A jezsuiták kitiltása Erdélyből. (1588). – Báthory Zsigmond önálló fejedelemségének kezdete.
BÁTHORY István végrendelete utolsó pontjában a következőket mondja: «Végűl te hozzád fordúlok kedves unokaöcsém, Erdély fejedelme, Báthory Zsigmond, és szívedre kötöm főként a kolozsvári és fehérvári collegiumot, melyeket atyád és én alapítottunk saját költségünkön. Ha lelked és hazád üdve kedves előtted, védelmezd és oltalmazd meg ezeket. Hiszem, hogy lesznek némely ariánusok, főként a kolozsváriak, a kik azokat kiforgatni akarják; kedvezni fognak ezeknek tanácsuraid mindnek eretnek udvarnokaid között, a kik neked hízelegve, egy kis szilárdsággal könnyen ellenállhatsz mindezeknek. Bárcsak abban az egyben eleget tehetnék irántad való hajlamaimnak, hogy legalább néhány bizalmas és kegyes katholikus tanácsost és bejárót rendelhetnék melléd: neked javadra, nekem megnyugvásomra szolgálna. De itt is (t. i. Lengyelországban) oly nagy az idők és erkölcsök megváltozása, hogy csaknem mindannyian kitértek és különféle eretnekségnek hódolnak. Csak te ne engedj; ha helyedet megállod, annál nagyobb lesz dicsőséged és örök jutalmad.»
István király jól ismerte az erdélyi viszonyokat és találóan jósolt. Alig hogy szentelt hamvait 1588 maj. 23-án örök nyugóvó helyére, a krakkai várbeli templom királyi sírboltjába elhelyezték, Erdélyben kitört a vallásháború. Szerencsére nem fegyverrel, csak szóval és tollal folyt. A jezsuiták befolyásának mindinkább erősbödése, hatalmuk rohamos emelkedése s főkép a megszabott korlátokon, a tanügy terén túlterjeszkedésük: kihívta ellenök a csaknem egészen protestáns ország közvéleményét s a rendek az 1588 oct. országgyűlésen azt követelték a fejedelemtől, hogy a jezsuiták tiltassanak ki az országból. Báthory Zsigmond eleinte a legerélyesebben ellenezte a rendek kívánságát, mire ezek az adó megtagadásával feleltek. A jezsuiták viszont 1588 nov. 4. kelettel emlékíratot nyujtottak át a fejedelemnek, melyben tiltakoznak a rendek ellenök irányúló törekvése ellen s szószerint idézik István király végrendeletének fönnebb közölt, rájok vonatkozó, s őket annyira védelmező pontját.
Még ez év folyamán (1588 dec. 8–23) újabb országgyűlést tartottak, melynek a jezsuiták ügyén kívűl is nagyon fontos teendői voltak, a mennyiben Ghiczy János öregsége és betegeskedése miatt le akart köszönni a kormányzóságról. Az országgyűlés igen népes és nagyon élénk volt. Meggyesen a nagy templomban folyt a tanácskozás. A rendek most már a leghatározottabban követelték a jezsuiták kitiltását az országból. – A fejedelem sokáig ellenállott. A fel- és leíratok sűrűn váltogatták egymást.
A rendek deczember 12-én emlékíratot nyujtottak át a fejedelemnek, a ki jobbján a kormányzóval Kovacsóczyval és Kendy Sándorral, balján unokabátyjával, Boldizsárral és két udvarmesterével fogadta a követséget s vette át a felolvasott memorandumot.
Másnap (decz. 13.) KOVACSÓCZY mint korlátnok és Gálfi az udvarmester vitték a gyűlésbe a fejedelem tagadó válaszát.
A rendek (decz. 14.) újabb fölterjesztéssel válaszoltak. Az nap este hat órakor a fejedelem magához hívatta a jezsuitákat. Kovacsóczy és Sombori fogadta őket a fejedelem szállásán. Megbízatásuk volt a fejedelemtől, hogy compromissumot létesítenek a jezsuitákkal, olyan értelemben, hogy egyezzenek belé egy helyen (Monostoron) való letelepítésökbe. A fejedelem sokat töprenkedik – mondá a korlátnok – hogyan tarthatna meg titeket és csillapíthatná le a rendeket is. Ilyen forma rövid bevezetés után áttérvén a dologra, melegen ajánlotta a fejedelem nevében, hogy nyugodjanak önként belé az egy helyre való letelepítésbe.
A korlátnok a helyzet kényszerűségével érvelt, hozzátévén, hogy az 1566-iki törvény után, midőn az országból kitiltattak, birtokaiknak semmi jogalapja nincs, s hogy ők most újabban utasítás s nem hitszónoklás czéljából hívattak be és mégis egyházi szónoklatokat tartván, megszegték a föltételeket, a melyek kikötésével az ország rendei megnyugodtak az ő behívatásukba. – A jezsuiták azonban nem voltak hajlandók jószántukból engedni s kereken kijelentették, hogy csak az erőszak előtt fognak meghajólni.
A fejedelem ennek daczára decz. 16-án reggel kilencz órakor KOVACSÓCZY és BOCSKAY által azt a választ küldötte a rendeknek, hogy hajlandó a jezsuitákat Fehérvárról, Mihálykőről, Váradról és Kolozsvárról eltávolítani s egy helyen, Monostoron, telepíteni le. De a rendek ép oly kevéssé voltak hajlandók az engedékenységre, mint a jezsuiták; s a fejedelem ajánlatát nem fogadván el, az újabb követség által tüstént tudtára adták. A fejedelem végre – nem tartván tanácsosnak tovább is ellenkezni a türelmetlenkedni kezdő rendek akaratával – dec. 16-án Kovacsóczy és Ghiczy által kijelentette, hogy habár nehezen határozhatta el magát nevelőivel szemben arra, de az ország közóhajtására nem tagadhatja meg beleegyezését az országgyűlés ama határozatától, hogy a jezsuiták úgy Erdélyből, mint a magyarországi részekből 25 nap alatt örökre eltávozni tartozzanak.
Kovacsóczy magatartása e kényes ügyben olyan volt, a milyet egyrészt meggyőződése, másrészt hívatala eléje szabott. Szívében, úgy látszik, egyetértett hitsorsosaival, a tanácsurak és rendek többségével; de másrészt a fejedelem érzelmei iránt is gyöngédséggel viseltetett. Ennélfogva kiválóan alkalmas volt a közvetítő szerepre, a mire állásánál fogva is hivatva vala.
Az országgyűlés másik fontos tárgya volt a kormányzóság kérdése. A lemondott Ghiczy helyébe nem választottak új kormányzót, hanem nagykorúsították a tizenöt éves ifjú fejedelmet s kezébe adták az uralkodást, mellé rendelvén tanácsosokúl, állandóan az udvarnál tartózkodás kötelezettségével, Báthory Boldizsárt, KOVACSÓCZY Farkast és Gálfi Jánost. – Kendy Sándor akkor mondotta baráti körben ama, nemsokára beteljesedett baljóslatú szavakat: kezébe adtátok a gyeplőt, bizony megbánjátok!
27. BÁTHORY ZSIGMOND ALÁIRÁSA ÉS OLDALJEGYZETE. URALKODÁSA ELSŐ ÉVÉBEN.
Báthory Zsigmond tehát a jezsuiták kiűzetése árán a fejedelmi hatalom gyakorlatához jutott.
A jezsuiták azonban a döntő ütközet elvesztése után nem adták föl a harczot, s miután nyílt küzdelemben legyőzettek, titokban folytatták a mérkőzést. Álruhában többen bent maradtak az udvarban s az országban, s a fejedelem gyóntatói, titkos tanácsadói ezután is ők maradtak. Az ő befolyásuknak tulajdonítják egykori és későbbi történetírók azon politikai változást, a mely szakított az ország eddigi hagyományaival, s mely a török barátság helyett a némettel való szövetkezést választotta irányelvéűl. Carillo Alfonz jezsuita atyának, mint a pápa követének, jutott a végzetes szerep, erre az útra terelni Báthory Zsigmondot.
Erdély politikája Szapolyai János óta a törökkel való egyezségen nyugodott. Ennek köszönhette Erdély a békét és nyugalmat, melyet évtizedek óta élvezett. Most, hogy a török ereje a persa hadjáratok s belső zavarok következtében meggyengűlt, a császár-király elérkezettnek vélte az időt Magyarország felszabadítására a török alól. Ennek keresztűlvitelére legelső és fontos lépésnek tartották, hogy Erdélyt a töröktől elvonva, hadi szövetségesűl nyerjék. Carillo, pápai követ, azzal a megbízatással küldetett Erdélybe, hogy a fejedelmet a törökkel szakításra s a császárral való szövetkezésre bírja. Nem volt könnyű feladat, mert a fejedelem tanácsosai s a rendek nagy többsége határozottan török-párti volt, – azon szilárd meggyőződésből, hogy a törökkel való nyílt ellenségeskedés Erdélyre csak szerencsétlenséget hozhat. Carillonak tehát első törekvése az volt, hogy a gyönge fejedelmet törökpárti környezetétől elszigetelve, saját befolyása alá vonja s az ő terveit gátló fejedelmi rokonok és tanácsosok iránt a fejedelem amúgyis könnyen gyanakvó lelkében bizalmatlanságot ébreszszen. És ez sikerűlt is neki. Báthory Boldizsár ellen, ki a kormányzásban eleinte kiváló szerepet játszott, csakhamar azt a gyanút és féltékenységet csepegtette a fejedelem szívébe, mintha unokabátyja az ő fejedelemségére vágyakoznék. Gyulai Pál és Gálfi János (a kik az e fölött tartott titkos tanácsülésben arra szavaztak, hogy szükség esetén Báthory Boldizsár megölettessék), eme viszálynak lettek áldozatai. Gyulait Boldizsár testőrei e miatt vagdalták össze abafáji udvarházánál (1592 végén); Gálfit, egykori nevelőjét, udvarmesterét, a háladatlan fejedelem maga öleté meg Huszton (1593 elején). Kovacsóczy, a kit benső barátjának, Gyulainak, váratlan és szomorú halála szíven talált, a fogságba kerűlt Gálfi érdekében mindent elkövetett, hogy életét megmentse; de hiába: az általa kieszközölt kegyelem későn érkezett. A dolog így történt.
Báthory Zsigmond, miután a marosújvári udvarházából elmenekűlt Gálfit elfogták s ő Husztra vitette fogságba: «megparancsolja igen erősen Szabó Balázsnak (a huszti várnagynak), hogy mindjárt fejét vétesse. Ezt megértvén Kovacsóczy Farkas kanczellárius, mindjárt Báthory Zsigmondhoz négyen s mindenképen azon lészen, hogy szándékát megváltoztassa vele». Térden állva kérte, emlékeznék meg arról, hogy Gálfi mintegy nevelő dajkája volt, karjai között hordozta, a fejedelemséget is neki köszönheti; emlékeztette azon ígéretére, hogy Gálfi fölött a tanácsurak tudta nélkűl nem fog ítélni. Kovacsóczy kérése meglágyította a fejedelem elfásúlt szivét, a miért is «Zsigmond egy levelet ír, hogy megkegyelmezzen Gálfinak. Kovacsóczy egy postátúl, Egervári Jánostól, nagyhirtelen elküldé Husztra; igér neki ötven aranyat, és hogy jóságot is szerez néki, ha gyorsan jár. A posta oda jutván, hát csak azon órában vétette fejit Szabó Balázs; mikoron Gálfi csak egy órát kérne életinek az imádságra, azt sem engedte.»
Az udvari fondorlatok Kovacsóczyt sem hagyták érintetlenűl. Báthory Boldizsár irígy szemmel nézte azt a befolyást, melyet unokaöcscsére korlátnoka gyakorolt; Kovacsóczynak viszont személyes okai is voltak a ledér és könnyelmű Boldizsárt gyűlölni, ki, mint láttuk, családi szentélyébe is beletolakodott. A fejedelem maga lépett közbe, hogy a kölcsönös gyűlölködésből származható veszedelemnek elejét vegye. Gyulai és mások példájából, hogy bosszúvágya mindenre képessé teszi; méltán félthette azért hű kanczellárját, a ki oly sok jó szolgálatot tett neki ez időtájban is (1591–92), midőn a lengyel királyság kérdése újra napirenden forgott, melyben a diplomatia finom szálai ismét Kovacsóczy kezébe futottak össze. A fejedelem tehát személyesen lépett közbe, hogy a gyűlkölködő ellenfeleket összebékéltesse. Magához hívatta mind a kettőt s szívökre beszélvén, elhitetni igyekezett velök, hogy a köztük támadt egyenetlenkedés csupán félreértésből és hamis hírekből keletkezett s ekkép kibékítvén őket: a béke biztosítására ünnepies oklevélbe foglaltatta a kiengesztelődés tényét, aláírván azt maga, a Báthory-testvérek, Kovacsóczy és más «nagyságos» személyek, a kik jelen voltak.
E mesterséges békesség azonban valódivá csak azután vált, miután a hatalmas ellenfelek sógorokká lettek s egy politikai hajóban eveztek a fejedelmi kegyvesztés szirtjei és örvényei között – s végűl együtt mentek a halálba.