I.
I.
14. A KIRÁLYI PALOTA VARSÓBAN.
A lengyel királyválasztás 1587-ben. – A Báthoryak jelöltsége. – Kovacsóczy követsége és oratiója a varsói országgűlésen. – Az ellenkirályok tusája.
KOVACSÓCZY a kormányzói méltóság letevése után maradt, a mi azelőtt s a kormányzóság idején is volt: az ország kanczellárja. Bár így hatásköre szűkebb korlátok közé szorúlt; de meg volt az az előnye, hogy a terhes felelősségtől s az ellenzék gyűlölködésétől megszabadúlt s nyugodtabban szentelhette tehetségeit az új kormányzó, majd nem sokára a nagykorúsított ifjú fejedelem támogatásának. A következő esztendőben a lengyelországi események ismét előtérbe vonták Kovacsóczy egyéniségét.
1586 decz. 12-én a litvániai Grodnón meghalt István király. – Zamoiski, a lengyel kanczellár, a gyászos eseményről tüstént tudósítja erdélyi tiszttársát és barátját s véleményét kéri: mi lenne a teendő a Báthory család méltóságának és érdekeinek megóvása tekintetében. Kovacsóczyt mélyen meghatotta a szomorú hír s gyors válaszában mindenek előtt mély fájdalmának ad kifejezést jóltevője, a nagy király váratlanúl és férfi kora javában történt gyászos elhunyta fölött. Semmi sem történhetett volna – úgymond – sulyosabb csapás az országra és rájok mindnyájokra, főkép most, midőn a fejedelem még gyermek s az ország sorsa oly bizonytalan. De Isten akaratában meg kell nyugodni s arra kell törekedni, hogy az ország és család érdekei lehetőleg megóvassanak.*
Kovacsóczy F. Zamoiskihoz írott eredeti levele. Prázmánról 1586 decz. 24. keltezve (bizonyára az ó-naptár szerint), megvan az Erd. Múz. kvtárában Mike Sándor gyűjt. Okl. I.
Kovacsóczy volt ez idő szerint Erdély kormánytanácsában a lengyelországi viszonyok legalaposabb ismerője. Az udvar és az ország szeme tehát rajta csüggött, mint legilletékesebb tanácsadón, arra nézve, hogy föllépjen-é a család jogigényeivel a megüresedett lengyel trónra s ki legyen a család tagjai közűl, a ki legtöbb reménynyel léphetne sorompóba a királyság elnyeréseért?!
Ez eszmével nem most foglalkoztak először. István király Boldizsárt szemelte ki utódává, s ha életében a szabad választás jogára féltékeny nemesség nem is akart határozni a trónörökösödést illetőleg: remélte, hogy halála után az örök hálára kötelezett lengyel nemzet nem fogja mellőzni családját. Főkép Zamoiskinak kötötte szívére rokoni pártfogolását s halála előtt kevéssel is figyelmeztette őt: mennyi jóval volt iránta, hogy sokak irígysége és gyűlölsége daczára a legfőbb méltóságokra emelte, rokonságába fölvette, s kérte, emlékezzék meg mindezekre halála után, viselje gondját rokonainak, főkép az ifjú Zsigmond fejedelemnek; a mi jót velök tesz – úgymond – az ő porladozó csontjaival és hamvaival teendi.*
Bethlen F. II. 518. l.
Kovacsóczy eleitől fogva be volt avatva István király utódját illető terveibe és most szívvel lélekkel törekedik érvényesíteni befolyását s összeköttetéseit a Báthoryak érdekében. Siet tettre buzdítani Zamoiskit is, mert senki sem tudhatja jobban (írja neki mindjárt a király halála után), mit lehet tenni érdekükben, mint épen ő, ki a királynak legtitkosabb gondolataiba is be volt avatva, ki a viszonyokat az emberek gondolkozását legjobban ismeri s reményét fejezi ki, hogy ő – ki a Báthory-családtól (melyhez rokonság is fűzi) nyerte kiváló érdemeinek bőséges uralmát, méltóságait – nem fog megfeledkezni jóltevője halála után sem a család érdekeiről. Ők sem fognak elmulasztani semmit sem Erdélyben, hogy a család királyi jelvényei továbbra is a családban maradjanak. Reméli, hogy az a köztársaság, melynek királyai iránt való kegyelete közszájon forog, meg fog emlékezni István királynak semmi idők által el nem törölhető, oly fényesen tündöklő érdemeiről s nem fog oly háládatlan lenni, hogy mellőzve a Báthoryak nemzetségét, melyben két nagy tehetségű és kipróbált erényű, uralkodásra termett ifjú él (t. i. Boldizsár és Endre), más valakit, idegent, avagy új embert válaszszon uralkodóúl. Őseitek is – úgymond – Nagy Lajost Kázmér kívánságára önként királylyá kiáltották, utána pedig leányát, nehogy hálátlanoknak látszassanak királyuk irányában. E nemes példa követésének – írja Zamoiskinak – te kell, hogy vezére és szervezője légy, mit szívesen követjük útasításodat. A mi engem illet – úgymond Kovacsóczy – bár jól ismerem erőm gyöngeségét, e dicső család javára és díszére minden erőmből szívesen törekedem.*
Kovacsóczy 1586 decz. 24. levelében id. h.
Kovacsóczy, mint leveléből kitűnik, a Lengyelországban nevekedett és ott lakó Báthoryakra gondolt; de Zsigmond az ifjú erdélyi fejedelem is vágyott és versenyezni kivánt a királyságra. A gyász-hír vétele után tüstént követet küld (Boronkay Lászlót) Zamoiskihoz: tudakozódni, hogy tett-e a király végrendeletet, lehet-é neki reménysége a királyság elnyerésére, vagy ha neki nem, unokatestvérei valamelyikének s mit kellene e czélból tenniök?*
Boronkay útasítása és Báthory Zsigmond Zamoiskihoz írt levele a III. k. orsz. levéltárban. Acta publ. Transylvaniae.
Boronkay 1587 febr. elején elég jó hírekkel érkezett vissza. Zamoiskiné is biztatólag írt testvérének, de egyszersmind figyelmeztetve őt, hogy sok pénzbe fogna kerűlni a választás. Zsigmond ettől meg nem ijedt; kijelenté, hogy a mennyire fogyatkozott állapotja engedi, kész meghozni minden áldozatot. S ezzel a válaszszal mnidjárt visszaküldi Boronkayt s miután a szultán leveléből a porta pártfogásáról is értesűlt: febr. 22-én Lengyelországba indítja Óváry István deákot azzal az útasítással, hogy mindenekelőtt az ő útját egyengessék a királyságra, s azon esetre, ha őt a rendek fiatalnak tartanák, unokatestvérei érdekében működjenek.*
Zsigmond levelei nővérének, a lengyel özv. királynénak és Zamoiskinak 1586 febr. 9-éről, továbbá az Óváry Istvánnak adott útasítás febr. 22-éről, megvan az orsz. levéltárban id. h.
A Báthoryak jelöltetése eleitől fogva kevés reménynyel kecsegtetett. Zamoiski már márcz. folyamán azt az értesítést küldötte Erdélybe, hogy ez idő szerint legtöbb kilátása van a királyságra a Habsburg-háznak. A lengyel főurak és főpapság, kik tizenkét év előtt Báthory Istvánnal szemben Miksa császárt választották, most ennek fiai, a fiatal Miksa és Ernő főherczeg körűl csoportosúltak. Főkép a hatalmas Zborowskiak (a kik közűl egyet István király és Zamoiski lefejeztetett, egyet felségsértésért elitéltetett) mindent elkövettek, hogy a Báthoryakról még csak szó se lehessen. Gúnyíratok, pamphletek hangolták ellenök a közvéleményt; nem átallották a nagy király emlékét is becsmérelni, azzal vádolván őt, hogy kedves magyarjaira vesztegette az ország jövedelmeit, s békóba verte a híres lengyel szabadságot.
Azt híresztelték továbbá, hogy Báthory Zsigmond erdélyi hadak élén fegyveres kézzel akarja elfoglalni a királyságot; – s mindezekkel szemben fennen kérkedtek, hogy a mig az öreg Miksa császár késedelmezésével elszalasztott, azt a fiatal Miksa főherczeg ifjúi gyorsaságával visszaszerzi.
A királyválasztó országgyűlést jan. utolsó napjaira tűzték ki Varsóba. Így már az idő is kevés volt arra, hogy a Báthoryak a régi s most újonnan szervezett osztrák párttal sikerrel mérkőzhessenek. – Most is meg volt ugyan a hatalmas nemzeti párt, a mely németet semmi áron nem akart a trónra emelni; de ennek jelöltjei sem a Báthoryak, hanem a női ágon Jagelló-vérből származott svéd királyfi, Zsigmond herczeg vala, kinek anyja István király feleségének nővére, a Jagelló-házból utolsó lengyel királynak a leánya volt. Az erdélyiek, bár így kevés reménynyel kecsegtethették magokat, mégsem akarták feladni a mérkőzést. Bíztak Zamoiskiban, kit a nemzeti párt vezérének tekintett; bíztak a nemzet kegyeletében István király emléke iránt; de tán legtöbbet a véletlen esélyeiben, mely a különböző versenytársak és elkeseredett ellenpártok között Báthory Istvánt is trónra juttatta.
Díszes követséget indítottak tehát a királyválasztásra, az arra legilletékesebb Kovacsóczy Farkas vezérlete alatt. A követség tagjai voltak rajta kívül: Kornis Gáspár huszti kapitány, Szentpály János, Gyulafi Lestár udvari titkár, Bogáthy Menyhért, Ghiczy Péter, Kraker Lukács, enyedi polgár, és az olasz Bernardo Jacobino, kolozsvári orvos.
Nagy kerülő úton mentek Lengyelországba. Moldván át vették útjokat, mert Magyarországon keresztűl nem mehettek, a németek miatt. Báthory István is ezt az útat választotta, mikor Lengyelországba ment. Kovacsóczy (az ó-naptár szerint) máj. 18-án indúltak el Fehérvárról; az ojtozi szoroson keltek át a Kárpátokon, a honnan Tatros felé ereszkedtek le a moldovai síkságra s Bákó és Román-Vásárhely felé folytatták útjokat. Érintették Szucsavát. Moldova akkori fővárosát. Innen a mostani Lemberg felé vezető vasútvonal mentében haladtak. Szeret-Vásárhelynél keltek át a Szeret folyón. Csarnóczra (a lengyel Ciarnoh, a mai Csernoviczra) a pünkösdi «sokadalom» idején érkezvén, gyönyörködtek az óriási baromvásárban, melyre mintegy 30,000 barmot hajtottak fel a szomszédos keleti tartományokból. Jó aratása volt az ott székelő moldovai harminczadosnak, ki évenként több mint 100,000 forintot szolgáltatott be abból a moldovai vajdának. A követek mindenütt a vajda vendégei voltak. «Az moldvai vajda gazdálkodott, minden háló helyen két vágó ökröt, tizenöt juhot és egy hordó sört adtanak és egy átalag bort is.» Látszik ebből, hogy nagyszámú kísérettel ment a követség. Csernovicznál átkelvén a Prút vizén, a két mérföldnyire fekvő lengyel határt Sniatynnál lépték át. Kolomya, Stanislaw, Halics érintésével jutottak Ilyvóba (Lembergbe), Podólia fővárosába. Innen nemsokára Belzre értek, a hol lengyel földön leginkább érezhették magokat otthonosan; az lévén Zamoiski és neje, Báthory Griseldis otthona, amaz erős helyen fekvő vár, melynek a kanczellár várnagya volt. A következő állomáson Zamoscon, a Zamoiskiak régi törzsfészkén is kellemes fogadtatásban részesűltek. Innen a legegyenesebb úton Kranistaw és Lublin városa felé haladtak. A Visztula vonalát Stezicz városánál érték el, a mely gyakran, utóljára a Báthory előtt interregnum idején is, szolgált országgyűlés színhelyéűl. Varsóba jun. 24-én érkeztenek.*
Útjokat leírta Gyulafi Lestár. Eredetije a bp. egyet. könyvtárában, kiadva Szabó Károly által, Gyulafi Lestár Följegyzéseiben 20. l.
Az országgyűlés épen gyülekezőben volt. Már fel voltak állítva a varsói mezőn a rendek tanácskozó sátrai és deszkabódéi. a választási harcz erős hullámokat vert. A Habsburg-házból négy főherczeg mellett küzdöttek pénzzel, nagy ígéretekkel, sőt fegyverrel a hatalmas Zborowskiak; a svéd királyfi (Zsigmond) mellett leginkább az özvegy királyné buzgólkodott; a czár mellett a vele szomszédos litvánok érveltek; Zamoiski még mindig nem vallott színt, pedig a köznemesség nagy többsége ő reá támaszkodott s tőle várta a jeladást. E párt jelszava egyelőre az volt, hogy «nem kell a német» s miután az osztrák párttal heves összetűzéseik voltak: külön váltak a választási mezőn s az ú. n. czarne-kolot (fekete kört) alkották, így nevezvén magokat fekete ruhájok után, melyet István királyt gyászolva viseltek.
Augusztus elején kerűlt a sor a külföldi követek kihallgatására. Az erdélyi fejedelem követe, Kovacsóczy Farkas, aug. 4-én (az új naptár szerint 14-én) tartá fényes és nagyhatású szónoklatát, az országgyűlés közös tanácskozó sátrában.
Kovacsóczy még Erdélyben megírta szónoklatát; de útközben, a mint a Neszteren átkeltek, arról értesűltek, hogy a lengyelek között az a hír van elterjedve, mintha az erdélyi fejedelem hadsereggel akarna Lengyelországba törni és fegyveres erővel akarná a királyságot megszerezni. Ezzel fogadták őket későbbi útjokban is mindenfelé; sőt gúnyiratokat juttattak kezeik közé, melyek a fejedelem személye ellen írattak.
BÁTHORY ISTVÁN.*
Lengyel király. Krieger J. egykorú festményről készített fényképe után.
Kovacsóczy e hír hallatára félretette kidolgozott oratioját s az út fáradalmai közben nagy sietve (tumultarie) irt újabbat, a viszonyoknak megfelelőt. Szónoklata három részből állott. Legelőbb is megczáfolja és visszaútasítja ama vádakat, melyeket az erdélyiek ellenséges szándéka felől az országban költöttek és terjesztettek; aztán gyönyörű dicsbeszédet tartott a megboldogúlt István király felett; végűl kegyeletre inté a rendeket a Báthory-család iránt, kérte a király végrendeletének és örököseit illető ingóságainak kiadatását s a lengyelek védelmébe ajánlotta az ottani magyarokat. Hogy a Báthoryak közűl válaszszanak királyt: az csak a sorok közűl volt kiolvasható; határozottan már maga sem kérte. Úgy látszik, erre nézve a reményt már ők magok is feladták.
Kovacsóczy szónoklata kivonatos fordításban a következő:*
Gyulafi Lestár által írt egykorú másolata megvan a budapesti egyetemi könyvtárban (Szamosközi gyűjteményében.) Czíme: Oratio magnifici domini silvanici Varsaviae in comitiis generalibus ad proceres regni pro electione novi regis congregatos habita in Cola in campo citatis, anno 1587 die 4. aug.
Gyulafi oldaljegyzete az erdélyi követek neveiről, a Moldován át való útazásról, visszatérő útjokról ki van adva a M. Tört. Eml. II. o. 31. kötetében Gyulafi Lestár följegyzéseiben (közölte Szabó Károly) 21. l. Kovacsóczy szónoklata megjelent nyomtatásban, Mayer Eduard: «Des olmützer Bischofs Stanislaus Pawlowski Gesandschaftreisen nach Polen 1587–1598» cz. műve függelékében 338–345 ll.
Midőn a mi fenséges fejedelmünk követségét elvállaltuk, nagytiszteletű és méltóságos senatorok, s vitézlő nemesi lovagrend, legkevésbbé sem hittük volna, hogy olyan dologért kell itt mentegetőznünk, melyet elkövetni a mieinknek soha sem jutott volna eszökbe, s a mikor mi irántatok való szeretetünk s érdemeink tudatában tőletek a legjobbat reméltük.
Alig érintettük ez ország határait, midőn váratlanúl oly hírekről értesűltünk írásban és sokaknak beszédjéből, mintha Erdélyország fegyverben állana s a mi fejedelmünk magához vévén némely szomszédos népek hadseregét is, ez országba akarna ütni. Sőt a mi több, egy röpiratot is kaptunk, mely a mi fejedelmünk elleni gyűlöletből, az ő nevének és méltóságának kisebbítése végett költetett és szerkesztetett. Útunkban aztán tapasztaltuk, hogy mindez a közönség között el van terjedve, szájról-szájra, kézről-kézre jár, főkép azok között, a kik előtt fejedelmünk és nemzetünk emlékezete gyűlöletes.
Nem tudtunk eléggé csodálkozni, hogy honnan eredhet az érzelmeknek ily hirtelen és ennyire való megvááltozása; hogy mi, a kik kevéssel ezelőtt még békében mindig a leghívebb barátok, háborúban szövetségesek és bajtársak valnák: most egyszerre ellenségűl tekintessünk, s dicséretért ócsárlást, tiszteletért gyalázást, a jótéteményekért megvetést érdemeljünk. – Hát föltehető az rólunk, hogy mi barátság színe alatt követeket küldjünk hozzátok s ugyanakkor hadat indítsunk? Megdicsőült közös királyunk emlékeért fájlaljuk, hogy ő nagy tetteiért és ragyogó érdemeiért azt nyeri most jutalmúl, hogy utódai nem hálára és tiszteletre, hanem minden gonoszra és rágalmakra méltónak ítéltetnek. Szánalomra méltó sorsa a királyoknak, a kiknek halálok után ily hálával adóznak. Ha az erény jutalma ez volna, ha utódaikra semmi tekintettel nem lennének az emberek: mi lenne, a mi fejedelmeket nagy tettekre lelkesítené hazájok érdekében? A mely dologról, hogy többet beszéljünk: fölment minket a méltóságos senatorok és a vitézlő lovagok humanitására való tekintet és irántok való tiszteletünk, jól tudván, hogy nemcsak minket, de titeket is megindított ily gyanúsítások újdonsága és kegyetlensége … Csak arra kérünk, hogy ha látjátok és halljátok ilyen és hasonló vádakkal, méltatlan gyanúsításokkal illetni megdicsőült királyotok emlékét, kisebbíteni jó hírnevét, rágalmazni családját, meggyűlöltetni akarni nemzetét s oly gyalázatos bűnt tulajdonítani a legártatlanabb embereknek, sőt ez által ti magatokat és jó hírneveteket is megtámadtatni: szálljatok szembe azokkal, nyomjátok el a rágalmazók ily nagy szabadságát, és azok gyalázásától, gonosz vádjaitól bennünket a ti tekintélyetekkel és méltányosságtok által védelmezzetek meg.
De térjünk a dologra; mert látjuk, hogy mindnyájan kiváncsi lélekkel várjátok, hogy mit hoztunk?
A mi fejedelmünket a közös gyásznak érzete indította arra, hogy minket ide küldjön: hogy veletek, kikhez a barátság és szövetség kötelékei fűzik, a rendek eme díszes és népes gyűlésében együtt gyászolja a mi és a ti veszteségeteket és hogy megmutassuk, hogy miképen viseltetünk annak emléke iránt, a kit elvesztettünk. Kérjük, erre nézve ne tagadjatok meg tőlünk egy kis figyelmet.
Mindnyájan tudjátok, hogy ő (t. i. Báthory István) a mi országunkat újjá teremtette, üdvös törvényekkel gyarapította, hadsereggel megerősítette s a béke áldásaival annyira megszilárdította, hogy a legboldogabb életet véltük eltölthetni az ő uralkodása alatt. De a mi nekünk üdvösségünkre szolgált, ugyanaz nyujtott okot arra, hogy tőle megfosztassunk. Mert az ő hírneve rövid időn oly magasra emelkedett, hogy a külföldiek csodálatát is felköltötte, s az emberek lelkét szeretetre indítván, lebilincselte. Így történt, hogy kimagasló erényeiért, lelkének nemességeért ti, Henrik királyotok eltávozása után, a rendek közakaratából királylyá választottátok. A mely királyságra midőn díszes követség által meghívatott, nagy megtiszteltetésnek és dicsőségnek tartotta mindenki; de sokan egyszersmind annyira sajnálták tőle országunkat megfosztani, hogy elhatározták, hogy ha kéréssel nem lehet, erőszakkal fogják őt hazánkban visszatartani. De ő ezeket méltányos okokkal meggyőzte, s midőn a ti díszes követségtek őt meghívta és elútazását sürgette, kérésüknek nem állhatott ellent, a felajánlott méltóságot elfogadta és elhatározta, hogy országotokba jő.
Két dolog tűnik ki ebből: egyik az, hogy mily szeretettel csüggött István király rajtatok, midőn a ti érdekeiteket elibe helyezé érte szeretettel rajongó hazája akaratának; a másik, hogy az erdélyiek a ti kedvetekért inkább elállottak szándékuktól, mintsem nektek ártalmatokra legyenek. Mert midőn látták, hogy az ő nagylelkűsége oly határtalan, hogy Erdély szűk határai közé szorítani nem lehetséges, belenyugodtak abba a gondolatba, hogy isteni szózat hívja őt általatok ennek a nagy és hatalmas országnak kormányozására. A kik aztán, hogy az útra mennyi országos és magán vagyonnal szerelték fel; mennyi sereget és pénzbeli segélyt s milly tisztességes kíséretet adtak melléje az ország nemességének színe-javából: annak magatok is szemtanúi voltatok. Elhallgatjuk fivérének, mostani fejedelmünk atyjának nagymérvű áldozatait az ő érdekében; a kinél, kötve hiszem, hogy valaki többet tett volan érette. Ő maga pedig, daczára hogy annyi akadály és veszély rettenthette volna el feltett szándékától, mint a császárnak nagy hadi ereje, otthon a rendeknek meghasonlása, az embereknek iránta való kétes magatartása, a szomszédok bizonytalan érzűlete, a tatárok fenyegetései, a muszkák istentelen hadi készűletei, a végvárak őrségeinek fizetetlen zsoldja, továbá Miksa császár igen tisztességes kárpótlási ajánlatai, a melyek a mi közjavunkra és biztonságunkra nagyon kecsegtetők voltak: mindezeket ő, a ti javatokat tekintvén szem előtt, semmibe nem vette s ezekkel nem törődött.
Országotokba ment tehát váratlan gyorsasággal, válogatott sereggel, összes, nem megvetendő értékű kincseivel s az ország kormányzását kezébe vevén, legfőbb törekvése volt, hogy a rendeket egyetértésre bírja és az ország bajainak és zavarainak eloszaltásával, mindeneket hűségre és engedelmességre térítsen. Kifizette a katonák zsold-hátralékait, a végvárakat a mennyire lehetett őrséggel erősítette meg s ezután keresztűl vitte, hogy a bíráskodás amaz új rendjét és módját állapította meg, melyet ti oly régóta és anyira óhajtottatok. Nagyon szép és nevezetes dolog továbbá, és utódaitokra nézve is nagyon üdvös, hogy megzabolázta sokaknak féktelen szabadságát és saját határai közé szorította a rakonczátlankodókat.
Aztán az oroszok ellen fordúlt, a mely ép oly hatalmas, mint gazdag és vad ellenséget, tartományaitok elfoglalóit és pusztítóit, teljes hadi erejével akarta megfékezni. És hogy ezt az orosz hadjáratot mily lelki buzgalommal kezdette meg, mily bölcsességgel intézte, mennyi körültekintéssel, művészettel, éberséggel, a nehézségek és veszélyek mekkora megvetésével viselte még a legalkalmatlanabb évszakokban is és végre hogy mily gyorsasággal és szerencsével végezte be: azt ti dicső és nemes lovagok legjobban tudjátok, kik királyotok és parancsnokotok nyomában jártatok és több győzelmet és diadalt arattatok egymaga alatt ez ellenség felett, mint őseitek sok más király alatt.
Jól tudjuk, hogy ti is nagy sereggel és zsolddal támogattátok királyotokat ebben a háborúban, ismerjük fáradozásaitokat, a kiállott veszélyeket, sok vitéz embernek szerencsétlenségét, megsebesűlését s megöletését. De a dicsőség, a győzelem, a halhatatlanság hírneve, a béke s az ország biztonsága és jóléte, mint az önfeláldozás gyümölcsei, bő kárpótlást nyújtanak a szenvedett veszteségekért.
És hogyha a magyarok nektek tett szolgálatait – a mit más alkalommal is, de főként ezen három évi hadjárat alatt tapasztaltatok – meggondoljátok: vajjon hol találtok, kérlek, hasonló példát ehhez a történelemben!? Őseink, mondják, egyszer a keresztes háborúk idején Ázsiában harczoltak a szaraczénok ellen a vallásért; ettől az időtől fogva azonban soha oly messze nem hadakozott a magyar, mint most Oroszországban. És hogy mily tekintélyes segítséget, mily válogatott gyalog csapatokat, minő lovasságot az ifjúság virágából, mekkora sergeket régi és jól begyakorlott katonákból, mennyi tartalékot, lovakat, fegyvereket s hadi szereket küldöttünk: mindezek sokkal ismeretesebbek, hogysem bővebben előszámlálnunk kellene. – Sok híres vitéz magyarnak hamvai nyugosznak itt a ti távoli országotokban, mint a hadi szerencse áldozatai! Dicső királyotok ezt az ő szülötte nemzetével mind ti értetek tette. Nektek foglaltatott vissza Polock, nektek Livonia, nektek szólt minden győzelem és a ti számotokra estek zsákmányúl a meghunyászkodott Oroszország zászlai.
Magunkról pedig azt mondhatom és igazán mondom, hogy reánk nemcsak semmi haszon nem háramlott ebből, hanem még saját országunk legjobb jövedelmei, várai, városai, birtokai, falvai és más javadalmai, melyek a hon védői számára volnának rendelve, azoknak megjutalmazására adományoztattak a király bőkezűsége által, a kik itt a ti köztársaságtok érdekében fáradoztak.
Ebből láthatjátok, mily alappal bírnak azok a rágalmazók, a kik nem resteltek oly csodálatos és a király nevét gyalázó szavakat kigondolni, hogy ő ez ország adóját magyarjaira költötte s hogy az ország kincstárából kiszedett pénzt az övéi közt osztotta szét. Kegyetlen szavak ezek, melyek közszájon forognak; holott az ellenkezőről mindenki könnyen meggyőződhetik kétségtelen bizonyítékokból. Felőletek, méltóságos és bölcs senatorok és vitézlő lovagok, legkevésbbé sem kételkedünk, mert ti nem a nyers tömeg véleménye által vezettetitek magatokat, hanem mindeneket a méltányosság, tisztesség, jószan-ész és bölcsesség szerint itéltek meg.
Mi állhat tisztábban előttetek, mint az ő érdemei, királyi erényei, melyek csaknem az egész világ előtt ismeretesek. Mert hisz köztudomású dolog, hogy mily példás jóhírnek örvendett, mily önmegtagadással, jámborsággal, józansággal és türelemmel élt köztetek és hogy mennyire lelkesedett ez országnak nemcsak gyarapításáért, de egyszersmind dicsővé tételéért. Mi van, a mit tennie kellett volna, és nem teljesítette? Hatalmas ellenség tűzzel-vassal pusztította országtokat és a legyőzőtteket rabigába hajtani törekedett. Ő ezt tüstént megtorolta és erejét annyira megtörte, hogy a ki azelőtt határaitokon belűl győzedelmesen hordozta fegyvereit, azt saját országa védelmére kényszerítette visszatérni és tűrni a háború veszedelmét. Ellenségeiteket visszaverte, barátaitokat nem háborgatta.
De nemcsak a háborúban volt nagy és dicső; a béke műveiben sem akart kisebbnek látszani. Tekintsetek csak vissza azon időre, midőn neki a királyságot felajánlották és hasonlítsátok össze azzal az állapottal, melyben ő hagyta az országot: mily óriási a különbség. Akkor mily nagy volt a zavar mindenben, most mily rendezett az ország; akkor ti féltetek a szomszéd ellenségtől, most ő fél ti tőletek; akkor békéért és fegyverszünetért ti, most ő könyörög előttetek. Ennyire megfordítva és megváltoztatva láttok mindent, erénye által, a ti javatokra és dicsőségtekre.
Vagy tán a belügyeket hanyagolta el? Legkevésbbé sem. Akkor az igazságszolgáltatás terén a legnagyobb nehézséggel kellett küzdeni; most könnyű a dolog. Akkor csak keresték a jogot, de ritkán találták meg; most biztos és gyors a jogszolgáltatás.
Az állam jövedelmei akkor erősen meg voltak nyirbálva és megfogyatkozva; ő azokat nagy buzgalommal megnövelte és felemelte. A kincstári számadásokat kicsoda kisérte valaha nagyobb figyelemmel, mint ő, a ki minden hiába való kiadást eltörölt. Hogy a hadi szerek és készlet növelésére mennyi gondja volt, az általánosan ismeretes. A társadalmi és családi élet gondjaival is oly szívesen foglalkozott, hogy azt hitte volna az ember: nem királylyal van dolga, de mintha egyszerű pan* vagy tisztes családapa lenne.
T. i. lengyel úr.
Szeretetét irántatok nem bizonyítá-e be többek közt csak azzal az egygyel is feltűnően, hogy hazai nyelveteket előrehaladott kora daczára oly jól megtanúlta, hogy mindenkit megértett tolmács nélkül. – Hát költséges építkezései, melyeket több helyen végrehajtatott, miről tanúskodnak egyébről, mint irántatok való szeretetéről és lelki nagyságáról?
A tudomány előmozdítása érdekében, hazátok díszére és javára hogy mennyire buzgólkodott és mekkora érdemeket szerzett: bizonyítja az, hogy Európa legvirágzóbb egyetemeiről a legtudósabb tanárokat fényes jutalmak kitűzésével hívogatta országtokba; bizonyítják magok a collegiumok, a krakkai, vilnai, lublini és polocki, melyeket nagy költséggel építtetett és szerelt fel a tanúló ifjúság használatára.
Sok kiváló férfit láttatok, méltóságos atyák és nemes lovagok, sokról hallottatok és olvastatok, a kik híresek valának lelki és testi tulajdonaik által; de a kiben mindkettő oly mértékben egyesűljön, a ki oly józan gondolkozású és ítéletű s a mellett munkát, fáradalmakat oly hihetetlen türelemmel bíró legyen mint ő, olyat alig láttatok még, – különbet semmi esetre.
Kicsoda élt még valaha mérsékletesebben olyan sorsban, mint ő? kicsoda kerűlte nagyobb lelkierővel a gyönyöröket, a kaczér nőket (blandissimas dominas), mint ő? Életmódjában és ruházkodásban is mindig egyszerű és másokhoz hasonló volt, – és állásának méltóságát nem egyébben, minta jó és nemes tettekben, komoly gondolkozásban, királyi gondjai- és foglalkozásaiban kereste.
Ezek voltak az ő állandó törekvései és foglalkozásai. A melyek, ha erény számba mennek: mind megannyi kiváló és isteni erények; ha érdem és reátok fordított jótétemény gyanánt tekitendők: vajjon mi mást igényelhetnek tőletek, mint jutalmat, tiszteletet, nevének örök dicsőséget!?
Ő ugyan semmit sem igényelve immár ama királyok boldog lelkei között él, a kik ezt a köztársaságot növelték, védelmezték, felszabadították, és dicsővé tették; de nektek hálát és kegyességet kell tanúsítanotok emléke iránt. Lebegjen szemetek előtt, hogy őseitek mily hálával viseltettek királyaik iránt s hírnevöket mennyire tisztelték. Hogy a Piastok, a Jagellók oly soká uralkodtak: a ti kegyeitekből, királyaitok iránti szeretetből történt. Hátra van most, hogy ő a mivel István király lelke iránt tartoztok, azt leróvjátok; hogy bebizonyítsátok utódaival szemben, – a kiket ő valamiként nevének, úgy hírének és dicsőségének örököseiként hagyott hátra, – hogy mennyire becsülitek az ő nagy és halhatatlan érdemei és jótéteményei emlékezetét. – A mikre hogy tekintettel legyetek az országgyűlésen, méltóságos atyák és nemes lovagok, kegyességtekre, erényeitekre, méltányosságtokra és humantástokra hivatkozva kérünk.
Legyen elég ennyi István királytól, a kinek emlékezetét úgy tisztelitek szentűl és legjobban, ha az ország ügyei gondozásában az ő lelki nagyságát és buzgólkodását követitek s ha az új király megválasztásában, a ki hívatva lesz fentartani e méltóság sulyát, lelketekben felidézni és követni fogjátok az ő előttetek ismeretes tanácsának, irántatok való kegyességének és szeretetének sugalmazását.
Végtére térvén beszédemnek egy s más kérést kell előterjesztenem.
Nyilvánvaló mindenki előtt, hogy a mi fejedelmünk és maga Erdélyország a király útmutatását és parancsait követte; nagyon érdekünkben áll azért, hogy az ő végső akaratát és dolgainkról való rendelkezését minél előbb megérthessük. Hallván, hogy mindezek végrendeletében vannak feljegyezve: fejedelmünk nagyon kéri, hogy az neki kiadassék és elküldessék, hogy megismervén a király szándékait, magát és ügyeit az ő akaratához szabja.
A király ingóságainak visszaadásáról hogy mit határozzatok, az tiszta dolog, tudván, hogy azok minden kétség és ellenmondás kizárásával, isteni és emberi jog szerint, az örököst illetik. Kéri tehát a fejedelem azokat neki és az övéinek kiadatni.
A mi a temetést illeti,* tudván, hogy az ősi szokás szerint így végbe menni, csak annyit kér, hogy idejekorán tudósítsák arról, hogy tudja, mit kelljen neki tennie és hogy tudósítsák mindarról, a mit a király érdemei és méltósága iránt határoznak.
Gyulafi oldaljegyzete szerint: «Pernezy Istvánt küldték vala be az temetésre Cracoban.» (A budapesti egyet. könyvtárban őrzött «oratio» példányán.)
Nem feledkezhetik meg a mi fejedelmünk azokról sem, a kik a legjobb királynak élete végéig hűségesen szolgáltak, főkép a mi nemzetünk köréből azokról, a kik az ő parancsából, akaratjából és meghívására életüket, sorsukat ez országhoz kötötték és itt megtelepedtek. Hogy ezeknek minden javaik, a miket annyi éveken át hűséges szolgálataikkal, munkájukkal, vérök hullásával és hozzátartozóik halálával szereztek, biztosíttassanak: arról, méltóságos senatorok és dicső lovagok, nektek kell gondoskodnotok. Mert mi lehet méltányosabb kívánság, mint az, hogy kinek-kinek megadassék a magáé. És mi lehet illőbb a ti emberszerető érzelmeitekhez is, mint hogy a balsors által sujtottakat és a szerencsétől elhagyatottakat a ti jótéteményeitek által felemeljétek? Nem tartott a király senkit közülök itt oly fényes állapotban, hogy irígységre okot adhatott volna, érdemeiteket is csak mérsékelten jutalmazta. Legyetek azért irántuk annyi tekintettel, a mennyit erényeik, érdemeik és hű szolgálataik után megérdemelnek. Hogy ezeket minden jogtalanságtól, kártól megoltalmazzátok, tekintélyetekkel védelmezzétek és jótéteményeitekkel, kegyeitekkel ellássátok: nem annyira az ő, mint a ti érdeketekben kívánjuk, mert azt a ti jóhírnevetek fentartása megkívánja, hogy a királyotok mellett annyi érdemeket szerzett külföldiekről gondoskodjatok.
Végűl a mi fenséges fejedelmünk mindenki előtt kijelentetni kívánja, hogy ő a lengyel és litván nemzet iránt annyi szeretettel és jóindúlattal viseltetik, hogy valahányszor alkalom kinálkozand, soha sem fogja elmulasztani eme hatalmas köztársaság iránt érdemeket szerezni, ennek javát minden törekvésével, igyekezetével és munkálkodásával előmozdítani; és ez nemcsak nagybátyjától, a megdicsőűlt királytól, mntegy örökségképen reá hagyott érzelem, hanem veleszületett, saját lelki tulajdona; – erről legyenek mindnyájan meggyőződve.
Kovacsóczy szónoklata (az eredetiben) mind tartalom, mind irány és előadás tekitnetében remekműnek mondható. A renaissance tudósának elegáns latinsága, irályának gördűlékeny símasága, a tudós és államférfi bölcssége, a legszebb harmóniában olvadt össze benne. A lengyelek el voltak ragadtatva: «csoda, mely nagy affetussal hallgatták». A szónoklat azon része, mely fényes dicsbeszédként hangzott a nagy király felett, mély megilletődést keltett a hallgatók szívében, kik közűl a mély megindúlástól sokan könnyeiket nem tudták visszatartani. A beszéd végeztével tömegesen siettek gratulálni a szónoknak: «a volt a jobb, a ki kaphatta az urak közűl», s «annyian akarták (a beszéd) pariáját, hogy éjjel-nappal mind írták s mégis alig győzték a mi deákink leírnia».*
Az ott jelenlevő Gyulafi Lestár feljegyzései az «oratio» lapszélein (idézett m. 21. lap.)
A választás néhány nap alatt eldőlt. Zamoiski, belátván, hogy az osztrák-párt erőszakosságával szemben valamelyik Báthorynak királylyá választása keresztűl nem vihető, az osztrákkal szemben legerősebb párthoz, a svéd királyfihoz, csatlakozott az egész «fekete kolo»-val. Az erdélyi követek is ezt tanácsolták; mert Zamoiski, mielőtt erre határozta volna magát, előzetesen megbeszélte velök, s ők fegyveres támogatást is helyeztek kilátásba Erdély részéről, ha arra szükség volna.
Aug. 19-én a «fekete kör» Zamoiskival élén királyválasztásra gyülekezett s fegyverben vonúlt ki a választási mezőre. Hozzá csatlakozott a clerus és a senatorok többsége. Az ország prímása készségesen «nominálta» Zsigmondot; a kit a nagy nemesi tábor lelkesedéssel kiáltott királylyá.
Az osztrák párt, mely több jelöltje közűl végtére Miksa főherczegben egyezett meg, nagy megütődéssel hallotta Zsigmond királylyá kiáltását, s a magok részéről is siettek proclamálni Miksa főherczeget.
Ismét két választott királya volt tehát a lengyeleknek, mint az előbbi választáson; csakhogy most nem Báthory-sarj állott a Habsburgival szemben, hanem új vetélytárs – a Váza-házból. – Hogy ki legyen az igazi király? most is fegyverrel kellett eldönteni, mint tizenegy év előtt.
Kovacsóczyék hat hétig időztek Varsóban; mindaddig, a míg az országgyűlés tartott. Aug. 16-án (az ó-naptár szerint 26-án) indúltak vissza. Most már a rövidebb, a Magyarországon át vezető útat választották. Sandomirnál keltek át a Visztula folyón, innen Jaroslaw felé jöttek, a hol megnézték az István király által alapított jezsuita «paterek collegiumját». Przemysl, Sambor felé folytatták útjokat s a Kárpátokon a vereczkei szoroson átkelve, érkeztek Munkácsra. Innen Nagybánya felé akartak menni; «de híre érkezék, hogy az németek haddal volnának Nagybányán és császár számára akarnák foglalni: kényszerítetének azért Máramaros felé fogni». Huszt és Sziget felé kerűltek tehát, onnan Vinczfalvára s a Lápos havasán keresztűl (hol az útnak «iszonyú, köves, hegyes, sáros voltát senki meg nem mondhatja») lépték át Erdély határát. Oláh-Lápos, Magyar-Lápos, Pecsétszeg falvakat érintve jutottak Deésre, s a Szamos völgyén folytatva útjokat Kolozsvárra, majd Gyulafehérvárra. Sept. 7-én (17-én) érkeztek haza «nagy örömmel, sok viszontagság és csaknem herkulesi erőfeszítés után».
A Báthoryak királyjelöltségének meghiúsúlásával Erdély szerepe még nem volt befejezve a lengyel királyválasztásnál. Miután Báthory András bíbornok és a fejedelem sógora, Zamoiski, a svéd királyi pártjára állottak: az erdélyieknek is érdekében állott e párt diadalra juttatása; s Kovacsóczyék visszatérvén, melegen emeltek szót mellettök és segítségadásra sürgették a fejedelmet.
Báthory András és Zamoiski mindenekelőtt a koronázó székvárost, Krakkót siettek megszállani és fegyveres erővel biztosítani; Zamoiskiné, Báthory Griseldis, a belzi várban vonta meg magát. – András bíbornok sept. 11-én 500 főnyi segítséget sürget Erdélyből fejedelmi rokonától, maga és nővére oltalmára, nagy szorongattatásukra hivatkozva.*
Báthory András eredeti levele Báthory Zsigmondhoz megvan a bp. egyet. könyvtár kézíratai között.
Mert Miksa főherczeg elfogadván a lengyel királyságot: hat ezer főnyi sereggel Krakkó kiostromlására indúlt. Szerencsére a lengyelek gyéren sereglettek táborába, úgy hogy hatezer főnyi német hada mindössze tizenegy ezerre növekedett. Zamoiski hősiesen védte a várost, a míg Miksa oct. 16-ától öt hétig ostromzár alá tartá. Midőn a svéd királyfi Krakkó felé közelített: Miksa nov. 23-án rohamot vezényelt a főváros ellen; de Zamoiski visszaverte s kirohanást intézvén a falakon kívűl, elkeseredett ütközet után meggyőzte Miksa seregét, a mely 1500 embert veszítve, visszahúzódott a sziléziai határra. – Zsigmond dec. 9-én ünnepies bevonúlást tartott az ostrom alól felszabadúlt fővárosba, a hol dec. 27-én az ország prímása által megkoronáztatott.
15. BÁTHORY ANDRÁS BÍBORNOK, KÉSŐBBI FEJEDELEM ARCZKÉPE, A HALOTTRÓL (1599). KÉSZÍTETT RAJZ UTÁN.
Erdélyben azalatt a tanácsurak a fölött vitatkoztak: küldjenek-é Lengyelországba fegyveres segítséget, vagy nem? Ghiczy a kormányzó, Gálffi János és a tanácsurak többsége a Kovacsóczy véleményét, a fegyveres segítség eszméjét támogatta; Kendy Sádor ellenben úgy szerette volna megsegíteni a lengyelországi rokonokat, hogy a némettel a béke meg ne zavartassék, – tehát titokban pénzzel kívánta őket támogatni. – A Kovacsóczyék akarata győzött a fegyveres segítség elhatároztatott.
16. MIKSA FŐHERCZEG «VÁLASZTOTT LENGYEL KIRÁLY» ARCZKÉPE.
Báthory Boldizsárt indították 3000 emberrel Krakkó felé «egy nehány hadnagyokkal, Király Alberttel és Bornemisza Jánossal.»*
Kulcsár krónika 33. 34. Szamosközy IV. k. 20. 21. l.
A segítség Krakkó fölmentésére későn, – de a döntő csatára idejekorán érkezett. Zamoiski 1588 elején az országgyűlés megbízásából Miksának még mindig lengyel földön álló hadai ellen vezette az erdélyiekkel erősbödött seregét. Miksához is érkezett magyar segítség a királyi hadakból – mintegy 1500 ember – Prépostváry Bálint vezérlete alatt.
Szilézia terűletén, Bicsin alatt, 1588 jan. 24-én vívták a döntő ütközetet, melyben magyar magyar ellen, lengyel lengyel ellen s svéd a német ellen küzdött, elkeseredetten. A magyarok mindkét részen hősiesen s elszántan harczoltak; kiáltozásaik s «káromkodásuk anyanyelvükön»* túlharsogta a csatazajt. A szerencse a nemzeti pártnak kedvezett. Miksa főherczeg nemcsak az ütközetet s vele a lengyel királyságot, de szabadságát is elveszté. Fogságba esvén, Lengyelországba vitték s ott két éven át tartották istenséges őrizet alatt, mígnem a bendzin-beutheni egyezség visszaadta szabadságát.
Így írja Caro: Das Interregnum Polens 1587 etc. 126. l. Mintha bizony a magyar huszár más nyelven is tudna káromkodni, mint anyanyelvén.
17. MAXIMILIAN FŐHERCZEG ALÁIRÁSA.*
Irva: Draskovics Györgynek. Bécs, aug. 8-án 1851. (Országos Levéltár.)
