VIII.
MÁRIA HÁZASÉLETÉNEK ALAKULÁSA.
AZ UDVAR NAGY SZEGÉNYSÉGE.
FÉRJE könnyelmű életénél sokkal érzékenyebben, mert közvetlenebbül érintette Máriát az udvar nagy szegénysége, milyenhez németalföldi otthonában szokva nem volt. A szegénységet Lajos mint atyjáról rászármazott örökséget vette át, mert II. Ulászló alatt a királyi pénztárak mind üresek voltak, a miről a velenczei követek jelentést is tettek a signoriának. A király egyik cseh titkára, Schlechta János, 1503 július 10-ikén Lobkoviczi Hassenstein Bohuslavhoz írott levelében azt mondja: «Mi itt az arany és ezüst halmai közepett szegénységben és inségben élünk és mint hiszem, élni fogunk továbbra is. Sőt félek, hogy ő felsége, miután a baj egyre nő, s mind súlyosabban nehezedik ránk, rövid időn belül kénytelen lesz ezt az országot velünk együtt elhagyni és máshová elvonulni». De a király maga is elpanaszolja az 1493. évi országgyűlésen, hogy udvartartásának és az ország védelmének költségeit nagy részben Csehország jövedelmeiből fedezi. Az ő kincstárába, mióta a magyar trónt elfoglalta, alig folyt be 40 ezer arany. Mindenét kénytelen volt elzálogosítani. Foixi Annával való lakodalmát is csak a prelatusoktól összekéregetett kölcsönökkel tarthatta meg. Házassága után pedig kénytelen volt körlevéllel a törvényhatóságokat valamelyes nászajándékért felkérni, s annyira jutott, hogy a királyi palota pinczéjének és konyhájának költségeit sem tudta fedezni. Az udvaronczok a püspökök palotáiba futkostak, hogy ott a királyi asztal számára bort és főzeléket kolduljanak. A szegénység még rívóbb és nyomasztóbb volt Ulászló fia, Lajos udvarában, mi annál feltűnőbb, mivel a magyar törvényhozás épp Ulászló és Lajos alatt kellőleg gondoskodott a királyi udvartartás szükségleteinek fedezéséről. Az 1514. évi decretum 3-ik czikke értelmében a királyi koronára tartozó fekvő jószágok és jövedelmek nagyon jelentékenyeknek mondhatók. Ezek voltak: Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes és Sopron; továbbá Ó-Buda, Esztergom, Székesfejérvár, Lőcse, Szakolcza, Szeben és Szeged; a kúnok és jászok mindannyian; továbbá Visegrád a két szigettel ú. m. a Visegrád alatt egészen Megyerig elnyúló Chepel (azaz a mai Sz. Endrei sziget) és Kos nevű szigetekkel, Körmöczbánya, Beszterczebánya, Zólyom a többi bányavárosokkal, Nagybánya meg Huszt vára az öt várossal és a sóbányákkal; Magyar- és Szlavonországok összes harminczadai és az azokban levő minden sókamara; Munkács és Diósgyőr várai; Erdélyben a királyi századok, minden bánya és sókamara és ezeknek a bányáknak a helyei Kolozsvár várossal együtt; végül minden huszad és század meg ötvened, melyeket ugyancsak az erdélyi részekben szoktak szedni; az ugyanott fekvő Görgény, Tharcs és Déva várak. Az 1518. évi (bácsi) törvény 3-ik czikke külön gondoskodik a király konyhájára szánt jövedelmekről. Ennek 1. §-a szerint Munkács, Tata és Komárom várait az egész alsó visegrádi részszel, Ó-Budával, Kos és Csepel nevű szigetekkel, valamint Zsámbék, Solmár és Kesző mezővárosok és összes tartozékaikkal és a kúnokkal és jászokkal a királyi felség konyhájának ellátására és fentartására a budai tiszttartó kezéhez kell szolgáltatni, kinek a szalonnáról és borról Munkács jövedelmeiből, a vizákról és egyéb halakról Komáromból és Tatából kell gondoskodnia és azonfelül köteles a budai és más, Szerémben levő dézsmákat a királyi asztal és udvar számára beszerezni. Ha pedig valami hiány fog lenni, a tanácsos és ülnök urak meghatározásához képest a királyi kincstárnok fogja kipótolni.
52. II. ULÁSZLÓ TALLÉRJA.
És íme daczára ezen provideáló törvényhozási rendelkezéseknek, az udvar anyagi állapota vígasztalhatatlan volt. 1512-ben a király híve, nevelője és vezetője, Bornemissza János azt írja Lengyelországba küldött emlékiratában, hogy Lajos alig tudja magát s udvarnépét fenntartani, alig gondoskodnak konyhája szükségéről, alig küldenek neki, mikor kolostorba megy, misére vagy a szegények közt kiosztandó alamizsnára 1–2 forintot, olykor ennél is kevesebbet. E miatt aztán a külhatalmak követei is méltatlan bánásmódban részesülnek. Később, 1523 márczius 23-ikán ugyanő írja Zsigmondnak, hogy «se toll, se nyelv nem mondhatja, milyen szűkösen vannak ebben az országban.» A király egy másik nevelője és vezetője, Brandenburgi György őrgróf a brandenburgi kanczellárhoz intézett 1519. évi, de havi és napi kelet nélkül maradt levele szerint «a király udvara szörnyűségesen szegény». Frangepán is hasonlókat ír. Várdai Pál tárnok Kasztellánfi Jánoshoz 1520 november 7-ikén írott levelében mondja, hogy oly kevés pénz van a kincstárban, hogy «alig fedezhetni vele a király legkisebb szükségleteit is.» Egy velenczei követ, Lorenzo Orio 1520 július 19-iki jelentésében említi, hogy Lajos nem tudja udvaronczainak a bérét fizetni s igen kiemeli a király siralmas szegénységét. Szerémi György szerint a király jövedelmeit maguk közt felosztó országnagyok annyira visszaéltek a király szegénységével, «hogy elegendő ennivalót sem adtak neki. Ő ugyanis tudja, hogy sokszor nem volt ebédje, vacsorája». Szakácsa, Bosnyák Mátyás koldulgatott össze a főpapoktól és főuraktól a királyi asztal számára pénzt és ennivalókat. Mint tudomására jutott dolgot elmondja, hogy a pécsi püspök egy ízben 100 márkát juttatott a királyi konyhának. Ha ugyanazon Szerémi szerint a király szükségletei avagy szolgái és naszádosai számára pénzt kértek a királyi kincstartótól, ezt a papirost másra használta föl s az így beszennyezett papírt a kérők arczába dobta. A mi testőrség volt a palotában, 60 lovas, azt Brandenburgi György őrgróf a magáéból fizette. A mindennapi bort is jóformán ő szolgáltatta a királyi asztalra, úgy hogy az őrgróf évi 4 ezer forintra számította a királyra költött pénzét, összesen 100 ezer forintra. Abban sincs kétség, hogy a mikor Lajos kísérete fényesebb és számosabb volt, mint a külföldi fejedelmek képviselőié, ez szintén csakis az őrgróf bőkezűségének volt köszönhető, ki azt alkalomadtán csupa politikai számításból tette, nehogy a főnemesség gőgje diadalt ülhessen a szegénységre jutott, nyakig eladósodott udvar felett. A külhatalmaknak Budán megforduló követei Lajos és Mária udvari személyzetét kicsinynek és nagyon szegénynek» mondják. Abban a jelentésében, melyet Burgio nunczius 1526 január 18-ikán Rómába küldött, elmondja, hogy «a király ő felsége akkora szükséget szenved, hogy olykor élelmiszerekre sem telik». Majd egy másik, 1526 márczius 27-iki jelentésében azt írja, hogy «a király oly szükségben van, hogy mindennapi élelmezésre ma ettől, holnap attól kell kölcsönöznie, ha ugyan akad ember, ki erre hajlandó». 1526 márcziuw 29-ikén meg azt írja, «hogy a királynak nincs mit ennie, ezüstjét elzálogosította zsidóknál s nincs is reménye, hogy pénzhez jusson». Hogy mekkora anyagi nyomorúsággal készült volt Lajos 1526-ban augusztusban a beözönlött török elé vonulni, azt meghatva olvashatjuk Burgio pápai kövenek ez évi június 30-ikán Campeggio bíbornokhoz intézett iratában. E szerint «a még Budán veszteglő király, ha a török ellen vonulni akarna, még csak élelemre sincs akár egy dénárja is».
53. A VISEGRÁDI «VIZIVÁR» MARADVÁNYAI.
54. KIRÁLYI KONYHAMESTER A XV. SZÁZAD VÉGÉN.
De maga Lajos király is azt írja Budáról 1518-ban Zsigmond lengyel királynak, hogy vagyoni viszonyai nemcsak romlottak, hanem annyira elhanyagolvák, hogy sem határőreit, kik már a legnagyobb veszedelmeket kiállották, nem segítheti, sem naponta szaporodó magánzaklatásaiból nem menekülhet. Ha idején nem gondoskodnak róla, akkor nemsokára a királyi méltóság is tönkremegy pénzhiányból szégyenteljesen, mint a hogy az az ő tekintélyével is csaknem megtörtént már. Abban a levelében, melyet ő 1520 augusztus 7-ikén Pozsonyból ugyancsak nagybátyjához, a lengyel királyhoz intézett, azonkép panaszolja el nagy szegénységét, előadva, «hogy teljesen el van hanyagolva és gyalázatos szegénységre kárhoztatva». Teljesen pénznélkülinek mondja magát abban a levelében, melyet 1520 június 1-sején Zágrábnak írt. Még élelmiszerekben és ruházatban is szükséget szenvedett, annyira, hogy egy újabbkori német író túlzás nélkül mondhatta, hogy «a király már alig tudott jóllakni s a külhatalmak követeit Mátyás király aranybrokátos mennyezetes trónján ülve, rongyos csizmában fogadta».
MÁRIA KIRÁLYNÉ.
55. HERBERSTEIN ZSIGMOND.
A király szegénysége annál kirívóbb volt, mint a főnemesség nagy fényűzést kifejtve jelent meg s szerepelt az udvarban. Herberstein Zsigmond császári követ 1518. évi közlésből tudjuk, hogy a püspökök és világi urak sok lókísérettel, huszársággal, aranynyal, ezüsttel elborítottan, dölyfösen jelentek meg az udvarnál. Az utczákon mindenfelé hallhatók voltak a trombitásaik kürtjei, amint lakomázásra hívtak. Fényes banketteket és ebédkezéseket tartottak, melyeken fényesen öltözött szolgák szolgáltak fel. Maga a király pedig szükséget szenvedett. Ha a követek kihallgatásakor apró ajándékokat kellett azoknak juttatni, előbb uzsorával kellett azokat összeszerezni. Az a látszata volt, hogy ez sokáig így nem mehet.
Hogy a királyi udvar ily nyomasztó szegénységbe sülyedt, annak okául mást, mint a király határtalan pazarlását, nem jelölhetünk ki. Lajos király jellemének egyik legkövetkezményesebb gyengesége épp a pazarlás volt. Az 1523. évi németújhelyi konferenczia, melyen Burgos András császári követ s kívüle Zsigmond lengyel király követe, Salamanca, Ferdinánd főherczeg bizalmas tanácsosa és az egri püspök vettek részt, panaszolják, hogy Lajos «mindent a mije van, elajándékoz; gyűrűpecsétje alatt adományleveleket állít ki várakra és nagy összegekre; a kiknek ezreket ád, gyakran nem érdemlik, hogy egy forintot kapjanak; nem bőkezű, hanem pazar; a ki valamit megkíván, maga készíti el az adománylevelét s a király megfontolás nélkül aláírja, ellátja gyűrűpecsétjével». S az értekezleten elő is mutattak több ilyen adománylevelet, a melyekben nagy összegeket és értékes tárgyakat ajándékozott hitvány embereknek. Annyira ment a király ebbeli gyarlósága, hogy egyes kötekezései a meggondolatlanságnál súlyosabb megítélés alá esnek: az eszelősség bélyegét viselik magukon. Látszólag az a közszájon élő cselekedete, hogy egy megkedvelt sólyomért 60 ezer aranyat adott, pletyka mendemondánál egyébül nem vehető oly egyén részéről, kinek soha akkora készpénzösszege nem volt. És mégis valónak bizonyul e hír abban a formában, hogy a sólyommadárnak átengedéséért Lajos magára vállalt egy 60 ezer forintnyi terhet.
A királyt szertelen költekezésében sajnos, Mária sem tartotta vissza, mert tagadhatatlan, hogy a nagy jólétben született és nevekedett fejedelmi hölgy is a fényűzést nagyon szerette, melyhez családja háztartásában könnyen hozzászokhatott. Nagy baj volt az is, hogy Thurzó Elek kincstartó nem tudott a királynénak ellentállani. E miatt a pápai követ nem is tartotta Thurzót alkalmasnak arra, hogy főkincstárnokul újból kineveztessék, mert tartani kellett attól, hogy ez esetben az országos jövedelmek mind a királyné kezébe kerülnének. A követ szerint a királyné oly tékozló, hogy két ország jövedelme sem volna neki elegendő.
56. II. LAJOS KIRÁLY SZÁMADÁSKÖNYVE.
A királyi pár, hogy élelemhez és pénzhez jusson, kénytelen volt adósságokat csinálni. Hitelbe vásárolta a budai kereskedőknél és zsidóknál az udvar és háztartás szükségleteit. Az adósságcsinálás éppenséggel nem volt mindig könnyű szerrel végezhető kisegítési művelet, miután a király pénzhitele csakhamar annyira silányult volt, hogy őt a hitelezők kölcsönkötéseknél már eléggé jótállónak nem fogadták el. Adott királyi szavát zálogokkal kellett hatályosítani, mely kötéseknél kitűnt, hogy a «királyi szó» csak szólam, frázis, a «zálog» a biztosíték. A pénzszerzés adósságcsinálással, zálogosításokkal, vagy adók lekötésével történt. Az adósságcsinálás permanenssé lett az udvarban. Kértek pénzt a nuncziustól, Szerencsés Imre kamarai haszonbérlőtől, a Fuggerektől és másoktól, kiktől csak kaphattak. Egyre növekedett a hitelezők száma, kiknek nagy részét uzsorás kapzsiság vezette, nem egyszer nagyon is koczkázatos pénzügyi műveleteikben. Egyes kölcsönök a megszavazott, de be nem hajtott adókon alapultak. Ily esedékes adók fejében kölcsönöztek Lajosnak kisebb-nagyobb összegeket Máté pannonhalmi apát, Széchy Tamás, Eperjes, Kolozsvár, Korpona és más városok. A királyi udvar ezüst készlete Bakócz pímás zálogába került. Mikor Lajos kézi záloggal pénzt már nem szerezhetett, egyre-másra állította ki az adósságleveleket koronajószágokra, harminczadokra, vámokra s egyéb jövedelmekre. Ezek rendszerint oly hitelezők avagy bérlők kezeibe kerültek, kik kölcsönökért a bér visszatartásával kártalanították, de sőt gazdagították magukat. Nem egyszer közczélokra szánt pénzkészletek a király s királyné személyes zavarai elhárítására fordíttattak, mi országra szóló súlyos botrányokat idézett fel, úgy hogy Lajos és udvara tekintélye és tisztelete csaknem megsemmisült. Országos törvénynyel kellett igyekezni a király személyes tiszteletét helyreállítani, az eltékozolt jószágokat és jövedelmeket visszaszerezni, a megfogyatkozott javakat a kötelezvények és adósságlevelek érvénytelenítésével is újból előállítani s jövedelmeket behajtani, az udvart nyomó tömérdek adósságok miatt megbolygatott háztartási egyensúlyt helyreállítani, az udvar háztartásának költségeit megszorítani, a pazarlást eltiltani, a tékozlásnak a király és királyné gyűrűspecséteinek lefoglalásával elejét venni, a tékozlásban segítőket felelősségre vonni és szigorúan megbüntetni, a tékozlásban segítő idegen, külföldi urakat az országból eltávolítani. Csakhogy a törvényes intézkedések is mindvégiglen meddők, eredménytelenek maradtak.
57. II. LAJOS KIRÁLY PECSÉTJE.