XIII.
A MOHÁCSI RÉMHÍR MEGÉRKEZÉSE. MÁRIA MENEKÜLÉSE. ÚTKÖZI SZENVEDÉSEI.
MÁR MÁSNAP, augusztus 30-ikán érkezett az est beálltával a csata vészhíre Mária királynénak egyik, lóhalálában vágtatott s a kimerültségig kifáradt, a királyi lak ajtaján félőrültként betámolygó német embere által Budára. A rémülettől és levertségtől csaknem elalélt királyné, Thurzó Elek kincstartóval tartott sietős tanácskozás után elhatározta, hogy még azon éjjel menekül Pozsony felé. Nagy hirtelen összecsomagoltatta a nála levő vert ezüstpénzt és legértékesebb holmijait. Ezek közt voltak a Corvina némely ékességei, mint a híres Evangeliarium és a diplomácziai szertartásra használt Attavanti-féle Missale. Amaz Mária halála után 1558-ban II. Fülöp rendeletére, Spanyolországba került, hol az Escurial dísztermében Codex aureus néven üveg alatt őriztetik. Az utóbbi ellenben a burgundi herczegek könyvtárában Brüsszelben, mint a XV. század miniatur festészetének ma is utánozhatlan szépségű kincse díszlik. Alamizsnás Sz. Jánosnak üvegszekrényben nyugvó, ma a pozsonyi dóm oldalkápolnájában őrzött teteme azonkép a megmentett drágaságok között volt, melyet a királyné káplánjai sietve szállítottak le a dunai hajóhoz. Egy 1528. évi eredeti feljegyzésből ismeretesek a királyné férjének, II. Lajos királynak azon drágaságai, melyek a futás alkalmából szintén elcsomagoltattak s Pozsonyba indíttattak. E drágaságokon kívül még a királyi várlak nagybecsű és ritkaságszámba menő bútorai is elszállíttattak. Mindezeket a sietve összecsomagolt holmikat ládákban s zárható szekrényekben elhelyezve, málhás lovakra és szekerekre, nagyrészt hajókra rakták s útnak indították. Magától értetődik, hogy Budán azért még igen sok értékes holmi és műtárgy: szobor, festmény, elefántcsont- és ébenfadíszítmény, fegyver, ruha, valamint sok nagyobb bútor visszamaradt, hiszen az egykori török íróktól tudjuk, hogy a szultán utóbb hajókon és tevéken még tömérdek holmit szállíttatott Budáról Belgrádba s aztán Konstantinápolyba. A híres Corvinának egy jelentékeny része is Budán maradt. De még – ha Szeréminek hihetünk – a vert készpénznek egy része is. Szerinte a királyné azt vallotta, hogy 10 mázsa ezüst pénze volt, de neki 50 mázsán felül is, úgy hogy futáskor el sem szállíthatta mind s maradt belőle elég a töröknek is.
II. LAJOS KIRÁLY.
A menekülő királynét az urak közül többen kísérték tövises útján: báró Burgio János pápai nunczius, Szalaházy Tamás veszprémi püspök, bethlenfalvi Thurzó Elek kincstartó, Berzenczei Bornemissza János pozsonyi gróf és budai várnagy, valamint Oláh Miklós. A királyné kíséretében volt azonfölül vagy 50 lovas fegyveres, néhány szolga és komorna. Hogy az akkor Budán tartózkodó Várdai Pál egri püspök nem volt a királyné kíséretében, az kitetszik a saját maga előadásából, mely szerint a királyné «az ő tudta nélkül» menekült volt.
87. A MOHÁCSI CSATA EMLÉKÉRE VERT ÉREM ELŐ- ÉS HÁTLAPJA.
A királyné lóháton a fejérvári kapun át, a mai Palota-út irányában levezetett régi várúton Logod faluba sietett, melynek emlékét máig fenntartja a budai Krisztinavárosban a Logodi-utcza neve. Lent a bécsi úton bevárta a királyi kincsnek és bútornak Thurzó Elek kincstartó emberei által eszközölt leszállítását s aztán még éj idején megindult kíséretével Pozsony felé. E várost maga a harczba indult király ajánlotta volt neki veszedelem idejére, de ajánlották a bécsi helytartósági és kamarai tanácsurak is. Pozsony város ugyanis egyrészt földrajzi fekvésénél fogva, közel lévén az örökös tartományok határaihoz, honnét segélyt várni, vagy legalább is remélhetni lehetett, ha netán az ellenség idáig terjesztené ki portyázásait, de amúgy is városi erődítésénél, tornyos körfalainál és hegyi váránál fogva a legbiztosabb menedékhelyéül tekintetett. De ajánlotta azt a királynénak tartózkodási helyül lakosságának az osztrák házhoz való ragaszkodása is.
88. BUDA ÉS PEST A XVI. SZÁZADBAN.
A királynénak éj idején való hirtelen távozása észrevétlen nem maradhatott. Csakis Oláh hirdeti, mintha a királyné nem mint futó, hanem mint vadászatra induló kelt volna útra, hogy ezzel a futás színét leplezze. Már maga az a körülmény, hogy a palota kincseit és értékes holmijait sietve összecsomagoltatta, nem tehette hihetővé senkinél, hogy vadászatra ment legyen. A budaiak nem is voltak csalódásban. A királyné menekülése iszonyúan fokozta nemcsak Budán, de Pesten is a közrémületet. Csakhamar valamennyien menekültek. A Budán volt Várdai pál egri püspök szerint «akkora zavar és rémület keletkezett Budán és Pesten, hogy azokból mindenki úgy menekült, mintha az ellenség már hátukban volna». Bármennyire tiltotta légyen is ő a futást, de a menekülők látván, hogy sehonnan gyors segély nem érkezik, minden reményről lemondva futottak. Egy török író szerint «a szegényeken és zsidókon kívül senki sem maradt a városban». Ezeket, Buda elfoglalásakor, minthogy védték magukat, a bősz ellenség legnagyobb része lekonczolta. A lakosság tehetősb része a lemészárlást megelőzve, gyorsan menekült. Ki gyalog, ki lóháton vagy kocsin, ki hajón, férfi, nő és gyermek. Valami 76 hajó tellett meg ezekkel s holmijukkal. Az ó-német szövegű híres budai jogkönyv is e futáskor került Pozsonyba, hol ma is megvan az ág. ev. lyceum könyvtárában. A budai káptalan is futva menekült ekkor nagygazdagságú kincseivel, templomi drágaságaival, egyházi díszöltönyeivel, országos levéltárával s jegyzőkönyveivel Pozsonyba, hol ezek a Sz. Márton egyházában tétettek le s még a következő század elején is őriztettek. De mondhatni futás, menekülés volt az egész ország képe is. Az egykorú Pecsevi török író szerint «az egész országot oly félelem szállta meg, hogy a nép futott, a merre a szeme látott».
89. MAGYAR KATONA A XVI. SZÁZADBAN.
A menekülő királyné útja nem volt zavartalan. Ő és kísérete, de meg podgyásza is nagy veszedelmeken ment át. Báró Burgio János nunczius, útjukat rettenetesnek mondja, melynek egyes részleteit majd Rómában élőszóval elmondani igérte. Nyilvánvaló, hogy miután a török portyázók még csak szeptember 1-sején kaptak a szultántól engedélyt az üldözésre és rablásra, a királyné pedig még augusztus 31-ikére virradó éjjel menekült, a veszélyek a királynét s kíséretét nem a törököktől, hanem saját kapzsi és hűtlen alattvalói részéről érték. Ezek hatalmaskodtak a többi menekülők fölött is, kegyetlenül fosztogatva őket. Ha az egykorú Szeréminek hihetünk, a fosztogatás már a menekülés idején Budán kezdődött. Úton névszerint az esztergomi prefektus, Orbáviai András, az érsek elestével mitől sem tartva, tört rá embereivel, kivált huszárjaival a menekülőkre. Mellette rozsályi Kun Pál, szatmárvármegyei főnemest vádolják hatalmaskodásról és rablásról. Lesieczki Mártont, ki kora ifjuságától kezdve Ulászló király és fia Lajos szolgálatában állott s a mohácsi csatában résztvett, azzal vádolták a királyné előtt, hogy szintén része volt a fosztogatásban, miért is a királyné őt utóbb bizonyos határidőn belül a maga tisztázására szine elé idézi. Addig is, míg a rablók által ellátott utak biztonsága ezt neki lehetővé teszi, a vádat merő rágalomnak tartja. De hogy magyarokon kívül idegenek, névszerint a cseh és morva zsoldosok is rablással tüntették ki magukat, azt a menekülő Brodarics esete bizonyítja. Szerinte a magyarok segítségére érkezett s a cseh kanczellár vezérlete alatt állott csehek őt elfogták s csak pénzváltságon engedték szabadon. A rablás aztán modhatni általánossá lett mindenfelé. Báró Burgio elpanaszolja, hogy mikor Olaszországba igyekezett, csak ügygyel-bajjal menekülhetett a törökök, magyarok és németek elől.
90. MÁRIA KIRÁLYNÉ.
Hogy mily merész volt a támadás és erőszakoskodás, eléggé kitetsző abból, hogy a királynénk néhány, bútorral megrakott hajóját nemcsak hogy kifosztották, de el is süllyesztették. Mi több, a királynénak még saját közvetlen környezetében állott hívei részéről is nem kisebb erőszakot kellett tapasztalnia, mert maga panaszolja, hogy a magával vitt kincseiből Saly János és Nádasdy titkon és erőszakosan 6000 forintnyi értékű összeget vettek el. Ezt Forgách Ferencz is annyiban igazolja, a mennyiben szerinte Bornemissza János, budai várnagy és pozsonyi gróf, a pozsonyi várban letett királyi kincset Mária királynénak ki nem adta, hanem úgy intézkedett, hogy a lefoglalt kincs a megválasztandó törvényes királynak biztosíttassék. Forgách szerint e roppant értékű kincs Pozsony várossal együtt kezeibe is került Ferdinándnak, ki aztán ebből tartott hadsereget. Csakhogy Istvánffy nem tartja Forgách előadását igaznak, mert nyiltan kijelenti, hivatkozva Bornemissza János kamarásának, Saly Imrének, valamint Nádasdy Tamás és Majlát István vallomásaira, hogy Ferdinánd semmit sem kapott e kincsekből. Alig is férhet kétség ahhoz, hogy Mária királynénak panasza csakis oly értelemben magyarázandó, hogy ő a Bornemisszáék kezében levő ingóságot a magáénak tartotta, míg ezek az állami vagyonnak tekintették. Nevezetesen azon vert érczpénzről lehetett szó, mely az egyházaktól elvett arany- s ezüstanyagból készült volt s melynek visszaadására magát úgy a király, mint a királyné kötelezte volt.
Esztergomból a királyné útja Komáromba vezetett. Ezt az utat is lóháton tette. Ez útjában érte őt utól, nyilván Neszmélyen, augusztus 31-ikén a néhai király legkedvesebb kamarása, ki a mohácsi csatában közvetlenül a király mögött állott, Czettricz Ulrik. Tőle tudta meg a boldogtalan asszony férje halálát. A királyné őt legott visszaindította azon meghagyással, hogy keresse a legnagyobb gonddal és kegyelettel szerencsétlen férje holttetemét. Egyúttal levelet is küldött vele Sárffy Ferencz, győri várparancsnoknak, melyben őt felszólítja, hogy adjon ő Czettricz mellé 12 lovas embert. Bár Czettricz hiobspostája határozottan hangzott, mégis a királyné teljes hitelt nem adott volt a vészhírnek, mert voltak, kik a királyt még a Cselepatakon túl is látni vélték, s még későbben is tartotta magát a hír, hogy a király nehéz sebbel Pozsonyba menekült. Még Várdai Pál, egri püspök is hitelt adott az utóbbi hírnek, annyira, hogy levelet intézett Lajoshoz, bátorítva és felszólítva őt, hogy gyűjtse össze a had maradványait. Bár sokan estek el Mohácsnál, mondá, azért még sokkal többen vannak a hazában, azonkívül Cseh-, Morva-, Sléziaországok s a németek és lengyelek segítségére is számíthatni. Ezen s hasonló híreszteléseknek tudható be, hogy Mária nem is tudósította fivérét, Ferdinándot legott a király haláláról. Még sok időn át keringtek Európaszerte a legkülönbözőbb hírek a mohácsi borzasztó eseményről. Spanyolországba csak október közepén jutott Francziaroszágon át a vészhír, míg egyidőben Olaszországban a győzelem híre terjedt el, mintha Lajos király csehektől, lengyelektől és németektől segélyeztetve a törököt leverte s Ibrahim basát élve elfogta volna. Az akkori német ujságlapok még csak novemberben hozták Lajos király halálhírét. Az uralkodó fejedelmek közül V. Károly császár is még csak november 13-ikán tudta meg Ferdinánd szeptember 22-iki linczi leveléből sógora halálát. A császár eredetileg deczember elején tervezte a Lajos lelki üdvéért rendezendő gyászistentiszteletet, de tényleg még csak a következő évi február 10-ikén tartatta azt meg. Hogy a közhangulat mily elszántan szólalt volt meg a vészhír érkezésekor a török veszedelem ellen, kitetszik abból, hogy a toledói érsek a maga és egyháza összes jövedelmeit, 200.000 aranyat késznek nyilatkozott volt segélyül átengedni Ferdinándnak. Sajnos, a kitörő lelkesedés épp oly hiúságos fellobbanás volt, mint a milyen kegyeletlen a császári udvar színlelt gyásza.
91. V. KÁROLY CSÁSZÁR ÉRME.
92. ZSIGMOND LENGYEL KIRÁLY RÉSZVÉTIRATA.
Bár így Mária királyné férje halálának hírében egy időn át kételkedhetett, mégis mélyen érezte helyzetének rettenetességét. Ezt ki is fejezi Neszmélyről írott augusztus 31-iki levelében. Meg volt győződve, hogy a győztes török meg sem áll Ferdinánd országának határáig s ezért felszólítja bizalmasát, Lamberg Jánost, ösztönözze minél hathatósabban a tanácsurakat az erélyes védekezésre. Reméli, hogy három nap alatt már közelében lesz. A komáromi és tatai várakat aztán erős eskü vétele mellett endrédi Somogyi Ferenczre bízva, folytatta nagy remegés között útját a Csallóközön át. Ez úton találkozott Nádasdy Tamással, ki eléje sietett a birodalmi rendek segélyadásának hírével. Szeptember 1-sején Pozsony város küldötte járult eléje, nyilván a menekülőt a város részéről üdvözlendő, sőt biztonsága felől megnyugtatandó.
MÁRIA ÖZVEGY KIRÁLYNÉ.
Mária királyné, úgy látszik, szeptember 3-ikán érkezett Pozsonyba, mert szeptember 4-ikén már a város szeretetadományaiban részesül. Ő a kiállott izgalmaktól és testi fáradalmaktól betegen jött meg, lázak által gyötörtetve. A városban nem a királyi curiában, a városi számadásokban «királyi lak»-nak és «királyi szálló»-nak nevezett, Valentini Caesar olasz diplomata által szépül és díszesül dicsért, a Ventur- és a Pázmány-utczák sarkán álló, újabban átépített és magánkézben levő házban szállott meg, melyben már előbb több király s királyné, de ő maga is férjével II. Lajossal lakott volt, hanem a Főtéren álló, újabban szintén átépített s legújabban lerombolt házban, melyet a város készséggel tett a maga költségén lakályosabbá, azon többrendbeli javítást eszközöltetve. A hegyen levő királyi várba azért nem szállhatott, mert ennek várgrófja Bornemissza János, bár II. Lajosnak nevelője s híve s a királyné pozsonyi útjában – mint láttuk – kísérője volt, vonakodott azt átadni, mielőtt az új király törvényesen meg nem választatik.