velünk Szicziliába jövén, és magokat a szerencse változatainak és személyök veszélyeztetésének törhetetlen hűséggel és rettenthetetlen bátorsággal kitevén, fölségünknek kedvét keresni és magokat előttünk kedvesekké tenni igyekeztek: óhajtásukat mintegy megelőzni és kedvöket tölteni akarván, hogy őket a hűség hasonló műveire és önfeláldozásra serkentsük, II. András királynak, a mi kedves ősünknek és elődünknek arany pecsétjével megerősített, minden gyanútól ment oklevelét jelen levelünkben szóról szóra átirván, az abban kifejezett összes szabadságokkal együtt elfogadjuk, helyben hagyjuk és megerősítjük.»
MARBURG LÁTKÉPE.*
Marburg látképe (41. l.) és A marburgi szent Erzsébet-kápolna romjait (49. l.) ábrázoló kép dúcza erdeti fényképfelvétel után Weinwurm Antal czinkografiai műintézetében készült.
Keszei Miklós a fősulyt gyöngéden a király hálájára teszi, a miért a nemzet nápolyi hadjárataiban teljes odaadással szolgálta, mintha ez volna egyedüli indító oka, hogy a nemzet óhajtását mintegy megelőzte. Van ebben egy kevés szépítés. Csaknem másfél éve, hogy Nagy Lajos elhagyta a nápolyi háború színhelyét seregestül, tehát kissé későcskén gondolt a nemzetnek tartozó hálájára! Nem szándékozom Nagy Lajos érdemeiből egy szemernyit is levonni; talán nem is oly simán ment az aranybulla megújítása, mint az a Keszei szerkesztette levélből kitetszik; Nagy Lajos bölcs és igazságos uralkodása alatt talán nem is volt szükség az aranybullában foglalt ősi szokásból eredő ősi jogok és szabadságok biztosítására: ám annál nagyobb szükség volt arra, hogy új alapot nyerjen a honvédelem, hogy a vitézlő rend terhein könnyítsenek, birtokát az ősiség helyreállításával megóvják és a hadi adó behozatalával szolgálatra mindinkább képessé tegyék. Ebben találom Nagy Lajos 1351. évi törvényczikkeinek főjelentőségét; ebben a király, Keszei Miklós és társai bölcseségét, hogy az aranybulla hátán a vitézlő rend, a nemesség, a nemzet jogait és az azokkal járó kötelességeit megszabták.
18. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ TITKOS PECSÉTJE.*
Erzsébet királyné titkos pecsétjét (41. l.) Károlyi Árpád szives közvetítésével Stein Lajos rajzolta le 1358. május 27-ikén kelt oklevélről (Bécsi állami levéltár).
Keressük és megtaláljuk jelen állításunk bizonyítékait magában a mondott törvényben, legelőbb ott, a hol Nagy Lajos az aranybullát megerősíté, «kivéve csupán az egy fönemlített czikkelyt, melyet – úgymond – azon kiváltságból kizárunk, azt tudniillik, hogy a fiörökös nélkül elhalt nemesek birtokaikat akár életökben, akár halál esetén az egyháznak vagy másoknak adhassák, vagy elidegeníthetik. Sőt inkább annak tevéséhez egyáltalán ne legyen joguk, hanem birtokaik jog szerint, kizárólag és egyszerűen és bárminő ellenmondás nélkül háromoljanak testvéreikre és nemzetségökre».
A birtokban feküdt a nemes embernek, mint a király jobbágyának és a szent korona tagjának honvédelmi kötelezettsége. A kinek része volt a haza földében, azt azon kötelezettség is terhelte, hogy a hazát védelmezze.* Midőn tehát az ősiséget az 1351-ik évi törvény fönti czikkelyében visszaállította.* Nagy Lajos, azt akarta elérni vele, hogy oly kezekbe, például a papok vagy szerzetesekébe, kik a kánonjogra hivatkozva, kibújni iparkodtak a védkötelezettség terhe alól, annál kevésbbé kerüljenek az ország birtokrészei, minthogy az egyháznak már volt bőven birtoka, a papság föntartására pedig főleg a tized rendeltetett.
Példák Nagy Lajos király ezen kori adományaiból: 1353 május 14-ikén Bakonyán három eke földet adományoz azzal, hogy a nevezett birtokról egy pánczélos vitéz tartozzék a királyi hadban, a király zászlója alatt szolgálni; 1355 július 30-ikán ismét három eke földet ad azon kikötéssel, hogy két fegyveres ember Liptó várának háború idején hű szolgálatot teljesítsen; továbbá Benkházán egy telket s egy malmot ad Bölcs Miklósnak és fiainak azon föltétel mellett, hogy azok hadjárat alkalmával egy lóval szolgálni tartozzanak. (Tört. Tár, 1902. 32., 37., 45.)
Mondjuk: visszaállította, mert úgy véljük, hogy az ősiség meg volt előbb, mielőtt az aranybulla eltörülte, bizonyára akkor, midőn a nemzetségek közös birtokon éltek és közös zászló alatt szolgáltak; csakhogy erre kevés adatunk van.
Még inkább bizonyítják föntebbi állításunkat a megerősített aranybullához toldott czikkelyek némelyei. Ilyenek: A királyi adót (lucrum camerae) már I. Károly király minden egész telek után három garasban szabta meg, úgy vélem, kedvezményképpen, minthogy a szomszéd tartományokban, nevezetesen Lengyelországban kétannyit is fizettek és hozzá még termesztményeket is szedtek.* Nálunk is becsúszott itt-ott visszaélés, néhol pótlékot róttak ki és termesztményeket követeltek, a falunagyot és a nemesek szolgáit is megadóztatták, noha ezek adómentesek valának. Nagy Lajos király eltörülte mind e visszaéléseket és pontosan meghatározta az adót három garasban, melyek mindegyike kitett hat széles bécsi denárt, tizennégy garas pedig egy fertót, vagyis negyed márkát. Ezen adórendszert kiterjesztette az ország minden nemesére, nevezet szerint a Dráva- és Szávaköziekre, a Pozsega- és Valkómegyebeliekre is, mert úgy akarta, hogy a nemesek mindnyájan ugyanegy szabadságnak örvendjenek és a telekadón kívül minden más fizetségtől fölmentve legyenek, a miért a szlavonokat a menyétadó és bánzsolosmája alól* fölmentette. (Ki ne gondolna a zágrábi püspök gondos kedvezésére!) Azonfölül minden jogtalan és terhes szárazvámokat nemesek és nem nemesek javára eltörült, csak a híd- és révvám szedését hagyta meg. Eltörülte továbbá azt a némely földbirtokos által gyakorolt, igen alkalmatlan előjogot, mely szerint az utasoknak, nehogy a vámtulajdonos hasznától elessék, előirt, ha mindjárt kerülő útirányt kellett venniök: ezentúl járhatott kiki az úton, melyen akart. – Lábra kapott nálunk az a visszaélés is, hogy ha nemes ember ifjú feleségét haza vitte, a nászút minden vámhelyén egy-egy márkát kellett fizetnie. Nagy Lajos király ezt a zsarolást is eltörülte.
Czarnkovski: Sommersberg, II., 120. Dlugoss, Hist. Polon. III., 353.
Banzalusmaya (zolazina) = a bán szálláspénze váltsága.
Látjuk e törvényczikkelyekből, a következőkből is meggyőződünk róla, hogy nagy királyunk a vitézlő rend állapotát rendezni, a visszaéléseket megszüntetni s ez által anyagi jólétét biztosítani iparkodott. Még inkább kitűnik ez abból, hogy hadi adóul az úrbéri kilenczedet törvényesítette. Erre vonatkozó rendelete így szól: Mindennemű jobbágyunktól, szántóvetőktől és szőlőmívelőktől, legyenek azok szabad vagy bérfizető helységek lakói, kivévén a kulcsos városokat,* kilenczedet szedetünk mi és a királyné és meghagyjuk, hogy a főurak és nemesek hasonlóképpen mívelkedjenek; a főpapok és jobbágyokkal biró egyházi személyek, miután a tizedet beszedték, szedjék be a kilenczedet is, hogy ez által módjukban álljon nekünk hívebben szolgálniok s ekkép tisztességünk gyarapodjék.* Nagy Lajos király a legszigorúbban követelte a hadi adó beszedését. A ki – úgymond – elmulasztja a kilenczedet beszedni a maga hasznára, az ilyen törvényszegőn (a király egyenesen rebellisnek, lázadónak nevezi) majd beszedetjük mi a magunk hasznára. Nagy előnyére szolgált tehát a vitézlő rendnek e törvény, azaz mindazoknak, kik «régidőtől fogva» kötelesek valának fegyvert fogni és a király zászlai alá seregleni; úgymint «a főpapoknak, apátoknak, perjeleknek s egyéb egyházi személyeknek, nemkülönben a főuraknak, ispánoknak, várnagyoknak, nemeseknek, birtokosoknak, valamint bármely rangú és állású embereknek, kik személyenkint vagy közönségesen, lovakkal, fegyverekkel s egyéb hadhoz szükségesekkel ellátva, hadba szállani kötelesek valának», mint Nagy Lajos király levele rendeli.*
Minthogy a kulcsos városoknak falaikat kellett tatarozniok s egyébként is meg voltak taksálva.
Vagy mint Győr vármegyéhez intézett levelében mondja: hogy fölségünk mellett annál készségesebb hűséggel fölkelhessenek (assurgere valeant). Olv. a Hazai Okmányt. II., 189.
M. Tört. Tár. II., 186. – E helyen nem szabad elfelednünk, hogy Nagy Lajos a székelyek nemességét ítélettel védte meg, valamint Nagy Lajos életirója János, küküllei főesperes, azt is följegyezte róla, hogy a mily bőkezű volt a nemesség iránt, oly nagylelkűnek mutatkozott az udvarnokok és udvari szolgák iránt, kik közül sokakat fölszabadított s az ország nemesi sorába fölvétetett. (Fontes, domest. III., 191.)
Legparányibb kétségem sincs tehát arról, hogy az 1351-ik évi törvények főleg az ország hadi képessége emelését czélozták, közvetlenül a küszöbön levő litván hadjáratra, közvetve pedig, hogy Keszei Miklós és társai (a négy Miklós) föllengző tervei létesüljenek, az ország «integritása» helyreálljon s a magyar király nagy czíme, melyet jeles alakú levelei fejezetében viselt, ne legyen üres szóbeszéd.*
Mint ezt Nagy Lajos számtalanszor hangoztatta; így pl. Nosque, prout a Deo nobis iura nostra defendendi facultas attribuitur et potestas, circa reoptencionem ipsius terre ... ex antiqua consuetudine sanctorum regum, piorum nostrorum predecessorum, et consuetudine regni Hungarici approbata ... metas et confinia eiusdem regni nostri a faucibus quorumlibet rebellium rebellando ipsi regno nostro reapplicare et reannectere astricti et obligati totis nisibus inchyamus et toto posse anhelamus etc.
Szóval, az 1351-ik évi országgyűlés czélja Magyarország nagyhatalmi állásának – mint ma mondanók – megalapítása volt. Ez időtől keltezhető, a min e nagyhatalmi állás fölépült, a nemességnek mint nemzetnek tömörülése.
Hatodfélszáz esztendő múlva talán koczkáztathatunk birálatot az igyekezetről, mely Nagy Lajos királyt és hazafias tanácsosait eltöltötte, midőn a magyar birodalom «integritását» helyreállítani czélul tűzték. Ma bizony Magyarország nincs azon helyzetben, hogy külső foglalásokat magának megengedhessen; vajha bensőleg megerősödhetnék kellőkép! Napjainkban az oroszok, angolok, amerikaiak, németek, néhanapján Francziaország, Olaszország és Ausztria tesznek hasonlókat a művelt közönség kisebb-nagyobb megbotránkozására. De a XIV. században Magyarország elsőrendű hatalom volt Európában, s habár Nagy Lajos hadjáratainak 1350-ig a szerencse nem éppen kedvezett, a négy Miklós és társaik kieszelték az 1351-iki törvények által nyitját és módját annak, hogy a szerencsét a magyar fegyverekhez kössék és kivitték, a mit czélul tűztek maguknak.
A magyar hadi erő Galicziát, Lodomeriát és Dalmácziát elfoglalta; Boszniát, Moldvát, Kúnországot, Szerbiát, Bolgárországot és Havaselvét meghódolásra és a magyar főuraság megismerésére késztette, egyéb vívmányait Olasz-, Német- és Lengyelországban hallgatással mellőzvén. Csakhogy ezen fényes állapot ideig-óráig tartott. Lengyelország, Velencze, főleg a törökök léptek Magyarország örökébe. Hanem azért a magyar jogczím nem egészen veszett kárba. Magyarország apostoli királya érvényesítette azt: Galiczia és Lodomeria, a hajdani Kúnország és Lengyelország egy részével, Dalmáczia és Bosznia visszakerült az osztrák-magyar monarchiára, persze nem méltányos arányban, mert míg nekünk különös kedvezésből a kis Fiume jutott, a többi mind Ausztria kenyeres tarisznyájába hullott. Nem irigyeljük tőle, annyit őszintén mondhatunk. Talán elérkezik az idő, midőn Nagy Lajos birodalmának kiegészítő részei a magyar nemzet önzetlen barátságát és szövetségét keresni fogják.
