VIII.
VIII.
A pápaság világi állása a XIV. század elején. – A pápai székhely Avignonban. – IV. Károly császár és V. Orbán pápa. – A pápa visszatérése Rómába.
Ha a pápaság világi állását a XIV. század elejétől 1365-ig áttekintjük, nem lehet eltagadni tekintélye sülyedését.
Midőn a Perugiában megtartott conclave 1365 június 5-ikén V. Kelement hítta meg a szentszékre, a pápaság még nem veszített vala a fényből, tisztelet- és hatalomból, mely a két előbbi században övezte. Még mindig nagy hatalom volt, hatalom, mely döntő befolyást gyakorolt Európa politikájára. V. Kelemen alatt azonban e tekintély láthatólag elgyarlódott. XXII. János pápa erélye ugyan ismét megakasztotta e hanyatlást, de XII. Benedek gyönge és habozó kormánya alatt meg-megcsüggedezett. VI. Kelemen ritka tehetsége még néhány fényes napot szerzett a pápai trónnak, hogy aztán annál gyorsabban szálljon alább és alább VI. Incze idejében. Hasztalan iparkodott V. Orbán e hanyatlást föltartóztatni, kevéssé sikerült ez neki.
Ám, mi idézte elő ezen VII. Gergely pápa által szilárd alapra fektetett, utódai által erélyesen megvédett, a népek szeretetében és nagyrabecsülésében meggyökerezett hatalmasság gyarlódását?
A történetkutatók sok mindenféle okát keresték e változásnak, melyek közül legképtelenebb az az állítás, miszerint a XIV. századbeli pápák a franczia királysággal szemben arra kötelezték magukat, hogy trónjukat a hegyeken innen, Olaszországon kívül helyezik el. Francziaország királyai ugyan mindent elkövettek, hogy a pápákat országukban visszatartsák, ez érdekökben állott; de kötésről, mely erre nézve közöttök fennállott volna, soha említés nem történt. A pápák Avignonban addig maradtak, meddig nekik tetszett, és miután elhatározták, hogy távoznak, nem tartóztatta őket vissza a franczia királyok semminemű igyekezete.
A pápaság gyarlódásának okai a viszonyokban keresendők, melyeket nem a pápák szőttek és a melyek alakulásában felelősség őket nem sújthatja.
A valódi ok, mely a pápáságot arra birta, hogy a hegyeken innen keressen menedéket, a zavaros politikai állapotok valának, melyekben Róma és Olaszország a XIV. század elején leledzett. V. Kelemen, ki bordeauxi érsek korában megismerkedett e lázas viszonyokkal, félt attól, hogy Rómába menjen és ott megkoronáztassa magát, jóllehet ez iránt a szent kollegiumnak igéretet tett: Francziaországban koronáztatta tehát meg magát.* Ugyanezen félelem volt, mely közvetlen utódát, XXII. Jánost elfogta. – A ki a történelemben jártas, tudja, hogy a pápák észszerűen vissza nem térhettek Rómába, Olaszországba, mielőtt Albornoz bíboros, nagyrészt magyar hadak segítségével vissza nem foglalta a patrimoniumot. Sokkal rosszabb helyzetök lett volna ott a pápáknak, mint volt Francziaországban, hol legalább területi függetlenséget élveztek; és valóban el nem képzelhető, mi leendett a pápaság sorsa, ha ama nagy férfiú győzelmei által a pápák tekintélyét helyre nem állítja.
Diar. Roman. di Steph. d'Indefessura ap. Muratori III. 2., 1114. avea paura di venire ŕ Roma a coronari, che pero ordino che dovessero gire in Francia a coronarlo.
Mindazonáltal úgy esett, hogy az avignoni pápák sokat veszítettek tekintélyökből ép az által, hogy nem Rómában trónoltak. Mert, habár ahhoz kétség nem férhet, hogy nem Róma teszi a pápát és tartózkodjék az a világ bármely részében, a szent Péter utóda mindenkoron Jézus Krisztus helytartója, a főpap, az egyház látható feje marad; a keresztény népek szemében Avignon még se volt Róma, az örök város, melyhez a pápaságot annyi kötelék fűzte, a honnét a tiara a koronák fölött uralkodott; míg Avignonban a királyi fény közepett is, a pápaság inkább egy depossideált hatalomhoz hasonlított, mely a Provence szép ege alatt keresett menedéket. S ez csak egyik árnyéka volt a pápák avignoni tartózkodásának. Képviselői immár francziák valának, a szent kollégium csaknem kizárólag francziákból állott; a szokások, a gondolkodás francziák lettek, valamint franczia volt a hely, a hol laktak. Ezen helyi színezet mintegy nemzetivé tette a pápai udvart nem csekély rovására az általános (katholikus) jelzőnek, mely annak egyik ismertetőjele. E viszony ártott a pápa pártatlanságába való hitnek és megingatta a népek bizalmát, szeretetét. Jól mondá XXII. János pápa a gascognei bíborosnak, ki javallá, tegye át székhelyét Cahorsba: «Ha tanácsodat követném, utódaim cahorsi püspökök lennének, míg a római püspök lenne az igazi pápa, mert – tevé hozzá – Róma lesz mindig a világ fővárosa, ha akarjuk, ha nem akarjuk.»*
Petrarca, Epis Senil. tit. XV.
47. AVIGNON.*
Avignon (16., 29., 103. l.) képeit Ehrle «De historia palatii Romanorum pontificum Avenionensis. Romae 1890» cz. művéből vettük át.
Elvégre a pápa tényleg veszített függetlenségéből; ismert dolog, hogy Francziaország királyai mindent elkövetének, hogy a pápa határozataira befolyást gyakoroljanak s a rábeszélés édes szavai mögött nem ritkán a fenyegetés is czikkázott. Szép Fülöp adta a példát arra, mennyit lehet a franczia királyoknak merniök és bizony szerencse volt, hogy utódai szellemben és jellemben nem hasonlítottak hozzá, mert különben meglehet, a pápaság rabszolgaságba hanyatlott volna.
Belátóbb emberek fölismerték a veszedelmet, mely a pápákat fenyegeté, ha még tovább Avignonban maradnának. Választása előtt V. Orbán pápa is ezek közé tartozott, sőt VI. Incze pápa halálakor úgy nyilatkozott: «Ha Isten kegyelméből oly pápát választanának, ki székét Rómába helyezné vissza, szívesen meghalna.»* Miután azonban megválasztották, minden gondját Avignon kiépítésére, csinosítására fordította, elődjei példáját követve, kiknek utolsó gondjuk volt Rómába visszaköltözni. Nemkülönben gondolkozott a bíborosok testülete. Külső impulsusnak kellett elősegítenie, fölráznia a pápa ernyedő akaratát. És nem kevesen találkozának, kik a pápa elhatározására befolytak. Aragoniai Péter ifjú herczeg, ki a világ nagyzását megvetvén, a szent Ferencz szegény öltözetét öltötte magára, egyenesen azért jött Avignonba, hogy a pápát rábírja, miszerint visszatérjen Rómába s az egyház reformálását megkezdje.* – Petrarca is fölhívta a pápát, mint szent Péter utódát és Róma püspökét egy jócskán merész levelében: «Hogyan tudsz – írá neki – a Rhone partjain aranyos paplan alatt nyugodni, miközben a Laterán romba dől, az egyház, tető híján, a szél és viharok játéka, a szent Péter és Pál templomai inognak? Hogyan mered magad Urbanusnak, azaz Városinak nevezni, midőn a Várost (Rómát) kerülöd?* Miközben a keresztény hit keleten a legnagyobb veszedelemben forog, Te, a legfőbb pap, lelkünk főpásztora, tétlenül a nyugaton székelsz, a helyett, hogy kötelességszerűen oda költöznél, hol az ellenség leginkább fenyeget: Rómába, sőt Konstantinápolyba! Fontold meg, ha vajjon amaz arasznyi időközt, mely életedből még hátra van, Avignon vétkes mocsarában akarod-e tölteni, vagy inkább Rómába, mely a mártirok vérétől és csontjaitól fényeskedik, visszatérni?» – Az elpuhult bíborosokat is, kiknek az élet «a burgundi bor élvezete nélkül elviselhetetlennek» látszott, szintén megnyerni serénykedett, midőn előadta, hogy Itália a természet adományaiban, a legfinomabb borokban bővelkedik, melyek, ha nem ízlenének nekik, csekély fáradsággal hozathatnának maguknak burgundit is.*
Matt. Villani, lib. XI. c. 26.
Wadding, Annal. ad a. 1366. n. 11., 12.
A pápai okiratok Rómát csak Urbsnak (városnak) nevezik. Mondják, a pápa Urbanus nevét is azért választotta, hogy ez által szándékát, Rómába «a városba» visszatérni, jelentse.
Epist. Senil. VII., l.
48. ASSISI SZENT FERENCZ KÉPE.*
Assisi szent Ferencz képe (105. l.) a subiacói apátság XIII. századi falfestménye után.
A főérdem abban, hogy a pápa Rómába visszaköltözött, mégis IV. Károly császárt illeti, ki e végett a pápát Avignonban 1365 május 24-ikén meg is látogatta. A császár avignoni látogatásának ugyan egyéb okai is voltak, a legfőbb, hogy az eljegyzést, mely Albert osztrák herczeg és Erzsébet, István úr Nagy Lajos öccsének leánya közt létre jött, valamiképpen megrontsa. Nagy Lajos király (vagyis helyesebben mondva: anyja, idősb Erzsébet királyné) ugyanis, midőn a háborúság a császárral, mint érintők, elsimult, hogy IV. Rudolf osztrák herczeget elhullott reményeiért kárpótolja, kölcsönös örökösödési szerződést kötött vele, melynek kétségtelen jeléül említett kis hugát, Erzsébetet IV. Rudolf herczeg öccsével, Alberttel jegyezte el.
Ezen eljegyzés azon időben, midőn megtörtént (1362 végén), nem volt a közönséges fajtából való, hanem közvetlen várandóság volt Magyarország koronájára, minthogy Nagy Lajos királynak még mindig nem voltak gyermekei, reménysége is, hogy lesznek, csüggedőben vala s így a magyar Anjouk családfája egy szemre, Erzsébetre szorítkozott. Ő volt ekkor egyetlen örököse Nagy Lajosnak, a mi azt jelentette, hogy a nagy király halála után Magyarország és Ausztria Albert és Erzsébet jogara alatt egyesülnek, minthogy IV. Rudolf osztrák herczegnek se voltak gyermekei. Nem kis veszélyt jelentett ez IV. Károly császárnak, főleg, ha azon eshetőségre gondolt, hogy Erzsébet még Lengyelországot is örökölheti Kázmér király halála után. Ekkor Csehországot, az annyi oldalról kerítő hatalom a császárral együtt megfojtással fenyegetendi, mely veszedelem elől az imént is alig-alig menekült. IV. Károly császár tehát ez eljegyzésben megnyugodni nem tudott és V. Orbán pápa mögött keresett menedéket, ki mindenkor nagy jóindulattal viseltetett iránta s ez ügyében is megsegítette.
49. PETRARCA.*
Petrarca képe (106. l.) közelkorú miniatur reproductiója.
50. ALBERT OSZTRÁK HERCZEG.*
III. Albert osztrák herczeg és két feleésge (Erzsébet és Beatrix) (107. l.) Stillfried: «Kloster Heilbronn» cz. művéből.
Erzsébet herczegnő közben tizenegy éves lett, s az akkori fölfogás szerint egy év múlva férjhez mehetett. IV. Rudolf herczeg tehát sürgette, hogy a készülődések megtörténjenek és legelsőben a pápai fölmentés a jegyesek közt fönnálló s egybekelésöket gátló harmad- és negyedfokú rokonság alól kieszközöltessék. Nagy Lajos Bredenscheid János jogtudós tanácsosát küldé ezen és egyéb ügyek elintézése végett Avignonba a pápához. IV. Rudolf megbizottja is Bredenscheid volt, ki követsége eredményeül 1364 szeptember 7-ikén annyit mutathatott föl, hogy V. Orbán pápa a magyar király és osztrák herczeg minden észszerű kérelmét teljesíté ugyan, de ide nem tartozott a fölmentésre vonatkozó kérelem, mert ezt a pápa meg nem adta és megadni soha nem is akarta. Sőt nem sokára a Bredenscheid követsége után, 1364 november 18-ikán, meghagyta Keszei Miklós esztergami érseknek és egyéb főpapoknak, tegyék közhírré, hogy a kik, midőn pápai fölmentésre van szükség, ezen fölmentés elnyerése nélkül kelnek össze, kiközösítés alá esnek, házasságuk pedig érvénytelen. Nyilvánvaló, miszerint a pápa elejét akarta venni annak, a mi többször, például Nagy Lajos második házasságánál is előfordult, hogy a házasságot a gátló akadály mellett is megkötötték az utólagosan kieszközlendő fölmentés reményében. Miután pedig Nagy Lajosa Bredenscheid hozta választ kézhez vevé, abban sem ő, sem anyja meg nem nyugodott, hanem együttesen, elküldötték követökül a pápához Simont, a prédikátor-rend generalis főnökét, hogy eszközölje ki a szóban forgó fölmentést. De a pápa 1364 deczember 30-ikán ezt is tagadó válaszszal bocsátotta vissza.
Mindamellett a császár szükségesnek tartotta Avignonban személyesen fölkeresni a pápát, hogy annál hathatósabban meghiusíthassa a magyar-osztrák családi szövetkezést. A legelső ügy, melyet a pápa a császárral megbeszélt Avignonban, ezen fontos ügy volt. A megbeszélés eredményéül egy-egy még aznapon kelt dörgedelmes pápai levél indult a magyar királyhoz és az özvegy magyar királynéhoz, hogy tegyenek le még a szándékról is, mely szerint néhai István herczeg árváját feleségül adják az osztrák herczegnek, mert ebből szörnyű botrányok támadhatnak. Ő, a pápa, el van ugyanis határozva, ha a házasság tilalma ellenére megköttetnék, a magyar királyt és anyját az egyházból kiközösíteni és Magyarországot egyházi tilalom alá rekeszteni. Ment levél Keszei Miklós érsekhez és suffragán püspökeihez is azon utasítással: beszéljék le a király tanácsosait, nehogy a házassági szövetkezés (mely alig lehetett inyére az érsek úrnak) megtörténhessék, mert nyomában excommunicatio és interdictum sarjad.*
Theiner, Hung. II., 65–70.
Mihelyt a császár ezen önző kérdésen szerencsésen átesett, legott megkezdődtek közte s a pápa közt a tárgyalások a szentszéknek Rómába való visszahelyezése iránt. A császár már négy évvel előbb fölajánlotta VI. Incze pápának azon esetre, ha mint hírlék – Rómába visszaköltözni szándékoznék, segítségét és kiséretét. Incze pápa azonban azt felelte, hogy ezen óhajtását testi gyöngesége és sok más ok miatt ki nem viheti.*
Regesta imperii, VIII. köt., 511. lap, 71. reg. Marten és Durandból, II., 946. ded. 1361 ápr. 28.
51. IV. RUDOLF OSZTRÁK HERCZEG PECSÉTJE.*
IV. Rudolf osztrák herczeg pecsétje (109. l.) a bécsi állami levéltár eredeti példányáról.
Azonképpen V. Orbánnak ismételve fölajánlotta már előbb, hogy helyreállván közte és a magyar király közt a béke, szívesen elkisérné ő szentségét Rómába vagy Olaszország más részébe. A pápa azonban ekkor azt válaszolta, hogy ezen szándékát a «gonosz zsoldos csapatok» miatt még nem teljesítheti.* Most tehát első sorban azt beszélték meg, miképpen lehetne ama rabló néptől Franczia- és Olaszországot megszabadítani. IV. Károly császár erre nézve kész tervet hozott magával: e vitéz hadi népet – úgymond – a törökök és más hitetlenek ellen kell küldeni; és miután a pápa e tervet helyeselte, rögvest azt indítványozá, kérjék föl a magyar királyt, engedje meg, hogy ama zsoldos had birodalmán átvonulhasson a török ellen. Nyilvánvaló a császár rossz akarata, mely aztán sem enyhült meg, hogy – mint érintők – a házasság ügyében nagyot ütött a magyar királyon. Okoskodása így alakult: vagy rááll Nagy Lajos a pápa ajánlatára és bebocsájtja ama gonosz zsoldos csapatokat országába, hogy valamint eddig Franczia- és Olaszországot, úgy aztán Magyarországot is kimondhatatlan nyomorúságba sülyesszék; vagy nem áll reá, s akkor korántsem az egyház azon jeles fia, kinek ország-világ tartotta, mert a császár túltesz rajta, ki nagylelkűen fölajánlotta ama csapatoknak, hogy élelmezésök költségeit Magyarország határáig viseli. Nagy Lajoshoz pedig elküldték Francziaország marsallját, Arnoul d'Andrehem (Arnulphus de Audientia) urat, hogy a pápa imént jelzett kérelmét előterjeszsze.*
Rajnaldi Annales ad a. 1364. §. II. ded. 23-a maii.
Anjouk. dipl. eml. II., 634., hol a kelet, 1365 júnins 24., 18 helyett, téves. Rajnald, i. h. ad 1365. §. 1.
Mit felelt a magyar király a gonosz tervhez, nem tudjuk, de megértjük abból, hogy a császár haddal kényszerült megtámadni és részben leverni a zsoldos csapatokat; a pápa pedig az Avignon körül gazdálkodóktól tömérdek pénzzel és kedvezéssel váltotta meg városát, míg az olaszországi zsoldosokat az egyházból kiátkozta. Mekkora veszedelem leendett Magyarországra, ha Nagy Lajos a császár tervéhez hozzájárul, kitetszik a pápa 1366 április 13-ikán kelt bullájából, melyben velősen jellemzi őket. Rablásaik, pusztításaik, ellenségeskedéseik, melyeket a római birodalom és a szicziliai királyság városaiban és helységeiben elkövetnek, leírhatatlanok, úgymond. Vérengző bestyéknek mondja őket, kik mindennemű kegyetlenségeik által borzadalmat keltenek. Az embereket elfogják és válogatott kínzásokkal váltságdíjakat zsarolnak ki tőlük. Ha valamely helységet megszállanak, a lakosokat válogatás nélkül lekaszabolják. A szűzeket, még az Istennek szentelteket is meggyalázzák; az asszonyokat megbecstelenítik s aztán magokkal viszik szolgálókul bujálkodásuk áldozatait. A templomokba és kolostorokba betörnek, miután kifosztották, elhamvasztják azokat. A papi személyeket fogságra vetik, békókba verik, kínozzák, meggyilkolják. A földesurakat, a községeket, hacsak rövid időre is kíméletért esedeznek, elviselhetlen sarczokkal tetézik sat. sat.*
Thenier, Codex dominii temporalis, II., 430.
Mindezek ellenében – írja a pápa – nem bízva másban, mint Istenben és a császár igéretében, szándékától, hogy Rómába költözködik, el nem tántorodik, noha annyi akadályt gördítenek eléje. És 1366 július 20-ikán fölhítta Albornoz bíborost, minthogy elhatározott óhajtása Rómába visszatérni, ne terheltessék a viterbói pápai palotát, melyben legelőbb megszállani kiván, jó karba hozni.* Római palotája kijavíttatásáról is gondoskodott, a mit főleg azért említünk, mert e munkálatnál magyar asztalosokat is alkalmaztak, mi arra látszik mutatni, hogy az ipar ez ága nálunk virágzott.* Iratott ezenkívül mindenüvé, hogy részint hajókkal, részint hadi kisérettel megsegítsék. Írt ez érdemben Nagy Lajos királynak és Erzsébet királynénak segélyért, hogy visszatérhessen Rómába, fölhívta továbbá Keszei Miklós esztergami érseket és királyi kanczellárt, hasson oda a fölségeknél, hogy kérését teljesítsék. Jelenti egyúttal, miszerint Római János ostiáriusa által ez ügyben már lépéseket tett a császárnál.*
Theine Codex, II., 347., 348.
M. Gazdaságtört. Szemle, 1900. évf. 39. lap.
Vatikáni ltár, Archetypa 244. I. n. 250. ded. 1366 nov. 18-ikán. Megvan e regesta Áldásynál is a Tört. Tár 1895. évfolyama 266. lapján, 302. szám alatt, de tévesen keltezve, mert – nem tudom, mi okon – VI. Inczének tulajdonítja e levelet, bizonyára igen menthető hibából, minthogy nemkülönben járt Dudik Béla: Iter Romanum II., 123. n. 317., 331., 332. sat.
A magyar királynak és Keszei Miklósnak e levelet valószínüleg Castelloi Rudolf ágostonrendi szerzetes és hittanár vitte, ki a pápai udvarban a pápa költségén négy lóval és három szolgával a végett tartózkodott, hogy a pápa leveleit Magyarországba hordja, a miért egy útra tizenkét aranyforintot kapott.*
Pro eundo apud Ungariam (másutt ad regem Ungarie) pro certis negociis dominum nostrum papam et Romanam ecclesiam tangentibus, mint a kamarai számadások mondják: Kirsch, Die Rückkehr der Päpste, 59. lap.
De vajjon a föntebbi levél életben találta-e még az agg főpapot, és ha igen, elvégezhette-e még a pápa megbízását, igen kérdéses, minthogy Keszei Miklós 1366. év végén elhúnyt, levén hogy utódjául 1367 február 10-ikén Telegdi Tamás kalocsai érseket nevezte ki a pápa.*
Áldásy a Tört. Tár 1859. évf. 266. l., 302. sz. regestája, mely szintén tévesen van keltezve.
V. Orbán pápa pedig 1367 április 30-ikán bucsúzott el Avignontól és pedig csaknem valamennyi bíboros ellenkezésével. Május 20-ikán Marseilleben szállott a hajórajra, melyet Giovanna sziczilia királynő, Velencze, Genova és Pisa bocsájtottak rendelkezésére. Május 24-ikén kötött ki Genovában, és négy napi ott mulatás után folytatván útját, június 4-ikén a cornetoi révben, hol ő szentségét Albornoz Egyed bíboros püspök és szentszéki követ, ki az egyházi államot visszahódította, azon vidékbeli számos főpap és nemes úr élén ünnepélyesen fogadta. A római követség is megérkezett, mely a város teljes uradalmát s ennek jeléül az Angyalvár kulcsait adta át neki. – A nyarat aztán Viterbóban tölté a pápa.* Október 13-ikán elhagyta Viterbót és október 16-ika reggelén ünnepélyesen bevonult az örvendező Rómába. A bevonulás élén Estei Miklós markoláb haladt a díszőrséggel, melyet mint Ferrara helytartója vezényelt. E díszőrséghez be valának osztva magyarok is, harminczan Targai* Gergely, Lanc és István főhadnagyok alatt.* A díszőrség után Malatesta Ungaro, ki a Magyar nevet – mint tudjuk – akkor vette föl, midőn Nagy Lajos király őt első nápolyi útja alkalmával vitézkötéssel diszítette, mint az egyház hadvezére a pápai bőrsisakosok (barbuti) élén haladt. A bőrsisakosok mögött következtek a bíborosok udvari népökkel lóháton; azután Malatesta Galeotto, Rimini pápai helytartója a gyalogos osztálylyal; végre maga a szent atya, V. Orbán pápa ugyancsak lóháton. Lova kantárját tartották: Savoyai Amadé gróf és Belviso Fernan Blasio, az imént elhúnyt Albornoz bíboros rokona, kit a pápa Róma senatorának nevezett ki. A pápa mögött Camerinoi Rudolf, Tolentino pápai helytartója lobogtatta az egyház zászlaját. Követték ismét lovas csapatok Malatesta Pandolfo vezénylete mellett; aztán lovagok, városi követek, végre kétezernél több püspök, apát és pap, valamennyi lóháton.
Regesta imperii VIII., 517. lap, 114. szám.
De Targa (? Tordai, Tarchai).
Theiner, Codex, II., 460: Dominus Gregorius, dominus Lanzalatus et Stephanus Ungari cum 30 equis. Jár nekik öszszesen havi 250 aranyforint, a díszsereg kapitánya: Dominus Comes Johannes de Habspurg habet in mense pro provisione sue persone florenos 100. – Az nap reggelén Estei Miklós, a díszőrség főhadnagyai (comestabiles) közül a pápa s a tizenkét apostol tiszteletére tizenkettőt lovaggá ütött. Köztök vala Targai Gergely is, kit az estei krónika Györgynek nevez ugyan de mert a névcsere Gregorius és Georgius közt gyakori, a személy azonosságában kételkedni nem lehet.
A menet egyenesen szent Péter templomába vette irányát, hol a pápa, miután imáját végezte, helyet fogott a szent Péter székén, melyben hatvannégy év óta pápa nem ült. Lakásaul a vatikáni palotát szemelte ki.*
Chronicon Estense Muratorinál XV. 488. – Chronica di Bologna u, o. XVIII., 483. – Cron. Riminese, 910.
Nagy Lajos király segítsége a következő év elején, 1368 január 5-ikén érkezett: Czudar Péter szlavon bán ötszáz szemen-szedett lovaggal, éppen jókor, hogy Bolognát Visconti Bernabo és Galeazzo ellen sikeresen megvédje.*
Küküllei János, ki atyafiságot tartott a Czudarokkal, Fontes domest. III., 184. – Cronica di Bologna Muratorinál, XV., 484.; In qual tempo vennero in Bologna da cinquecento Ungheri di Ungheria, de bella negte del Mondo, Cavalieri assai.
A pápa bevonulását elbeszélvén, egy évvel meghaladtuk Keszei Miklós korát. Bucsúzóul visszatérünk tehát hozzá, megjegyezvén, hogy a magyar államférfiak tevékenysége, Keszei Miklós közreműködése, utóbb vezetése mellett magasabb czélokra törekedett és fényes eredményeket mutatott föl. A Balkán-félszigeten a magyar befolyás volt az uralkodó; Olaszországban a magyar király tekintélye meghaladta a császárét; Németország rajongott Nagy Lajosért; Kázmér lengyel király nagysága pedig a magyar szövetségben gyökerezett! Keszei Miklós tehát a XIV. század egyik politikai nagyságának tekinthetjük. Hunyadi Mátyás király az ő eszméit vallotta és igyekezett megvalósítani.
52. ESZTERGAM PECSÉTJE.*
Esztergom pecsétje (114. l.) a M. Nemz. Muzeum régiségtárában őrzött példányáról lenyomata után készült. Itt jegyezzük meg, hogy Esztergom nevét a szerző határozott kívánságára hagytuk meg a régies Esztergam alakban, a mai szokott alak helyett, mivel a szerző egyéb műveiben (pl. a «Történelmi Életrajzok»-ban megjelent «Nagy Lajos» cz. művében is) mindenütt «Esztergam»-ot ír.
