V.
V.
A második litván hadjárat. – Keszei kalocsai érseksége. – Erzsébet anyakirályné zarándoklása Marburgba szent Erzsébet sirjához. – A kölni és aacheni zarándoklás.
Még nem tavaszodott, midőn 1352 február 22-ikén Nagy Lajos király megindult seregével Budáról, hogy Kieystut esküszegését megfenyítse. Márczius 21-ikén Belc alatt egyesült a magyar had a lengyel király seregével a végre, hogy Belc várát elfoglalja, a mi azonban nem sikerült; mégis Kont Miklós ügyességével tisztességes egyességet kötöttek a hadviselő felek. A vár parancsnoka személyesen mutatta be hódolatát Nagy Lajos királynak és a magyar zászlót kitűzte vára ormára. Úgy látszik, hosszabb fegyverszünetet is kötöttek és Oroszország birtokát biztosították a magyar királynak, ki ezen eredménynyel haza indult seregestül és nagy viszontagságok közt husvétkor érkezett Váradra, hogy szent László sírjánál hálát adjon Istennek meneküléséért. Aztán Budára ment, a hol husvét nyolczadában (április 15-ikén) mint Galiczia és Lodomeria királya is levelet adott ki, melyben Oroszországot öccse, István úr megegyezésével nagybátyjának, Kázmér királynak engedte át olyképpen, hogy míg él, birja békességben, hanem ha fiörököst hagyna maga után, ettől a magyar állam magához válthatja Oroszországot százezer forinton; ellenben, ha magtalanul, fiörökösök nélkül múlna ki, ez esetben Oroszország, mint Magyarország jogos birtoka, Nagy Lajos király kezére kerül Lengyelországgal együtt, az eredeti kötés szerint minden váltságdíj nélkül, mely kötés csak úgy fönnáll, mint Nagy Lajosnak atyjától átszármazott azon kötelezettsége, hogy a lengyel királynak a poroszországi keresztesek és Oroszország bármely megtámadói ellen a körülményekhez képest segítséget adni köteleztetik.*
Fontes domest. III., 163. – Stadnicky, Synovie Gedimina, II., 231. – Az említett 100,000 frt úgy tetszik, váltsága leendett a hadi költségeknek, melyeket a lengyel király Oroszország visszafoglalására költött.
Nem szándékozom a lengyel királynak adott további segélyt, a tatárok ellen indított hadjáratot és a szerbek ellen folytatott háborút, melyek mind «a négy Miklós» politikai eszméinek valósítása valának, újból előadni, főleg azért nem, minthogy részletes adatok hiányában képtelen vagyok kimutatni Keszei Miklós külön részét. Pedig hogy mindezen politikai mozzanatokban a királyi udvar különös megelégedését kiérdemelte, kitűnik a bizalomból, melylyel őt a királyi család kényes belügyekben is megajándékozta; az újabb birtokadományból, melyben részesítette, nemkülönben, hogy a zágrábi püspökségről a kalocsai, utóbb esztergami érsekségre előmozdította.
Lássuk ez eseményeket közelebbről.
Az Anjou-ház egyik kiváló hívének, a Kacsics-nembeli Szécsenyi Tamás erdélyi vajdának, végül országbirónak két felesége volt. Az elsőtől két fia maradt: Mihály, az időszerint váczi, utóbb egri püspök és Miklós, köznéven Kónyamester. Második felesége Anna, Ulászló osvéczi (Auschwitz) herczegnek volt a leánya, kivel a harminczas évek eleje körül kelt egybe, mi által a királyi családdal atyafiságba jutott. Ettől is voltak gyermekei: Gáspár, László és Anna, de ezek fiatalon haltak el.
Tamás úr e második feleségének, a herczegnőnek s ekkor még élő leánykájának birtokai felét hagyta, másik fele az első házasságból eredett fiaira maradván. E rendelkezése az esztergami, székesfehérvári és óbudai káptalanok előtt történt, miről Nagy Lajos király kiváltságos levelet is adott. De mert az Anna leánykája időközben elhalt, Tamás országbirónak 1354-ben bekövetkezett elhunytával nagy pörpatvar keletkezett volna, ha Nagy Lajos király meg nem bízza Keszei Miklós püspököt, Miklós nádort és Cikó tárnokmestert, hogy a felek közt közvetítsenek. A közvetítés sikerült. Széchenyi Tamás özvegye kapott hatezer aranyforintot, százötven kanczából álló ménest és három budai házat, a miért lemondott minden igényéről és kiadott minden írást.*
Anjouk. Okmt. VII., 234. ded. 1354. szeptember 19.
Nyilván ezen nagyrabecsült szolgálata jutalmául történt, hogy Nagy Lajos király tekintetbe vevén Keszei Miklós tántoríthatatlan hűségét, melylyel iránta ernyedés nélkül viseltetett, tömérdek kedves és hasznos szolgálatait, melyeket neki s az országnak jó sorsban és balszerencsében végzett, híven ragaszkodván királyához és példáját követvén a múltban, jelenben, remélhetőleg jövendőben is, noha mindezekért sokkal többet érdemelne: a magtalanul elhalt Mákfai Bekének Nagy-Mákfa (Vasban), Oszkó, Mihálócz, Dolonya, Volkarach és Ivanócz nevű birtokait új adomány czímén ajándékozta.*
Anjouk. Okmt. VI., 381. ded. Buda, 1355 október 6. – Ez adománynak Mákfai Mákfia Pető ellenmondott, de ellenmondása eredményét nem ismerjük.
Miután pedig Laczkfi Dénes elhaltával a kalocsai érseki szék megürült, mindenek szemei Keszei Miklós zágrábi püspök felé fordultak, kit a pápa 1356 augusztus 4-ikén a kalocsai érseki székre csakugyan áthelyezett.* Ezen áthelyezés épp akkor, midőn Keszei minden tehetségével részt vett a Dalmáczia visszahódítását czélzó háborúban a velenczeiek ellen, nagy terhet rótt az új érsekre. Csak a pápai kamrának kellett nagyobb és kisebb szolgálmányok (servitia maiora et minora) czímén elődjéért 70 aranyforintot (minthogy Dénes érsek ennyivel hátralékban maradt), magáért pedig 2000 aranyforintot fizetni.*
Áldásy, Tört. Tár, 1895. évf. 264. l.
Katona, Hist. Coloc. eccl. I., 385. – Ez összegből 1357 június 18-ikán lefizetett 611 forintot, mint ezt VI. Incze pápa nyugtájából értjük. (Áldási mint föntebb.) – A servitia maiora vagy communia és minora vagy minuta szolgálmányok valának, melyeket az érsekek, püspökök és apátok fizetni tartoztak a római curiának azon alkalommal, midőn a pápa őket kinevezte vagy megerősítette. A nagyobb taksa felerészben a pápát illette, másik felében a curián jelenlevő bíborosok osztoztak. A kisebb taksa négyötödrészben a pápai tiszteket és hivatalnokokat, egy ötödrészben a bíborosok cselédjeit illette. E fizetségeket a XIII. század második felében rendezték. A rendezés alapjául a javadalmak évi jövedelme szolgált. A servitium commune az évi jövedelem egyharmadát tette ki, ha ugyan az illető többet nem ajánlott. A servitium minutum pedig egyenlő volt azon részlettel, mely egy-egy bíborosnak a servitium communeból jutott, tehát hol több, hol kevesebb, a szerint, a mint kevesebb vagy több bíboros tartózkodott a pápai curiában. A servitiumokat ritkán fizették azonnal valamely püspökség vagy apátság adományozásakor; a főpapok ekkor rendesen csak azt vállalták magukra, hogy rendesen két, pontosan megjelölt határnapon eleget tesznek fizetési kötelezettségüknek. Ha ez nem történhetett meg, az utód tartozott elődje tartozását fizetni. (Olv. Kirsch, Die Finanzverwaltung des Cardinalcollegiums, 5. l.) – Haller, Vertheilung der servitia minuta: «Quellen und Forschungen des preuss. histor. Institutes in Rom», I., 281.
Hogy ily tetemes költségek mellett – és e helyt nem csupán a pápai kamarának fizetendőket kell értenünk, mert a királynak is sokat kellett fizetni, a hadkötelezettség is töméntelent fogyasztott – teljesen kifogyott a főpap pénze, és hogy részt vevén a velenczei hadjáratban; tömérdek hadi kiadásai miatt kénytelen volt ékszereit eladni, mint ezt a fermoi püspöknek, a pápai nuncziusnak megirta,* bajos el nem hinni.
Óváry, regestái, I., 49. lap.
Dalmáczia visszahódításához kedves epizódként füződik özvegy Erzsébet királyné zarándoklása, mikoron Marburgban szent Erzsébet sírját, Kölnben a három szent királyok ereklyéit látogatásával megtisztelte, aztán Aachenben borult orczára, hogy Isten áldását a boldogságos szűz pártfogásával kérje a Dalmátországért küzdő magyar hadakra.
A MARBURGI SZENT ERZSÉBET-KÁPOLNA ROMJAI.*
Marburg látképe (41. l.) és A marburgi szent Erzsébet-kápolna romjait (49. l.) ábrázoló kép dúcza eredeti fényképfelvétel után Weinwurm Antal czinkografiai műintézetében készült.
Nagy Lajos királyunk 1356 június óta viselt háborút Velencze ellen Dalmátország visszafoglalásaért. Szövetségesei valának a császár, az osztrák herczeg, a görzi grófok, az aquiléjai patriárka, Padova ura, Verona fejedelme és több más azon vidéki főúr. A pápa is őt pártolta. Serege, melyhez számos külföldi vitéz csatlakozott, derekasan harczolt, elfoglalta Coneglianót, Asolót, Cenedát, Querót; aztán Trevisót kerítette be, hogy megostromolja, mert főleg ez oldalról szorongatta Velenczét és reméllette, hogy engedékenységre fogja bírni. De az eredmény elmaradt.
19. SZENT ERZSÉBET KOPORSÓJA MARBURGBAN.*
Szent Erzsébet koporsója Marburgban (46. l.) eredeti fényképfelvétel után.
Treviso ostroma, melyet a király maga intézett, nem haladt előre, sőt a király életét is veszély fenyegette elannyira, hogy az öreg osztrák herczeg, ki «nagyon féltette barátját», rábírta, hagyja el a tábort, kössön fegyverszünetet és jőjjön haza. E közben a Velenczében és Padovában folytatott béketárgyalások sem vezettek czélhoz. (1357 április 5-ikén.)
Hogy az ég kegyelmével a bajon segítsen, határozta el magát a magyar anyakirályné a búcsújárásra. Megbeszélte a dolgot kedves nevelt leányával, Schweidnitzi Annával, kit a császár nemrég (1353 május 28-ikán) feleségül vett Budáról, hogy ellátogat hozzá Prágába s innét a császár kiséretében együtt indulnak a szent útra.
A magyar főurak, kik Dalmácziával valának elfoglalva, fényes kisérettel nem csoportosulhattak köréje. A fényes kiséret azonban kikerült rokonaiból, a sziléziai herczegekből. Streliczi Albert, Falkenbergi I. Bolko és Albert, Opuliai II. Bolko, Troppaui János herczegek, a Piastok nemzetségéből, továbbá a Hohenlohék, Helfensteinok és Rosenbergek, összesen 700 lovassal valának körüle, ide nem számítva a császári udvar főembereit.
20. IV. KÁROLY CSÁSZÁR PECSÉTJE.*
IV. Károly császár pecsétje (50. l.) a bécsi állami levéltárban lévő eredetiről.
Útját Visegrádról, hol még 1357 április 6-ikán keltezett, Budán és Esztergamon át, az akkori biztos kereskedelmi vonalon vehette. Kakatnál (Párkány) átkelt a Dunán, aztán Udvard, Nyárhida (a mai Érsek-Újvár mellett Bánkeszi felé), Sempte, Farkashida, Nagy-Szombat, Bény (Binócz), Bükkszád, Korlátkő, Jabloncza voltak a közbeneső helyek, a honnan az út vagy Szinczén (Szenicz) vagy Sásváron (Sasvár) át az ország határára, Fehéregyházára (Holics) vezetett. Innét Brünn, Iglau, Csaszlau voltak a főállomások Prágáig. Prágából aztán Pilsenen át indult a császárné és magyar királyné Sulzbachig, a hol május 7-ikén már várta őtet IV. Károly császár. Május 10-ikén Hersbruckban, 11-ikén Nürnbergben, 12-ikén Heilsbronnban tartott éjjeli szállást a fejedelmi karaván, aztán Ansbachon, Rottenburgon, Mergentheimen, Mildenbergen, Aschaffenburgon át május 17-ikén érkezett Majna-Frankfurtba, mindenütt előzékeny vendégszeretettel fogadtatván, melyet a császár fejedelmi bőkezűséggel viszonzott.*
E császári levelek szerint állapítottuk meg az özvegy magyar királyné útirányát, melynek részletes megokolását l. a Századok 1901. évfolyamában megjelent ily czímű értekezésemben: Erzsébet királyné zarándoklása 1357-ben.
21. MAJNA-FRANKFURT LÁTKÉPE.*
Majna-Frankfurt látképe (51. l.) fénykép után készült.
Így megengedte május 18-ikán a császár a frankfurti polgármester, bírák és tanács kérelmére, hogy az ottani, maig is fönnálló szép kőhídon minden állat után egy régi denárral több hídpénzt szedhessenek.
22. A MARBURGI SZENT ERZSÉBET-TEMPLOM.*
A marburgi szent Erzsébet-templom (52. l.) és Szent Erzsébet szobra a marburgi székesegyházban (54. l.) szintén eredeti fényképfelvétele után készült.
Frankfurtból tettek a fejedelmi zarándokok kirándulást Marburgba, magyar szent Erzsébet sírjához. E kirándulás három napot igényelt. Május 18-ikán indultak el a legegyenesebb úton
Friedbergen át és még aznap megérkeztek Marburgba. Másnap a magyar királyné jelenléte alkalmából körmenetet rendeztek, melyen a szentnek ereklyéit, a maig is fönnlevő gyönyörű koporsóban, a császár, a herczegek és többi főurak a város templomaiban ünnepélyesen körülhordozták. Harmadnap ugyanazon úton, melyen megérkeztek, visszautaztak Frankfurtba.
Bevett szokás volt azon időben, hogy hasonló alkalmakkor, kivált fejedelmi személyek a szent helyeket, melyeket meglátogattak, különféle ajándékokkal tisztelték meg. Nevezet szerint idősb Erzsébetről, a magyar anyakirálynéról tudjuk, hogy drága egyházi ruhákkal, kelyhekkel, egyéb templomi szerekkel és pénzbeli alapítványokkal szokta az általa meglátogatott kegyhelyeket megajándékozni, mint ezt Rómában is tette volt. Föltehetjük, hogy Marburgban hasonlóképpen mívelkedék, minthogy szent Erzsébet védszentje vala, s ez alkalommal nagyon is könyörögve járt eléje oly fejedelmi személyek társaságában, kiknek bőkezűsége ismeretes.* – Marburgban létemkor körültekinték, találok-e valamit, a mit a magyar királynéra vonatkoztathatnék. Az egyházi ruhák romlandók és mivel jelenleg sz. Erzsébet nagyszerű egyháza protestánsok kezén van, ezek nyomát hiába kerestem. A várban elhelyezett gyűjtemények közt se találtam a csekély számmal levő egyházi szerek közt olyat, mely némi valószínűséggel Magyarországból kerülhetett volna oda. Találtam ugyan egy 1480-ból származó leltárt: der Gerede und cleinode dem heiltum ampte zu gehörende, ez azonban oly felületesen van szerkesztve s oly általános, hogy a sz. Erzsébet-templom gazdagságáról fényes tanúságot tesz ugyan, de hogy valamelyik kincs az Anjouk királyi családjától származnék, annak nyomát nem foglalja magában.
Birunk ez alkalomból két levelet IV. Károly császártól, melyek erejével a marburgi sz. Erzsébetről nevezett szegények ápolóházát, nemkülönben az ottani németrend perjelét kedvezésben részesíti.
Van mégis a templomban egy igen szép faszobor, mely szent Erzsébet nemes alakját ábrázolja, özvegyi koronás fátyollal fején, szép redőzetű palásttal, mely válláról bokájáig ér le, baljában a marburgi templom mintáját tartva, jobbjával a lábánál térdelő szegénynek alamizsnát osztva. Úgy vélem, ezt a szobrot idősb Erzsébet királyné ajándékozhatta oda. A mi engem erre a gondolatra hozott, az a palástot elborító stilizált liliomok, az Anjouk virágai. Az Árpádok ép úgy nem viseltek liliomokat, mint nem viseltek a hesszeni fejedelmek; ilyen palást tehát szent Erzsébetet se születésénél, se házasságánál fogva nem illette meg; diszítése csakis oly fejedelmi személytől eredhetett, a kinek joga volt efféle palástot viselni s azt védő szentjére ruházni; ilyenül pedig idősb Erzsébet királynét kell gondolnunk.
Frankfurtból zarándokaink Mainzba, a Rajna partjára érkeztek, hogy innen a Rajnán lefelé evezzenek Kölnig, hol május 26-ikán tartózkodának.
23. SZENT ERZSÉBET SZOBRA A MARBURGI SZÉKESEGYHÁZBAN.*
A marburgi szent Erzsébet-templom (52. l.) és Szent Erzsébet szobra a marburgi székesegyházban (54. l.) szintén eredeti fényképfelvétele után készült.
Köln fönséges egyháza, hol a napkeleti bölcsek ereklyéit egy csodálatos művű szekrényben mind maig őrzik, a kereszténységnek igen látogatott búcsúhelye volt. A magyarok ezenfölül még különösben vonzódtak ide a magyar eredetű csodatevő öltönyke miatt,* melyet ugyanott a fehér apáczáknál őriztek.
Melyről olvasd Némethy-Zubriczky: A gyermek Krisztus köntöskéje (Esztergom, 1901.) czímű értekezést.
Tudván, hogy a hajdan gazdag kölni kincstárt 1794-től fogva, a francziáktól való félelem miatt, háromszor is ládákba csomagolták s a Rajnán túlra menekültek vele s ezek nagy részét eladták, sőt beolvasztották, kevés reménynyel kutattam, ha vajjon találok-e még itt magyar eredetű emlékeket? Nem is találtam. Régi leltárak egyikében nyoma van valamely edénynek (Gefäss, ereklyetartó) szent István ereklyéivel. Ha ugyan e szent István alatt az apostoli magyar királyt kellene értenünk és nem a kereszténység első vértanúját: ez volna kutatásaim vékony eredménye.
24. A HÁROM SZENT KIRÁLY EREKLYELÁDÁJA KÖLNBEN.*
A három szent király ereklyeládája Kölnben (55. l.) Bock Fr.: «Der Kunst- und Reliquienschatz des Kölner Domes. Köln und Neusz 1870» cz. műből vétetett.
Kölnből a fejedelmi zarándokok a megyei főpap, Genepi Vilmos, kölni érsek kiséretében elindulva, közeledtek zarándoklatuk végső czélja, Aachen felé. Minthogy 1357-ben pünkösd május 28-ik napjára esett, ha tény, a mit a trieri püspökök krónikája följegyzett, hogy a császár e napon koronázta meg harmadik hitvesét, Schweidnitzi Annát, biztosra vehetjük, hogy e sátoros ünnepet Aachenben töltötték a nagy uraságok, s ezt annál inkább, minthogy birjuk a császár Aachenben május 29-ikén kelt levelét, melyben a mainzi szent Ágnesről nevezett apáczakolostornak kegyeket oszt, a miből arra következtethetünk, hogy a fejedelmi hölgyek, mint ez a középkorban dívott, Mainzban létök alkalmával női kiséretökkel együtt ezen apáczáknál szállottak meg.
25. AZ AACHENI SZÉKESEGYHÁZ.*
Az aacheni székesegyház (56. l.) Barban G. fametszete után.
26. A MAGYAR KÁPOLNA OLTÁRTÁBLÁJA AACHENBEN.*
A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grosssen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.
Az aacheni kincstárban annyi magyar anjoukori ötvösművet őriztek meg, hogy e tekintetben azt hálásan az első helyre kell érdemesítenünk. Közönségünk ismeri az anjoukori magyar czímerrel ellátott kincseket, számszerint tizenhármat, melyeket az aacheni társas káptalan az 1884. évi február 17-ikén megnyitott budapesti magyar történeti ötvösmű-kiállításra elismerésre méltó készséggel megküldött. E kincsek legnagyobb részben a Nagy Lajos király által Aachenben a főtemplomhoz épített és alapított magyar kápolna tulajdonai. Minthogy azonban az aacheni magyar kápolna kincseinek két egykorú leltárát is ismerjük, melyeket, ha kézbe veszünk, azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy még jelenleg is több, kétségtelen – mert czímeres – anjoukori magyar kincset őriznek Aachenben, mint a mennyit Nagy Lajos király a magyar kápolnának ajándékozott, elfogadhatónak látszik, hogy a többletet (a harmadik madonnaképet, a hat magyar és lengyel czimert és még némelyeket, mint legott meg fogom említeni) idősb Erzsébet királyné, részben talán kisérete is, ajándékozta az aacheni templomnak 1357-ik évi zarándoklata emlékére.
27. NAGY LAJOS ÁLTAL AJÁNDÉKOZOTT EREKLYEMUTATÓ AACHENBEN.
Ha nem tudnók, hogy az aacheni leveles házakat több ízben megkárosította a tűzvész; föltünhetnék, hogy IV. Károly császár, a magyar anyakirálynénak zarándokútjában kisérője, mintegy oltalmazója, magas látogatásának emlékéül és elismeréséül semmi kedvezményben sem részesítette Aachen városát, főegyházát, nevezet szerint pedig káptalanát, melynek hasonló esetekben sokféle, költséggel járó teendője akadt. Nem képzelhetjük, sőt ismervén ama kor szellemét, teljesen lehetetlennek tartjuk, hogy a káptalan, mint a főegyház gondozója, mellőzést szenvedett volna. Csakis az említett mostoha körülménynek, az ismételt tűzvésznek tulajdonítjuk tehát, hogy semmi kedvezésnek irott nyoma reánk nem maradt.
De hátha mégis; ha a káptalan pecsétje némi nyomra vezetne! Az aacheni káptalan pecsétje hosszában két egyenlő részre osztott pajzs, melynek jobb része arany mezőben fél sast, bal része arany liliomokkal behintett kék mezőt tüntet föl. Így írja azt le Bock Ferencz, a hírneves műrégész és úgy magyarázza, hogy a sas a német birodalmat, a liliomok Francziaországot jelzik, mint a melyeket Nagy Károly császár, az aacheni egyház alapítója egyesített.* – A nagyérdemű Bock Ferencz czímermagyarázata igen szellemes; de vajjon alapos-e egyszersmind? Fölvethetjük e kérdést, minthogy állítását Bock nem okadatolja, nem bizonyítja semmivel. Viszont mi némi analogiából azt a véleményt koczkáztatjuk, hogy az aacheni káptalani pecsét sasa alighanem lengyel sas volt, a stilizált liliomok pedig a magyar Anjouk czímeréből kerültek oda. Erzsébet magyar királyné, az aacheni zarándok, föl volt jogosítva mind a két jelvényt viselni és adományozni, mint Lokietek, Ulászló leánya a lengyel sast, mint a szicziliai királyi házból származott I. Károly magyar király hitvese az anjoui liliomokat. E két czímerkép az aacheni egyház dús kincstárában mind e mai napig többször előfordul azokon az ajándékokon, melyek a magyar királyi házból kerültek oda. A káptalani pecsétbe pedig úgy kerülhettek, hogy a magyar királyné a jelenlevő császár hozzájárulásával megengedte a káptalannak, hogy a két czímerképet pecsétjébe fölvehesse. Mely engedelem nem volt üres udvariassági forma, hanem a császár a pecsét használatához valószinűleg hozzákötötte azt a jogot, hogy az aacheni káptalan ezentúl hiteles hely legyen és a mondott pecsét alatt kiállított levelei teljes jogerővel, hitellel birjanak, a mint ezt a Bock által közzétett* aacheni káptalani díszpecsét legendája mondja:(Sigillum) regie et insignis ecclesie dive Marie virginis urbis Aquisgrani ad causas. Ezen pecsétnyomó a XVI. századból való.
Karls des Grossen Pfalzkapelle, II., 110.
Idézett műve 109. lapján.
A mi pedig engem ezen föltevésre hozott, az részben azon körülmény, hogy találtam Erzsébet királyné egy eddig ismeretlen pecsétjét, melyet titkos pecsétjéül használt.* Ez annyiban hasonlít némileg az aachenihez, hogy pajzsa szintén függőlegesen van két részre osztva, s az egyik részben, épp úgy mint az aacheni káptalani pecséten, a lengyel sas fele látható, a másik részben pedig Magyarország czímerének ismeretes nyolcz szelemenje.
Közöljük hű másolatát, melyet Károlyi Árpád t. barátom kellően meg nem hálálható szivességgel rajzoltatott meg számomra. L. a 41. lapon.
28. AZ AACHENI KÁPTLAN PECSÉTJE.*
A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grossen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.
Egyébiránt azon tizenhárom műkincsen kívül, melyek a magyar Anjouk czímerét viselik, tehát elvitázhatatlanul magyar eredetűek, találkoznak az aacheni kincstárban még más műkincsek is, melyek nagy valószínűséggel szintén magyar eredetűeknek tekinthetők. Ezek elseje Nagy Károly 186 drágakővel diszített hermája, mely XIV. századbeli munka, minek Bock is tartja; a talapzat kék email mezején diszelgő aranyos liliomok pedig kétségtelenné teszik a donatort, azonképpen a korona, melyről – minthogy más mester műve, mint a herma többi része – azt vélem, hogy eredetileg Nagy Lajos vagy Erzsébet anyakirályné házi koronája volt. – A másik azon tizenkétszögletű, födeles, kristály ereklyetartó, melyben egyebek közt szent Imre és a lengyel vértanú püspök szent Szaniszló ereklyéi őriztetnek. Ezen ereklyetartót az aacheni tanács leltára* a magyar kápolna tulajdonának ismeri el, tehát az Anjouk királyi háza ajándéka. – A harmadik szent Simeon ereklyetartója a boldogságos Szűz és szent Simeon ezüstben trébelt szobrocskájával. Minthogy szent Simeon összes csontjai Zárában őriztettek és őriztetnek mind e napig, magától értetik, hogy karcsontjának azon része, mely az aacheni kincstár ezen oltárszerű ereklyetartójában őriztetik, csakis onnét kerülhetett ide, valószínűleg azon alkalommal, midőn ifjabb Erzsébet királyné szent Simeon zárai remek koporsóját készíttette (1377–1380). Az aacheni szóban forgó ereklyetartó határozottan azon korbeli, a giottoi oskolából való mester, talán ugyanazon «Francesco orefice, quondam Antonii de Sesto territorio di Milano, abitante di Zara» műve, ki szent Simeon zárai ezüst koporsóját alkotta, – Bock még két, később keletkezett, de magyar eredetű kelyhet, a hivatalos katalogus 33. száma pedig egy XV. századbeli magyar aranyhímzést említ, mely az istenanyát ábrázolja, kinek védő palástja alá menekülnek mindenek.
Kiadtam a Tört. Tár 1900. évf. 481. és köv. lapjain.
29. SZENT SIMEON AACHENI EREKLYETARTÓJA.*
A magyar kápolna oltártáblája Aachenben (57. l.), Nagy Lajos által ajándékozott ereklyemutató Aachenben (58. l.), az aacheni káptalan pecsétje (60. l.)., szent Simeon aacheni ereklyetartója (61. l.) Bock Ferencz: «Karl’s des Grosssen Pflazkapelle und ihre Kunstschätze, Köln und Neuss» cz. művéből vétettek.
*
30. SZENT SIMEON EZÜST KOPORSÓJA ZÁRÁBAN.*
Szent Simeon ezüst koporsója Zárában (62. l.) és Dombormű szent Simeon ezüst koporsóján cz. képek Meyer Gotthold Alfréd: «Szent Simen ezüst koporsója Zárában» cz. művéből vettük át, melyet a M. Tud. Akadémia archaeologiai bizottsága adott ki. Meyer «Szent Simon»-t ír Simeon helyett.
A fejedelmi bucsúsok elvégezvén ájtatosságukat a szent Szűz küszöbén, Aachenből visszatérő útjokat Coblenzen, hol a császár június 2-ikán, és Limburgon keresztül, hol június 3-ikán keltezett, Majna-Frankfurt felé vették, honnét június 4- és 5-ikéről kelt leveleket birunk tőle. Ezen adatok alapján az országutak akkori irányához képest föl kell vennünk, hogy zarándokaink május 31-ikén vagy június 1-én indultak el Aachenből. Útjokat Bonn felé vehették, innét a Rajna balpartján fölfelé Coblenzig utaztak. Coblenznél átkeltek a Rajnán, s aztán Limburgon át Frankfurtba értek, a hol alighanem június 3-ikán érkeztek meg és 5-ikéig tartózkodtak. Minthogy pedig ez alkalommal útjok végczélja Prága volt, úgy tetszik, ugyanazon úton tértek vissza, melyen jöttek, jóllehet állomásaikat nem jelzik oly sűrűn a császár okiratai mint jövet. Eddigelé mindössze két adatunk van; az egyik arról tanuskodik, hogy a császár június 8-ikán Windsheimben (Mergentheim és Nürnberg közt), június 12-ikén Sulzbachban tartózkodott. Június 21-ikén a császár már székes városában, Prágában vala, úgy lehet hamarabb is, mert Sulzbachtól Prágáig akkor is aligha kellett tíz nap. Hogy Erzsébet özvegy magyar királyné Prágába elkisérte a császárnét, noha a közeli Regensburgból kényelmesebb lett volna útja a Dunán, azt az udvariasság is követelte s a krónikás szavaiból is ezt lehet következtetni.* Sőt nem lehetetlen, hogy még június 30-ikán is Prágában tartózkodott a magyar anyakirályné, mivelhogy kiséretéből az olmüczi püspök, a troppaui és falkenbergi herczegek és az anhalti gróf – hitelesen tudjuk ezt – szintén ott tartózkodtak még, már pedig föl kell tennünk rólok, hogy a fölséges asszonyt ők kisérték vissza is legalább Magyarország határáig.
Eundo et redeundo concomitantibus usque in Bohemiam. (Diessenhofen: Böhmer: Fontes VI., 108. Csakhogy akkor Csehország határai terjedelmesebbek valának, mint manap.)
31. DOMBORMŰ SZENT SIMEON EZÜST KOPORSÓJÁN.
Dalmátország visszahódítása és az annak birtokát biztosító zárai békekötés (1358 február 18.) után Nagy Lajos király a dalmát-horvát viszonyok rendezésére megkérte anyját, özvegy Erzsébet királynét, kinek Dalmátország jövedelmét szánta és melléje rendelte Keszei Miklós kalocsai érseket, Szigeti István nyitrai püspököt, Szécsi Miklós országbírót és Csúzi János bánt, kik mindent oly helyesen elintéztek, hogy erre nézve panasz Nagy Lajos király uralkodása alatt elő nem fordult. Ez időtől fogva a dalmát püspökök is föl valának sorolva a magyar diplomákban.
32. SEBENICO.*
Sebenico (67. l.) Székely Árpád rajza.
Azután Nagy Lajos a szerb háború folytatására gondolt. Sürgette ezt a pápa is, de Dalmátország biztonsága is követelte. Az 1358. évi szerb hadjárat, melyben a Ludbreg nemzetbeli Csúzi János bán a szerbek maczedóniai némely kikötői ellen tengeri hajókat is használt, kevésbbé volt szerencsés. Erre vall az is, hogy a király Csúzi Jánost a báni méltóságtól elmozdította, helyébe Szécsi Miklóst nevezvén ki. A háborút a következő 1359. év tavaszán folytatták, de – úgy látszik – ismét kevés sikerrel, Kont Miklós nádor volt vezére a magyar seregnek, melyhez Nagy Lajos is eljött a nyár folyamán. – Kezdetben a Dunán való átkelés okozott nagy nehézséget; de miután e míveletet két szerb főúr vetélkedése megkönnyebbítette, a magyar hadsereg föltartóztatás nélkül haladt Rigómezőig, miközben a szerbek hegyeikbe menekülének. Tartós eredményt tehát ismét nem értek el a magyar hadak. Nagy Lajos ennek következtében összehítta az ország nagyjait, velök a teendők iránt tanácskozandó. Részt vett e tanácskozásban Kázmér lengyel király is. Elvégeztetett, hogy a király gyűjtsön lehetőleg nagy sereget, semmi fegyveres népet az országból távozni ne engedjen, s addig vissza ne térjen, míg meg nem hódította Szerbiát és királya hűséget nem esküdött neki. Hogy e czélt Nagy Lajos elérte, arról Zsigmond király levele tanúskodik. E levele értelmében megjutalmazta Zsigmond Garai Miklóst, a miért Lázár szerb fejedelmet, ki a magyar király főhatósága alól némileg kivonta magát, embersége és ügyessége által, a hűségre visszatérítette, minek következtében ugyanazon kötelességeket végezni s ugyanazon adókat fizetni kötelezte magát a szerb fejedelem, mint a melyeket Nagy Lajos királynak végezni és fizetni köteles vala.*
Theiner, Hung, II., 28. – Anjouk. dipl. emlékek, II., 524. – Hazai Okmt. VIII., 436. – M. Villani, I. IX., c. 22., 31. – Maccari, Re Giannino, 75. l.
Keszei Miklós ez időben már nem volt kalocsai érsek. Vásári Miklós esztergami érsek halála után, ennek utódául azonnal őt szemelték ki. Nagy Lajos király 1358 szeptember 1-én már postulált esztergami érseknek mondja kanczellárját, kit VI. Incze pápa ugyanazon évi október 8-ikán az esztergami érseki székbe áthelyezett és megerősített.*
Fejér, CD. IX., II., 684. – Áldásy 339. sz. regestája a Tört. Tár 1895. évfolyama 271. lapján.
Ennyi érdem után, a mennyit Keszei Miklós a király és haza körül szerzett, szinte nehezemre esik őt némi megrovásban részesítenem.
33. NAGY KÁROLY CSÁSZÁR HERMÁJA.*
Nagy Károly császár hermájá-t (66. l.) Bock: «Karl’s des Grossen Pflazkapelle» cz. művéből vettük át.
Geletfia Miklós nádor fia László császmai prépost, a királyi kápolna ispánja és titkos kanczellár Visegrádon, 1356 május 1-én kelt hivatalos levelében tanúságot tett róla, hogy a Hont Pázmány nemzetbeli Dersfia Tamás fiai: László (előbb esztergamszentgyörgymezei, akkor) egri prépost, Dömötör barsi főesperes (utóbb veszprémi, aztán erdélyi püspök), István és Péter édestestvérek hontmegyei Lyso (?) birtokukat örökösen átengedték Sárói Bede fiának Péternek, a Keszei Miklós zágrábi püspök rokonának (proximusának) azon föltétel mellett, hogy Keszei Miklós kanczellár 1354 május 1-től számítandó két év alatt vagy kieszközöl számokra valamely királyi kegyelmet, illetve birtokadományt, vagy ha ezt minden igyekezete mellett se tehetné, fizet nekik 15 budai márkát, ujonnan vert denárokban. Erről szerződést kötöttek a felek László királyi kápolnai ispán előtt, ki mint ilyen épp oly közjegyzői joggal bírt, mint a hiteles helyek. A két év elmúlván, minthogy Keszei Miklós állítólag képes nem volt igéretét beváltani, kifizettette ugyancsak a királyi kápolna ispánja jelenlétében a 15 márkát.*
Fejér, CD. IX., II., 512.
Itt fogalmaink szerint világos, habár föltételes, be nem végzett vesztegetés esete forog fönn. Keszei Miklós mint királyi kanczellár kötelezi magát, hogy a Tamás-fiaknak valami kegyelmet (talán bizony László prépostnak püspökséget) vagy birtokot eszközöl ki a királytól, nem csupán barátságból, a miről a levélben nincsen említés, hanem egy hont-vármegyei birtokért, melyet rokonának ajándékoztak. Ez a szó szoros értelmében piszkos üzlet, melynek discretionalis jellegét is törli a hiteles helyen kötött írásbeli szerződés. Nyilván megbíztak László császmai prépostban, ki mint fiatal ember Keszei Miklósnak kegyeltje, az egri prépostnak és öccseinek talán barátja volt. Keszei Miklósnak mentségére szolgál, hogy se kegyelmét, se birtokot nem szerzett a Tamás fiainak, hanem inkább megfizette, illetve megfizettette a 15 márkát. Akármiként forgatják a dolgot, ez eset nem festi fényesre a kort, melyben ilyesmi szintén nyiltan történt és homályt borít Keszei Miklósra.
Giannino, a franczia szerencsétlen trónkövetelő is fönhagyta jegyzeteiben, hogy Keszei Miklóst, akkor már kalocsai érseket, Kont Miklós nádort és a német Vilmos mestert, a későbbi pécsi püspököt megvesztegette 500–500 aranyforinttal. De e helyt, azt vélem, rászedték a szegény Gianninot, a miért e kérdéssel külön kell foglalkoznunk a következő fejezetben.
