II.
II.
Az erdélyiek elégedetlenkedése a hármas-kormányzósággal. – Kovacsóczy munkája: «Erdély kormányzásáról». – Ghiczy János kormányzóvá tétele.
Alig zajlottak le a lakadalmi ünnepségek, külügyi bonyodalmak vették igénybe az erdélyi kormányzók éber figyelmét és gondoskodását. 1583 tavaszán és nyarán oroszországi kozákok csapkodtak be Moldovába és a Fekete-tenger-melléki török birtokokba. A szultán junius elején fermánt küldött az erdélyieknek, hogy Péter moldovai vajdának segítséget adjanak; a sept. 15-dikére összehívott országgyűlésre pedig csausz érkezett a szultán erős parancsolatjával, hogy az erdélyi hadak csatlakozzanak a ruméliai beglerbég hadaihoz, melyek a kozákok ellen küldettek.
A kormányzók eszélyességgel igyekeztek megóvni az ország érdekét: a békében való otthon maradást. Az országgyűlés által elrendeltetik országszerte a hadak mustráját, hogy a sereg készenlétével tűntessenek. Ezzel látszólag engedelmeskednek a szultán parancsának; de ugyanakkor Kovacsóczy kanczellár ügyes tolla tudtára adja Péter vajdának, hogy ha az erdélyi hadakat Moldovába kell bocsátani, «nagy pusztaságot és kárt fog országa vallani, holott afféle kártételtől az hadat semmi módon meg nem tarthatni.» Intik és kérik azért: «venné inkább ő maga eleit és végezné el dolgát a beglerbéggel, hogy az erdélyi had oda ne munkálkodnék».
A kormányzók úgy határozták, hogy ha ez nem használna, készek a haddal a határig elmenni, tüntetés czéljából; de arra nem voltak hajlandók, hogy Moldován át a Neszter mellé vagy annál is tovább a törökkel együtt hadra szálljanak.*
A kormányzók jelentése István királyhoz 1583 oct. 3. (Erd. Ogy. Eml. III. 200. lap). Péter vajdával Kovacsóczy olaszúl levelezett, így válaszol a vajda is pl. 1584-ben jan. 1-én írt levelére jan. 23-án Tergovistéről, köszönvén jóindúlatát s egy magyarúl és latinúl jól tudó írnok küldését kérem Kovacsóczytól. (Erd. Múz. kvtár. gr. Kemény J. Apparatus Epistolaris II. 199.)
Szerencsére erre nem is volt szükség, mert a kozákok csakhamar haza takarodtak. De a porta észrevevén az erdélyiek vonakodását, fenyegető magatartást vett föl Erdélylyel szemben, úgy hogy a kormányzók már-már attól tartottak, hogy a török Erdély meghódítását tervezi.
A három helytartó állását tehát mind kül- mind belellenségeskedés nehezítette. A külső veszedelem ugyan lassanként lecsillapúlt; de az ország közvéleményét, mely eleitől fogva ellenök irányúlt, legjobb igyekezetök mellett sem tudták a magok részére nyerni. Háromnegyed évi kormányzás után leplezetlenűl bevallják a királynak (1583 decz. 22-én), hogy «a mi személyünk és administratiónk – úgy mondanak – oly gyűlölségbe és contemtusba vagyon, hogy soha mi tőlünk semminemű dolog oly jól, oly hasznosan nem lehet, kit az emberek ellenkezőre ne magyaráznának».*
A kormányzók a királynak. (Erd. Ogy. Eml. III. 55. l.)
A helytartók tekintélyének csorbításában azok mentek elől rossz példával, a kiknek az országos törvények és társadalmi rend fentartásában segédkezet kellett volna inkább nyujtaniok. Igy István király egyik vitéz csapatvezére, a muszka hadjáratokban kitűnt, de máskülönben nyers természetű és iszákos Borbély György, annyira megfeledkezett magáról, hogy 1583 decz. 28-án «részegen, fegyverrel nagy hirtelen és furiose» a kormányzókra rohant, őket szidalmakkal illette, Kovacsóczy-ra meg épen kardot rántott.
Méltán kérdezhették a kormányzók, hogy ha már béke idején ilyesmi történhetik, mi lesz háborús időben?* Úgy látszik, már ekkor felvetik a kérdést a király előtt: nem volna-é tanácsosabb leköszönniök?!
U. o. 56. l.
Az egyedűli jóformán, a kire támaszkodhattak, a messze távolban lévő király volt, a kihez minden ügyes-bajos dolgukban, így a Borbély merénylete után is, tanácsért és útasításért fordúltak. Borbélyt vakmerő fellépése után tüstént elfogatták és bebörtönöztették s a király itélete alá bocsátották büntetése kiszabását.
Báthory mindig és mindenben védelmezte hű helytartóit, a kikben teljesen és föltétlenül megbízott; de az ő támogatása sem volt képes állásukat megszilárdítani. Borbély megbüntetésében is szabad kezet enged a helytartóknak («ha mi büntetést kegyelmetek rá vet, el kell szenvednie»), habár «természetinek javíthatatlan fogyatkozásival» s a «mértékletlen boritallal» mentegeti és szívökre köti, hogy «természetinek régi fogyatkozását meggondolván, vénségének idejére tisztességében és életében ez egy causáért meg ne bántsák; az ű régi jámbor szolgálatjának legyen nagyobb tekinteti ez egy, bor miatt való történetnél.» Ő maga a király is úgy megfedette levélben, «hogy emberséges embernek büntetés gyanánt eshetik».*
István király levele a kormányzókhoz, Grodno 1584 febr. 4. (Kiadva: Magyar Tört. Tár. VIII. k. 236. l.)
A kormányzósággal való elégedetlenség az 1584. évi tavaszi országgyűlésen ismét erős hullámokat vert föl. Mielőtt a rendek az előterjesztések tárgyalásához fogtak volna, a kormányzóság kérdése fölött kezdettek vitát s abban állapodtak meg, hogy követséget küldenek a királyhoz: engedje meg a három helyett egy kormányzó választását. A helytartók (a kiknek ezt megizenték) le akarták őket beszélni; «de csak heában, mert ugyan általában megizenék, hogy erről el nem mennének». A kormányzók másodszor csupán arra kérték őket, hogy ne indítsanak követséget, hanem egyszerűen levél által keresték meg a királyt. De a rendek ebben nem engedtek. Néhány napig folyt így a vita és versengés a rendek és a kormányzók között, a kiknek hiába volt minden intelmök, figyelmeztetésök a külső veszedelemre, hivatkozásuk a király tekintélyére és akaratára; hiába volt az a kijelentésök, hogy ők már «az ő kérésök és sollicitálások nélkűl is» beadták lemondásukat a királynak, várnák meg elhatározását: a rendek csak nem engedtek s kijelölték a hármas követséget a királyhoz. A kormányzók nem tehettek egyebet, mint protestáltak, hogy ha a király megneheztel, ők nem lesznek okai.*
A kormányzók jelentése a királyhoz, 1584 máj. 13-áról. (Erd. Ogy. Eml. III. 205.)
A királynak épen egy követe járt Erdélyben (Pál deák) s ez vitte meg a kormányzók jelentését (1584 majus 13.) az országgyűlésen történtekről. Nemsokára megérkezett a hármas követség is, melyet István király nem a legszívesebben fogadott, de el sem utasított. Határozott választ nem adott nekik. Nehezére esett, hogy az általa teremtett kormányforma sehogy sem tetszik az erdélyieknek; de viszont olyan komoly természetűnek látta az ellenkezést, hogy azzal határozottan szembeszállani nem tartotta tanácsosnak és üdvösnek. Későbbre halasztotta tehát a végelhatározását, és a kormányzást egyelőre a triumviratus kezében hagyta.
Ekkor írta Kovacsóczy classicus míveltségének és államférfiúi bölcsességének egyik legékesebben szóló bizonyságát, «Erdélyország kormányzásáról» értekező állambölcsészeti munkáját.* Nem nyilvánosságra szánt mű ez, inkább csak a lengyel királynak és környezetének szólt, a kiket a döntő elhatározás illetett a kormányzóság kérdése fölött Erdélyben megindúlt elkeseredett vitában. Maga küldi meg Gyulai Pálnak, a király titkárának (az ő kérésére), azon reményben, hogy a király is megolvasván, a vitás kérdés tisztázásához ő is hozzájárúlhat.
De administratione Transylvaniae. Dialogus. Adiecta est maximum et victorem Poloniae regem gratulatio. Claudiopoli Trans. Ex officina typogr. Gasp. Heltj 1584. A bevezetés és ajánlás szól: Magn. viro Martino Berzevitio patrono suo. Marcellus Squarcialupus S. D. Azután jó: «Covaccoii ad Julanum epistola cum Dialogum legendum mitteret». A «Dialogus» után pedig a «Gratulatio». (Egyetlen példánya a gr. Teleki könyvtárban Marosvásárhelyt. Másolata Szilágyi Sándor gyűjteményében.)
12. SQUARCIALUPUS MARC ALÁÍRÁSA.
A nagybecsű és Erdély legáltalánosabb érdekű napi kérdését tárgyaló munka nem maradhatott sokáig elrejtve Kovacsóczy íróasztala fiókjában. Squarcialupus, olasz tudós, a fejedelem udvari orvosa, a kézírathoz hozzá jutván, annyira meglepte és elragadta őt a munka «érvelésének meggyőző volta, latin irályának remek classicitása», hogy kérte a szerzőt: engedné meg neki annak kiadatását. Kovacsóczy szerénysége sokáig ellenállott az olasz doktor ismételt kérésének s ama sürgetésének, hogy «azt az aranykönyvet ne irígyelje barátaitól»; de végre is bele kellett egyeznie. Így jelent meg aztán a munka nyomtatásban. Heltai Gáspár nyomdájában Kolozsvárt, 1584-ben. Squarcialupus mint kiadó Berzeviczynek, a lengyel király erdélyi kanczellárjának, ajánlotta azt: mint jóakarójának és Kovacsóczy barátjának e nagy míveltséget tanúsító, ékesen szóló és érvekben oly gazdag értekezését nemcsak jó szívvel fogja fogadni, hanem gyönyörködni fog irálya remekében, a világtörténeti példák gazdagságában, a gondolatok és érvek mélységében s midnenek fölött az író fényes ítélőtehetsége erejében. Mindez annál inkább bámúlandó, – úgymond – midőn oly férfiútól származik, a ki oly nagyon el van foglalva s az udvari gondok és hívatalos zaklatások árjában annyira el van merűlve.»*
Squarcialupus ajánló soraiból, mely a munkát megelőzi.
Kovacsóczy röpírata párbeszéd alakjában azt a kérdést tárgyalja – a mi fölött egy év óta folyt a vita Erdélyben, országgyűléseken s azokon kívűl – vajjon a triumviratus, avagy egy személy kormányzása üdvösebb-e az országra nézve, a fejedelem kiskorúsága idején?
A párbeszédben Philodacus és Eubulus vitatkoznak egymással. Az első egy túlzó hazafit személyesít s mintegy az erdélyi közvéleményt képviseli, az egy személy kormányzásáért való rajnogással. Eubulus egy higgadtan gondolkozó fejedelmi tanácsost jelképez, ki a hármas kormányzás eszméjének védelmezője s mintegy a szerzőt magát személyesíti.
PHILODACUS egynek az uralmát elibe teszi többek kormányzásának, miként azt – úgymond – Homér óta minden bölcs vallotta.
EUBULUS egy embert nem tart elégségesnek Erdély kormányzására, mert két fő feladatnak kell megfelelnie: egyik a gyermek-fejedelem nevelése, másik az ország kormányzása. Ez pedig egy embernek az Aetna hegyénél is nehezebb terhet rakna vállaira; midőn az ország oly különböző elemekből áll, nemcsak nemzetiség és vallás, de egyszersmind erkölcs tekintetében;* midőn az ország a török szultánnak adófizetője; midőn a lengyel király legfőbb védnöksége alatt áll; midőn annyi különféle nemzetiségű és vallású népek által van körűlvéve; midőn béke idején is örökös perpatvarban és versengésben él s ha háborúja nincs, maga csinál belháborút veleszületett nyugtalan természeténél fogva. Ha ismer olyan férfiút, a ki mindezeknek meg tudan felelni, ám nevezze meg.
Jellemző az, hogy az oláhokról emlékezik a párbeszéd. Philodacus: Romanos homines his in locis aliquando habitasse minime dubium est. Quid enim? an nno Valachi nostri, qui se nunc etiam Romanos vulgo venditant, eorum religuqiae sunt? Eubulus: Non possum affirmare. Phil: Cur? nonne tibi fidem facit satis luculentam sermo illorum vernaculus. qui plus ferme habet in se Romani, et Latinitatis, quam praesens Italorum lingva? Eub: Sed vita et mores eorum refragantur; quibus quis faedius, quid abiectius esse potest? Equidem, si quis nunc ex priscis illis Romanis locorum istorum dominis ab inferis rediret, vere de istis Gryllis dicere posset:
Non generi nostro similes, in bruta videntur,
Degeneres, animumque vomunt, corpusque sepulcro.
… Phil: Sic itaque concludo Romanam etiam illam gentem, utpote praestantissimam (sunt enim gentium quoque labes) in tanto seculorum decursu, degenerasse in vappas istos et nebulones. Eub: Cave hoc illis in os dixeris: scis enim quam sint vindictae cupidi. Phil: Scio, atque adeo intelligo, ingens in istis quodam vicissitudinis fato, vitiorum seminarium vigere.
PHILODACUS sok nagyreményű férfiút lát magok között, a kiktől sokat lehetne várni.
EUBULUS a reményért a valóságot feláldozni nem tartja észszerűnek; nagyon óvakodni kell, nehogy farkasra bízzák a bárányt.
PHILODACUS ó-kori példáira Eubulus azt hozza fel, hogy a jelen idők nagyban különböznek a régitől; most mindenki versenyezni akar másokkal s egyenlő kíván lenni a legelsőkkel. A hazai történelemből Hunyady János, majd Szilágyi Mihály kormányzóságára azt mondja, hogy mennyi fondorlattal, irígységgel és hálátlansággal kellett ezeknek is küzdeniök. Hunyadynak egyik fia vértanú-halált szenvedett, a másik börtönbe vettetett. Ez a jutalma (úgymond) a nagy emberek szolgálatainak, ez a gyümölcse az annyira óhajtott egy ember kormányzóságának. Szilágyit maga az ő védencze, Mátyás király – a kihez pedig hasonlót nem látott Magyarország – vetette fogságra (vajha megőrízte volna emlékét a hálátlanság emez árnyfoltjától!). Pedig ezek jó és dicső kormányzók voltak; mégis ilyen tanúlság meríthető példájokból. Hát még Fráter György történetéből, a ki hatalmát gonoszságra használta föl, ki elveteműlt ember volt és Magyarország romlására született, a ki nem erénye és tudományossága, hanem titkos fondorlatai által jutott a legmagasabb méltóságra, a mit arra használt fel, hogy a királynét és királyfit (t. i. Izabellát és fiát) az országból kiüldözze és Erdélyt a németeknek elárúlja. A tanúlság mindezekből az, hogy egy ember kormányzása, legyen az derék vagy gonosz ember, nagy nehézséggel és veszélylyel jár.
Ez ellentétes elvek vitatására, Kovacsóczy röpíratának két szereplője, mondhatnók kormányférfia és ellenzéki vezére, előszámlálja úgyszólván az egész világtörténelem, az egyiptomi, persa, görög, angol, olasz, magyar historia találó példáit. S ha a két vitázó egymást meg nem győzi is a munkában: az olvasó azzal a meggyőződéssel teszi le e művet, hogy az erdélyi triumviratus Kovacsóczynál classicusabb műveltségű, finomabb ízlésű, nemesebb gondolkozású, ékesebben szóló s a világtörténelemben jártasabb védelmezőt nem találhatott volna. Sőt midőn azt mondja, hogy a jó kormányzat kötelessége teljesítésétől nem rettentheti vissza semmiféle veszedelem, maga a halál sem: mintha saját sorsát előre látná és megjósolná.
Elvben szívesen adott igazat minden olvasó az ő Eubulusának; de az erdélyieket, kik a triumviratusban reájok erőltetett, idegenszerű kormányformát láttak, semmiféle okoskodás meg nem győzhette. Gyakorlatban pedig sok tekintetben az erdélyieknek volt igazuk; mert a hármas kormányzás sok dologban a fejetlenség jellegét viselte magán. Nem az volt a baj, mit a hatalmukra féltékeny tanácsurak egyike, a «Páduában nem tanúlt»* , de azért magát okosabbnak tartó Gálfi János írva hagyott, hogy «nem úgy viselték magokat, mint az bölcs lengyel király rendelte vala, elhivék magokat, csak az maguk hasznát keresvén».* A lengyel király meg volt velök elégedve, mert lelkiismeretesség és jóigyekezet dolgában semmi kívánni valót nem hagytak fenn. De épen a túlságos lelkiismeretességből következett a legfőbb baj: a határozatlanság, a hosszadalmas tanácskozás, a felelősségtől való vélelem s épen azért kisebbrendű dolgoknak is a királyhoz felebbezése, a mi sok késedelemmel járt. Ez aztán az eleitől fogva tapasztalt népszerűtlenséget még inkább fokozta és táplálta.
Gunyolódva mondotta Kendy Sándorral szemben. Ld. Kulcsár krónikája 54. l.
Gálfi János önéletírása. (Erdélyország történetei tára I. k. 81. l.)
Kovacsóczynak jutott ki az oroszlánrész mind a munkából és gondból, mind a kellemetlenségekből és felelősségből. Az ő tevékenységéről maradt fönn a legtöbb írott emlék is. Ő szerkesztette az államíratokat, ő írta a jelentéseket a lengyel királynak. «Becses és érdekes olvasmány az, mely Kovacsóczynak velős és tömör irályát fényesen ragyogtatja, mely korismertető szempontból minden krónikánál becsesebb dolog; megismertet bennünket az akkori Erdélylyel és minden szereplőivel, egész részletesen.»* Egész értekezéseket foglalnak magokban azok a 3–7 íves levelek, melyekkel a lengyel királyt rendesen tudósították a törvénykezési, gazdasági, politikai, bányászati, pénzügyi és személyes dolgokról s egyszersmind informatiót is adtak neki elhatározására nézve.
Szilágyi S. Erd. Ogy. Eml. III. 60. l.
De a kötelesség lelkiismeretes teljesítésével, ha ki lehetett is vívni a király elismerését, nem lehetett jobbra fordítani az erdélyiek ellenszenvét.
Az 1584 sept. 20-án összehívott országgyűlés ép oly zajos volt, mint az előbbiek. Ez sem történhetett meg «tumultus és verekedés nélkül». A kedélyek izgatottságát most is a kormányzóság kérdése okozta. A király válasza ugyanis (mely a triumviratus kezében hagyta az ország kormányzását) sehogy sem tetszett a rendeknek. Sokáig vitatkoztak a fölött: hogyan találják meg ismét a lengyel királyt, hogy kívánságukat teljesítse. Ahhoz a kényszerítő eszközhöz akartak folyamodni, hogy addig törvényszéket nem tartanak, míg kérésük nem teljesedik; azzal érvelvén, hogy a triumvirek esküt nem tévén, törvényt nem láthatnak. A kormányzóknak nem csekély fáradtságukba kerűlt meggyőzni a rendeket arról, hogy a törvénykezés fennakadásából mily nagy zavar és rendetlenség áradna el az országban. Végre is a rendek engedtek, megszavazták az adókat s elrendelték, hogy a törvényszékek a kitűzött időben megtartassanak. September 25-én ért véget a zajos országgyűlés, mely már-már az anarchiához folyamodott a gyűlölt triumviratus megbuktatására.*
A kormányzók jelentése 1584 decz. 14-éről. (Ered. Ogy. Eml. III. 211.)
István királyt az országgyűlés megtartása végre meggyőzte arról, hogy az erdélyiek a hármas kormányzással megbarátkozni soha sem fognak. Elhatározta tehát, hogy enged kérésüknek s 1585 május 1-én újabb kormányformát léptetett életbe, kinevezvén egyedűli kormányzóvá Ghiczy Jánost, az erélyes váradi kapitányt. Meggyőződött – úgymond – hogy a sokak uralkodása, épen úgy a kevesek uralkodása sok nehézséggel jár: egy kormányzót nevez ki tehát, a kit teljhatalommal ruház föl, csak rendkívűl fontos ügyekben tartván fenn magának a döntő elhatározást.
A triumviratus az 1585 máj. 9-re összehívott országgyűlésen tette le hivatalát s adta át a kormányzást Ghiczynek. Máj. 19-én, az országgyűlés befejezése napján, írta Kovacsóczy a hármas kormányzóság nevében utolsó jelentésüket István királynak.*
Egykorú másolata megvan az orsz. levéltárban: Acta publ. Transylvaniae.
13. GHICZY JÁNOS KORMÁNYZÓ ALÁÍRÁSA.*
Irva: Egri Literati Gergely váradi provisornak. Datum Albae Juliae 24 Novembris 1588. (Országos Levéltár.)
