HARMADIK KÖNYV.

Teljes szövegű keresés

HARMADIK KÖNYV.

23. MIKLÓS NÁDOR 1285 JUNIUS 16-DIKI OKLEVELÉNEK KEZDŐ SORAI.
A rákosmezei 1286-diki országgyűlés. – Németujvári Iván győzedelme Albert osztrák herczeg hadai fölött Borostyánkő alatt 1286-ban. – Egyezség Iván és Albert herczeg közt. – László király Szent-Videt, Iván várát, megvívatja. – A Németujváriak lázadása, Pozsony elfoglalása s visszavétele 1287 januárban. – A tatárok dulása Krakkó és Szandecz vidékén; Sóvári György győzedelme 1287 elején. – Izabella királyné fogsága a Nyúlak szigetén. – IV. Honorius pápa s a bíbornokok intézkedése a fogoly királyné érdekében. – A budai országgyűlés 1287 decz. s a királyné kiszabadulása. – A király nénje Erzsébet apácza fejedelemasszony férjhez menetele Rosenberg Zavis cseh lovaghoz 1287. – László megjobbulása s adományai az egyház részére. – IV. Miklós pápa föllépése László király ellen 1288. aug. – Keresztes hadjárat. -.Velenczei Endre mint trónkövetelő föllépése, bukása s bécsi fogsága. – A fövenyi országgyűlés 1289. julius végén. – Albert osztrák herczeg hadjárata Németujvári Iván ellen, az ország területi épségének megcsonkítása 1289. – Ujabb lázadás a király ellen. – László dunántúli sikeretlen hadjárata 1289 végén. – Tiszántúli táborozása 1290. – Rosenberg Zavis prágai fogsága s László terve Venczel cseh király megbuktatására. – IV. Miklós pápa Benvenuto püspököt nevezi ki követéül Magyarországra, hogy László ellen ujabb keresztes háborút hirdessen 1290 május 20. – László király meggyilkoltatása Kőrösszeg vára alatt 1290 julius 10. – Mizse nádor véres bosszúja a király gyilkosain. – A szent szék vizsgálatot rendelő parancsa a király halála ügyében. – László király anyjának Erzsébetnek, özvegyének Izabellának, s nénjének; Erzsébetnek, Zavis özvegyének sorsa.
AZT a törekvést, hogy az ország siralmas állapotjának jobb karba hozatala iránt az országgyűlés törvényhozás útján intézkedjék, hogy a féktelenkedő oligarchák örökös zavargásának valahára vége vettessék, 1286-ban ismét megújulni látjuk.* Ez év juniusának utolsó felében ily komoly szándékkal hivta össze az ország rendeit a huszonnégy éves László király a Rákos mezejére.* Nem is lehet kételkednünk, hogy a mintegy két hétig tartott országgyűlés megalkotta a kitüzött czél elérésére üdvösöknek hitt törvényeket. Minthogy azonban ezen rákosi gyűlés végzései nem maradtak fönn, azok közűl csak arról az egyről van okleveles tudomásunk, hogy a király eddig nagyon is könynyelműen osztogatott adománylevelei csak úgy legyenek érvényesek, ha a most készíttetendő új királyi pecséttel újra lesznek kiadva és megerősítve.* De bármily üdvös törvényeket alkotott is az országgyűlés; azoknak óhajtott eredménye nem lehetett: mert a hatalmas oligarchák folyvást daczoltak a törvénynyel s a király parancsaira mit sem adtak; az ifjú könnyelmű király pedig, ki a féktelenkedő főurakra nem támaszkodhatva a kúnok karjai közzé vetette magát, s nejét a nyulszigeti kolostorba záratván, kún és tatár ágyasai, Édua, Kupcsecs és Mandula társaságában szilaj kicsapongásokban találta örömét, nem az a férfiú volt, ki a törvényt vas kézzel végrehajtva hivatva lett volna a korona porba tiport tekintélyét föntartani, a bomlásnak indúlt államban a törvényes rendet helyreállítani.
László Budán 1286 junius 18-án kelt levelében, melylyel néhai Omodé mester, Omodé fia, özvegyét és fiait biztosítja az iránt, hogy meghagyja őket az Omodénak adományozott jószágok birtokában, egyszersmind azt is megigéri, hogy mihelyt Isten segélyével «status regni nostri in melius reformabitur», az Omodé részére kiadott levelét arany bullájával fogja megerősítni. WENZEL, IX. 443. l.
Van László királynak év nélkül junius 17-én, junius 26-án és julius 1-én a Rákoson kelt három levele, melyekről bizonyosnak tartom, hogy ezen rákosi országgyűlés alatt voltak kiadva. Az elsőben, mely kelt «iuxta Rakus feria secunda proxima post quindenam Pentecostes» (1286. jun. 17.) visszaadja a padányi nemeseknek a Pozsony vármegyei Padányt. FEJÉR, V. III. 407. l.; a másodikban, «Datum in Rakus tercio die festi sancti Johannis Baptiste» (1286. junius 26,) szabadságot ad Hidvégi Andrásnak és jobbágyainak, hogy a Vas vármegyei Rába erdejét szabadon használhassák. Hazai Okmt. VI. 351. l.; a harmadikban «Datum in Rakus tertio die Apostolorum Petri et Pauli» (1286 jul. 1.) ugyanezen szabadságot adja a Csák nembeli Csáknak, Renoldnak és Keménynek. FEJÉR, V. III 406. l. – Fejér ezen általa kiadott két oklevelet minden okadatolás nélkül bizonyosan hibásan közölte 1288-ra, mely év nyarán a Rákoson tartott országgyűlésnek semmi nyoma nem található. –IV. Lászlónak 1286 junius 27-én hely nélkül kelt levele is, melylyel a Nógrád vármegyei Vanyarczot visszaadja törvényes birtokosainak, Jánosnak és Benedeknek, bizonyosan ezen rákosi országgyűlés alatt kelt: FEJÉR, V. III. 314. l. és Hazai Okmt. VI. 315. l. – Mint láttuk, a király julius 1-én is adott ki a Rákoson levelet, de még azon napon Ercsiben is kelt egy levele, melylyel a bakonybéli apátságnak visszaadta a komáromi vám egy harmadát, WENZEL, IV. 284. l. – Ebből következtetve valószínűnek tarthatjuk, hogy ez a rákosi gyűlés julius 1-én oszlott el.
IV. László 1286. nap nélkül (szept. 1. előtt) kelt két rendbeli levelében, melylyel Szeverid, Marczel fia, részére 1280-ban kiadott adományleveleit átírja és megerősíti, azt mondja, hogy a rákosi országgyűlésen, – in generali congregatione regni nostri in Rakus celebrata, – a főpapok és országnagyok tanácsából értesülvén ezen adományai helyes voltáról, erősíti meg említett leveleit uj kettős pecsétjével, melyet országnagyjai tanácsából az ország állapotjának jobb karba állítása végett újíttatott meg, FEJÉR, V. III. 317. 318. l. és Hazai Okmt. IV. 317. és 318. l. – 1288-ban adományozta a thúróczi prépostságnak, melyet nagyatyja IV. Béla az ő születésének örömére alapított, nagyatyja, atyja és saját lelke üdvéért, a Zólyom vármegyei Szelnicze helységét s ezen adománylevelét uj pecsétjével erősítette meg; minthogy különféle viszontagságok, meghasonlások és zavarok miatt, melyekben az ország is ő maga is mindeddig annyit szenvedett, régibb hiteles pecsétjeit összetörette. FEJÉR VII. V. 473. l. – Uj kettős pecsétjével állította ki az Aba nembeli Péter részére a Sáros vármegyei Zsidópatakról 1288. (szept. 1. előtt) kelt adománylevelét is, megemlítve, hogy régibb hiteles pecsétjeit az ország zavarai miatt saját kezével törte össze. FEJÉR, V. III 399. l. – Hasonlóan van kiállítva György mester, Simon fia, részére 1288. (szept. 1. előtt) kelt levele, melyben annak engedélyt ad, hogy Sóváron magának várat építhessen, valamint Talpas Tamás mester részére a Sáros vármegyei Veszveres és Várhegyről kelt s 1288 (szept. 1. előtt) megujított adománylevele is. FEJÉR, V. III. 395 és 409. l.
A rákosi végzések értelmében László valamint maga visszaadta az egyesektől jogtalanúl elfoglalt jószágokat, úgy kincstára számára visszakövetelte az uraktól, különösen Németujvári Ivántól, az oly rég bitorolt királyi várakat, korona- javakat és jövedelmeket. Ez a garázda főúr azonban, erejében s eddigi szerencséjében elbizakodva, nem csak hogy hallani sem akart a király parancsairól, hanem rabló váraiból kiméletlenűl dúlta a királyi jószágokat. László, hogy Ivánt, kivel eddig nem bírt, megalázza, követséget küldött Bécsbe s Albert osztrák herczeghez folyamodott segítségért daczos alattvalója ellen. A herczeg a segélyt meg is ajánlotta, de csak oly föltétellel, hogy a király az Iván által neki okozott károkat téríttesse meg.
Mihelyt Iván e rá nézve veszedelmes szövetségről értesült, azonnal Ausztriára rontott, hadaival a lajtamelléki helységeket naponként raboltatta, mi közben különösen Bécs-Ujhely polgárainak tömérdek kárt okozott. Albert e sérelem megtorlására fegyverre szólította alattvalóit s hadai gyülekezési helyéűl Borostyánkő várát tüzte ki. Az osztrák és stiriai urak és nemesek, a seccaui püspök Leopold, sőt a svábföldi lovagok közül is többen gyülekeztek fegyvereseikkel a táborba, melynek vezérletét Albert herczeg főlovászmesterére Landenberg Hermannra bízta. Iván ezek ellen testvéreit, Miklós nádort, Henriket s Péter veszprémi püspököt szólította segítségűl, kik is több mint ezer lovas ijászszal siettek a fenyegetett Borostyánkő alá.
Az osztrák sereg már három nap táborozott magyar földön, midőn kémei jelentették, hogy Iván hadaival közelget. Landenberg Hermann ekkor hadi tanácsot tartott, s bár az, öreg Pucheim Albert, Emmerberg Berchtold, a határszéli nemesekkel együtt, kik a magyarok harczmodorát tapasztalásból jól ismerték, a visszavonulást tanácsolták, a többség s különösen a sváb lovagok sürgetésére, kik az ütközet nélkül való visszavonulást gyalázatnak tartották, elhatározta, hogy a támadást bevárja.
A mint Iván könnyű lovassága magyar szokás szerint rettentő csatariadással s villámsebességgel előre tört, a svábok közt azonnal fölhangzott a harczi jelszó: «lovat lóhoz, dárdát dárdához! » A német tábor dandárai sűrű tömegekbe sorakoztak, hogy a rajnamellékiek harczmodora szerint tömeges rohammal verjék vissza a támadó ellenséget. De e pillanatban oly sűrű nyílzápor omlott rájok, hogy előnyomulások lehetetlenné vált; a könnyű magyar lovasság csakhamar körül szárnyalta az ellenséges tábort; s a tömegbe szorított németekre szakadatlanúl s oly erővel szórta nyilait, hogy a legbátrabbakat is remegés fogta el, a mint a tömérdek sebesűlt lovat és embert rakásra látták hullani. A kétségbe esett osztrákok ekkor, a menekülés minden útját zárva látván, alkudozáshoz kívántak folyamodni, egy lövészt küldtek előre, hogy a magyaroktól fegyverszünetet kérjen s őket lovagmódra kardviadalra szólítsa föl. Iván és emberei azonban ez ajánlatot visszautasították, s e perczben a szerencsétlen békehirnököt egy jól irányzott nyíllövés földre terítette. A svábok sürgetésére aztán maga a vezér Tellersbrunner Pernolt lovagot szólította föl az egyezkedési ajánlat megújítására; de ez jól tudva, hogy Iván a bizonyos győzedelmet kezéből kiereszteni s pánczéltalan könnyű lovasságával a kézviadalt a nehéz fegyverzetű német lovasság ellen elfogadni nem lehet hajlandó, a veszedelmes megbizatást határozottan visszautasította. Így a folyvást szorongatott osztrák tábor végre is kénytelen lett a fegyvert letenni s magát kegyelemre megadni. A magyar könnyű lovasság harczmodora teljes diadalt aratott, s az egész osztrák tábor a győztesek zsákmányává vált. Iván es testvérei kiválogatták magoknak a legelőkelőbb foglyokat, a többieket pedig vitézeik közt fölosztották. «Ilyen dicsőség, – igy kiált föl az egykorú stiriai nemes német versekben írt osztrák krónikájában, – a németekkel szemben ember emlékezetére nem érte a magyarokat. »
Albert herczeg, a mint a hadjárat szomorú kimeneteléről értesült, a haimburgi kapitányt Taufers Hugót küldte Ivánhoz s őt egyezkedés végett magához Bécs-Ujhelyre kérette. Az egyesség, illetőleg szövetkezés, csakugyan létre is jött, oly föltétellel, hogy a foglyok saját költségökön tartozzanak magokat kiváltani, Albert herczeg pedig negyed magával esküdjék meg, hogy Ivánt nem csak a magyar király, hanem a német birodalmat kivéve minden más ellensége ellen is, mint saját emberét teljes erejével fogja védelmezni; miért viszont Iván a herczegnek mint urának hűséget esküdött és segítségére ezer embert kiállítani kötelezte magát. Az igy szentesített szerződésről a felek egymásnak ünnepélyes oklevelet állítottak ki.*
Ottocari Horneckii Chronicon Austriacum Rhytmicum, PEZnél Script. rerum Austr. III. 226–234. l., ki Iván ezen hadjáratát határozottan 1286-ra teszi e szavakkal:
Do dicz geschach,
Das waz, do man spurt
Nach Christes Gepurt
Tawsent und zway Hundert Jar
Vnd sechs und Achczkch.
Horneck után beszéli el e hadjárat részleteit a XV. század elején szerkesztett s Hagen neve alatt közzé tett német krónika. Matthaei cujusdam, vel Georgii Hageni Germanicum Austrić Chronicon, PEZnél e. h. I. 1098. 1099. has., valamint a XV. század közepén élt Ebendorfer, Chron Austr. U. ott. II. 749. has. – Az 1343-ig terjedő Chronicon Leobiense pedig Albert herczegnek Iván és fiai ellen intézett ezen hadjáratát, valamint a Taufers Hugó közbenjárásával eszközölt egyességet röviden de lényegben Horneckkel egyezőleg az 1288-diki események közt beszéli el PEZnél I. 862 l.
A Németujváriak ezen hűtlenségéért fosztotta meg László király Miklóst a nádorságtól s emelte helyébe Mokjánt, ki parancsára a vármegyékben közgyűléseket hirdetvén, az országban eláradt gonosztévők kinyomozására vizsgálatokat tartott s a vétkesek ellen itéleteket hozott.* De ezzel meg nem elégedvén, László az egykorú salzburgi évkönyv szerint személyesen is táborba szállott Iván ellen, ki a királyi hadak elől visszavonulva egyik erősségébe – valószínűleg Szent-Vid várába – zárkozott, honnan, miután az ostrom közben sok német zsoldosa elhullott, sikerült neki még a vár bevétele előtt megszökni és menekülni.*
Mokján nádor, mint a király által kiküldött biró, 1286 oct. 13-án Patakon Zemplén vármegye közgyűlésében adta ki itéletlevelét Butykai András ellen, ki a Tamásnak, Simon fiának, okozott kártételekért, a békéltető birák által megállapított egyesség értelmében, Ung vármegyei Ásvány nevű faluját adta át a károsítottnak, FEJÉR V. III. 333. l. – Ez az egyetlen egy oklevél tanúskodik Mokján bizonyosan rövid ideig tartott nádorságáról. – Czech János vélekedését, mely szerint a Mokján név Miklóssal egy jelentésű és így Mokján nádor Németujvári Miklós lehetne, Uj Magyar Muzeum 1851/52. I. 208: l., nem tartom elfogadhatónak.
1286-ra Annales S. Rudberti Salisburgenses. PERTZnél IX. 810. l. – Ezen följegyzés szerint a megvívott várban Iván testvérei is kézre kerültek s hoszszasabban szenvedtek fogságot, miről más források szóval sem emlékeznek. Ezt az adatot éppen nem tartom elfogadhatónak, minthogy bizonyos, hogy Németujvári Miklós 1287 elején mint hűtlen a pozsonyi királyi várat fegyverrel foglalta el, 1287 márczius havában pedig László király egy oklevelében már ismét mint nádor van említve. – Van László királynak egy Szent-Vid vára alatt év n. quarta feria ante festum Andree Apostoli (1286 nov. 25.) kelt levele, melylyel a borsmonostrai apátság kegyuraságát visszaadja törvényes birtokosainak, Demeternek és testvérének Mihály nyitrai főispánnak, kik azt V. Istvántól nyerték, és megsemmisíti kiváltságlevelét, melyet e jogról tőle Lőrincz comes hamisan csalt ki. FEJÉR, V. III. 460. és 507. l. – Valószínű, hogy e levelet a király 1286-diki táborozása alkalmával adta ki, és így Németujvári Iván Szent-Vid várában volt ostrom alá fogva, mely vár, ha e föltevés áll; még ez évi november 25-én nem volt bevéve.
Ezen zavaros időben László meghasonlásba jött anyjával, Erzsébettel, ki mint idősb királyné, s Bosznia, Macsó s több drávántúli vármegye herczegasszonya, külön fejedelmi udvart tartott, oklevelek bizonysága szerint saját cancellárral, tárnok-, asztalnok-, pohárnok-mesterrel és udvarbiróval. Igazolja e meghasonlást az anyakirályné 1286-ban nap nélkül kelt levele, melyben szabadságot ád Lőrincz comes özvegyének, hogy a Pozsega vármegyei Berzeniczét, melyet férje az ő adományából bírt, a templarius rendnek eladhassa, megsemmisítvén az ezen helységről a Buzád nembeli Jakab, Panyit fia, részére kelt leveleit, ki ellene hűtlenséget követett el, a mennyiben mint követe bizodalmával visszaélve nem csekély viszályt támasztott közte és fia a király közt, s midőn aztán ezért tőle a neki adományozott Kálmán Király-Csehi nevű falut vissza akarta venni, e végett hozzá küldött tárnokját Pált lefejeztette, Csehit pedig földig romboltatta.*
FEJÉR, V. III. 322. l. – A Segösd várához tartozó Csehi királynéi birtokot (a mai Somogy vármegyei Kálmáncsát, eredetileg Kálmánkirály-Csehit), Erzsébet anyakirályné 1280-ban adományozta Jakabnak, Panyit fiának, akkori asztalnokmesterének, különösen azon érdeméért, hogy Novák és Páka várak megvívásakor szeme láttára vitézül harczolt és súlyos sebeket kapott. WENZEL, XII. 301. l. – E szerint Jakab hűtlensége s viszálytámasztása a király és anyja közt 1280 után s bizonyosan az anyakirályné adományát visszavonó levele keltének évében 1286-ban történt. – Az említett Csehit, a Segösd vármegyei három Dobszával, a Posega vármegyei Berzeniczével s két más faluval együtt, Erzsébet anyakirályné fia királyi megegyezésével 1288-ban ismét visszaadta Jakabnak, miután meggyőződött, hogy őt ellenségei méltatlanul vádolták, s miután Jakab az általa méltán kivégeztetett Pál tárnok özvegyének és rokonainak, az országa nagyjai által hozott itélet értelmében, elégtételt adott. WENZEL, IV. 312. l.
László hadjárata s Iván várának, – valószínűleg a Vas vármegyei Szent-Vidnek, – elfoglalása a Németujvári testvéreket nem törte meg, sőt újabb lázadásra ingerelte. Miklós ugyanis e hadjárat után nem sokára, testvéreivel s a Pécz nemzetségbeli Apor vajdával kezet fogva megrohanta és elfoglalta a pozsonyi királyi várat, melyből aztán Apor a király híveinek Pozsony vármegyei jószágait kegyetlenűl dúlta és rabolta, nevezetesen János pozsonyi főispánnak Turna és Nyék nevű várait Pozsony vármegyében fölégette és lerombolta, mi által neki 2000 márkára becsült kárt okozott.* János főispán e sérelemért csakhamar véres bosszút állott, midőn rokonaival, s a pozsonyi várjobbágyokkal, valamint Károly comessel, Sándor fiával, s ennek atyjafiaival a Pozsony vidékét rettegtető Aport megtámadván nyílt ütközetben legyőzte, emberei közül sokat elejtett s még többet elfogott, miközben maga Apor is súlyos sebet kapva csak nagynehezen bírt megmenekülni.* Ezen szerencsés ütközet után a király hívei az ifjú Csák Mátéval, Péter fiával, Pozsony várát ostrom alá fogván megvivták és á királynak már 1287 január 25-dike előtt visszaszolgáltatták.*
Ezen kárai némi megtérítésére adományozta László Jánosnak Modort, melyet a hűtlen Németujváriaktól elkoboztatott, 1287 jan. 25-én. WENZEL, XII. 451. l.– Hogy ezen hely nélkül kelt adománylevelet a király a Nyulak szigetén adta ki, bizonyos egy másik azon nap ott kelt leveléből, melylyel megegyezését adja rokona, Mois mester özvegye, adományához, ki Ercsi mellett fekvő földjét Erzsébet apácza-fejedelemasszonynak, a király nénjének magának s nem az apáczakolostornak, örökbe vallotta. WENZEL XII. 458. l.
Ezen érdeméért adományozta László Károly comesnek a Pozsony vármegyei Szent-Máriát, a mai Somorját, 1287 márczius 2-án. FEJÉR, V. III. 343. l. és VII. IV. 197. l.
László király 1287 január 25-én kelt s föntebb idézett levelében Pozsony visszavételéről már mint megtörténtről emlékezik. – Hogy Pozsony várát Miklós nádortól Csák Máté vette vissza, említi III. Endre 1294-ben kelt levelében. WENZEL, V. 96. l.

ERZSÉBET KUN LÁSZLÓ ANYJÁNAK PECSÉTJE

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ 1280-BAN KELT OKLEVELÉNEK HASONMÁSA.
(Eredetije az orosz levéltárban.)
Hazai okleveleink bizonysága szerint a pozsonyi várat Miklós nádor, néhai Henrik bán fia, tartotta egy ideig elfoglalva,* ellenben az osztrák krónika egykorú bécsi folytatója szerint Pozsonyt 1287-ben Albert osztrák herczeg osztrák és stiriai hadakkal szállotta meg, s miután a város magát föladta, a várat is megvívta és a maga embereivel rakta meg.* Ebből biztosan vélem következtethetni, hogy a hűtlen Németujváriak, kik 1286-ban csak nem rég esküdtek hűséget Albert osztrák herczegnek, a vele kötött szerződés értelmében, az ő nevében és segélyével folytatták a Pozsony vármegyei rabló hadjáratot, melynek idejét az 1286-dik év utolsó s a következő év első hónapjára határozhatjuk.
IV. László 1287 márcz. 2-án kelt levele, melyben nemességre emel több Szászon, Légen és Hodoson lakó pozsonyi várjobbágyot, kik a pozsonyi vár visszavételekor véröket ontották. FEJÉR, V. III. 346. l., VII. II. 113. l. és Hazai Okmánytár II. 18. l.
Annalium Austrić Continuatio Vindobonensis PERTZnél e. h. IX. 714, l.
A Németujváriak lázadásával egyidőben fenyegette Felső-Magyarországot egy újabb tatárjárás veszedelme. A tatárok ugyanis szűk termés és éhség következtében országukból Nogaj és Telebug vezérlete alatt roppant tömegben fölkerekedvén, a részökre adót fizető ruthénok földjén át Lengyelországba törtek s 1286 deczember közepe táján annak több vidékét rabló csapataikkal elárasztották. Decz. 24-én, a legkeményebb téli időben ostrom alá fogták Krakkót, melynek falai alól tetemes veszteséggel kénytelenek voltak ugyan elvonulni, de azután annak vidékét annál kiméletlenebbül dúlták. Leskó krakkai és sandomiri herczeg csekély számú hadaival nem mervén a tatárokkal ütközetbe bocsátkozni, nejével Griffinával, Rasztiszláv macsói herczeg leányával, IV. Béla unokájával s udvara nagyjaival a Kárpátokon át Magyarországra menekült, miről a tatárok értesülvén, Krakkótól Szandeczig s onnan a Tátra aljáig kényökre kedvökre zsákmányoltak. Ekkor menekült a fenyegetett szandeczi kolostorból Kunigunda, IV. Béla leánya, a szemérmes Boleszláv krakkai herczeg özvegye, 70 apáczával s ezek közt testvéreivel, Jolántával a kegyes Boleszláv kalisi herczeg özvegyével és Constantiával, Dániel orosz fejedelem özvegyével, valamint a vidékbeli papokkal és nemesekkel, a Dunajecz partján Kroscienko városától nem messze a magyar Nedeczczel szemben emelkedő czorstini sziklavárba, melyet az odáig nyomult tatárok nem mertek ostrom alá fogni. László rokona Leskó segélyére Györgyöt, Simon fiát, Sóvár urát, küldte a tatárok ellen, ki Szandecz vára alatt több mint ezer tatárt megtámadván, közülök sokat elejtett, vezéröket is foglyúl ejtette s számtalan rabot szabaditott meg; azután pedig a szepesi gyepüknél az áttörni szándékozó tatár hadakat éjjel-nappal csatázva nagy veszteséggel visszaverte és így az országot a fenyegető romlástól megmentette.*
DLUGOSS, Historia Polonić I. 846. l., ki a czorstini vár és a szandeczi kolostor megmaradását Kunigunda könyörgései érdemének tulajdonítja. – Leskó krakkai herczeg Krakkóban 1287. febr. 19-én kelt levelével ezen érdeméért adományozta Györgynek, ki a tatárokkal vívott ütközetben maga is több sebet kapott, a szandeczi várhoz tartozott welglanovai urodalmat, melyet a hűtlen Ottótól, az egykori szandomiri palatinustól, koboztatott el. KATONA, VI. 951: l. és FEJÉR, V., III. 384. l. – György mester szandeczi győzedelmét és a szepesi határ megoltalmazását említi László is 1288. (szept. 1. előtt) kelt s föntebb többször idézett levelében. FEJÉR, V. III. 393. l.
Midőn László 1287 január 25-én nénjét, Erzsébetet, a nyúlszigeti zárdában meglátogatta, már akkor neje Izabella ott sanyarú fogságban töltötte keserves napjait. A források nem adnak semmi fölvilágosítást arról, mi adott okot és alkalmat arra, hogy az ifjú király nejét eltaszítva kolostorba zárassa, csak általánosságban említik, hogy László a pogány kúnok, tatárok és szaraczénok társaságába adván magát, kún és tatár ágyasaival kicsapongó életet folytatott. Magának a királynénak azonban, ki ártatlanúl szenvedett hosszas fogságáról több levelében emlékezik, egyik nyilatkozata arra mutat, hogy fogságra vetésében és sanyargatásában a király nénje Erzsébet apácza-fejedelemasszony keze is közre műkődött.* Mily szoros őrizet alatt volt a fogoly királyné, kitetszik abból, hogy udvari papja, Pál mester budai éneklő kanonok, ki vonakodott urnője szolgálatát elhagyni, a kolostorból élete veszedelmeztetésével alig bírt megmenekülni, jószágait pedig, minthogy később a király szoros tilalma ellenére az országot bejárva könyöradományokat gyűjtött a szükségben szenvedő királyné számára, László elkoboztatta és másoknak adományozta.* Hasonló ragaszkodással viseltetett fogoly urasszonyához Kölkedi Lodomér, Csaba fia, ki míg sokan a fogoly királyné szolgálatából a fenyegető veszedelmek miatt félre vonultak, annak oldala mellett maradt és éjjel nappal híven szolgálta.* Oklevelekből tudjuk továbbá, hogy a veszprémi káptalan tagjai, valamint az uzdi nemesek, a királyné néhai tárnokmestere Mois szolgái, sok adománynyal igyekeztek a királyné nyomorúságát lehetőleg enyhíteni.*
«Midőn a Szűz Mária szigetén az apáczák kolostora mellett, a gonoszok tanácsa következtében, el voltunk zárva, s férjünk László király úr és nénje Erzsébet urasszony által ártatlan létünkre, minden igaz ok nélkül, nem csekély ideig mintegy börtönben elég súlyosan le voltunk tartóztatva», mond a királyné 1290-ben nap nélkül kelt levelében, melylyel a fogsága alatt érdekében híven fáradozott Pál mester budai éneklő kanonoknak adományozza a Veszprém vármegyei jutasi királynéi földeket. FEJÉR, VII. II. 127. l.
Izabella királyné legközelebb idézett levele.
Ezért adományozott a királyné neki és rokonainak, kik udvarában mint szakácsok szolgáltak, egy darab királynéi földet Kölkeden, Somogy vármegyében, 1289 november 30-án. – E levél eredetijét ezelőtt néhány évvel láttam egy magán családi levéltárban.
A királyné ezen hű szolgálatokért újította meg kettős pecsétje alatt a veszprémi káptalan részére a Somogy vármegyei Berény határában fekvő királynéi földekről kelt régibb adományát 1289. nap nélkül. WENZEL IV. 341. l. – Az uzdi nemeseknek pedig ezen hűségökért adományozta a királynéi hirnökök Töttös-Büsü nevü földjét Tolna vármegyében, 1289, nap nélkül. FEJÉR, V. III. 461. l. és Hazai Okmt. VI. 343. l.

24. Margitsziget romjai.
A király feslett életmódja és az ország szomorú állapotja miatt aggódó főpapok a fogoly királyné érdekében folyamodást intéztek a szent székhez, az egyház lelki fegyvereinek hatásától reménylvén a király erkölcsi javulását és a fölbomláshoz közelgő állam súlyos bajainak orvoslását. S IV. Honorius pápa a gyakori irás- és szóbeli jelentésekből, valamint a közhírből is, értesülvén a király botrányos életéről és az ország fölfordult állapotjáról, kész is volt a pogánysággal vádolt király ellen az egyházi hatalom fegyverével föllépni. Rómában 1287 márczius 12-én intő s dorgáló levelet fogalmaztatott Lászlóhoz, melyben emlékeztetvén őt elődje III. Miklós pápa intéseire s ezek következtében tett, de meg nem tartott fogadásaira, szemére hányja, hogy őseitől elfajulva s az Isten nevét és a keresztyén vallást megvetve, tatárokkal, szaraczénokkal, neugarokkal és más pogányokkal azok szokásai szerint él, s jó hirével nevével nem gondolva önkényt rohan vesztére, úgy hogy már a nemzetek előtt megvetés tárgyává lett; szemére hányja továbbá, hogy nejét eltaszítván, sőt börtönben sanyargatván, isteni és emberi törvények ellen oly kicsapongó életet folytat, hogy, ha értesülései igazak, a világ szemében botránynyá, Isten előtt pedig gyűlöletessé vált. Ennél fogva kéri, inti s parancsolja, hogy a pogányok tévelygéseit elhagyva kövesse az anyaszentegyház tanításait, nejét pedig vegye vissza s viseltessék iránta köteles férji szeretettel. Értesíti egyszersmind, hogy Lodomér esztergomi érseknek meghagyta, hogy őt tévelygéséből téritse vissza az idvesség útjára, a tatárok, szaraczénok, neugarok és más pogányok, valamint azok bármily sorsú és állású pártfogói ellen, ha a keresztyénség veszedelmére törnének, hirdessen keresztes háborút, ellene pedig, ha a királynét vissza nem fogadná, a szent szék nevében egyházi fenyítékeket alkalmazzon. Levele záradékában figyelmezteti a királyt, hogy azért, mert ezen levelében a szokásos áldás szavaival üdvözölte, minthogy mind az, a mit róla beszélnek, előtte még tisztán igazolva nincs, ne bizakodjék el, hogy ha vétkezett, a világi és egyházi fenyitéket ki fogja kerülhetni.* Ugyanazon nap kelt az esztergomi érsekhez intézett három levele, melyek egyikében fölhatalmazza, hogy a tatárok és más pogányok ellen, ha a keresztyénség ellen törnének, Magyarországon és a szomszéd tartományokban hirdessen és hirdettessen keresztes hadjáratot, s mind azoknak, a kik bűneiket meggyónva a keresztet fölveszik, éppen oly bűnbocsánatot osztogathasson, mint a milyenben szokta a szentszék a szent földre táborozó kereszteseket részesítni; a másodikban megparancsolja, hogy a királyt, ha nejét a börtönből magához venni nem akarná, erre egyházi fenyítékkel kényszerítse; a harmadikban pedig meghagyja az érseknek, hogy szorgalmasan működjék arra, hogy a királyné nem csak szabadságát, hanem az ország szokása szerint őt illető jószágokat és jövedelmeket is teljesen visszanyerje, azokat pedig, kik ebben ellenszegülnének, még ha a szentszéktől menedékleveleik volnának is, egyházi fenyítékekkel sújtsa. Hogy parancsainak nagyobb súlyt adjon, külön levelekben fölszólította Rudolf római királyt, Venczel cseh királyt, Albert osztrák herczeget, Lengyel- és Tótország rendeit, valamint Magyarország és melléktartományai egyházi és világi nagyjait, nemeseit és összes lakosait, hogy az esztergomi érseket, ha általa fölszólíttatnak, a pogányok ellen teendő intézkedéseiben készséggel támogassák.*
THEINER e. h. 353. l.
Ezen levelek mind Rómában azon egy napon, 1287. márcz. 12-én keltek. THEINER e. h. I. 354–356 l.

25. LÁSZLÓ KIRÁLY.
Ezen levelek nem csak a pápa pecsétjével kiállítva, hanem a szentszéki levéltár regestáiba is be voltak igtatva: minthogy azonban a pápa a királyhoz szóló levelét csak némi változtatásokkal szándékozott elküldeni, ezen szándéka végrehajtásában azonban nem sokára 1287 április 3-kán bekövetkezett halála meggátolta, e levelek közűl a pápa életében egy sem jutott el rendeltetése helyére.*
Kétségtelen ez a pápai regesták könyvében a királyhoz intézett levél másolatához tett egykorú oldaljegyzetből, mely szerint «Ista littera, postquam fuit bullata et registrata, fuit remissa domino (pape), et postea mutata, sed nondum remissa ad Regestum». THEINER I. 354. l. – Hogy a Lodomér érsekhez intézett levelek sem voltak IV. Honorius életében elküldve, világosan kitetszik IV. Miklós pápának ezen ügyben majdnem másfél év mulva 1288 aug. 8-án Lodomér érsekhez intézett leveléből, melyben a pápa mondja, hogy elődje IV. Honorius «suas tibi dirigendas confeci fecerat et bullari, sed eo morte prevento earum non fuerat missio subsecuta» THEINER I. 359. l.
IV. Honorius pápa halála után a szentszék tíz hónapnál tovább üresen állott; utódját IV. Miklóst a bíbornokok 1278 febr. 22-én választották meg. A bíbornokok testülete, mely idő közben a szent szék ügyeit intézte, nem mulasztotta el megtenni rendelkezését a fogoly magyar királyné érdekében, kit férje a bíbornokok levelében olvasható indokolás szerint, csak azért, hogy pogány ágyasaival annál szabadabban folytathassa kicsapongásait, súlyos börtönbe vettetvén éhséggel és szükséggel sanyargattatott. Fölszólítást intézett ugyanis 1287 augusztus 2-án Lodomér érsekhez; hogy törekedjék a királyné kiszabadítását kieszközölni, adassa vissza néki hitbéri jószágait és királynéi jövedelmeit, meghagyván az érseknek, hogy az ellenszegülőket egyházi fenyítékekkel sújtsa. Értesítették egyszersmind e levelökben a bíbornokok az érseket, hogy Péter veszprémi püspökhöz, a cseh királyhoz, az osztrák herczeghez; s néhai Henrik bán fiaihoz, Ivánhoz, Miklóshoz és Henrikhez, külön leveleket intéztek, hogy őt e törekvésében támogassák, és hogy megbizatásában annál hathatósabban járhasson el, utasították, hogy ha illőnek és alkalmasnak látandja, ezek segélyét igénybe venni ne mulassza el.* Ezen utasításból biztosan következtethetjük, hogy László király legelkeseredettebb ellenségei s a szentszék előtt leghatalmasabb vádlói a Németujváriak voltak, kik közül a leggarázdább, Iván, ez évben a nádori méltóságot viselte, melytől öcscsét Miklóst, a pozsonyi vár erőszakos elfoglalásáért, a király csak ez év elején fosztotta meg.* S valóban nem lehet megütközés nélkül látnunk, hogy a bíbornokok a Németujváriak vádjait alapos vizsgálat nélkül igazaknak elfogadva fölhatalmazást adtak ezeknek az erőszakos rabló főuraknak, az ország valódi ostorainak, hogy az alattvalói köteles hűséget megszegve koronás királyuk ellen fegyverrel lépjenek föl.
A bíbornokok ezen levele, melyet azok IV. Honoriusnak az érsekhez szóló de általa el nem küldött levelével együtt juttattak el Esztergomba, ez utóbbival együtt szóról-szóra átirva olvasható Lodomér érseknek Péter erdélyi püspökhöz 1287 decz. 6-án intézett parancsában, mely eredetiben meg van a gyula-fehérvári káptalan magán levéltárában, s melyről mindjárt alább bővebben lesz szó.
Van Iván nádornak és soproni főispánnak év nélkül, pünkösd után két héttel, a tétényi országgyűlésen kelt s az ország összes káptalanaihoz és conventjeihez szóló parancsa, melyben az országgyűlés határozata értelmében Waltert, ki általa perdöntő bajvívásra itéltetve a párbajra ki nem állott, s azután többszöri megidéztetésre sem jelent meg és ezért elmarasztaltatott, ellenfele István comes által hiteles bizonyság jelenlétében elfogatni rendeli. Ezen parancsot FEJÉR, VII., V. 452. l. 1281-re, Nagy Imre pedig Hazai Oklevéltár 93. l. 1282 tájára, ellenben Czech János Uj Magyar Muzeum 1851/2. 1. 209. l. 1287-re teszi és így keltének napját junius 8-ra határozza. – Hogy az ezen levélben említett tétényi országgyűlés, melynek végzései nem maradtak fönn, csakugyan 1287-ben tartatott és így a Czech meghatározása helyes, bizonyos abból, hogy Iván fia, Gergely mester, a tótországi herczeg (Velenczei Endre) asztalnokmestere, 1287 jun. 8-án, tehát éppen azon a napon, melyen atyja kérdéses parancsa kelt, Tétényben állította ki atyja pecsétje alatt azt a levelét, melyben megegyezését adja ahoz, hogy nagybátyja, Miklós bán, a Vas vármegyei Asszonyfát, melyet László király adományából birt, bátyja Iván megegyezésével, hű emberének, Doroszló mesternek, a Rumi család ősének adományozta. Hazai Okmt. VII. 201. l. – Ezt a helységet egyébiránt Németujvári Miklós 1284-ben mint akkori nádor adományozta el, s adományára Lászlótól már 1285-ben megnyerte a, királyi megegyezést. U ott VII. 189. és 196. l.
Lodomér érsek a bíbornokoktól vett megbízatásában szokott buzgóságával és erélyével járt el, s nemcsak rá birta a heves, de ingatag s igy könnyen hajlítható királyt, hogy nejének visszaadja szabadságát, hanem az 1287-dik évi deczember elején Budára hirdetett országgyűlésen, melyet László kétségtelenűl az ő sürgetésére hivott össze, azt is kivitte, hogy a rendek, kik előtt IV. Honorius és a bíbornokok leveleit fölolvastatta, egy értelemmel elhatározták, hogy a királynénak minden hiány nélkül visszaadassanak összes jövedelmei, melyek az ország szokása szerint őt harminczadokban, vámokban, évi adókban és földbérekben illetik. Ezen határozat értelmében rendelkezett aztán Lodomér érsek, mint a szentszék és a bíbornokok gyülekezete által ez ügyben kinevezett biró, Esztergomból 1287 decz. 6-án Péter erdélyi püspöknek, hogy intse meg a beszterczeieket, hogy a kerületökből és tartozandóságaiból a királyné részére járó összes jövedelmeket szolgáltassák át hiány nélkül az ezen levelét vivő királynéi tisztviselők kezéhez, s mind azokat, a kik e rendeletnek ellene szegülnének, családjaikkal együtt vesse átok alá, birtokaikat pedig, sőt, ha úgy látná czélszerűnek, az összes beszterczei polgárságot is sújtsa egyházi tilalommal.*
Datum Strigonii, in festo beati Nicolai confessoris (decz. 6.) A. D. 1287. A gyulafehérvári káptalan magán levéltárában lévő eredeti után pontosan közölte Teutsch és Firnhaber, Urkundenbuch zur Gesch. Siebenb. I. 140. l. – Kiadta régebben csonkán SZEREDAI, Series Episc. Trans. 24. l.; a levél keltét és az országgyűlés helyét illetőleg lényeges olvasási hibákkal közölte KATONA m. 938–941. l. és utána FEJÉR, V. III. 364–366. l.
Midőn a királyné 1287 őszén a nyúlszigeti apáczazárdában majdnem esztendeig szenvedett fogságából kiszabadúlt,* már ekkor a király nénje Erzsébet, ki gyermekségétől fogva ezen zárdában növekedett s mint annak fejedelemasszonya a fogoly királyné szenvedéseit a maga részéről is súlyosbította, a kolostort oda hagyta s az apáczafátyolt levetve, mint egy cseh lovag neje, külföldön élte világát.
Hogy Izabella már 1286 végén fogságban volt, biztosan lehet következtetni abból, hogy IV. Honorius pápa, ki több rendbeli tudósításból értesült a királyné fogságáról és az ország siralmas állapotjáról, 1287 márczius 12-én intézkedett a fogoly királyné érdekében. Az pedig bizonyos, hogy Izabella már az 1287-dik év utolsó hónapjaiban visszanyerte szabadságát. László ugyanis 1287-ben (szept. 1. után) keltlevelével megegyezését adta nejének, kit «consors nostra karissima»-nak nevez, azon leveléhez, melylyel az az Esztergom vármegyei Boros-Béla nevű királynéi földet hívének Péternek, Miklós fiának, Vécs unokájának és testvéreinek adományozta. WENZEL, IX. 452. l. – Izabella atyja, I. Károly siciliai király, 1285 január 7-én halt el, s vannak, kik úgy vélekednek, hogy László csak ipa halála után vetemedett kicsapongó életre, de akkor aztán annál kiméletlenebbűl bánt eltaszított nejével, mert szenvedélyességében többé az ipára való tekintet által sem érezte magát korlátozva. Ezt a fölfogást nem tartom igazolhatónak, s nem gondolom, hogy a király és neje közötti viszonyban Károly halála lényeges változást idézhetett volna elő, s azt sem tartom hihetőnek, hogy a fiatal, heves vérű, könnyelmű király magaviseletére ipa tekintélye és befolyása döntő hatást birt volna gyakorolni.
Rosenberg Zavis, a leghatalmasabb ősrégi cseh nemzetség a Vitkoveczek feje, II. Ottokárnak egykor legveszedelmesebb ellensége, a morvamezei ütközet után számüzetéséből visszatérve, főszerepet játszott a hatalom és dicsőség tetőpontjáról lehanyatlott Csehország évekig tartó zavarokkal és csapásokkal teljes történetében. Midőn Ottokár hódító szépségű özvegye, a magyar Kunigunda, kit Brandenburgi Ottó, Ottokár rokona, fiának a hét éves Venczelnek gyámja s Csehország kormányzója, Prágát hatalmába kerítve 1279 január 25-én fiával a trónörökössel együtt a besigi sziklavárba hurczoltatott, rabságából néhány nap mulva csellel menekült, s először Prágában egy kolostorban rejtezkedett, azután Znaimba vonult, onnan pedig nem sokára Troppauba tette át udvarát, azon cseh és morva főurak közt, kik Brandenburgi Ottó kegyetlen kormánya ellen fölkelve az özvegy királyné zászlaja alatt harczoltak, a királyné környezetében találjuk Rosenberg Zavist is.
A deli termetű, vitéz és szellemdús lovag, kit kortársai nem csak mint költőt magasztaltak, hanem a bűvölés bájolás félelmetes mesterének is tartottak, a szép özvegy szívét csakhamar meghódította. A királyné nagyon is bizodalmas viszonya kegyenczéhez, ki mint udvarmestere folyvást körében időzött, nem maradhatott titokban s régi hívei részéről általános kárhoztatással találkozott. A botránkozás tetőpontra hágott, midőn a Zavissal titkon egybekelt Kunigunda 1280 elején fiú gyermeket szült, s arra kivánta örökíteni a troppaui herczegséget, melyet Ottokár természetes fiának, az ekkor magyar fogságban lévő Miklósnak rendelt örökségül, s mely csak özvegyi tartás czímén jutott birtokába. Csehország nagyjai ekkor az egy Zavison kívül, ki az özvegy és gyermeke érdekében kitartással harczolt, mind a Miklós herczeg gyámja, Brunó olmüczi püspök, zászlaja alá pártoltak, s a püspök által kiváltott Miklóst, Rudolf római király tudtával és helyeslésével, 1280 május havában fegyverrel helyezték atyai öröksége birtokába.
A Brandenburgi Ottó által súlyos föltételek mellett szabadon bocsátott Venczel 1283-ban tizenkét éves korában vette át Csehország kormányát, melyet hívei az ő nevében Habsburgi Rudolf befolyása alatt vezettek. A gyermek király, követve szíve vonzalmát, udvarába hivatta anyját Kunigundát, s annak kedvéért csakhamar kegyelmébe fogadta Zavistris, kit mint hűtlen árulóját atyja egykor száműzött. A trón közelébe jutott Zavis már 1284. elején a király főudvarmesterévé emelkedett s az országos főtisztségeket rokonai s párthívei kezére juttatta. Nem sokára ezután junius elején a prágai királyi várban rendkívüli fénynyel űlte meg menyegzőjét az özvegy anyakirálynéval, s ezentúl mint a király mostoha atyja erélyes kézzel s ügyesen vezette az ország kormányát, az ellene lázongó főurakat fegyverrel alázta meg s az általok bitorolt királyi várakat ostrommal foglalta vissza.
Jóllehet Habsburgi Rudolf bizodalmatlansággal viseltetett a hatalom polczára jutott Zavis iránt, kit egykor mint Ottokár árulóját pártfogása alá vett, s jóllehet közte és Zavis közt oly feszültté vált a viszony, hogy ez 1285 jan. 24-én, midőn Rudolf Egerben leánya Juta menyegzőjét a 14 éves Venczellel nagy fénynyel ünnepelte, nejét Kunigundát s mostoha fiát odáig elkisérte ugyan, de óvatosságból a város falain kívül tartózkodott: Zavis nem csak mig neje élt, hanem még annak 1285 szeptember 24-én történt halála után is majdnem két esztendeig fönn bírta magát tartani nehéz állásában. Irigyei és hatalmas ellenségei minden lehetőt elkövettek megbuktatására; őt, rokonait és párthíveit azzal vádolták, hogy az országos hivatalokat saját meggazdagodásukra zsákmányolják ki; a korona sérelméül emlegették, hogy Kunigunda összes vagyonát s Ottokár kincseit, melyeket a királyné végrendeletében Zavistól született fiának Jánosnak hagyott, ez mint fia gyámja tartja kezében; sőt a vas kézzel kormányzó Zavist a félénk természetű fiatal király előtt azzal is gyanusították, hogy a trónra áhítozva titkon élete ellen tör.
Valószínű, hogy Rudolf király az egeri menyegző megtartása után éppen azért vitte magával vissza leányát, mert azt Prágában, mind addig míg ott a kormányt Zavis tartja kezében, nem hitte biztosságban; még valószínűbb, hogy midőn Rudolf egy pár év múlva leányát Prágába kisértette; föltételül kötötte ki, hogy veje Zavist az udvarból eltávolítsa: annyi ugyanis bizonyos, hogy a mint a prágai udvarban az ifjú királyné megérkeztével új emberek foglalták el a hivatalokat, Zavis teljesén visszavonult az udvartól , s ezentúl a magyar királyi udvar kegyét törekedett megnyerni, hogy így magát vesztére törő cseh és német ellenségei ellen lehetőleg biztosítsa. E czélból kérte meg László király nénjének, a nyúlszigeti apáczakolostor fejedelemasszonyának, az ekkor huszonnégy évesnél idősebb Erzsébetnek kezét. László, ki anyja vérével örökölte a cseh királyi család iránti gyűlöletet, e házasságba készséggel beleegyezett, s arra a pápától a fölmentést is kieszközölte. Zavis aztán fényes kisérettel indúlt menyasszonya után, de Csaszlaun innen ellensége, Lichtenburg Hinkó, megrohanta, kiséretét szétverte, kincseit elrabolta, s magát is elejtette volna, ha az opatoviczi kolostor falai közt menedéket nem talál. E vereség után Zavis még számosabb kisérettel vonúlt Székes-Fehérvárra, hol menyegzőjét fejedelmi fénynyel megtartotta, azután pedig nejét egyik várába, a cseh és morva határszélen fekvő Fürstenbergbe vitte s ott a világ zajától elvonultan élte vele csendes napjait.*
Rosenberg Zavis életrajzát és jellemzését egykoru források után bővebben adja PALACKY, Gesch. von Böhmen. II. Bd. I. Abth. 337–354 l. – László Budán 1287 julius 6-án kelt levelében nénje Erzsébet panaszára parancsolja meg Buda város birájának és tanácsának, hogy mivel a szalánkameni és zimonyi kereskedőket a nyúlszigeti apáczazárda részére járó vám lefizetése nélkül bocsátották el, nénje Erzsébet tisztjeinek azonnal adjanak teljes kártérítést. WENZEL, IX. 453 l. – Ugyan ő 1287. julius 20-án Budán nénje Erzsébet kérésére vonja vissza azt a levelét, melylyel Buda városának évenkinti vásárt engedélyezett, minthogy ezen vásár a nyúlszigeti zárda vámjövedelmének nem csekély csökkenését vonná maga után. WENZEL, IX. 454 l., ki ugyanezen oklevelet hibásan 1290. évszámmal is két izben közli IV. 352. l. és IX. 523. l. – Ekkor tehát, 1287 közepén, Erzsébet még az említett zárda fejedelemasszonya volt: de valószínüleg már ezen év második felében lett Zavis nejévé, minthogy hiteles cseh források szerint János nevű fia 1288-ben született. Csakugyan László király 1288 junius 5-én Esztergomban kelt levelében Zavis oppelni herczegről mint kedves testvére Erzsébet férjéről emlékezik. WENZEL, IX. 471. l. – Alaptalanúl állítja ENGEL, Gesch. des ungr. Reichs I. 431 és 434. l., hogy Erzsébet apácza először a szerb fejedelem Milutin István neje volt s attól két leánygyermeket is szült és csak első férjétől eltaszítva lett a cseh Zavis nejévé. Hogy ez nem egyéb mesénél, kitetszik az általam idézett oklevelekből is, melyek azt bizonyítják, hogy Erzsébet folyvást a nyulszigeti zárdában élt, mindaddig, mig férjével Zavissal Csehországba nem költözött.
A budai országgyűlés, mint láttuk; vissza adta ugyan a fogoly királyné szabadságát, s törvényesen birt jószágait és jövedelmeit, melyekről a jogaiba visszaigtatott királyné ezentúl folyvást szabadon rendelkezett:* de a férj és nő közötti jó viszonyt nem bírta helyreállítni. László még ezután is hónapokig folytatta megszokott kalandos életét, s nejétől, ki börtönéből először Esztergomba Lodomér érsek védelme alá, onnan pedig Budára vonúlt; távol tartotta magát. 1288 febr. 5-én Késmárk mellett sátorozva, adta vissza Baksának és Tamásnak, Simon fiainak, ősi és szerzett birtokaikat,* s még egy hónap múlva is a Szepességben tartózkodott:* de nem sokára ezután Esztergomban megjelenvén; ott Lodomér érsek közbenjárására nejével kiengesztelődött, s ünnepélyes fogadást tett, hogy előbbi kicsapongásaiból kijózanodva, jobb életre tér* és az érseknek, mint különösen tisztelendő lelki atyjának, a lelkiekben magát őszintén alá fogja vetni.* Megtérésének, az egyház iránti jó indulatának csakugyan igyekezett nem csak szóval, hanem tettel is bizonyságait adni. Ez évi április 18-án kelt levelével ugyanis az esztergomi egyház népeit, «mely egyház mint az ország anyja vagy mestere avatta őt föl a királyi koronával s léptette az ország kormányára és trónjára», a káptalan biróságán kívül az ország minden más birája hatósága, valamint az országnagyoknak adandó szállás terhe alól örökre fölmentette.* Ugyanaz nap erősítette meg az esztergomi érsekség szebeklébi népeinek minden régi szabadságát, s kettős pecsétje alatt átíratva újra kiadta a régi királyoknak az esztergomi káptalan vámjogáról szóló kiváltságleveleit.* Május 13-án adományozta a nyitrai királyi vendégek összes birtokait Paschasius nyitrai püspöknek, kit, midőn titkos követségben Albert osztrák herczegnél járt, visszajövet a kúnok elfogtak, kiraboltak s meztelenűl bilincsbe vertek, öt rokonát pedig s tizennyolcz emberét leölték.* Junius 15-én, sógora Zavis oppelni herczeg s neje Erzsébet kérésére, Esztergomban adta vissza a nyúlszigeti apácza zárdának összes birtokait, minden ellenkezőleg rendelkező leveleit visszavonva.* Budán julius 25-én adta vissza ugyanazon zárdának , ellenkező levelei visszavonásával, a telki apátság kegyuraságát.* Ugyancsak 1288-ban iratta át s erősítette meg új kettős pecsétjével, nagyatyja, atyja és a maga lelki üdvéért, a thuróczi prépostság részére, – melyet nagyatyja az ő születése örömére alapított, – Szelnicze Zólyom vármegyei helységről régebben tett adományát.*
Izabella Budán 1288 febr. 4-én parancsolt a székesfehérvári káptalannak, hogy tartson vizsgálatot a Tolna vármegyei ó-mersei királynéi birtok mennyisége és milyensége iránt, melyet tőle János, Zsidó fia, adományban kért s eljárása eredményéről hozzá tegyen jelentést. WENZEL, XII. 471. l. – Hogy ezen év nélkül kelt oklevél 1288-ban volt kiadva, bizonyos a királynénak a káptalan jelentése következtében 1288-ban nap nélkül kelt kiváltságleveléből, melylyel ezen jószágot említett Jánosnak adományozza, ki egykor a férjét üldöző kúnok ellen vitézül harczolt, az általa megvívatott Baczurkő vára alatt pedig (Zólyomban) az ő és országnagyjai szeme láttára ontotta vérét. WENZEL, XII. 470. l.
Év nélkül (de bizonyosan 1288-ban kelve) Gr. Zichy család okmánytára I. köt. 64. l.
1288 márczius 5-én Szepesben intézkedett a király Lodomér érsekhez Jakab szepesi prépost dézmája megadatása iránt, melyet Miklós; Batiz testvére, szepesi peczérei részéről megtagadott. FEJÉR V. III. 402. l. – Másnap, – márcz. 6-án, ugyancsak Szepesben hagyta meg a Bárczaiak birtokában egy magtalanul elhalt rokonuk bárczai örökségét, melyet némely kassai polgárok tőle adományban fölkértek. WENZEL, IX. 470. l.
«Cum nuper nobis apud Strigonium resipiscere preteritis de transgressionibus auctore domino, studio meliore protractis» mond a király 1288 márcz. 21-én kelt levelében, melylyel az esztergomi káptalan részére a bel- és külföldi kereskedők által Esztergomban fizetendő vám pontos megadása iránt rendelkezik. KATONA, VI. 964. l., FEJÉR. V. III. 412. l. és XI. 413. l. – Az eredetiből pontosan közli KNAUZ e. h. II. 228. l.
Lodomér érsek kérelmére, «cui tamquam patri nostro spirituali et specialiter reverendo in rebus spiritualibus sincere submittimus caput nostrum», adományozta hívének, Jakab pozsonyi bírónak, a pozsonyi vár erdőcsőszeinek a két Vidricze folyó közt fekvő földeit. 1288 ápr. 10. WENZEL, IV. 310. l.
«Sacrosanctam Strigoniensem ecclesiam, matrem tocius regni nostri, seu magistram, a qua sola Regali diademate insigniti regimen regni nostri et tronum conscendimus imperandi, hoc duximus privilegio valituro in perpetuum muniendum:» KNAUZ, II. 232. l.
KNAUZ e. h. II. 234 és 236. l.
FEJÉR, V. III. 417. l. – Ez 1286-ban történhetett, mikor a király a Németujváriak ellen adandó segély iránt Albert osztrák herczeggel titkon egyezkedett.
WENZEL, IX. 471. 1.
Hazai Oklevéltár, 112. l.
1288 nap nélkül. FEJÉR, VII. V. 472. l.
Az egyház részére tett ezen adományok és kedvezmények bizonyítják, hogy az ekkor jobb útra tért királyt a keresztyénség megtagadásával és a pogányság tévelygéseinek követésével vádolni nem lehet. Hogy pedig ez időben nejét nem taszította el magától s nem sanyargatta börtönben, igazolva találjuk maga a királyné által, ki egy 1288-ban kelt levélében Lászlót Magyarország fönséges királyának s különösen szeretett férjének czímezi.* Annál méltóbban megütközhetünk tehát a szentszék föllépésén, mely a tévelygéséből a józanság útjára tért királyt éppen akkor itélte el, akkor sújtotta egyházi fenyítékkel, mikor azt éppen az egyház részéről legkevésbbé várhatta s éppen nem érdemelte meg.
«Illustris Rex Vngarie, consors noster predilectus» Izabellának Ó-Mersáról szóló s föntebb említett adománylevele, 1288. nap nélkül. WENZEL, XII. 470. l.
 
IV. Miklós pápa ugyanis Reatéban 1288 augusztus 8-án szóról-szóra átirva kiadta IV. Honoriusnak László királyhoz szóló, de általa el nem küldött dorgáló levelét, valamint saját neve alatt kiadta elődjének, IV. Honoriusnak, Lodomér esztergomi érsekhez a fogoly királyné kiszabadítása ügyében intézett rendeletét és a pogányok s eretnekek ellen hirdetendő keresztes hadjáratra vonatkozó parancsát, IV. Honorius mind azon leveleivel együtt, melyeket az egykor Rudolf római, Venczel cseh királyhoz, Albert osztrák herczeghez, a lengyel és tótországi rendekhez, s Magyarország egyházi és világi nagyjaihoz s összes lakosaihoz intézett.* Ugyanaz nap némi változtatásokkal megküldte Lodomér érseknek IV. Honorius azon levelét is, melyben meghagyta neki, hogy a fogságban szenvedő királynét szabadítsa ki s helyezze vissza birtokaiba és jogaiba, az ellenszegülőket pedig egyházi fenyítékekkel sújtsa, még abban az esetben is, ha netalán a királynak a szentszéktől levele volna, hogy őt magát átok, országait pedig egyházi tilalom alá vetni ne lehessen.*
THEINER II. 357–359, l. – IV. Miklós mindezen levelei csak a pápa nevére s a kelet helyére és napjára nézve különböznek azoktól, melyeket IV. Honorius állított ki.
THEINER H. 359 l. – Ezen levelében előre bocsátja a pápa, hogy egykor, midőn IV. Honorius halála után a szent szék üresen állott, a bíbornokok testülete, melynek ő is tagja volt, levelet intézett Lodomér érsekhez a fogságban nyomorgó királyné érdekében, s miután ezen levél általunk már ismert tartalmát előadta, ily szavakkal fejezi be levelét: «Minthogy tehát azon királynénak ily veszedelmes és nyomoruságos állapotján atyai jó indulattal sajnálkozunk s fölötte óhajtjuk, hogy oly nagy szorongattatása fellegét az óhajtott megvigasztaltatás derűje váltsa föl, testvérségednek apostoli irásunkkal meghagyjuk, hogy a mondott ügyben, a mi tekintélyünknél fogva, elődünk levelének föntebb előadott értelme szerint járj el, és az ellenmondókat és ellenszegülőket minden fellebbezés kizárásával egyházi fenyitékekkel zabolázd meg. »
IV. Miklós pápa e szerint ugyanazon eljárást léptette életbe László ellen, melylyel IV. Honorius majdnem másfél évvel azelőtt az akkor a pogány kúnokhoz csatlakozott s nejét fogságban sanyargató királyt sújtani szándékozott, de a melyet, minthogy a vádak alaposságáról még tisztán meggyőződve nem lehetett, azonnal foganatosítandónak nem tartott, s nem sokára bekövetkezett halála miatt nem is foganatosított. Pedig e másfél év alatt a viszonyok lényegesen változtak, a királyné már ekkor több mint egy fél év óta visszanyerte szabadságát, jószágaival s jogaival együtt, s férjével ki volt engesztelődve, az ifjú király pedig komoly megjobbulási törekvésének s az egyház érdekei ápolásának tagadhatatlan bizonyságait adta. Nem lehet ennélfogva egyebet föltennünk, mint azt, hogy a szentszék a király megbuktatására törekvő oligarchák hamis vádjai által félre volt vezetve, s azokat alapos vizsgálat nélkül valóknak elfogadva adta ki szigorú rendeleteit, melyek ha netalán IV. Honorius idejében indokoltak voltak is, ekkor már a megváltozott viszonyoknak teljességgel nem feleltek meg.
Nincsenek ugyan okleveles bizonyságaink arra, kik voltak ezen hamis vádak koholói és terjesztői: de ha tekintetbe veszszük, hogy a Németujvári testvéreknek; mint a kik a királyi hatalommal folytonosan daczoltak s nem csak bent az országban, hanem a szomszéd Ausztriában és Stiriában is gyakran raboltak, kik ellen László többször volt kénytelen hadjáratot folytatni, állott leginkább érdekökben a király megbuktatására törekedni, aligha tévedünk, ha a szentszék különben nem indokolható eljárását ezen elvetemült főurak s hozzájok hasonló páthíveik rágalmazásainak tulajdonítjuk.*
Nem kételkedem, hogy ha a vaticáni levéltárban Kún László korából bizonyosan fönmaradt eredeti levelek világot látandnak, ezen állításom, melyet most csak sejtelem gyanánt mondhatok ki, hitelesen bizonyítható lesz.
A szentszék magatartása Lászlóval szemben nem maradhatott hatás nélkül az ország különben is zilált belviszonyaira, melyeket a helyett, hogy orvosolt volna, a fölidézett belháború által fenekestől fölforgatott. Magyaroszág, miután a főpapság a szentszék parancsára a keresztes háborút a király seregében szolgáló pogány kúnok és tatárok és így közvetve maga a király ellen kihirdette, általános zavar és véres küzdelmek színhelyévé vált. A fölizgatott nép lázadása oly erővel tört ki, hogy László, nem érezhetvén magát székhelyén biztosságban, kénytelen volt a Tiszántúlra a kúnok közzé menekülni. 1288 szeptember 7-én a Maroson túl Egeresen tartózkodott,* onnan pedig, valószinűleg oly szándékkal, hogy hadakat gyűjtsön, Erdélybe sietett.*
Egeresen ez nap adott bizonyítványt a domokosrendi szerzeteseknek arról, hogy Páty helysége, melyet tőle Werner budai biró és Nyéki Balázs fölkért, a nyúlszigeti apácsazárda birtoka. WENZEL, XII. 469. l. – Okt. 8-án év nélkül (de bizonyosan 1288-ban) ugyancsak Egeresen adta vissza nénjének, Erzsébetnek, egy Taksonynyal szomszédos jószágát, melyet tőle János nevű peczére, az igazságot eltitkolva, hamisan nyert adományban. WENZEL, IV. 524. l.
Brassóban 1288 oct. 27-én adta vissza Péter erdélyi püspöknek az Ugocsa vármegyei dézmát, melyet tőle a Borsa nembeli Kopasz mester, hamis előadással, mintha a régi királyok a püspökségnek ezen dézmáért cserét adtak volna, adományban nyert volt. FEJÉR, V. III. 408. l.
A fönmaradt töredékes adatokból nem adhatjuk ugyan teljes képét a belháború folyamának, de még is szerezhetünk némi fogalmat arról a csapásról, melylyel a szentnek hirdetett keresztes háború a szerencsétlen országot sújtotta. Tudjuk nevezetesen; hogy Péter erdélyi püspök, Lodomér esztergomi és János kalocsai érsek parancsára, kik a szentszék rendeletére hivatkoztak, a király rokonát, a kún Árboczot, két unokájával s az erdélyi vajdát, Majost, fogságra vettette; minek megtorlásáúl László á püspökség jószágait, Kolozsvárt és Gyula-Fehérvárt tartozandóságaikkal együtt elkoboztatta.* A lázadók és a király hívei a pártdüh elkeseredésével fosztogatták és öldökölték egymást; nevezetesen Mihály, Öböl fia, a Kállayak őse, a király legelhatározottabbb híve, s fiai István, Péter és Pál, a Csák nemzetségbeli Pétert és Moist, Gyula föllázadt fiait megölték, Andrást több emberével elfogták s javaikat zsákmányra hányták;* Csetnek lázadó fiai pedig később az említett Pétert, Mihály fiát, Öböl unokáját megölték s Loránt erdélyi vajdához menekültek.* Az általános zavarban az erőszak a tulajdon szentségét annyira megtámadta, hogy az ember emlékezet óta kétségbe nem vont birtokjogok is veszedelemben forogtak. Így például a regensburgi, bécsi és más külföldi kereskedők a királynét és az esztergomi káptalant illető vám fizetése nélkül vonultak el Esztergom alatt a Dunán szállított árúikkal Budára, melynek birája, Werner, az érsek többszöri fölszólítására sem kényszerítette őket elégtételre; miért aztán Lodomér érsek a város összes egyházait és lelkészeit egyházi tilalommal sújtotta, Werner birót pedig tizenkét tanácsosával együtt átok alá vetette.* Az utazás a belháború miatt annyira veszélyessé vált, hogy Anna asszony, Sárai Lukács özvegye, bizonyos peres ügyében nem jelenhetett meg a lakásától alig félnapi járásra eső Esztergomban.* A rablás, fosztogatás mindennapivá vált s a drávántúli részekben is elterjedt, hol János zágrábi püspök Ugrin nevű várnagya a püspökség egyik várát Goriczát elidegenítette, melyből a rablók iszonyú kárt tettek a püspöknek s annak egész csázmai ispánságát földúlták; miért aztán János püspök hűtlen várnagyja minden birtokát a püspökség egész területén elfoglaltatta.* A tengermelléken a magyar korona fensőségének árnyéka is alig maradt; még az egykor hű Trau városa is e velenczei tanács biztosa közbenjárásával egyezkedett ki Brebiri Pál bánnal, testvéreivel Györgygyel és Mladinnal, hogy tőlük és a pártfogásuk alatt álló almissai kalózoktól magának békét és nyugalmat vásárolhasson.*
Kitetszik ez a királynak később 1289. szept. 1-én Alsó-Apoldon kelt leveléből, melylyel a kegyelmébe visszafogadott Péter püspöknek ezen elkobzott jószágait visszaadta. Urkundenbuch zur Gesch. Siebenb, I. 146. l. és WENZEL, IV. 336. l.
László király ily kelettel: Datum in Kewe (a mai Tur-Keviben) feria tercia post festum Natiuitatis Virginis Gloriose (szept. 13.) év nélkül, de bizonyosan 1289-ben, kiadott levelében parancsolta meg az ország összes biráinak, hogy ezért Mihály comest és fiait, Istvánt és Pált feleletre vonni és elitélni ne merjék. WENZEL, IX. 556. l. – Bizonyos e parancsból, hogy annak keltekor, az egyik testvér Péter, kit Csetnek hűtlen fiai öltek meg, nem volt életben.
Ugyancsak Tur-Keviben szept. 13-án (1289) kelt a király parancsa Loránt erdélyi vajdához, hogy a lázadó Csetnek fiait és rokonait, kik Péter mestert, Mihály fiát, megölték s azután hozzá Erdélybe menekültek, tartóztassa le, Mihályt és fiait pedig bántani ne merészelje. WENZEL, IX. 557. l.
Lodomér érsek Esztergomban 1289 szept. 15-én kelt levele, melylyel a hozzá bűnbánólag folyamodó Werner birót és tanácsosait az átok, a várost pedig a tilalom alól fölmentette. FERJÉR, V. III. 467. l. és KNAUZ II. 252. l.
Az esztergomi káptalan 1289 ápr. 7-én kelt levele. FEJÉR V. III., 470. l.
Ezen elfoglalt jószágok egyikét, mely az ivanicsi ispánságban feküdt, János püspök 1289 május 20-án adta el 30 márkáért Gárdon comesnek. TKALCSICS, Monumenta Eccl. Zagrab. I. 225. l.
1288 okt. 18. FEJÉR, VII. IV. 206. l.
Németujvári Iván az általános zavart sietett a maga érdekében kizsákmányolni. Ez a rabló főur, bár 1286-ban, mint láttuk, Albert osztrák herczeg hűbérnökévé kötelezte magát, ezután sem szünt meg rabló hadjáratait a stiriai határszéleken folytatni. Regede alatt többször szerencsésen harczolt Henrik admonti apáttal, Albert stiriai főkapitányával, s csatározásaiból gazdag zsákmánynyal vonult haza. 1288-ban, midőn Albert Henrik bajor herczeggel hadakozott, ismét betört Ausztriába, az osztrák hadak fölött győzedelmet is nyert, de hihetően azért, hogy erejét a László ellen kitört fölkelés támogatására fordítsa, ismét kibékült Albert herczeggel.* Ezen hűtlenségéért fosztotta őt meg László a nádorságtól, s emelte helyébe családja halálos ellenségét, Csák Pétert, ki mint nádor egyszersmind a mosonyi és soproni főispánságot is viselte.*
A szecsődi nemeseknek a vasvári káptalan által kiadott osztálylevele kelt «vicesimo secundo die pacis inter Teutunicos et Hungaros ordinate. A. D. 1288.» FEJÉR, VII. V, 474. l. és Hazai Okmt. VI. 339 l. – Ugyanezen évre teszi Iván kibékülését Albert osztrák herczeggel az 1343-ig terjedő Chronicon Leobiense, PEZnél e. h. I. 862. l. – Iván Regede alatti kalandozásairól bőven és érdekesen beszél HORNECK Cron. Austr. Rhythm. PEZnél III. 236–240. l., ki Iván regedei győzedelmét, mely hihetően 1287-ben történt, a nélkül, hogy az évet meghatározná, Szent Márton napjára (nov. 11-re) teszi.
Iván 1287- és 1288-ban mintegy másfél évig viselte a nádorságot, de már ez utóbbi évben Csák Péter űlt a nádori széken, egy 1288-ban nap nélkül kelt levele szerint, melyet kivonatban közöl Czech János Uj Magyar Muz.1851/2. I. 211. l.
Az egykorú Horneck Ottokár verses krónikája szerint Németujvári Iván rokonaival s a pártütő urakkal László királyt, ki a pápának tett fogadását megszegve ismét egy kún nővel élte világát, s az esztergomi és kalocsai érsek s a veszprémi és győri püspök intésére nem hallgatva, véres bosszúval fenyegette hitszegő alattvalóit, egyenesen megfosztani törekedett a koronától. E czélból az ország nevében követséget küldött Velenczébe Endréhez, az Árpád-háznak Lászlón kívül egyetlen egy férfi tagjához, s őt a megürültnek hirdetett trón elfoglalására fölszólította. Endre, a meghivásnak engedve, nagybátyjával Morosini Albertinoval útra is kelt, Zárában fogadta az üdvözletére sietett esztergomi érseket, Ivánt és testvérét a veszprémi püspököt, s ezek biztatására csekély számú kiséretével egész a Dráváig nyomult. Innen azonban nagybátyja, a magyarok ingadozó magatartása miatt a vállalat sikerébe nem bízhatva, tanácsosnak tartotta Velenczébe visszavonulni. Endre ekkor kétes helyzetében maga is habozni kezdett, mit tegyen, de végre is a hozzá hű ragaszkodást színlő Stridói Arnold által elámítva, elhatározta magát, hogy útját folytatja, s azzal együtt gyanutlanúl szállott meg a stridói kastélyban, abban a hitben, hogy ott magát biztosságban fogja találni. Arnold úr pazar lakomával fogadta fejedelmi vendégét, de a lakoma után át foglyának nyilatkoztatta.* A gaz ember ezt a cselfogást azzal a számítással tette, hogy foglyáért Velenczétől gazdag váltságot csikarhat ki. Számításában azonban csalatkozott, mert a velenczei tanács azzal utasította vissza ajánlatát, hogy törvényei tiltják velenczei polgárért váltságot fizetni. Ekkor aztán foglyát jó jutalom reményében Bécsbe vitte s Albert herczegnek szolgáltatta át. A herczeg, nem hallgatva némely tanácsosaira, kik azt ajánlották, hogy Endrét szolgáltassa ki szövetségesének Lászlónak, oltalmába fogadta a szerencsétlen trónkövetelőt s udvarában maga is neje is gazdag ellátásban s születéséhez illő bánásmódban részesítette. Endre így mintegy félévet töltött a bécsi udvarban s csak ekkor vett sorsa rosz fordulatot, önnön hibája miatt. Történt ugyanis, hogy Albert herczeg Bécsből néhány napra vadászatra rándult, s a mint visszatérőben volt, egész udvara elébe lovagolt, hogy hódolattal fogadja. Csak Endre vonta vissza magát, ki is, midőn fölszólították, hogy vegyen részt a tisztelgésben, büszkén úgy nyilatkozott, hogy ő sokkal nemesebb vérből származott, mint hogy egy herczeg kiséretében lovagolhasson. Ezért a mélyen megsértett herczeg háládatlan vendégétől megvonta pártfogását; a mi jót eddig tettem veled, mondá, legyen ajándék Isten nevében, ezután pedig élj Velenczéből a magad vagyonából Az udvarból így kiutasított Endre aztán egy ideig a Bécsben időző velenczei kereskedőktől kölcsönzött pénzzel tartotta fönn magát; de miután adósságait nem fizethetvén kölcsönt sem kaphatott, oly inségbe jutott, hogy mint Horneck egy szerzetestől hallotta, ki a szükölködőnek két inget ajándékozott, mikor megéhezett, gyakran volt kénytelen a kolostor vendégszerető asztalához folyamodni.*
Stridói Arnold (Comes Arnoldus, filius Arnoldi de Strigau) 1288. junius 25-én Stridóban kelt levelével adományozta a maga és ősei lelki üdveért egy a német határszélen feküdt birtokát a német lovagrend szent-domokosi (a Vas vármegyei domokosfai) házának. FEJÉR, VII. II. 120. l. – Bizonyos e szerint, hogy Horneck Stridói Arnoldja, ki éppen e korban élt, nem költött személy, mit az ő krónikájában szereplő személyekre nézve általában be lehet bizonyítni.
OTTOCARI HORNECKII Chron. Austr. Rhythmicum. PEZnél III. köt. 349–355 l. – Ugyane forrás szerint László halála után két magyar szerzetes barát ruhában szöktette ki Bécsből Endrét, kit osztán az ország rendei Székes-Fehérvártt csakhamar megkoronáztak. Hogy Horneck jól volt értesülve, ellenben tévedésben vannak történetiróink, kik László halála után Endrét Velenczéből vélik bejöttnek s azt állítják, hogy ezen utja közben még koronáztatása előtt a Drávánál jutott fogságba, már csak az is bizonyítja, hogy Endre László megöletése után tizennyolczad napra már meg volt koronázva, mi, ha Endre Velenczében tartózkodik s még a Drávánál fogságot is szenved, ily rövid idő alatt bizonyosan meg nem történhetett volna. Fogságba csakugyan a Dráván túl jutott, de nem bejövetelekor, hanem azután két esztendővel 1292-ben, mint ezt «III. Endre 1292-diki fogsága» czímű értekezésemben oklevelekkel bizonyítva kimutattam. Századok. 1884. 97–113. l.
Hogy a trónkövetelő Endre vállalata ily hamar kudarczot vallott, mutatja, hogy ügye a nemzet nagy tömege előtt nem lehetett népszerű. S bizonyosnak tarthatjuk, hogy a főpapság s a vele kezet fogott oligarchák által támasztott belháborúban László támogatásra talált nem csak a kiirtással fenyegetett kúnokban, hanem a hatalmaskodó urak által elnyomott köznemességben is. Ezek ragaszkodása mentette őt meg a bukástól, ezek vitézségén tört meg a veszedelmes mozgalom ereje annyira, hogy László 1289 tavaszán már ismét az ország szivében lobogtathatta harczi zászlait. 1289 május 19-én a Csepel szigetéről hirdetett bűnbocsánatot mind azoknak, a kik ellene fegyvert fogtak s az országban rablást és dúlást követtek el, ha a hűtlen országnagyoktól és nemesektől visszavonulnak s azok ellen Mihályhoz, Öböl fiához, és fiaihoz csatlakoznak. *
Év nélkül, FEJÉR, V. III. 504. l. – Minthogy László 1290-ben május második felében a Maroson túl Temesben táborozott, ezen levél keltét biztosan tehetjük 1289-re.
Egy hét mulva, május 26-án, a Rákos mezején állott táborával.* Hogy már ekkor a lázadás le volt verve, kétségtelenné teszi a László által az ország ügyeinek jó karba hozatala végett Székes-Fehérvár közelébe, Fövenyre, hirdetett s ott junius utolsó napjaiban megtartott országgyűlés, melyen az ország egyházi és világi nagyjai és nemesei tömegesen vettek részt.*
Itt és ezen napon erősítette meg a nyúlszigeti apáczazárdát összes jószágai, a budai és pesti vám, valamint a telki apátság kegyuraságának birtokában. FEJÉR V. III. 456. l. és WENZEL IX. 495. l.
Ezen országgyűlés helyére nézve tévedésben volt BÁRÁNY ÁGOSTON, Torontál vármegye hajdana 18. l., ki azt a Torontál vármegyei Fényre határozta, mely tévedésben követi őt többekkel együtt KNAUZ is Magyar Sion I. 858. l., és Esztergomi főegyház okmánytára I. 94. l. – Hasonlóan, tévedt RÁTA KÁROLY, Magyar királyok hadjáratai. 2. kiad. 29. l. midőn úgy vélekedett, hogy ezen országgyűlés szinhelye a Veszprém vármegyei Fenyő helység lehetett. – Hogy Föveny falu Székes-Fehérvár szomszédságában feküdt s mezején már elébb is tartattak tömeges országgyűlések, föntebb ki van mutatva.
A fövenyi országgyűlésen a rendek a királylyal kiengesztelődvén, őt a királyi hatalom teljes birtokosának elismerték.* Viszont László is, hogy őszinte kibékülésének bizonyságát adja, a rendek közbenjárására az országgyűlés színe előtt visszaadta Lodomér esztergomi érseknek a szepesi, királyi vám tized részét, mely az ország régi törvényes szokása szerint az érseket illette, de a melyet attól kineveztetése óta tíz esztendőn át folyást megtagadott.*
László 1289-ben (szept. 1. után) kelt levelében, melylyel pohárnokmesterének Kemény baranyai főispánnak, néhai Hédervári Lőrincz nádor fiának, adományozza a baranyai Sár-Somlyó várát a hozzá tartozó urodalommal, ezen fövenyi országgyűlésre vonatkozólag mondja, hogy Kemény mester, attól fogva, hogy ő a trónt örökölte, mindaddig, míg az ország érsekeivel, püspökeivel, főpapjaival, zászlós uraival és nemeseivel komoly tanácskozást tartva,«statum regni nostri per omnia in melius reformando, gubernaculum seu solium regiminis nostri plene et perfecte adepti fuimus», neki a föllázadt országnagyok ellen, valamint anyjának és nejének is, hű szolgálatokat tett. FEJÉR, V. III. 448. l.
Datum prope fuen in uigilia beati Johannis baptiste (jun. 23.) A. D. 1289. Az esztergomi érseki levéltár eredetije után legujabban pontosan közölte KNAUZ, Monum. Eccl. Strigon. II. 250. l. – Ezen oklevél szerint László lelkiismerete által szorongattatva «in conuencione et parlamento publico Regni nostri» világosíttatta föl magát az érsek követelésének jogos volta iránt és «in presencia tocius congregacionis Regni nostri» adta vissza az érseknek az elvont tizedet. – Régebben kiadta helyesen 1289. évszámmal PRAY, Specimen Hierarchić. I. 135. l., ki ez oklevél tartalmát tévedésből teszi 1279-re. U. ott, II. 67. l. – Pray után helyesen 1289-re közli WAGNER, Analecta Scepusii. I. 25. l., BÁRDOSY, Supplem. Ad Analecta Scepusii. 293. l, BATTHIÁNY, Leges eccl. II. 491. l. és KATONA VI. 993 l. – KATONA azonban Pray tévedése által félrevezetve, 1279-re is közli e levél tartalmát VI. 778. l., miben vakon követi őt FEJÉR is V. III. 564. l. ez oklevél kivonatát 1279-re, sőt még nagyobb tévedéssel U. ott. 488. l. 1278-ra is közölvén. – Magát az oklevelet egész terjedelmében kétszer is közli FEJÉR, még pedig előbb V. III. 445. l. 1288-ra s a Fuen (Föveny) helynevet Wienre azaz Bécsre magyarázva, utóbb VII. V. 481. l. helyesen 1289. évszámmal. – Ezen országgyűlés alatt junius 26-án adott vissza László törvényes birtokosainak bizonyos birtokot, mely egykor a Vas vármegyei Karakó várához tartozott, «in congregacione nostra generali . . . super ordinacione et reformacione tocius status regni nostri solenniter celebrata». FEJÉR, VII. II. 121. l., hol a kelet helye hibás másolat után van így adva: «Datum in Hawen (?)» a kellő Föveny (Feowen) helyett.
Kiengesztelődött ekkor Lászlóval neje Izabella is, ki maga mondja egy 1289-ben kelt levelében, melylyel a veszprémi káptalan részére 1283-ban kelt adománylevelét megerősítette, hogy miután állapotja legkedvesebb férjével, III-dik Lászlóval, Magyarország fönséges király urával, Isten irgalmából jobbra változott, a Föveny körül tartott országgyűlés után személyesen ment le Somogy vármegyébe s ott az elfoglalt királynéi földeket visszafoglaltatta.* Hogy az országgyűlés intézkedett az elfoglalt királynéi jószágok és jövedelmek visszavétele iránt, kitetszik maga a királyné nyilatkozatából, mely szerint a Fövenyen 1289-ben Keresztelő Szent János napja (junius 24.) körül tartott országgyűlés után, legkedvesebb férje László király úr és az ország főpapjai s nemesei tanácsából járta be Somogyot és Tolnát s foglaltatta vissza a bárki által bitorolt királynéi jószágokat.*
«Cum statu nostro erga Illustrem Principem, charissimum consortem nostrum, dominum Ladislaum tercium, Inclytum Regem Hungarie, per Dei misericordiam in melius reformato, et post congregacionem Regni Hungarie prehabitam circa Fuen, ad Comitatum Simighiensem personaliter accedentes, terras Reginales indebite et superflue occupatas reambulari et in ius Reginale reuocari et reduci fecissemus.» 1289. nap nélkül. WENZEL, IV. 341. l.
«Cum post generalem congregacionem tocius Regni nostri in Fuen anno Domini millesimo ducentesimo octogesimo nono circa festum beati Johannis Baptiste celebratam, de consilio domini Ladizlai illustris Regis Hungarie consortis nostri karissimi, Prelatorum et Nobilium Regni nostri, ad partes Symigienses et Tolnenses accessimus, in eisdem partibus diucius peragrantes, reuocassemusque et reuocari fecissemus vniversas terras Reginales per quoscumque occupatas», mond Izabella 1290-ben nap nélkül kelt levelében, melylyel a nyúlszigeti apáczáknak visszaadta azt a Somogy és Tolna vármegyei négy falut, melyeket azoknak néhai Mois mester, lelke üdveért, végrendeletében az ő megegyeztével adományozott volt, de ő Somogyban járta alkalmával gonosz sugalmazásra elfoglaltatott. WENZEL, IX. 527. l.
Nem lehet kételkednünk, hogy a fövenyi országgyűlés, mely a törvényes rend uralmának visszaállítását tüzte föladatává, nem csak a királynéi, hanem a királyi javak és jövedelmek s általában minden törvénytelenűl elfoglalt jószágok visszaadására is törvényt alkotott. S ha fölteszszük, hogy ezen törvényt valamint a királyné, úgy a király is végre kivánta hajtatni; ha tudjuk, hogy a király a lázadók közül többeket ellene elkövetett kicsapongásaikért feleletre vont s örökségeik elkoboztatásával büntetett:* nagyon természetesnek fogjuk találni, hogy az ország leghatalmasabb s legerőszakosabb főurai, kik a bitorolt királyi várakat s koronajövedelmeket nem voltak hajlandók kezeikből kibocsátani s kik a törvény büntető vesszejétől nagyon is méltán tarthattak, ismét összeesküdtek a király ellen, ki a királyi jószágok visszakövetelésével valódi darázsfészekbe nyúlt, és a tettetett hűség álarczát levetve, fegyveröket, melyet a lázadás leverése után kénytelenek voltak letenni, ismét királyuk ellen fordították.
László Budán jul. 27-én év nélkül, de bizonyosan 1289-ben, parancsolta meg a váradi káptalannak, hogy Mihályt, Öböl fiát, s fiait Istvánt és Pált igtassa be Dombrád, Dobos és Besztercz Szabolcs vármegyei falvak birtokába, melyeket Páltól és testvéreitől, a Guthkeled nembeli Kozma. fiaitól, ellene elkövetett kicsapongásaikért elkoboztatott. WENZEL, IX. 560. l. – A Balog-Semjén nemből származott Mihály és fiai, a maig is virágzó Kállay család ősei, voltak Lászlónak a Tiszán tul folyt harczokban legállhatatosabb hívei, s az ő levéltárukban, mely most a nemzeti Muzeumban van letéve, maradt fönn Lászlónak, fájdalom, nagy részben év nélkül kelt legtöbb parancsa, melyek az élte két utolsó évében folyt belháborúra s a csaknem folyvást táborban élt király tartózkodási helyeire legtöbb világot vetnek.
Néhány hónap múlva a fövenyi országgyűlés után a fölkelés újult erővel tört ki, s a küzdelem annál elkeseredettebben folyt, mert a körülmények úgy alakultak, hogy a László vesztére törő oligarchák most már ürügyet találhattak a királyt azzal vádolni, hogy az ország jogainak védelmére letett esküjét megszegte, hogy a nemzet szabadságának elnyomására külföldi hatalommal szövetkezett, s csak azért, hogy magán bosszújának eleget tehessen, egykedvűen nézi, hogy egy idegen uralkodó az ország területi épségének megsértésével egész vidékeket szakasztott el a szent koronától.
Pedig e hangzatos vádakban csak annyi volt a valóság, hogy midőn Albert osztrák herczeg, kinek birtokait 1289 elején, a Rudolf salzburgi érsekkel folyt háboruja alatt, Németujvári Iván és testvérei adott szavuk és esküjök ellenére rabló módra megtámadták és dúlták, Lászlóhoz követséget küldött és őt garázda alattvalói megzabolázására fölszólította, László, kinek ekkor az ellene fölkelt lázadók leverése minden erejét igénybe vette, az osztrák követséget azzal a válaszszal bocsátotta el, hogy ő a Németujváriak minden ellenségének szabad kezet ad az azoktól szenvedett sérelmeik megtorlására.* Az osztrák herczeg erre következett hódító hadjáratáért azonban s az ország területének tetemes megcsonkításáért a felelősséget a királyra hárítani éppen a Németujváriak és czinkostársaik lehettek legkevésbbé följogositva, kik a szomszéd tartományok határszéleit folytonosan dúlták s ezzel Albert herczeg méltó bosszúját saját veszedelmökre önlmagok idézték föl.
HORNECK, Chron. Austr. Rhythm. PEZ-nél III. 240. l.
Albert herczeg, László válaszát örvendetes tudomásúl véve, miután a salzburgi érseket néhány vára bevételével megalázta, azonnal megtette az intézkedéseket az Iván elleni hadjáratra; összes tartományait fegyverre szólította s parancsot adott, hogy hadai Szent György napjára (ápr. 24.) Bécsbe gyűlekezzenek.*
Kétségtelenné teszi ezt Schönberger Hadmár osztrák lovagnak Bécsben 1289. ápr. 24-én «in die sancti Georgii, octauo videlicet Kalendas May, in conuentu expeditionis, que ab illustri principe Alberto duce Austrie aduersus Iwanum comitem Vngarie primitus est edicta» kelt végrendelete, melyben halála esetére egy faluját lelke üdvéért a zwetteli monostornak hagyományozza. FEJÉR, VII. II. 123. l.
A népszerű hadjáratra készséggel megjelentek az osztrák és stiriai urak és nemesek válogatott fegyvereseikkel, valamint Arnold bambergi, Leopold seccaui, Emich freisingi és Bernhard passaui püspökök dandáraikkal, úgy hogy a kitűzött határidőre 15,000 főnyi sereg táborozott Bécs alatt. Albert herczeg e tetemes haderővel mindjárt másnap, Márk napján (ápr. 25.), megindult a Lajta mellé s néhány napig ott pihentette hadait, míg a Bécs-Ujhely városa által kiállított száz tábori. szekér, a legkülönfélébb ostromgépekkel megrakva, táborába érkezett.*
Ich han also vernomen,
Daz er an Sand Marichs Tag
Dez ersten ze Veld lag.
Er fur aber schir
Auf des Velds Rivier,
Da die Leitach floz. stb.
HORNECK, PEZnél III. 267. l.
Iván és testvérei, kik egykorú osztrák forrás szerint ez évben mint ragadozó farkasok gyakran betörtek és raboltak Ausztriában és Stiriában,* koránt sem rendelkeztek oly erővel, hogy Albert herczeg kellően fölszerelt seregét vissza bírták volna verni, és így az egyenetlen küzdelem eredménye az lett, hogy a herczeg mintegy három hónap lefolyása alatt Moson, Sopron és Vas vármegyében nem csak a Németujváriaktól, hanem a velök tartott uraktól is, számos várat, kastélyt és erődített tornyot foglalt el, s azok közül néhányat leromboltatott, a többit saját őrségével rakta meg, szüret után pedig hadjáratát ismételve Németujvári Iván egyik legerősebb várát, Kőszeget, is megvívatta.
Eodem tempore et anno, – irja 1289-re az osztrák krónika bécsi folytatója, – comes quidam Vngarus, Iwanus nomine, sive Johannes, quod idem est, filius comitis Heinrici, homo malignus et totus tyrannus, cum multis annis rebellasset contra regem Vngarie dominum suum, nec eum idem rex sibi subiugare nec vincere posset, obstinatus in sua malicia, eciam fines Vngarie transgressus, Austriam predis et rapinis devastabat, Stiriam quoque et undique circa metas Ungarie, velut lupus rapax depredatus est. PERZnél, IX. köt. 715. l.
Az osztrák sereg, az egykorú Horneck szerint, ki a legrészletesebben beszél e hadjárat folyamáról, legelsőben Nagy-Marton várát, az Ivánnal rokonságban állott Nagymartoni grófok, Mihály és Simon birtokát szállotta meg. A vár őrsége, bízva abba, hogy Iván nem fog késni a segítséggel, az ostromot tizenegy napig vitézűl kitartotta. Ekkor meg is érkezett Iván, testvéreivel Péter veszprémi püspökkel, Miklóssal és Henrikkel: de miután támadását az osztrákok visszaverték s embereinek majd nem felét elejtették, meg kellett győződnie, hogy aránylag csekély számú hadaival a várat fölmentenie lehetetlen. Fegyverszünetet kért tehát s egyezkedés végett követet küldött a herczeghez.* Minthogy azonban Albert a követet nem fogadta el, s annak békeajánlatait, mint elkésetteket, az osztrák urak is visszautasították, Iván a csatatérről még azon estve visszavonult, a szorongatott várat sorsára hagyva. Más nap aztán; a mint Albert a vár falait töretni kezdette, Mihály úr, kinek neje osztrák leány volt, s testvére Simon belátva, hogy minden további ellenállás sikeretlen lenne, Taufers Hugó közbenjárására a várat oly föltétellel föladta, hogy az őrség minden vagyonával szabadon mehessen s csak az élelmet tartozzék hátra hagyni. Albert az így átvett erősségbe 40 főnyi őrséget helyezett.
Horneck az Iván követét «Peter der Wahdsachg»-nak nevezi e. h. 270. l. Ezt a név hasonlósága mellett sem vagyok hajlandó Csák Péternek tartani, ki a Németujváriak halálos ellensége volt, s kit a nádori széken 1289 elején éppen Németujvári Miklós váltott föl. – Miklós még 1289 szept 8-án Kapornakon kelt levelében is nádornak és somogyi főispánnak irta magát. FEJÉR V. III. 481. l. és VII. V. 484. l. László király azonban már más nap. 1289 szept. 9-én Poroszlón kelt parancsában Rajnáldot, a Rozgonyiak ősét, említi nádorának. WENZEL, XII. 479. l. Valószínü eszerint, hogy Németujvári Miklóst éppen az osztrák herczeg hadjárata alatt s annak következtében fosztotta meg a király a nádorságtól.

26. NAGY-MARTON.
Más nap május 16-án Albert herczeg Szent-Margaréta alá indúlt,* helynek magyar őrsége Iván kalandozásai alkalmával sok garázdaságot követett el Ausztriában. Néhány nap alatt az ostromgépek annyira megrongálták a vár bástyáit, s oly sűrűen szórták a nyíl- és kőzáport a falakra, hogy a kétségbeesett őrség parancsnoka kénytelennek látta magát alkudozásba bocsátkozni, s a várat másnap csakugyan föl is adta oly föltétellel, hogy az őrség az élelmen és boron kívül minden vagyonával szabadon elvonulhasson. Albert herczeg azon éjt a várban töltötte, s miután azt Kreuzbeck Fridrik hűségére bízta, más nap Aggendorf alá szállott.
Dez andern Morgens vil fru
Dez Montag in den Tagen
So man die Chrewcz siecht tragen
Vmb daz Hail der Christenhait,
Do waz der Herczog perait,
Vnd fur fur Sand Margreten.
HORNECK, PEZnél III. 271. l.
E hely őrsége, a fallal kerített egyház magas tömör tornyába zárkózva; megtette a védelemre a kellő előkészületeket, a torony és kastély fedelét, hogy tüzet ne kapjanak, vizes ökörbőrökkel terítette be. Ezen elővigyázat azonban mit sem használt, mert az osztrák gépmester az égő szurokkal és kénkővel behintett rőzsecsomagokat mind addig szóratta a fedelekre, mig lángba nem borultak. Az elharapózott tűz miatt a védelem és menekülés lehetetlenné vált, s így a kétségbeesett őrség, csak hogy életét megmentse, kénytelen lett magát kegyelemre megadni. Albert herczeg, ki minden egyezkedést visszautasított, mert az aggendorfiak tömérdek rabszíjra fűzött foglyot hurczoltak el Ausztriából, csak a nőknek és gyermekeknek adott kegyelmet, 54 nőt 30 gyermekkel és egy káplánnal szabadon bocsátott, a férfiakat ellenben bilincsre veretve Ausztriába az általok dúlt városokba osztotta szét, hogy mint rablók az ország szokása szerint bitófán lakoljanak, a tornyot és kastélyt pedig földig romboltatta.
Ezután a sor Kobold várára került, melyet megrémült kapitánya, ki méltán tarthatott az általa gyakran károsított bécsujhelyi polgárság bosszújától, szabad elvonulás kikötése mellett ellenállás nélkül föladott. Albert e várat Emmerberg Berthold őrizetére bízta.
Rohoncz őrsége, Iván segélyébe bízva, nyolcz napig daczolt a legerősebb ostrommal; miután azonban meggyőződött, hogy a segélyt híában várja, szabad elvonulás föltétele alatt a várat föladta, melynek kapitányává Albert herczeg Stubenberg Ulrikot nevezte ki.
Szalonak rövid ostrom után Taufers Hugó közbenjárására hasonló föltétel mellett kaput tárt. Albert herczeg az átvett vár őrizetét Stubenberg Henrikre bízta.
Pinkafeld tornyának lerombolása s több Vas és Sopron vármegyei kisebb erősség elfoglalása után Albert a Mosony vármegyei Magyar-Óvár alá vezette hadait, s azt 2000 lövészének öldöklő nyílzáporával s a faltörő gépekkel mindaddig szorongatta , míg a hosszas ellenállásban kimerült védői magokat kegyelemre meg nem adták.*
HORNECK, PEZnél III. 267–275. l.
Albert herczeg e vár birtokosát és elszánt védelmezőjét, Óvári Bicsó mestert, Szilveszter fiát, kinek egyik rokona Domokos a vár vívása közben esett el, számos rokonával és szolgájával együtt mindaddig fogságban tartotta, míg minden jószágát eladva vagy zálogba vetve magát ki nem váltotta.*
III. Endrének 1291-ben nap nélkül Óvári Bicsó részére a Vas vármegyei Szarvaskendről kelt levele, melyben említve van az is, hogy Bicsó V. Istvántól ezen helységre nyert adománylevelét Óvár megvívásakor vesztette el. WENZEL, XII. 501. – Hazai okleveleink közül ez az egy az, melyben valamely Albert herczeg által elfoglalt vár meg van nevezve. Érdekes ez oklevélben olvasnunk, hogy III. Endre a Magyar-Óvár bukására vonatkozó adatokról éppen a két Németujvári testvér, Iván tárnokmester és Miklós nádor, s más nemesek hiteles bizonyítása után értesűlt. – Albert herczeg hadjáratáról említést tesz Erzsébet anyakirályné is, kedves rokona az Aba nembeli Lőrincz mester, Lőrincz fia, részére 1290-ben nap nélkül kelt adománylevelében, ennek érdemei közt különösen kiemelve, hogy mint a korona híve nem akart az országot megtámadó osztrák herczeggel együtt működni, miért aztán a herczeg tőle három várat foglalt el s kimondhatatlan értékü vagyonát hányatta zsákmányra. WENZEL, XII. 487. l. – A III. Endre diadalmas osztrák hadjárata után Haimburgban 1291 aug. 28-án kötött egyesség szerint Albert herczeg kötelezte magát, hogy visszaadja az általa elfoglalt királyi várakat, nevezetesen Pozsony várát és városát, Nagy-Szombat városát tartozandóságaikkal együtt, s ezeket, valamint a Sopron vármegyei Koboldot és a Vas vármegyei Német-Ujvárt, egyenesen a király kezéhez szolgáltatja; a többi visszaadandó várak iránt pedig, melyek csak általánosságban vannak említve, úgy rendelkezett az egyesség, hogy azok, nehogy viszályra adjanak alkalmat, bárki tulajdonai is, mind földig romboltassanak. FEJÉR, VI. I. 181. l.

27. MAGYAR-ÓVÁR.
Albert herczeg ezen táborozása alatt vesztette életét Péter veszprémi püspök, Iván méltó testvére, ki főpap létére gyakran vett részt Iván és öcscsei rabló hadjárataiban. A püspök a Veszprém vidéki urakat és nemeseket gyűlésbe híva rá akarta bírni, hogy szorongatott testvérei segítségére fegyvert ragadjanak; az e fölött kifejlett vita hevében történt, hogy egy nemes, kit a püspök szóval és tettel megsértett, oly indulatba jött ellene, hogy kardot rántva a gyűlés színhelyén agyon vagdalta. « Így veszett el Isten büntetéséből gyalázatos halállal az, a ki gazúl élt, s így szállott másra püspöksége » veti ez eset elbeszélése után az egykorú osztrák évkönyvíró.*
Annalium Austr. Contin. Vindobonensis, PERTz-nél IX. 715. l. – Péter püspök halálát RÓKA, Vitć Veszprimiensium Prćsulum, 155. l. a veszprémi káptalan régi kéziratára hivatkozva 1288-ra teszi, aligha kellő pontossággal. Annyi ugyanis bizonyos, hogy a püspök 1288 május 20-án még életben volt, mikor bizonyságlevelet adott arról, hogy előtte Buzád, Csák fia, bizonyos zálogban birt jószágát Oguz somogyi főispánnak eladta. WENZEL, XII. 472. l. De már 1290. első felében Izabella királyné kiváltságlevelét, melylyel a nyúlszigeti apáczák négy elfoglalt helységét visszaadta, Péter utódja, Benedek veszprémi püspök, minta királyné cancellárja, állította ki. WENZEL, IX. 527. l.
Magyar-Óvár bukásakor már beállott az aratás ideje, s azért a táborozásban kifáradt osztrák urak és nemesek azzal a kérelemmel járultak a herczeg elébe, hogy mivel különben jószágaikban nagy kárt vallanának, szakítsa félbe a hadjáratot s engedje meg, hogy aratásra és szüretre embereikkel együtt haza mehessenek. A herczeg őket, miután esküvel kötelezték magokat, hogy szüret után táborában újra megjelennek, haza bocsátotta s maga is diadalmenettel vonult be bécsi palotájába.
Szüret után ismét megnyilt a magyarországi hadjárat. Minthogy ekkor már Rudolf salzburgi érsekkel a béke meg volt kötve, most a stiriai nemesek is nagyobb számmal gyűltek a táborba főkapitányuk Henrik admonti apát vezérleté alatt; s általában mind azok, kik előbb a salzburgi érsek ellen harczoltak, készséggel vállalkoztak a magyarországi táborozásra; Meinhard karinthiai herczeg pedig saját fiát Henriket küldte sógora az osztrák herczeg segítségére válogatott karinthiai és tyroli lovagokkal.
Albert jól fölszerelt hadaival Szent-Mihály napján (szeptember 29.) szállott Iván egyik legerősebb vára Kőszeg alá, s a várost és várat azonnal bekeríttette. Iván megjelent ugyan a vár segítségére, de nyilt csatába nem mert ereszkedni, hanem csak a takarmányért szerte széledt osztrák lovasokon töltötte bosszúját, kik közül öt százat fogott el s mindnyájának kezét lábát levagdaltatta. Iván csatározásai azonban nem voltak döntő hatással az ostrom folyamára. Kőszeg polgárai, kiknek fiait Iván kezesekül magánál tartotta, az őrséggel együtt vitézül védték magokat s több támadást véresen vertek vissza. A megszállás tizenegyedik napján azonban, midőn az ostromlók a város megrongált falaira hágcsókon fölhatoltak, a legelkeseredettebb makacs küzdelem után, mely közben a férfiak nehéz köveket s gerendákat, a nők forró vízzel, égő szurokkal telt edényeket, lángoló rőzsenyalábokat s egész méhkasokat zúdítottak az ostromlók fejére, kénytelenek voltak a túlnyomó erőnek engedni s a fellegvárba menekülni. A városba betört osztrákok ekkor mohón neki estek a rablásnak, minden házat; minden szekrényt fölkutattak, s mivel semmi értékesebb zsákmányt nem találtak, mert a lakosok minden becsesebb vagyonukat még jókor a várba szállították, bosszújokban az egész várost a herczeg tilalma ellenére fölgyújtották s porrá égették.*
Hornecktől, kinek bővebb és részletesebb előadását követjük, e pontra nézve annyiban eltér az osztrák krónika bécsi folytatója, a mennyiben a város fölgyujtását magoknak a várba menekülő polgároknak tulajdonítja. PERTZnél, IX., 716. l.
A város bevétele után még nagyobb hévvel folyt a vár ostroma, melynek falait éjjel-nappal egyre döngették a pattantyúk s a faltörő kosok. Ezek csapásait a védők köteleken lebocsátott rőzsekévékkel s földdel töltött zsákokkal igyekeztek fölfogni és ártalmatlanná tenni: az osztrák gépmesterek azonban hosszú póznákra erősített éles sarlókkal a lecsüngő köteleket elvagdalva, a védők ezen fogását is meghiusították. Egy pár hétig tartó és sok áldozatba került ostrom után, midőn a bástyák már alá voltak ásva s a falak egy része düledezni kezdett, s a várba szorult nép eleségben is szükséget látott, a szorongatott őrség értesítette Ivánt, hogy a várat sokáig tartani már nem lehet, s fölkérte, hogy a még megmaradt nép megmentésére igyekezzék a herczeggel kiegyezkedni. Iván el is követett minden lehetőt; nem kimélte még pénzét sem, hogy az osztrák urakat s a herczeg tanácsosait a maga részére megnyerje s így a herczeget visszavonulásra bírja; azzal a hamis hír elterjesztésével is igyekezett hatni, hogy László király és az erdélyi vajda az ország fölkelt hadaival sietve közelget s már alig tíz mérföldnyire táborozik. Akadtak is az osztrák urak közt Iván ügyének szószólói, kik a herczegnek a visszavonulást tanácsolták, elpanaszolva, hogy embereik fele már elhullott, lovaik takarmány hiányában szőlőlevélre vannak szorulva, s a közelgető tél zord napjaiban a táborozás sanyarúságait sem kifáradt embereik, sem, elcsigázott lovaik ki nem állhatják. A herczeg azonban az admonti apát tanácsára állhatatosan megmaradt az ostrom folytatása mellett, még azután is, hogy az Iván által megvesztegetett Tauffers Hugó magát betegnek tettetve a tábort oda hagyta. Igy aztán az ostrom második hónapjának elején, november 1-én, midőn a vár falain már több helyt rés volt törve, Kőszeg vitéz védői egyesség szerint kaput tártak a herczeg előtt. Először a nők vonultak ki, többen 800-nál, az összes gyermekekkel, azután a várőrség teljes fegyverzetben s utánok a város férfi lakossága.
Albert az üres várat átvévén annak rongált falait helyreállíttatta, s miután a várat őrséggel megrakva Emmersberg Berchtold gondviselésére bízta, hadait elbocsátotta s maga is visszatért székvárosába.* Innen közölte atyjával, Rudolf római királylyal, ki e táborozás alatt a fölkelt svábok leverése után hadaival fia segélyére Magyarországra készült, hogy a magyarok fölött ismételten diadalmaskodott.*
HORNECK, PEZnél III. 275–281. l. kinél e hadjárat ideje hibásan van 1286-ra téve. Ez a tévedés bizonyosan csak a másolók hibájából történhetett, minthogy Horneck Ivánnak 1286-ban történt győzedelme s békekötése után még hosszasan beszél Ivánnak a következő nyáron és télen történt regedei kalandozásairól s csak azután kezd Albert herczeg ezekre következett bosszuló hadjárata elbeszéléséhez. – Ezen hadjáratot csakugyan 1289-re jegyzette föl az osztrák évkönyvek egykorú bécsi folytatója, ki tüzetesebben csak az egy Kőszeg ostromáról szól ugyan, oly adatokat is közölve, melyek Horneck előadását részint igazolják, részint kiegészítik, de a meghódított várakat és kastélyokat, összesen 36 helységet számlálva elő, név szerint fölsorolja. PERTznél IX. 715. l.
Rudolf levele fiához, Alberthez, s ennek válasza, év n. (1289). FEJÉR, V. III. 482. l.
László az osztrák herczeget kényére kedvére hagyta Németujvári Iván ellen működni, kinek dölyfét az előbbi években többször hiában igyekezett megtörni, s azt is elnézte, hogy Albert karácsony táján harmadszor is betört az országba, s Szent-Vid várát Vas vármegyében, Iván birtokát elfoglalván, gazdag zsákmánynyal vonult haza.* Julius 27-én, mint láttuk, még Budán székelt, de néhány hét mulva már a Tisza mellett táborozott,* onnan pedig Erdélybe vette útját. Szeptember I-én Alsó-Apoldon, Szerdahely közelében, fogadta vissza kegyelmébe Péter erdélyi püspököt, ki a közelebbi keresztes háború alkalmával a kún Árboczot két unokájával s az erdélyi vajdát Majost, mint Lodomér esztergomi és János kalocsai érsekektől értesült, nem saját akaratjából, hanem ezeknek a szentszék nevében hozzá intézett parancsára fogta volt el, s adta vissza neki az ezért elkobzott Kolozsvárt, Gyula-Fejérvártt, az azokhoz tartozó püspöki jószágakkal.* Erdélyből azonban csakhamar vissza kellett sietnie a Tisza mellékére; szept. 9-én már Poroszlóról intézett parancsot a szepesi káptalanhoz Rajnáld nádor bizonyos ügyében;* négy nap mulva, szept. 13-kán, pedig Túr-Keviben adta már föntebb ismertetett parancsait, melyekben Mihályt, Öböl fiát; és fiait némely lázadók megöléséért és kirablásáért fölmentette, Csetnek lázadó fiait pedig Erdélyben elfogatni rendelte. *
Annalium Austrić Continuatio Vindobonensis PERTZnél, IX. 716, l.
Füred mellett Szent István napján (aug. 20.) év nélkül (1289.) adta vissza Péternek és Istvánnak, Keled fiainak, Szabolcs vármegyei ősi birtokaikat, melyeket tőle Ders, Lőrincz fia, hamis feladás utján kapott adományban. FEJÉR, VII. II. 129. l. – Egy hét mulva aug. 27-én Szathmárban Gebe mellett mentette föl Mihály fiait, Istvánt és, Pált, embereikkel együtt a szathmári főispán és más birák hatósága alól. FEJÉR, V. III. 455. l. és WENZEL IX. 563. l. – E levelek kelte «prope Fyred» és «prope Geble» (WENZELnél Ceble) táborozásra mutat, s biztosan határozható 1289-re.
Urkundenbuch zur Gesch. Siebenb. I. 146. l. és utána WENZEL, IV. 336. l. – Ezen erdélyi utja alkalmával 1289 (szept. 1. után) erősítette meg atyjának a gyulafehérvári káptalan részére kiadott szabadalomlevelét, melyet a kanonokok előtte fölmutattak. FEJÉR, V. III. 454 l.
Datum in Poruslo secundo die festi Natiuitatis Beate Marie Virginis A. D. 1289: WENZEL, XII. 479. l.
Datum in Kewe feria tercia post festum Natiuitatis Virginis Gloriose. Év n. (1289. szept. 13.) WENZEL, IX. 556. és 557 l.
Midőn László ezen leveleit kiadta, már akkor az országot a fölkelés újra lángba borította. A főpapság és az oligarchia, egymással kezet fogva, élethalálharczra hívta ki a királyt, kit a papok mint a pogány kúnok pártfogóját esküje megszegésével s a keresztyénség megtagadásával, az urak pedig az Albert herczeggel való szövetkezéssel és az ország érdekeinek elárulásával vádoltak. A Németujváriak és társaik most már annyival határozottabban törtek megbuktatására, mert tudták, hogy ha veszteni találnak, nem ok nélkül retteghetnek bosszújától. László ugyanis egy alkalommal, midőn az esztergomi és kalocsai érsek, a veszprémi és győri püspök ünnepélyes követsége fölszólította, hogy a pogány kúnokkal szakítva térjen a jobbulás útjára, mert különben az ország rendei az engedelmességet fölmondják, s magának tulajdonítsa bekövetkezendő veszedelmét, haragra lobbanva, ily szavakban tört ki: «Ura akarok lenni a magyaroknak; kik nekem nem uraim; ne tanítsanak engem becsületre, melyről soha meg nem felejtkeztem, a hűtlenek és becstelenek; ne híjanak engem Lászlónak, ha ezért bosszút nem állok s szemeiket ki nem szúratom ».*
HORNECK, PEZnél III. 350. l.
László, hogy fenyegetésének, súlyt adjon, legveszedelmesebb ellenségei a Németujváriak ellen túl a Dunára nyomult hadaival; 1289 november 5-én Veszprém vármegyében Berenden állott tábora. Innen kisértette meg a lázadó urak zászlai alatt harczoló nemességet lefegyverezni, biztosítván mindazon nemeseket, kik ellene fegyvert fogtak, hogy ha a lázadók vezéreitől visszavonulnak, s a hűségesküt hívei, István és Pál, Mihály fiai kezébe leteszik, nem csak minden eddig elkövetett vétkeiket megbocsátja, hanem őket királyi kegyelméből jószágokkal és tisztségekkel fogja jutalmazni.* A kegyelem-hirdetésnek azonban úgy látszik nem lett kívánt foganatja, s Lászlónak, ki négy nap mulva, nov. 9-én, Somogyban Tóti falu mellett állott táborával,* folytatni kellett a küzdelmet a hűtlenek ellen. S hogy ezen küzdelemben a győzedelem nem az ő részére hajlott, sőt ügye ezen dunántúli hadjárat alatt kedvezőtlen fordulatot vett, kétségtelen abból, hogy a Bakony vidékéről, Ugadról, a hol deczember 2-án táborozott,* a legnagyobb sietséggel kellett túl a Tiszára viszszavonulnia. Deczember 7-én már Csanádról intézett parancsot Szabolcs és Szathmár vármegyéhez, hogy István és Pál mesterek, Mihály fiai, zászlaja alatt táborába jőjenek,* karácsony napján pedig Körösszeg melletti táborából parancsolt Szabolcs, Szathmár és Bereg vármegyének, hogy fegyvereseikkel azonnal induljanak s hozzá csatlakozzanak; értesítvén őket; hogy ha híven szolgálandnak, királyi kegyére, ellenkező esetben, mint parancsa áthágói, bosszújára számíthatnak.*
Datum in Berechte feria IV. post festum Omnium Sanctorum. Év n. (1289.) WENZEL, IX. 558. l. – Berechtét azért merem azonosítni a Veszprém vármegyei Berenddel, mert okleveles bizonyságunk van rá, hogy László 1289, novemberben túl a Dunán harczolt a lázadókkal, és így, mint némelyek vélték, ezen levelét Beregben nem adhatta ki.
Itt adományozott két Komárom vármegyei falut hívének Zsidai Mihálynak, kinek testvére Miklós, az ő és az ország szolgálatában esett el. Datum iuxta villam Toty in crastino octauarum Omnium Sanctorum, A. D. 1289. WENZEL, IX. 494. l.
Itt kelt beigtató parancsa az esztergomi káptalanhoz, Pál esztergomi prépost, pécsi püspöki helyettes és udvari papja részére, Datum in Vgad feria sexta proxima ante festum Sancti Nicolai, confestoris. Év nélkül (1289). WENZEL, IX. 496. l. – E parancs teljesítéséről a káptalan decz. 20-án tett a királyhoz jelentést. U. ott. 501. l.
Datum Chanadini in crastino beati Nicolai. Év nélkül (1289). FEJÉR, V. III. 505. l.
Datum iuxta Keresseg in festo natiuitatis Domini (decz. 25.) Év nélkül (1289). FEJÉR, V. III. 506. l.
László attól fogva, hogy Budát oda hagyta, haláláig majdnem egy egész esztendőn át folyvást táborban, deczember 7-dikétől kezdve legtöbbnyire hű kúnjai társaságában, azok szállásai közelében töltötte zaklatott napjait, s ez idő alatt nem is találkozott nejével, ki előbb Visegrád várába s onnan Esztergomba Lodomér érsek pártfogása alá vonta magát.* 1290 mártius 5-én Czegléd melletti táborából adományozta híveinek, Istvánnak és Pálnak, Mihály fiainak, a Csetnek hűtlen fiai és rokonaik összes jószágait, kik az említett adományosok testvérét Pétert megölték;* másnap mart. 6-án ugyanitt adományozta ugyanazoknak némely magtalanúl elhalt nemesek birtokait.* Martius 15-én Mező-Somlyón kelt adománylevele Tamás, Simon fia, Sóvári György testvére részére, a királyi peczérek általa becserélt lúczi és tokaji birtokaira.* Aprilis 29-én Karán Sebesről parancsolta meg a leleszi conventnek, s a convent fegyveres jobbágyainak és népeinek, hogy miután ezen monostor kegyuraságát Simon fiaitól, Baksától, Tamástól, Dénestől, Detrétől, Györgytől és Simontól, azok világos hűtlenségéért és kicsapongásaiért elvette, s híveinek István és Pál mesternek, Mihály fiainak, Öböl unokáinak adományozta, azokat vagy emberöket mint az ő személyét oly tisztelettel fogadják, s nekik mind azt, a mivel szokás szerint tartoznak, megadják, különben súlyos neheztelését fogják érezni.* Ezen levélből bizonyos, hogy a lázadás már ekkor a felföldön is, hol annak élén Omodé egykori nádor állt, oly erőt vett, hogy Simon fiai, a király eddig kegyelt hívei, s köztük a király zászlaja alatt annyi diadalt aratott Sóvári György is, a fölkelt pártütőkhöz csatlakozott. Néhány hét mulva ezután május utolsó napjaiban, László még folyvást a Maroson túl Székáson, Temes vármegyében állott táborával. Május 20-án innen parancsolta meg a Szathmár-Németiben s attól fogva Szamosszegig lévő királyi vámosoknak, hogy hívei Mihály és fiai István és Pál hajóitól, melyeken azok épülőben lévő várukhoz követ és porondot szállíttatnak, vámot venni ne merjenek.* Innen intézett parancsot május 27-én a leleszi monostor népeihez, hogy a rájuk telkenkint kirótt egy negyed arany adót, melyet híveinek, István és Pál mestereknek, adományozott, ezeknek fizessék.* Ugyanaz nap itt vette azt a kedvező tudósítást, hogy István mester, Mihály fia, a hűtlen Omodé, Dávid fia, kér-semjéni várát megvívta, s abban lévő fegyveres szolgáit foglyúl ejtette, miért neki határtalan köszönete kifejezése mellett meghagyta, hogy foglyaival azonnal siessen hozzá.* Székáson kelt május 28-án a váradi káptalanhoz intézett parancsa is, hogy Istvánt és Pált, Mihály fiait, igtassa be némely magtalanúl elhalt nemesek Szabolcsvármegyei jószágaiba.*
Izabella királyné 1289 oct. 17-én Visegrádon adományozta a maga nagyberényi fegyveres jobbágyait, kik önkényt állottak a veszprémi káptalan fegyveres nemes jobbágyai közzé, minden földeikkel együtt azon káptalannak. WENZEL, IV. 343 l. – 1290 január 28. és febr. 8-án Esztergomban keltek adománylevelei, melyekről már föntebb is szólottunk. WENZEL, IX. 527. l. Hazai Okmt. IV: 73. l.
WENZEL, IX. 523. l.
FEJÉR, V. III. 489. l.
FEJÉR, VII. III. 93. l.
A Kállay család levéltárában lévő eredeti után év nélkül közli WENZEL, IX. 559. l.; 1290 évszámmal adja FEJÉR, V. III. 487. l.
Datum in Zekas sabbato ante Pentecosten. Év nélkül (1290). WENZEL, IX. 561. l. – Ezen levelet 1285-re határozza KATONA, VI. 907. l. és utána FEJÉR, V. III. 280. l., abból a föltevésből, hogy ezen cár építése az ezen évi tatárjárás következtében történt. – Van Lászlónak egy Zólyomban május 1-én év nélkül kelt parancsa Szatmár és Szabolcs vármegyéhez, melyben meghagyja, hogy Mihályt, Öböl fiát, ki saját jószágán a maga s az említett vármegyék védelmére várat akar építni, e szándéka kivitelében segítsék. WENZEL, IX. 562. l. – Ezen parancsot Kaprinai másolata után ily hibás kelettel: Datum in Eluut (e helyett: in Zolum) 1286. évszámmal, melynek nyoma sincs az eredetiben, közli FEJÉR, V. III. 319. l. – Kitetszik e levélből, hogy ezen Szamosszeg körül feküdt vár építése már régebben tervbe volt véve, de még 1290-ben sem volt bevégezve.
Év nélkül (1290). FEJÉR, VII. II 133. l. és WENZEL, IX. 549 l.
Év nélkül (1290). FEJÉR, V. III. 506. l. – Ugyanezen nap, anno Domini 1290. sexto kalendas Juny (május 27.) Regni autem nostri anno decimo nono, alcancellárja Gergely csanádi püspök kezével hely nélkül, de bizonyosan Székáson, állíttatta ki a tatárjáráskor földúlt és fölégetett Besztercze város részére kiváltságlevelét, melyben Váradon év nélkül jul. 22-én kelt levelét átírván, annak értelmében a város adójának két harmad részét elengedi. Urkundenbuch zur Gesch. Siebenb. I. 156. l. és utána WENZEL, IX. 519. l. – Hogy itt a király uralkodási éve kézzelfoghatólag hibásan van számítva, bizonyos, minthogy László uralkodásának 18-dik évét sem töltötte be.
Datum in Zekas in octauis Pentecostes. Év nélkül (1290) WENZEL, IX. 559. l.
Úgylátszik, hogy a Kállayak ősei, a Tisza vidékén szerencsésen harczolva, jobb fordulatot adtak urok eddig nagyon is kétes ügyének, minek következtében László nem is késett hadaival előnyomulni. Junius 18-án Csanádról parancsolta meg Ugocsa vármegyének, hogy híveit, Mihályt és fiait, Istvánt és Pált, mint főispánjaikat, némely más levelei ellent nem állván, tisztelettel fogadják s nekik a köteles szolgálatokat teljesítsék.* Egy hét mulva pedig, junius 25-én Békésben a Körös mellett Szarvashalomnál a kún szállások közt ütötte föl táborát.*
Datum in Chanad in dominica proxima post festum beati Barnabe Apostoli (május 28). Év nélkül (1290). WENZEL, IX. 564. l. – Kaprinai másolata után tévedve közli 1282 évszámmal FEJÉR, V. III. 115. l.
Datum in Zorvosholm in festo Sancti Johannis Baptiste A. D. 1290. WENZEL, IX. 521. 1. – Ez Lászlónak legutolsó ismert levele, melylyel a nyúlszigeti apáczazárda népeit, nagyatyja és atyja kiváltságlevelei értelmében, a zárda biróságán és a maga törvényszékén kivül minden más biróság hatósága alól fölmentette. – Ugyanezen idő tájban kelhetett Lászlónak 1290-ben, uralkodása hibásan számított 19-dik évében, hely és nap nélkül, Gergely csanádi püspök alcancellár kezével kiállított kiváltságlevele, melyben Margit herczegnőnek a nyulszigeti apáczazárda fejedelemasszonyának kérelmére, azon zárdát a pesti vám fele részének birtokában az esztergomi Szent Tamás egyháza kanonokjainak háborgatása ellen biztosítja. FEJÉR, V. III. 484. l., WENZEL, IX. 519. l. s az eredeti után KNAUZ, Monum. Eccl. Strigon. II. 262. l.
Hogy László bizodalommal nézett a hűtlen oligarchák ellen több mint egy év óta folytatott harcza kimenetele elébe, bizonyos abból, hogy Henrik boroszlai herczeggel, ki ekkor a prágai börtönben sinlődő Rosenberg Zavis rokonai által támasztott lázadást fegyverrel támogatva Venczel cseh király megbuktatására tört, nemcsak szövetkezett; hanem igéretet is tett neki, hogy segítségére magyar hadakkal fog Csehországba nyomulni.*
Chronicon Aulae Regić, DOBNER-nél Monumenta Historica Boemić. V. köt. 63. l.
Midőn ugyanis Zavisnak még 1288-ban nejétől Erzsébettől, László nénjétől, fia született, a hatalmas főúr, ki első neje Kunigunda után Ottokár kincseit örökölte, a keresztelőt a magyar határszél közelében fekvő egyik várában királyi fénynyel kivánta megtartani, s ezen ünnepélvre meghivta Venczel cseh királyt, László magyar királyt s Henrik boroszlai herczeget is. A félénk természetű Venczel azonban, attól tartva, hogy az életére töréssel gyanusított Zavis őt ez alkalommal tőrbe akarja ejteni, a meghivást csak tettetésből fogadta el, s föltételűl kötötte ki, hogy Zavis őt személyesen kisérje el a keresztelőre. Zavis a király érte küldött követei meghivására gyanútlanúl meg is jelent a prágai királyi várban, s ott a királynénak egy gyönyörüen himzett drága fátyolt nyujtott át hódolata jeléűl, melyet azonban a királyné abban a babonás hitben, hogy általa meg lenne bűvölve, érinteni sem mert, hanem titkon azonnal tűzbe vettetett. Midőn aztán Zavis a királynál tisztelkedett, az őt mint életére leselkedő árulót foglyának nyilatkoztatta s ebben a perczben előre lesbe helyzett fegyvereseivel megrohantatta. Zavis ekkor oly óriási erővel védte magát, hogy kilencz cseh lovagnak dolgot adott, míg nagynehezen le birták verni. A bilincsbe vert Zavist azonban Venczel sem igérettel, sem fenyegetéssel nem tudta rábirni, hogy a birtokában levő királyi várakat és kincseket kiadja; azok átadását Zavis állhatatosan megtagadta, azt vitatva, hogy azokat néhai neje Kunigunda első férjétől Ottokártól zálog czímen kapta s tőle született törvényes örökösének Jánosnak hagyományozta. Venczel tehát a makacs lovagot a prágai vár egyik tornyába záratván, ott másfél esztendőnél tovább nehéz rabságban tartotta, de megtörni így sem birta. Jószágait elkoboztatta ugyan, de erős várait, melyek a királyi hadak ostromával daczoltak, kézre nem keríthette. Zavis rokonai, a hatalmas Vitkoveczek, e közben nyiltan fölkeltek a király ellen, s hogy rokonukat kiszabadítsák s Venczelt megbuktassák, Henrik boroszlai herczeggel fogtak kezet, s ennek közbenjárására László királytól, a fogoly Zavis sógorától, kértek és vártak segélyt. E reményökben azonban Lászlónak csakhamar közbejött meggyilkoltatása s a boroszlai herczegnek azután nemsokára méreg következtében történt halála miatt keservesen csalódtak.*
Egykorú cseh források után PALACKY, Gesch. von Böhmen. II. Bd. I, Abhl. 355–360 l.
Mikor László Zavis érdekében Henrik boroszlai herczegnek magyar segítséget igért, napjai már meg voltak számlálva. Az oligarchák már akkor elhatározták, hogy őt, kit nyilt mezőn több mint esztendeig harczolva le nem birtak küzdeni, orgyilkosság útján is elteszik láb alól. E tervök kivitelére bátorítást meríthettek a szentszék magatartásából is, melyről tudhatták, hogy az általuk elvádolt király ellen ismét az egyház lelki fegyverét fogja villogtatni. IV. Miklós pápa csakugyan Rómából május 20-án kelt dorgáló levelében meghagyta Lászlónak, hogy a tatárok, szaraczénok és más pogányok tévelygéseit hagyja el, nejét, kit eltaszított, vegye vissza, s követének, ki e levelet kezéhez adja, mindenben engedelmeskedjék. Ugyanaznap ki is nevezte teljes hatalmú követévé Magyar- és Dalmátországra, Ausztriára, Stiriára, Karinthiára, Kúnországra és Boszniára Benvenuto eugubiai püspököt, hogy László királyt, ki, mint a szentszék gyakori tudósításokból értesült, a keresztyénséget megtagadva tatárok, szaraczénok s – más pogányok istentelen szertartásait követi, nejét magától eltaszította, s országát iszonyú dúlás és pusztulás színhelyévé tette, térítse vissza a hit útjára s kényszerítse neje visszavételére; e mellett megadta neki a fölhatalmazást, hogy ha a pogányok ellenszegülésökkel a keresztyénséget fenyegetnék, ellenök, valamint az országban nagy számmal lévő eretnekek s azok minden pártfogói ellen a szentszék nevében keresztes háborút hirdessen. Egyszersmind ugyanaznap fölhivta Rudolf római királyt, Albert osztrák herczeget, s Magyarország, Ausztria, Stiria, Karinthia, Kúnország és Bosznia rendeit és összes lakosait, hogy a legatust föladata végrehajtásában tanácscsal és tettel segítsék.*
Mindezen leveleket: Datum Rome apud Sanctum Petrum XIII. Kal. Iunii (máj. 20.) Anno Tercio (1290), közli THEINER, e. h. t, 361–364. l. és utána WENZEL, IV. 357–363 l. – Hogy egyébiránt Benvenuto püspök ezen megbizatásában nem járhatott el, kitetszik a pápa IV. László halála után kelt több leveléből, valamint a vaticani levéltár regestrumában a Benvenuto részére szóló kinevezés másolatára tett ezen oldaljegyzetből: Ista legatio non habuit effectum.
Kik voltak a szentszék előtt László király leghatalmasabb vádlói, s kikre vélt a szentszék legbiztosabban számíthatni ellene, kitűnik azon többnyire drávántúli főurak névsorából, kikhez, valamint Venczel cseh királyhoz és Lengyelország nagyjaihoz, a pápa 1290 jul. 23-án külön leveleket intézett, hogy legatusát a pogányok ellen hirdetendő keresztes háborúban segítsék. Első helyen állanak ezek közt a Németújvári testvérek: Iván, Miklós és Henrik tótországi bánok, Radoszláv és István tótországi bánok, a néhai Joakhim testvérei; Frangepáni János és Lénárt, Veglia, Vinodol és Modrus urai, Miklós bán és Pál mester, néhai István tótországi bán fiai, Miklós és István, néhai Babonics fiai, Bagér, Zach, Miklós és István, néhai Bágy fiai, István és Brizda boszniai bánok, Brebiri Pál bán, György és Mladin testvérek, Miklós, néhai Móricz fia, Ugrin, néhai Pósa fia, az Ujlaki család őse, Gárdon comes; Gergely, néhai Gergely tótországi bán fia, és Rolánd erdélyi vajda és testvérei.*
Mind ezen leveleket: Datum apud Urbem veterem X. Kal. Augusti (jul. 23.) Anno Tercio (1290.) közli THEINER, I. 364 365 l. – Mennyire félre volt vezetve a szent szék a hamis tudósítások által, láthatjuk a pápának a Németujváriakhoz intézett leveléből, mely e szavakkal kezdődik: «Biztosan reményljük, hogy ti, mint hű és hódoló fiak, lelketeket az égiek áhitozására irányozva, készeknek és buzgóknak törekedtek mutatni magatokat mind abban, a mi a mennyei felség tekintete előtt kedves: a mi üdvösségtek javára szolgál és a keresztyén hit folytonos gyarapodását előmozdítja». Ilyen bizodalomra éppen a Németujvári testvérek mutatták magokat egész életökben a lehető legérdemetlenebbeknek.
A szentszék által tervbe vett újabb keresztes háborúra azonban már ekkor nem volt szükség: mert e levelek kelte előtt tizenhárom, nappal László már nem volt életben; miről azonban a pápa még ezután hat nappal, julius 29-én, tehát akkor sem volt értesülve, midőn a meggyilkolt László utódja: III. Endre Székes-Fehérvártt Szent István koronájával már meg volt koronázva. Ezen napon intézett ugyanis IV. Miklós pápa egy újabb intő levelet Lászlóhoz, melyben őt ősei dicső példájának követésére buzdítva értesíti, hogy a minap oly tetteiről jutottak hírek füleibe, melyek, ha igazak, üdvösségét, jó hírnevét, királyi tisztességét veszélyeztetik, a keresztyén hit romlására, országa nem csekély bomlására s a világ botrányára szolgálnak «s minket, kik üdvödet és jó állapotodat óhajtjuk, nem kissé megzavartak és szomorítnak». Komolyan inti tehát, hogy térjen a jobbulás útjára, s e levél vivőjét, legatusát Benvenuto püspököt, fogadja kellő hódolattal, «hogy annak kegyelméből, kitől minden jó származik, boldog állapotban élhessen; Isten dicsőségére, üdvösségének gyarapodására; alattvalóinak állandó békességére és áldásos nyugodalmára ».*
Datum apud Urbem veterem IIII. Kal. Augusti (jul. 29.) Anno Tercio (1290). THEINER I. 365. l. és utána WENZEL, IV. 370. l. – Ezen levél tartalma s különösen jóakaró hangja bizonyítja, mily igaztalanul hárítja László haláláért a felelősséget a római cuirára ENGEL, Gesch, des ungr. Reichs I. 440. l. e szavakkal: «und wenn der physische Königsmord von heidnischen Cumanern verübt worden ist, so fällt der moralische dem damahligen Clerus und der Curia zur Last». – De látjuk e levélből azt is, mily nehézségekkel járhatott e korban a közlekedés hazánk és Róma közt, hogy László haláláról még annak 19-dik napján sem értesülhetett a pápa, ki pedig a magyar egyház és trón ügye iránt magát nagyon is érdekeltnek bizonyította.

28. KÖRÖSSZEG.

KÖRÖSSZEG.
Lászlót Körösszeg vára alatt 1290 julius 10-én érte utól végzete. Itt, hol a Sebes-Körös partján fölütött sátorában, hű kúnjaitól környezve, magát teljes biztonságban vélte, rohanták őt meg éjjel gyilkosai: Árbocz, Törtel és Kemencs kún főemberek; és így éppen azok keze által veszett el, a kikhez mint anyjáról vérrokonaihoz leginkább bízott, a kiknek mint pogányoknak társaságáért a főpapság és a szentszék neheztelését és az ország leghatalmasabb nagyjainak boszúját maga ellen fölidézte.*
László halálát Körösszeg vára közelébe s Margit napja előtti hétfőre határozza a Chronicon Budense. Budć. 1838. 210. l., mely a három gyilkost is megnevezi. – A pozsonyi krónika azt is emlékezetben hagyta, hogy a király gyilkosai Miklóst a király kún ágyasa Édua testvérét is súlyosan megsebesítették. Chron. Hung. Posoniense. Buda. 1852 40. l. – Hogy Körösszeg környékén ez időben kún szállások voltak, mutatja az hogy a régi körösszegi vártól egy negyed órára az apáti határ egy részét a nép maig is Kún-ülésnek hívja.
Az egykorú osztrák források is tudják, hogy Lászlót a kúnok gyilkolták meg.* Nem lehet e szerint kételkednünk, hogy a rejtélyes gyilkosságot kúnok követték el: de már a budai krónika indokolását, hogy tudni illik Árbocz és társai a kúnok közönségének hosszas tanácskozása után a kún nép megbízásából hajtották volna végre véres munkáikat, épen nem tartom elfogadhatónak; minthogy el sem lehet gondolni, mi okuk és érdekük lehetett volna éppen a kúnoknak azt a királyt kivégezni, kit nemcsak a vér köteléke, hanem a közös üldöztetés is szorosan csatolt hozzájuk, kit hajlamaiért, szokásaiért kortársai Kún Lászlónak neveztek.* Hajlandó vagyok ennélfogva azt hinni, hogy a tőrt ugyan a három kún döfte a király szivébe, de a gyilkosok kezének a László halálára összeesküdt oligarchák bosszúszomja adta az irányt.*
Eodem anno Ladislaus rex Ungarie a quodam Chomano occisus est, irja 1290-re az osztrák krónika bécsi folytatója PERTZnél, IX. 716. l. – HORNECK szerint is PEZnél III. 355 l. egy kún ölte meg Lászlót, még pedig nejénél.
ENGEL e. h. s. 439 l. azt képzeli és hirdeti, hogy a kúnokat a királynak irántok mutatott szigoru bánásmódja, az általa kegyelt neugarokra (szerinte oláhokra) és a király izmaelita ágyasaira való irigykedés ingerelte a véres bosszúállásra: mind ezen föltevések azonban a történelmi valósággal homlokegyenest ellenkeznek.
Erre mutat Mihálynak, Öböl fiának, 1292-ben az esztergomi káptalan előtt Omodé akkori nádor és a Borsa nembeli Jakab, Tamás fia, más néven Kopasz, ellen tett tiltakozása, melyekben a maga és fiai üldöztetését, birtokaiknak hatalmas ellenségeik által történt elfoglalását annak tulajdonítja, hogy ő és nagyobb fiai híven ragaszkodtak László királyhoz, ki akkor is ezen hatalmasokat üldözte, mikor hütlenei megölték, «cum proh dolor a suis infidelibus extitit interfectus». Az Omodé elleni tiltakozást közli a Hazai Okmt. VII. 225. l.; a Kopasz ellenit, ugyanazon szavakkal, már előbb kiadta FEJÉR, VI. I. 219. l. és pontosabban VII. II. 170. l.
László holttestét, minthogy a közel Várad püspöke szentségtörésnek tartotta volna a pogánynak kikiáltott király tetemének székesegyházában Szent László sírja közelében adni nyugvóhelyet, hű alcancellárja Gergely csanádi püspök Csanádra vitette s ott a székesegyház sírboltjában temettette el.* Halotti torát pedig nem sokára véresen ünnepelte meg hű embere, a szaraczénból azaz mohamedánból kikeresztelkedett Mizse nádor, ki öcscsével Lizsével és a király kegyencz ágyasa Édua testvérével Miklóssal Árboczot és Törtelt saját szállásaikon egy hajnalban megrohanván fölkonczoltatta, s nemzetségökből, a kiket csak kézre keríthetett, még a csecsszopóknak sem irgalmazva, mind kardra hányatta.*
Chronicon Budense e. h. – Az 1460-ban elhalt EBENDORFER TAMÁS osztrák krónikájában PEZnél II. 263. l. azt állítja ugyan, hogy László, kit egy kún ölt meg neje ágyában, először Csanádon, azután pedig Váradon temettetett el: de hogy ő a László név által félre vezetve tartotta a Szent László sírjáról híres váradi székesegyházat Kún László temető helyének, bizonyosnak tarthatjuk, és így semmivel sem igazolható állításának legkisebb fontosságot sem tulajdoníthatunk.
Chron. Budense e. h. – A kún Árbocz nevét a mai nagy-kőrösi határban fekvő árboczi szállásokban, Törtelét a Nagy-Kőrössel és Czegléddel határos Törtel egykori kiskúnsági pusztában, ma népes helységben, Mizse nádorét pedig a kiskunsági Mizse pusztában találjuk megörökítve, ugyancsak Nagy-Kőrös szomszédságában. – Kún László utolsó nádoráról, Mizséről okleveles emlékezetet csak Thomasina anyakirályné 1295-diki levelében találunk, hol mint «Mize condam palatinus» fordul elő, WENZELnél, X. 185. l.: de említi őt, mint a Bécset 1291-ben ostromló III. Endre egyik tanácsosát, Helbing Siegfried is a XIII. század cégén irt verses krónikájában «graf Myssa» és «der vilde grav Mizze» név alatt. Kiadva Karajan által, Zeitschrift für deutsches Alterthum. 1844. 234. és 237. l.
A körösszegi vérmezőn a véres dráma függönye legördült, annak hőse ifjusága legszebb virágában, 28 éves korában, minden botlásáért bűneért meglakolt: de elfogult kortársait s az ezek által befolyásolt utókort az erkölcsi világrendnek szolgáltatott véres elégtétel sem engesztelte ki a heves, könnyelmű, kicsapongó, de kortársainál semmivel sem romlottabb lelkű király emlékével. Krónikáink őt mint a bűn fertőjébe merült pogányt az egyház üldözője gyanánt hamis világításban tüntetik föl s legtekintélyesebb történetiróink is igazságtalanúl vetik oda bűnbakúl az ország iszonyú romlásáért, melyért a felelősség nem a gyermek és ifjú királyt, ki az eláradt féktelenséget több izben hiában igyekezett fegyverrel megtörni, hanem azt az önző, minden törvényt lábbal tapodó, erkölcstelen oligarchiát illeti, mely II. Endre korától fogva a királyi családban kitört s általa folyvást szított villongások és belháborúk alatt elhatalmasodva, oly féktelenné vált s a királyi hatalmat, a korona tekintélyét annyira porba taposta, hogy azt a jóakaratú III. Endre teljességgel nem, s csak Róbert Károly vaskeze birta, de még ő is 24 évig tartott nehéz küzdelem után birta, nemzetünk szerencséjére helyreállítni. A nép, mely a folytonos zavarok és pártháborúk közben a hatalmas urak zsarolása és rablása miatt oly inségre jutott, hogy barmaiból kipusztulva magát volt kénytelen a kétkerekű taligába fogni, mint krónikáink följegyezték, átokkal emlékezett a boldogtalan királyra, s mind azt, a mit szenvedett, neki tulajdonítva, nyomora jelképét, a kétkerekű taligát, gúnyosan nevezte Kún László szekerének. Az egyház, mely őt mint esküszegőt és hitehagyottat serdülő ifjú korában kiátkozta, élete utolsó éveiben pedig mint pogányt keresztes hadjárattal üldöztette, még sírjában sem hagyott neki nyugodalmat.

29. KÚN LÁSZLÓ MEGÖLETÉSE.
IV. Miklós pápa ugyanis, miután László haláláról értesült, 1290 szept. 7-én, új fölhatalmazást adott Benvenuto püspöknek; mint Magyarországra küldendő legatusának, melyben, megemlítve hogy László a maga és országa lekötése mellett esküt tett Filep legatusnak, de esküjét, mint a szentszék levéltárában lévő levelében maga is elismerte, míg élt, nem tartotta meg, meghagyja neki, hogy miután Magyarország zavara és veszedelme a király halála után sem szünt meg, sőt nagyobb bajoktól lehet tartani, szerezzen az ország állapotjáról s annak orvoslása módjairól alapos értesülést, s tegyen neki kimerítő jelentést, hogy ezen a római egyházhoz tartozó ország állapotjáról minél hasznosabban és sikeresebben intézkedhessék.* Néhány nap mulva ezután; szept. 13-án, meghagyta legatusának, hogy a nem rég meggyilkolt király ügyében, ki tatárokkal, szaraczénokkal s más pogányokkal szövetkezve azok módjára élt; és az egyház atyai intéseit, mint közelebb is az ellene emelt hangos vádakból értesült, makacsúl megvetette, mihelyt az országba érkezendik, tartson szoros vizsgálatot az iránt, – mivel a szentszék ezen kérdést bizonyos tekintetekből különösen szivén hordozza, – hogy a király, míg élt, magába tért-é, halála idején, megtagadva a hitetleneket, kikhez és tévelygéseikhez, mint mondják; életében átpártolt, a catholicus hitet vallotta-é, s úgy halt-é meg mint keresztyén; nem mint eretnek, nem mint szakadár, nem mint hitehagyott ?, és mind arról, a mit e felől az ország főpapjai, valamint a papság és nép hisznek és vallanak, s a mit tőlük mind a közhír, mind a valóság szerint igaznak találand, neki saját küldöttje által minél hamarabb tegyen kimerítő, határozott és világos jelentést.* Minthogy pedig Benvenuto küldetése abba maradt, s a pápa helyette Magyarországra, melyet Habsburgi Rudolf időközben fiának Albertnek adományozott, már 1290 deczember havában János jesii püspököt nevezte követévé, 1291 január 2-án ezen parancsát az ő részére ismét szóról-szóra kiadta.* Mily eredménye lett ezen vizsgálatnak, minthogy a legatus jelentése világot nem látott, nem tudjuk: annyit azonban látunk, hogy a szentszék nagyon is érdekében állának tartotta László meggyilkoltatását úgy tüntetni föl, mint a mely a keresztyén hittől elszakadt királyt megérdemlett büntetés gyanánt érte, hogy így a szentszék által a pogány király ellen hirdetett keresztes hadjárat a jelen és jövő kor előtt igazolva lehessen.
THEINER I. 366. l. és utána WENZEL V. 6. l. – Más nap szept. 8-án külön levelekben hagyta meg Magyarország egyházi és világi rendeinek, hogy legatusát tanácscsal és tettel támogassák s intéseinek és parancsainak engedelmeskedjenek. Szept. 9-én fölhivta Rudolf római királyt, hogy Magyarországba küldendő követét, ha netalán az ott elhatalmasodott pogányok és eretnekek nagy tömege a keresztyénséget veszélyeztetné; azok ellen tanácscsal és tettel segítse. THEINER I. 367. l.
THEINER I. 369. l.
THEINER, I.. 370. l.
László halálával azok szerencsecsillaga is lehanyatlott, kik mint családja tagjai szivéhez és trónjához legközelebb állottak, s viharos élte folyamára, mint anya, nő és testvér, legtöbb befolyást gyakoroltak.
Anyja, a kún Erzsébet, ki László halála előtt egy pár hónappal mint áhitatos keresztyén hálát adva Istennek, hogy őt a pogányság tévelygéséből az igaz világosság megismerésére vezette, kegyeivel elhalmozta, s legkedvesebb fiát Magyarország, leányait pedig különféle országok trónjára emelte, a maga és fia, valamint Béla király és neje Mária s ezek gyermekei Béla herczeg és néhai férje István király lelki üdveért adományozta a dominicanusoknak egy drávántuli egyház építésére a verőczei polgároktól neki földbér fejében telkenként fizetendő 20 dénárnyi évi adót,* megtört szivvel értesülhetett egyetlen fia gyászos kimultáról, kinek balsorsa fölidézésében magát is méltán részesnek érezhette, mint a ki a gyermekkirály fogékony lelkének nemes irányt adni s őt ifjusága botlásaiban jó útra vezetni elmulasztotta. A csapást, mely őt lesujtotta s fejedelmi állásától, a boszniai herczegségtől megfosztotta, aligha élte sokáig túl; legalább ezen utolsó ismeretes levele után többé nevével sem találkozunk.
Datum in villa Oronas (Aranyoson Baranya vármegyében) per manus . . . Laurencii Prepositi Ecclesie Sancti Petri de Posoga aule nostre Cancellarii . . . in festo Inuencionis Sancte Crucis (május 3.) Anno Domini 1290. WENZEL IX. 524. l.
Izabellát, kit férje halálának híre Esztergomban Lodomér érsek pártfogása alatt talált, IV. Miklós pápa 1290 szept. 9-dikén kelt levelében sietett gyászában vigasztalni, atyai jó indulatának biztosítása mellett arra utasítván, hogy nehéz helyzetében Magyarországba küldendő legatusához s Lodomér érsekhez folyamodjék s azokkal értekezzék: hogy az országban maradjon-é vagy visszatérjen hazájába.* S még az nap meghagyta mind legatusának mind Lodomér érseknek, hogy az özvegy magyar királynét hitbéri és egyéb jószágaiban és jogaiban védelmezzék, a szentszéket pedig minél elébb tudósítsák, hogy a királyné az országban akar-é maradni, vagy nem.* S hogy Izabella a magyar földön férje halála után sem érezte magát idegennek s nem igen vágyakozott vissza szülőföldére, melyet gyermek korában elhagyott, kitetszik abból, hogy László halála után majd nem tíz esztendeig hazánkban tartózkodott; s III. Endre uralkodásának vége felé, 1300-ban, csak akkor tért vissza Nápolyba, midőn testvérének II. Károlynak unokája, Róbert Károly, mint trónkövetelő fegyverrel készült az országba betörni. Kétségtelen ez II. Károly nápolyi király regestáiból, melyek az özvegy magyar királynéról és udvari embereiről, azok segélyezéséről, a királyné Nápolyba küldött követeiről gyakran emlékeznek, s melyekből bizonyos, hogy Izabella csak 1300 julius havában érkezett Manfredoniába.*
THEINER I. 369. l. – Később, midőn a pápa Beavenuto helyett János esinoi püspököt küldte követeül hazánkba, 1290 decz. 20-án, ezen Izabellához intézett levelét csaknem szóról-szóra ismételte, meghagyván neki, hogy követét és az esztergomi érseket állapotjáról és szándékáról körülményesen értesitse. THEINER I. 372. l. – Ugyanaz nap ismét kiadta az özvegy királyné ügyében Benvenutohoz és az esztergomi érsekhez intézett előbbi parancsait is. THEINER, I. 371. l.
THEINER I. 368. l.
Az Izabella, vagy, mint magát okleveleiben nevezi, Erzsébet özvegy magyar királyné magyarországi tartózkodására s hazamenetelére vonatkozó adatokat, melyek 1290 szept. 27-től 1300 julius 9-ig terjednek, lásd: WENZEL, Diplomatiai emlékek az Anjou-korból. I. 73, 113, 121 132, 138, 153 és 154. l.
László kedves nénje Erzsébet is nem sokára bátyja halála után gyászfátyolt öltött. Férjét ugyanis, a másfél évnél tovább börtönben sanyargatott Zavist, Venczel cseh király parancsára Miklós troppai herczeg, II. Ottokár törvénytelen fia, a Vitkoveczek által vitézűl védett hlubokai vár ostroma közben, minthogy a vár alatt vérpadra hurczoltatva sem volt rá birható, hogy rokonainak az ő élete megmentéseért a vár feladását tanácsolja, sőt azokat a vérpadról is hősies ellenállásra buzdította, 1290 augusztus 24-én rokonai s a várőrség szeme láttára lefejeztette.* Az így támasz nélkül maradt özvegy hol hajthatta volna le bánatos fejét biztosabb nyugalomra, mint a nyúlszigeti apáczazárdában, melynek falai közt négy éves kora óta növekedett, s melynek fejedelemasszonya ekkor unokatestvére Margit, IV. Béla unokája, a macsói herczeg Rasztiszláv leánya volt.* E zárdában végezte viszontagságteljes életét, ott, hol atyja V. István hamvai vörös márványkoporsó alatt nyugodtak, jelezte az sirját is a föliratos emlékkő. «Erzsébet aszszon temetteték az Capitulomházban az feszület előtt, miképpen ott es megirták», mond Szent Margit magyar legendája.*
Egykorú cseh források nyomán PALACKY e. h. II. Bd. I. Abth., 362. l.
IV. László 1290-ben kelt levele WENZEL, IX. 519. l. és KNAUZ II. 262. l.
PRAY, Vita S. Elisabethć viducć at B. Margarethć virginis. 359. l.

30. IVÁN BÁN FÜGGŐ PECSÉTJE MIKLÓS NÁDOR 1285-DIKI OKLEVELÉN.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages