ÖTÖDIK FEJEZET.
ÖTÖDIK FEJEZET.
26. *NAGYVÁRAD S SZENT LÁSZLÓ HERMÁJA.
Ugyanattól.
Zsigmond király Váradra, szent László sírjához, nejével együtt tette meg a megkoronáztatás után szokásos útat s Debreczenen át Diósgyőrbe rándúlt, melynek kies vidékén, a maig is róla nevezett várban, Mária mindenkor örömest tartózkodott. Csak október végén mentek Budára s a telet fölváltva, ott és Visegrádon töltötték. A lázadókon nyert győzelmek hírét ellensúlyozták a Tvartkó bosnyák király tejeszkedéséről kapott tudósítások. Zsigmond ezt annak tulajdonítván, hogy sokan inkább Máriát tekintik királynak, országgyűlést tartott, melyen őt Mária kétségtelen királyúl ismerje el. A rendek 1387 augusztus 28-án (s nem pünkösdkor, mint a krónikások írják) Zsigmondot, kit – hagyomány szerint – érzékeny beszédben ösmert el királyúl Mária, általános kegyelem igéretére s más fontos engedményekre bírták, mintegy törvényes alakot adván a márcziusi csonka országgyűlésen való megválasztatásának. Mária ezentúl, egyelőre, alig vett részt politikai dolgokban, hanem jobbadán Váradon és Diósgyőrött időzött; míg Zsigmond annál tevékenyebben működött a küldiplomatia terén. Seregei 1388 folytán újabb győzelmeket arattak s a lázadók erejét más körűlmények is lankasztották. Az 1388-ról 1389-re menő télen azonban összeesküvést szőttek a király ellen, kit – a krónikaíróknak regényesen hangzó elbeszélése szerint – csak felesége mentett meg a haláltól. E veszély ismét közelebb hozta egymáshoz a házastársak szíveit. Ugyanezen időre esik Zsigmond törvényes királyságának újabb, tüntetésszerű emlegetése. 1388 nov. 25-ike óta Mária még inkább tartózkodott a kormányügyektől, Zsigmond pedig Trvatkóval bajoskodott, ki a tengermelléken mind nagyobb foglalásokat tett. A dalmát városok jobbadán híveknek bizonyúltak. Zsigmond kisebb hadjáratot intézett a délvidékiek ellen s Temesvárott találkozott nejével. Az 1390. évi oláh hadjárat idején távollevő férje helyett Mária vezette a kormányt s folyton levelezett férjével, kivel együtt jelent meg Váradon szept. 8-dikán szent László lovagszobra fölavatásának ünnepére.
Zsigmond király még nem tette volt meg a királyok koronáztatása után szokásos útat Váradra, szent László sírjához; most tehát haladéktalanúl foganatosítani akarta azt és pedig annyival inkább, mert a Duna-Tisza-Maros közének megnyugtatása sem képezhette gondoskodásának utolsó tárgyát. Valószínű, hogy Mária is vele ment s Kisasszony napját, a székesegyház védőszentjének, Máriának születése ünnepét, ő is ott űlte meg. Szeptember 12-én még ott voltak,* szept. 14-én már Debreczenben időztek,* honnan csakhamar Diósgyőrbe rándúltak át, hova szeptember 22-én érkeztek* s közel egy hónapig mulattak a Perényi Péter főpohárnok parancsnoksága alatt álló gyönyörű várkastélyban.* Máriát kedves emlékek kötötték e helyhez, hol anyjával, Erzsébettel együtt, négy év előtt oly szép napokat töltött. E várat és vidéket már Nagy Lajos is kiválóan kedvelte. Nem egy fontos külügyi és közjogi kérdést intézett itt el. Diósgyőr abban az időben Európának legfényesebb királyi múlatóhelyei közé tartozott. A vidék maga regényes – alkalmas hely arra, hogy vígasztalást és szórakozást találjon benne a szenvedő. Dicső apjának, nagyanyjának és anyjának árnyai intettek itt Mária felé; s az a piaczi sír ott, mely kis nénjének, Katalinnak hamvait födé, csak megerősítette az emlékeket. Lajos király ideje óta a királynék tartózkodó helye volt ez; II. Lajos neje, Mária, rekeszti be a fejedelmi lakók sorát.
FEJÉR, X. a. 350.
U. o. 363.
Zsigmond ott tartózkodásának okt. 13-ig van nyoma. FEJÉR, X. a. 351. V. ö. Hazai Okmánytár, II. 151.
Ez időből innen keltezett okleveleik. WENZEL, Diósgyőr, 38–39. és 83. l.*
A diósgyőri nép azonban Nagy Lajos leánya várának nevezi a ma csak romjaiban látszó erősséget. Ott van ez a város déli részné, az úgynevezett Vártetőnek gy 183 méter magas hegyormán. A kis tótól északnyugatra emelkedő falakat hatalmas és mélyen bevágott sánczárkok környezik. A négyszögű vár minden sarkán egy-egy torony büszkélkedett valaha. A falazat nyugati része most már ledőlt, a többi is nagyon meg van rongálva. Csak itt-ott látszik egy-egy gót ablakív vagy boltozat-keret, – míg a freskók majdnem végkép elmosódtak. A most oly szomorú, de egyúttal oly regényes romok a középkori műépítészet egyik jeles alkotásának omaldékai. Hajdan gyönyörű park vette körűl; a mellette levő részt ma is Kőkertnek híjja a nép. Az egészből csak egyetlen egy fa maradt meg. A nép szerint ez a mogyorófa idősebb már 500 esztendősnél, mert azt maga Mária királyné űltette. Csaknem 20 méternyi magasságra kapaszkodott föl ez a maga nemében páratlan növény,* mely jótermés idején 30 hektoliter fényes fehérszínű mogyorót terem. Mi bizonyíthatja jobban Máriának e kies hely iránt való vonzalmát, mint az a félezredéves fa, melyet az ő kezei űltettek?! – Diósgyőrben azonban meg is kellett szeretnie a természetet. A vártól alig másfél kilométerre esik a «Madárka kutja», Máriának egykoron bizonyára kedves kiránduló helye; hiszen Diósgyőr fülemiléinek s más madarainak énekét már egy 300 év előtti földrajzíró (Oláh Miklós) is kiemeli. Közvetetlenül a vár mellett hideg és meleg források buzognak s kopár kősziklák kandikálnak ki a fák közűl. De azután beljebb, mindenütt a Színva völgye, annak regényes apró zuhatagai, a vizét tépláló apró csermelyek s a gyönyörű bükkerdőségekkel borított hegyek, melyekről azok lerohannak, a barlangok, debrők – az egész Bükkhegység annyi elandalítóan szép részletet bír fölmutatni, mint a természettől pazarúl megáldott hazánknak is csak kevés tája. Maga a vár ugyan a hegy tövében, egy kis dombocskán épűlt s a Miskolcz felé terjedő pompás rónára tekint; de háta mögött mindenütt a legszebb hegyek emelkednek, a patak körűlfolyja s épen ott épűlt, hol a róna és a hegy találkozót adott egymásnak. Máriának az ilyen helyek tetszettek. Látni fogjuk, hogy a hasonló fekvésű Váradot is nagyon szerette.
Törzse lenn 2·46, közepén 2·04 méter vastag, – törzsmagassága az első gallyig 2·2, a korona szélessége 14·7 méter.
Csak 17 tavasz virúlt el a királyné fölött, de sok zivatar érte már is. Diósgyőr kies vidékén akart enyhülést keresni s Perényi Péternek, úgy látszik, meg is parancsolta, hogy hosszasabb ott tartózkodására tegyen előkészületeket. Október végén azonban egyelőre visszatért Budára, hogy a telet fölváltva ott és Visegrádon töltse.
A fővárosban sok hír várt az ifjú párra. Garay Miklós a Szerémségben, Frangepán János, Kanizsay István és Maróthy János pedig Horvátországban számos várat vett be; a fölkelő guerillák azonban egy-egy vereség után azonnal Bosniába menekűltek, hol Tvartko király szívesen fogadta őket. A királyné nagybátyja nemcsak a fölkelőket támogatta, s Péter moldvai és Mircse oláh vajdát biztatta, hogy lengyel uralommal cseréljék föl a magyart,* hanem önhatalmának gyarapítására is fölhasználta a magyar állam zavarait. Velenczével jó viszonyban élt, az pedig csak hasznára lehetett, ha a dalmát városok Anconával s más olasz városokkal egyenetlenkedtek.* Ő-maga híven ápolta kereskedelmök érdekeit s úgy jött sora, hogy ellenfele, Zsigmond, kénytelen volt támogatni Ragusa szerémségi ügyvivőinek kereskedését a Bosniában és Szerbiában nyert ezüsttel.* Mikor azután Tvartko Sizmán bolgár és Lázár szerb fejedelem szövetségében ugyanez év folytán egy húszezernyi török sereget is megvert, tekintélye nagyban kezdett emelkedni s már Bosnia, Szerbia s a Tengerpart királyának nevezte magát.
DOGIEL, Codex Dipl. Polon. Regni, I. 597.
WENZEL, III. 646.
U. o. 650–1. Zsigmond levele 1387 nov. 29-én.
De míg a délvidéken egyre tartott, sőt nyílt háborúval fenyegetett az elégületlenség, maga a királyi pár is meghasonlott egymással. Okleveleikben nem gazdálkodnak a kölcsönösen gyöngéd kifejezésekkel s akármelyik adott is ki oklevelet, rendesen odatette, hogy a dolog a másiknak, valamint az ország főurainak tudtával történik; az udvar csacska népe azonban a be nem avatottakat minduntalan újabb és újabb pletykákkal lepte meg.
Zsigmondnak, – szerintök – semmikép sem tetszett az, hogy Mária mint önálló királyné szerepel s hogy híveit, kikkel szemben különben ő maga sem fukarkodott, – teljhatalmú király gyanánt jutalmazgatja. Bakonics Pétert példáúl, Horváthyék egyik pártolóját, saját «királynéi tekintélyénél» fogva nyilvánította felségsértőnek, vagyonát azonban «főkép» Zsigmond tanácsával ajándékozta Kanizsay János esztergomi érseknek és testvéreinek;* boszantotta Zsigmondot, hogy egyik-másik dalmát város őt még 1387 október 28-án is csak brandenburgi őrgrófnak nevezte,* vagy hogy a flórenczi köztársaság az udvart illető dologban egyenesen Máriának irt* s «tűrnie» kellett, hogy az esztergomi érsek, az ő kanczellárja, egyúttal Máriának is kanczellárja legyen, stb. Állítólag nemcsak kérni, hanem kényszeríteni is akarta Máriát a közügyektől való visszavonúlásra. Akadtak rosz tanácsadói, kik egyenesen a királyné bezáratására akarták rábírni és Zsigmond valóban be is záratta volna őt egy kis időre.* A király azonban, ki csak imént volt tanúja, mily lelkesedéssel karolta föl a nemzet Mária kiszabadításának ügyét, semmi esetre sem akarhatta a nélkűl is gyönge lábon álló népszerűségét még ily módon is csökkenteni. Mivel pedig egyesek kétségbe vonták uralkodásának törvényes voltát, bizonyosan ismételve kérte Máriát, hogy nyilvánosan és ünnepélyesen ösmerje el őt kormánytársáúl. Ez még korántsem jelentette ennek a trónról való lemondást, – ha tulajdonképen ennek is be kell vala következnie, mert Sparta két királyához Sparta népe kellett volna.
FEJÉR, X. a. 347–9. Ez oklevél 1387 nov. 3-án kelt.
U. o. X. a. 400.
WENZEL, III. 651–2.
ASCHBACH, I. 76.
«A madárkák kellemes dalolásai folytán annyira kedves tavasz a maga életének határaihoz közeledvén, az őt felváltó nyár és a kocsijával magasabb légrétegekbe szálló két Phśbus számára piros rózsákkal ékesítette a kerteket», szóval – teszi hozzá, poétaságából kiesve, a jó öreg krónikaíró Thuróczy,* – pünkösdfelé történt,* hogy Mária Székesfehérvárra* gyűjtötte a rendeket s könyek és fájdalmas sóhajok közt így szóllott hozzájok:
SCHWANDTNER, I. 271. Utána: BONFINI, 370–2. Máriának szájába igen hosszú beszédet ad.
Június 10-én pedig 1386-ban. GREGORIANCZ Pál szerint (Quorum Regum privilegia serventur et quorum non? – KOVACHICH, Script. minores, I. 325.) Kis Károly 1385-ben (így) megöletvén, Mária a maga jogait azonnal Zsigmondra ruházta.
Néphagyomány szerint a bajmóczi hatalmas hársfa alá.
«Uraim és testvéreim, ti apám érdemeiről megemlékezvén, jóakarattal voltatok irántam s nem vesztettétek el az országot, melyet nekem adtatok: Isten után nektek köszönöm ezt a kegyelmet. Tudjátok, az utóbbi napokban mennyi mindenféle harczi zavar fenyegette az államot, mennyi veszélyt kellett elviselnem; semmi szükség sincs rá, hogy elmondjam s hogy ti meghallgassátok azokat. Mert a történteket láttátok, vagy hallottátok. S azt sem felejthettétek el hogy kedves emlékezetű apám a ti jóváhagyástokkal jegyzett el engem ezen herczegnek (s kezével a mellette álló Zsigmondra mutatott). Hiszem, hogy most is akarjátok azt, a mit akkor akartatok. Királylyá teszem hát férjemet; az országhoz való jogot s a vele járó koronát is átengedem neki, mivel látom, hogy semmikép sem szeretitek az asszonyi kormányt s hogy – a mint a tények tanusítják – gyönge is az ilyen szilaj nemzet rendbentartására». Azután, az egész nép láttára, maga mellé állítván az őrgrófot: «Itt van uram, királyom – folytatta – itt van királyotok. Kíméljétek az országot s folytonos harczokban ne fogyaszszátok egymást. Semmi sem jobb a békénél; minden szomszéd fél az egyetértő néptől». Mindenkinek tetszett a könyező királyné beszéde – és senki sem szólt Zsigmond királysága ellen.
1387-ben, ha nem is pünkösdkor, hanem augusztus 28-án csakugyan összegyűltek a rendek Székesfehrévárra, hogy «a béke előnyeit és hasznait tekintvén s meggondolván az ezen országban fölmerült bajokat, az egyesség ösvényére térjenek. Szent István királynak a székesegyház oltárán elhelyezett fejére tették kezeiket a főpapok, bárók, s nemesek és úgy esküdtek meg, hogy mindenki ellen megvédik az ország érdekeit, a királyság és szent korona közös javát s ellene mondanak magának a királynak is, ha másképen cselekednék, sőt fegyvert is rántanak, ha vagy a király, vagy valamely külföldi hatalom, esetleg valamely hazai főúr háboritaná meg a most törvénybe iktatott békét, melynek nyolcz pontjában kimondják, hogy a király új forradalom vagy lázadás kitörésének esetében országgyűlést tartozik hirdetni; hogy egyszerre senki sem viselhet két, országos méltóságot, az egyháziakat viszont teljesen ki kell zárni a világi tisztségekből; különben világiak sem bitorolhatják a megürűlt főpapi hatalmat. Az országtanács tagjai esküvel kötelesek fogadni, hogy nemcsak a királynak, hanem az országnak javát is szívökön fogják hordozni s viszont a király is szavát adja, hogy az ekként nyert tanácsokat sértetlenül követi és megtartja. Ki hamisat, vagy a közérdekkel ellenkezőt javasolna, azt, mint csalót, csúfosan vessék ki a tanácsból s oda soha se fogadják be többé. – A király és királyné megigéri, hogy közbocsánatot hirdet s hogy a múltban tanusított viselete miatt senkit sem von feleletre. Viszont azonban Palisnay János és testvérei, valamint a Horváthyak is kötelesek legyenek a királyi kincstár számára visszaadni mindazon ingatlanokat, a miket néhai Garay Miklós nádortól s párthíveitől elfoglaltak. Kötelesek ezek a kezeik közt levő foglyokat is hazabocsátani, javaikba visszahelyezni, sőt védelmezni is őket azokban. A kezeiken levő összes várakat, városokat, falvakat stb. haladéktalanúl átengedni tartoznak.
Kissé keményen hangzik az utolsó, vagyis nyolczadik pont, hogy mivel a lefolyt lázadás nem a királynék méltósága ellen irányúlt, hanem csak a Garay s a Horváthy-Palisnay-párt közt való régi ellenségeskedés és gyűlölség eredményének lehet azt tekinteni, – a királyné, ha talán nem részesült a köteles tiszteletben, «hogy az ország állapota annál inkább megszilárdúljon, felejtse el egyéni sérelmeit, a megtérő felkelőket biztosítsa kegyelméről, a lázadás volt vezéreit fogadja el udvarában s adja meg nekik az állásukkal járó tiszteletet és becsületet, sőt a királyi tanácsba is fogadja be őket. S nem múlasztották el annak erélyes kijelentését sem, hogy ha a gyűlölségek, gonoszságok, pártoskodások és botrányok megszüntetésére s a béke áldásainak megújítására irányuló eme törekvéseik meghiusulnának, s a király és királyné, akár önként, akár rosz tanácsokra hallgatva, boszút akarna állani vagy viszont mások elégetlenkednének a jelen szerződés föltételeivel, ők mint az ország főpapjai, bárói és nemesei az ilyen fondorlatoknak, bárhonnan jönnének is azok, ellene szegülnek s a békeszegőt nemcsak nem pártolják, hanem még fegyvert is fognak vele szemben.*
Először közölte e nevezetes oklevelét HAJNIK Imre a Történelmi Tárban (1878. 173–175. l.) és pedig a Kállay-család levéltárából. Maga a kézirat csak töredék ugyan, hiányzik például kiállíttatásának ideje, kétségtelen azonban, hogy azon az országgyűlésen kelt, melyről THURÓCZY közölte említett homályos és mindenesetre regényes tudósítását. Az oklevél mindenütt királynékról beszél s e királynék alatt HAJNIK Máriát és Erzsébetet érti, vagyis fölteszi, hogy augusztus 28-án Magyarország rendei még semmit sem tudtak Erzsébet haláláról. Lehetetlen azonban, hogy a szemtanú Mária erről már július 4-én, vagyis azon napon, melyen, fogságából kiszabadúlva, először találkozott Zsigmonddal, ne szólt volna férjének és híveinek. Azon másik királyné nevezete alatt tehát talán Hedviget kell értenünk, ki közvetve mindenesetre maga is érdekelve volt.
Az az országgyűlés, mely ily komolyan ügyekezett korlátolni a királyok önkényuralmát, ha talán nem volt is tanúja oly drámai jelenetnek, milyennek Mária ismételt lemondását kellene tekintenünk, annyi bizonyos, hogy elösmerte királyúl az imént csak egy töredék által megválasztott Zsigmondot; de mint a töredékes törvényczikkből kitetszik, olykép, hogy meghagyta Mária fölségjogait is. Nem tudhatjuk, miként szabályozták egymáshoz való uralkodói viszonyukat; de több, mint valószínű, hogy kiterjeszkedtek most e kérdésre is és hogy Máriának mellérendeltségét törvényesen csak aug. 28-ától számíthatjuk.
Nem 1386 junius 10-én, hanem valamikor 1387 nyarán történhetett az, mit Thuróczy elbeszél; és bizonyosan nem is az forgott szóban, mert hiszen az nem függött tőle, hogy királylyá tegye, hanem hogy nyilvánosan kormánytársául ösmerje el Zsigmondot Mária. S Mária politikai tevékenységének 1388. január 11-étől október 29-éig,* tehát háromnegyed éven át, voltakép nyoma sincs. Időközben csak május 8-án találkozunk vele s pedig Debreczenben,* hol egyik kedvencz helyére Váradra-menet, vagy onnan-jövet pihent meg. Váradon, melyet a XV. században már gazdagnak és boldognak nevezgettek az emberek,* legszívesebben a klarissák váradvelenczei zárdájában tartózkodott a királyné,* hol a vidék kiválóbb főnemes családainak leányai nyerték kiképezetésüket. – Valószínű, hogy a nyarat ismét Diósgyőr regényes vidékén töltötte Mária, hol szeptember végén férje is meglátogatta.*
FEJÉR, X. a. 411. és 413.
U. o. 400–1.
BUNYITAY, A váradi püspökség tört. Nagyvárad, 1883. I. 211.
KERESZTURY, Descriptio Episc. et. Capit M.-Varad. Nagyvárad, 1806. I. 67. l.
Szept. 9-én még Budán volt (FEJÉR, X. a. 446.) 22-dikén (WENZEL, III. 667.) és 23-dikán (WENZEL, Diósgyőr, 40.) már itt.
Férjét, Zsigmondot majdnem folytonosan Budán és Visegrádon találjuk. Már kora tavaszszal, 1388 ápr. 17-én védő- és daczszövetséget kötött Venczel római királylyal és Jodók morva őrgróffal,* május 17-én pedig az egész Brandenburgot elzálogosította Józsának és Prokopnak; május 28-án lemondott Csehországban első sorban való örökösödési jogáról* – augusztus 2-án egy évre fegyverszünetet kötött Ulászló lengyel királylyal,* kivel a hűbéres tartományok miatt már majdnem háborúba kellett elegyednie; Velenczében még tavaszszal ellensúlyozta Tvratko István szerb és boszniai király befolyását* s azután mindjárt szövetséget is kötött a köztársasággal;* mivel pedig híre járt, hogy Margit nápolyi királyné, Kis Károly özvegye és fia László genuai hajókon akarnak Magyarországba jönni,* sietett megnyerni a genuai köztársaságot is,* a mint már június 30-a előtt megnyerte szövetségeséül Lipót osztrák herczeget, ki Ausztria határaira hívta fegyverbe alattvalóit.*
FEJÉR, X. a. 439–442.
Bővebben ASCHBACH, I. 56–7.
FEJÉR, X. a. 458.
WENZEL, III. 657.
A követségre nézve l. u. o. 655–7.
U. o. 658.
U. o. 660.
FEJÉR, X. a. 432. és 433.
A fölkelők ellen való erélyesebb rendszabályoktól idáig is jobbadán csak az tartotta vissza, hogy nem volt pénze; nyár végén azonban megkapta Józsától és Prokoptól a Brandenburg elzálogosítása fejében kikötött 84,000 aranyat, Velenczétől pedig azt az értesítést vette, hogy a szokott évi adót Zárában tették le számára.* Augusztus elején* rövid időre maga is lerándúlt a Dunántúl már szépen gyülekező hadsereghez s onnan aug. 14-én megelégedve tért vissza Budára.* Szövetségeseire várakozva, azonban mégis csak Szent-Mihály napján, szept. 29-én, úgy látszik, kiválóan zsoldos katonákból álló sereggel indulhatott «a bosnya bán s más lázadói kevélységének megzabolására» s úgy számított, hogy október közepén már a Szerémségben, Diakovár vidékén állhat.*
WENZEL, III. 666–7.
Aug. 2-án még Budán volt. FEJÉR, X. a. 458.
U. o. 433.
WENZEL, III. 667.
Ott is állott s első sorban azon volt, hogy Valkót tisztítsa meg a fölkelőktől. – Ezeknek betöréseitől a múlt év végefelé is sokat szenvedett a lakosság; a nemesség, azonban hősiesen kelt birtokai védelmére. Kóroghy István bán a lázadók vezéreit: Horváthy Jánost, Szöglaky Lászlót, Héderváry Istvánt és Beriszlót 1388-ban nagybőjt (febr. 12. – márcz. 28.) idején Bajnod György, Alsányi Pál mester, Alsányi Miklós és más urak segítségével a Száván átkergette, Szöglakyt és Héderváryt elfogta* s a Bothos Döme és Harap Miklós által szintén rabúl ejtett Korpády Jánossal együtt lánczokban Budára küldte, hol a király ez utóbbit szörnyű halállal büntette.* A boszús királyhoz most feleszámú csapatokkal csatlakozott Garay Mikós, Kóroghy Fülöp, Laczfy György és Alsányi Pál. A fővezér, Garay, Horváthy Jánost csakhamar átkergette a Száván és számos várat visszafoglalt.* Ez a téli hadjárat tehát, melyben Zsigmond személyesen alig vett részt, mert ő csak pár napra látogatta meg a sereget,* egészben véve sikerült s a jövő 1389 év békésebbnek igérkezett, mivel a lázadók által Zárából Margit és fia után küldött hajó a tarenti öbölben (1389.) január elején hajótörést szenvedett s így a velenczei köztársaság által annak szemmeltartására kiküldött hat gálya is visszatérhetett; híre járt továbbá, hogy Horváthy Pál, volt zágrábi püspök, szintén a vízbe fúladt,* s hogy a lázadók közől többen Velencze kezei közé kerültek.* A signoria újabb követküldéssel győzte meg a magyar kormányt a maga jószándékairól,* ellenben Tvartkó István boszniai király, mint a török ellen még 1387-ben kötött bolgár-szerb szövetség tagja, ez év elején már biztos tudósításokat hallott arról, hogy Murád szultán boszuló hadjáratra indúl. Ő tehát most egyelőre nem támogathatta teljes erélylyel a fölkelőket.
FEJÉR, 417–8.
FEJÉR, X. a. 427–8. és KERCHELICH Hist. Eccl. Zagr. 337. Lófarkához kötve hurczolták meg a város utczáin, azután lefejezték, négyfelé hasították s a város négy sarkán tették ki közszemlére, «mint büdös hullát». Birtokait már 1388 június 19-én a Kanizsayak kapták.
U. o. X. d. 665.
Okt. 24-én már Gesztes várban (Komárom) időzött. FEJÉR, X. a. 449.
WENZEL, III. 673. Mint később látni fogjuk, téves hír volt.
U. o. 672.
U. o. 671–4.
Ezek azonban, úgy látszik, most magában a királyi udvarban találtak szövetségesekre.
Mária ugyanis őszszel, rendes szokása szerint, Budára vonúlt, hogy ott töltse az 1388-ról 1389-re menő telet. Férjével most jó egyetértésben élt. Egymás «tetszésével és helybenhagyásával,» közös kanczellárjuk útján adták ki okleveleiket.* Kormánytársakúl tekintették egymást s hosszasabb ideig tartózkodtak Komáromvármegyében, Gesztesvárban.* A szép hosszú ősz még november elején is e kedves vidéken marasztotta őket és csak november 4-ke táján indúltak hazafelé, útbaejtve a regényes tájékú Majkot.* Visegrád rózsaligetei közől pár napra Diósgyőrre is kirándultak* és udvarukat csak november második felében tették át állandóan Budára.* S ha történt, ekkor történhetett valami összekoczczanás a királyi pár között, a miből a fölkelők állítólag valami hasznot vártak a maguk ügyére nézve.
FEJÉR, X. a. 412–3. és 425–6. Az 1387 febr. 20-án elhúnyt Dömötör érseket Kanizsay János váltotta fel.
Zsigmond oklevele okt. 24. (FEJÉR, 449.), Máriáé okt. 30. (u. o. 418.) «in castro Geztus» kelt. Okt. 29-ről mindkettőjöktől (u. o. 413. és 425.) ismerünk egy-egy okíratot, melynek datuma nincs kitéve.
FEJÉR, X. a. 449.
Innen kelt Zsigmondnak egy levele nov. 14. (WENZEL, Diósgyőr, 41.)
Nov. 22-én és 25-én Mária ad ki innen okleveleket (FEJÉR, 407–9.), 26-ika óta pedig Zsigmond (u. o. 439., 543., 455., 458.
Mária, láttuk, alárendelt, jobbadán csak birtokviszonyokat illető kérdésekben gyakorolta királyi hatalmát. Azon udvaronczok azonban, kiknek sehogysem tetszett a királyné visszavonulása s kik közől nem egy állott rokonságban a Zsigmond által oly kegyetlenül, bár állítólag a főurak megegyezése mellett* kivégzett fölkelőkkel, dicsvágyukban és családi becsületükben egyaránt megsértve, német krónikások szerint* összeesküvést szőttek a király ellen s tervöknek a királynét, Máriát is meg akarták nyerni. Zsigmond idáig kétségtelenül elhanyagolta nejét. Az összeesküvők Máriának sértett nőiességére s talán uralomvágyára számítottak. A királyné egyes elejtett szavai arra mutattak, hogy ő valóban nincs megelégedve sorsával; úgy hogy az összeesküvők eleintén szép szavakkal biztatták őt, mi-mindenre készek érette, majd egyenesen be is avatták tervökbe, mely szerint Zsigmondot láb alól elteszik. Mária megnyugvást szinlett; kéz alatt azonban egyik hű apródját megbízta, hogy a hűtlenektől a részleteket, nevezetesen azt is megtudja, kik és mikor akarják elveszteni a királyt. Az apród ügyesen végezte küldetését, Mária pedig azonnal Zsigmondhoz ment és értesítette őt a merényletről. A krónikás* még azt is tudja, hogy a megijedt király a vár egyik tornyáról felesége és két apródja által tartott kötél segítségével menekült meg. Az összeesküvők éjjel, a megbeszélés szerint, csakugyan Zsigmond hálószobájába lopóztak; ott azonban a terv meghiusúlta, illetőleg annak elárulása miatt szintén boszankodni látszó királynét találták, ki másnap hűségesen értesítette urát, kik törtek élete ellen. «Zsigmond azokat megfogatta s lefejeztette, feleségét pedig e naptól fogva nagyon megszerette s bízott benne teljesen»,* – mert rendkívül gyöngéd asszony volt az».*
FEJÉR, X. a. 427.
CORNER Hermann, Eccardnál. Corpus Scriptorum medii aevi. 1155. l. az 1387. évhez. – A CARDAUNS-féle kopenhágai kézírat (Forschungen zur deutschen Geschichte XVI. 340–1.) az 1389. évhez. A következők az ő elbeszéléseiken alapúlnak. ASCHBACH szerint (I. 76.) a dolog 1387 végén, vagy a következőnek elején szerintem azonban annak utoljára történt, mert Mária határozottabb föllépése is erre az időre esik s egyáltalán jobban találnak az adatok ezen időpontra nézve.
A CARDAUNDS-féle, – 341. l.
CORNER, 1155.
A CARDAUNS-féle krón. 341. l. Máskép tudja ez esetet a vatikáni codex, melyet PODHRACZKY adott ki. (A m. t. társaság évkönyvei. Buda, 1837. III. 151–2. lapon.) E szerint Zsigond az összeesküvők elé lépett s látni akarta, ki kötözi meg fölkent királyát? Mire azok mentegetni kezdték magukat, ő azonban sátorába a mezőn egymásután 30 nemest hívott be és fejeztetett le. Hasonlót mond AENEAS SYLVIUS (Comment. in dicta et facta Alfonsi regis, 3. könyv), miért PODHRACZKY szerint (155. l.) e miatt hiában támadta őt meg PRAY (id. m. II. 202.)
E gyöngéd asszony jó szívén s kötelességérzetén múlt volna tehát a fölségsértő terv megvalósulása. S ha mendemonda után indúltak is az egykorú krónikaírók s ha a történetírás alig fektethet is súlyt naiv elbeszélésökre, egy dolog mégis kitűnik mindebből; az, hogy roszúl ismerték őt, kik aljas czélokra akarták fölhasználni. Ezt jelentette Máriának 1388 november 25-én kiadott oklevele is,* mely ismételve hangsúlyozza, hogy Zsigmond Isten jóvoltából a szokott ünnepélyességek mellett, a közcsend és béke java, a határok védelme és Mária királyné uralmának visszaszerzése végett foglalta el trónját. S valjon nincs-e összefüggésben ezen, mondhatni, határozott hanggal Zsigmodnnak azon, már másnap tett nyilatkozata, hogy az ország régi törvényei és szokásai értelmében a koronázás joga kizárólag az esztergomi érseket illeti s hogy őt is csak azért koronázta meg egy másik püspök, mert abban az időben üresen állt a prímás széke?*
FEJÉR, X. a. 402–7., különösen a 403. l.
FEJÉR, X. a. 455–6.
Zsigmond királysága törvényességének ezen kölcsönös hangsúlyozása aligha történt fontosabb ok nélkül; s ez az ok a regényesen kiszínezett összeesküvés elnyomása lehetett. Így akarták megnyugtatni a kedélyeket. Annyi bizonyos, hogy Mária nov. 25-iki ünnepélyes oklevele után még inkább tartózkodott az országos ügyekbe való avatkozásoktól. Nem tekintette ugyan magát oly egyszerű királynénak, kinek rangját férje után szokás számítani, mert kanczellárja nem a veszprémi püspök, hanem a királyi főkanczellár, Kanizsay esztergomi érsek volt,* és Zsigmond minden fontosabb adománylevélben kiteszi, hogy kedves nejének, Máriának s a rendeknek tudtával jár el;* az ország rendei által a főnemesek sorába átvett Stiboricz Stibor, Péter és András 1389 január 16-án neki ép úgy hűséget esküdött, mint Zsigmondnak,* s a királyné maga is osztogatott kegyelmeket,* – egészben véve azonban, mint ezt az ország érdekei is követelték, Zsigmondnak engedte át az uralkodást, ki most «Isten kegyelméből» Magyar-, Dalmát-, Horvát-, Ráma-, Halics-, Lodomér-, Kún- és Bolgárország királyának, Brandenburg őrgrófjának, a szent római birodalom főkamarásának, valamint Csehország és Luxemburg örökösének» nevezte magát.*
FEJÉR, u. o.500. s többször.
1389-ben FEJÉR, X. a. 512., 521., 523., 1390-ben: u. o. 574., 576–578., 585., 589., 603., 609.
FEJÉR, 561–3.
FEJÉR, X. a. 530., 573. (1389 decz. 27-én., 1390 jan. 10-én, jún. 8-án) stb.)
1390 márcz. 29-én. FEJÉR, id. h. 576. l.
A délvidéknek azonban sem Zsigmond, sem Mária nem tetszett. Tvartko, kit 1389 február 24-én haddal fenyegetett,* Garay Miklós közbenjárására azonban a török ellen magyar haddal is segített Zsigmond,* a Murád szultánra és Lázár szerb fejedelemre egyaránt halálos rigómezei ütközet (1389 jún. 20) után s augusztus elsején büszkén hirdette győzelmét a tengerparti magyar városoknak, őt már a «Tengermellék királya» czímet is fölvette.* Spalato, mely a király és királyné előtt a mult év közepén szívrehatóan ecsetelte szorongatott helyzetének borzasztó voltát,* továbbá Trau és Sebenico, annak vette ezt a levelet, a mi valóban volt is, t. i. hódolatra szólító iratnak s augusztus 10-én sürgős segítséget kért a magyar királytól és Velenczétől. Velencze november 23-dikán csak udvariaskodással felelt;* Zsigmond pedig, kit betöréseivel már is háborgatott a tőle elszakadt s a töröknek behódolt új szerb fejedelem István, gyors segítséget ígért; egyelőre mindamellett csak a tengerpartra való felügyelettel még 1389 február 24-én megbízott* Nagymihályi Albert vránai perjelt,* valamint Bebek Detre tótországi bánt küldte Dalmátiába. A Vránában általuk ostromolt Palisnay Jánosnak azonban csakhamar segítségére jött Tvartko és Horváthy János, és az előbbi november 15-én Zára és Vrána vidékén állítólag 1600 ökröt, 300 szamarat s legalább 3000 más jószágot rabolt,* úgy, hogy az éhség által is fenyegetett «királynéféle seregnek» nov. 17-én Nonába kellett visszavonúlnia. Tvartko tehát decz. 15-én akadálytalanúl vehette be Klissát, Horváthy pedig decz. 17-én Ostraviczát. A hű Zára megkísértette ugyan Vrána visszavételét s nov. 22-én megsebesűlt a rájok kirohanó Palisnay János is, ki három hónap múlva (febr. 16) talán itt kapott sebei következtében húnyt el; Vrána azonban mégis csak a fölkelők kezén maradt, mert a záraiaknak decz. 10-én vissza kellett vonúlniok* s decz. 27-én Trau is csak úgy segíthetetett magán, hogy rendre kivégeztette a király és királyné ellen fölkelt polgárokat.* Az év végén Traut, Sebenicot, Farot, Bracchiát és Cattarot is elfoglalván, Dalmatia jobbadán Tvartkonak engedelmeskedett. Maga Zsigmond Kóroghy Istvánnal együtt a szerbekre indúlt s november 8-án bevette Boricsot, minek örömére Gyulaházy Péternek, a Horváthynak korábbi párthíveinek is megkegyelmezett;* azután pedig Csesznek várát foglalta el. Zerednay Jakab* és Kanisay István mester* mindkét helyütt kitüntette magát. Zsigmond ennyivel is beérte s fölhagyott a hadjárattal. 1389 deczember elsején már Temesvártt találjuk őt,* hol, Budáról- és Váradról-jövet, felesége, Mária is fölkereste.
FEJÉR, X. a. 517.
U. o. 565.
U. o. 566–7. STRAUSZ: Bosnia és Herczegovina, Budapest, 1883. I. 50.
Igen érdekes levelök: FEJÉR, X. a. 493.
WENZEL, III. 683–5.
FEJÉR, X. a. 417.
NAGY Iván ezen Albert perjelt hajlandó Losonczynak tartani. (Turul, 1883. – 20. l.)
FEJÉR, X. a. 559.
Paulus de PAULO Schwandtnernél, III. 726–8.
FEJÉR, X. a. 395–6., de téves évszámmal (LUCIUS után).
FEJÉR, X. a. 515–6.
U. o. 525.
U. o. 602.
U. o. 526.
A királyi pár Temesvártt ünnepelte karácsont, valamint az 1390. újév napját és csak január második felében útazott tovább.* Február 20-án Diósgyőrtt találjuk Máriát, e szép helyen, hol a pálosoknak az Úr szent teste is tiszteletére állított templomában oly bensőséggel tudott imádkozni s hol a jámbor szerzetesek kiknek pompás vidékű gyümölcsös kertjében,* mint a vadabb szépségű többi határrészben, példáúl a Fekete-erdőben* egyaránt szívesen andalgott. A természet e cultusa és nagy gyöngédsége mellett is kifejlett lovas szenvedélye,* még télen is szívesen tartotta őt itt s február vége felé azon elhatározással ment Budára, hova febr. 28-án már megérkezett,* hogy az első melegebb napsugár úgyis visszahozza őt ide. Vissza is hozta. Júniusban már ismét ott mélázott a «Madárka kútjá»-nál.*
Máriának 1389. decz. 27-én itt kiadott oklevelét l. FEJÉR, X. a. 530. az 1390 január 10-ikit az 573. lapon.
Oklevele: WENZEL, Diósgyőr, 41.
U. o. 42.
V. ö.a CARDAUNS-féle krónikával, id. h. 344.
V. ö. Zsigmondnak e napon kelt oklevelével, FEJÉR, X. a. 609.
Junius 8-án kelt oklevele u. o. 573.
Zsigmondnak ez évben a lengyelekkel és törökökkel is kellett bajoskodnia. Amazoknak élén Mária húga, a katonák által imádott Hedvig jelent meg, hogy elfoglalja Halicsot és Lodomériát, melynek czímét nénje is viselte. S Kapolyai János lanyhasága következtében el is foglalta. Hanem a Mária és Zsigmond magyar koronájától elszakadni vágyó s a lengyelekkel Radomban 1389. decz. 10-én* szövetkezett I. Istvánnak s a szövetséget 1390 nov. 15-én megújító* I. Mircsa oláh, valamint I. István moldvai vajdának bünhődnie kellett, és pedig annyival inkább, mert Mircsa 1391-ben Bajazidnak is meghódolt.* Az 1392-ben ellene induló Zsigmondot azonban a török segítséggel is bíró Mircsa még sem várta be, hanem visszavonúlt a Duna jobb oldalára;* – István moldvai vajda pedig, cselvetésre alkalmas hegyei közől a síkságra, fővárosáig, Szucsaváig visszaszorítva, Zsigmond ruhájának szegélyét csókolva kért és kapott kegyelmet.* A törökök ellen, kik a szörényi bánsággal határos szerb földre ütöttek, szerencsésen harczolt Perényi Miklós; előre lehetett azonban látni, hogy e betörések ezentúl évenkint ismétlődnek.
HURMUZAKI: Fragmente zu Gesch. der Rumänen. (Bukarest, 1878.) I. 212. A szövetségről szóló oklevelet Mircsa 1390 január 20-ról és pedig – elég sajátságosan – Lublinból keltezte. DOGIEL, I. 597–8.
HURMUZAKI, 214. Mircsa 1391 júl. 6-án a Lengyelországgal kötött védő- és daczszövetséget újra megerősítette. DOGIEL, I. 598–9.
HAMMER, Gesch. des osm. Reiches. Pest, 1827. I. 224.
HURMUZAKI, 215.
THURÓCZY, I. 218. HURMUZAKI eszerint (I. 264–6.) mindez 1390-ben történt volna Istvánnal; de mi indokolja akkor azt, hogy az Ulászlóval 1390 nov. 15-én kötött szövetség után is Moldvára törjenek a lengyelek? – Istvánt 1392-ben űzte el Román s így chronologiai nehézség nem szól Zsigmondnak ezévi hadjárata ellen.
Mária a király hadjáratainak ideje alatt rendesen Budán székelt s mintegy a középponti hatalmat képviselte, mit különben nem vehetünk a szó mai értelmében. Diósgyőrött tehát, hol június 8-án egy oklevelet adott ki,* megint nem maradhatott sokáig, mert a Moldva- és Oláhország ellen harczoló Zsigmond helyettesítésére Budára kellett sietnie. Férjével állandóan levelezett. Ez év (1390) nyarán* többi közt egyik «udvari katonáját» Vesényi László mestert akarta Zsigmondhoz küldeni a táborba, valami ok miatt azonban elmaradt a küldetés. Egyébiránt Mária augusztus végén személyesen útazott a hadjáratból hazatérő Zsigmond elé, kivel szeptember elején Nagyváradon találkozott.
FEJÉR, X. a. 573.
Mindenesetre július 25-ike előtt, mert a lovag halasztást kért sz. Jakab nyolczadában tárgyalandó pörére nézve, hogy személyesen megjelenhessen. FEJÉR, X. a. 663–4.
Szent László városában az egyház és a művészet készűlt ünnepet ülni.
Zudar János, kit uralkodásának első évében Mária nevezett volt ki váradi püspökké, püspöksége fönnállásának háromszázadik évfordulóján akarta fölszentelni az alapító s a várost sírjával megdicsőítő szent László lovagszobrát. A magyar művészetnek ezen remeke már május 20-án készen állt ugyan, Zudar János azonban csak a gyönyörű székesegyház védő asszonyának, szűz Máriának születésnapján akarta fölavatni. S a mondott napon a király, a királyné s az ország főméltóságainak jelenlétében tették «magos kőszálra» szent László szobrát, mely
«Fénylik, mint a nap, sajog mint arany.»
S ércztáblába vésve, ez a latin fölírat díszelgett rajta:
«1390 május 20-án Zsigmond király és Mária királyné szerencsés uralkodásának idejében szent László király tiszteletére Kolozsváry Márton és György mesterek által a Krisztusban tisztelendő atya, János váradi püspök készíttette ezen művet.»* Kétségtelen, hogy a szobor felállítása alkalmából a szent király sírjához a szokottnál nagyobb számban zarándokoló népség, a tiszántúli magyarság színejava, a most jó egyetértésben élő királyi párnak is megvitte a maga hódolatát. És Zsigmond, ki okleveleiben úgyis egyre az ő «igen kedves» feleségének nevezgette Máriát,* most is bizonyára meg akarta győzni népeit, hogy hamisak a Nagy Lajos leánya iránt való tiszteletlenségéről költött hírek. Váradon szeptember 11-én is «igen szeretett» feleségének és az ország zászlós urainak tudtával ajándékozta meg az esztergomi káptalant.* A királyi pár szeptember közepén hagyta oda Váradot s talán szintén fohászkodott a szent szoborhoz, mint száz év múlva Janus Pannonius:
BUNYITAY, A váradi püspökség tört. I. 209–210.
1389–1390-ben pl. FEJÉR, X. 515., 519., 521., 524., 528.; 576., 578., 585., 589., 603. és 609. l.
FEJÉR, 573–5.
«Érczruhád nyílása alól ki súlyos
Harczi bárdot tartasz a jobbkezedben;
És kinek sírboltja ölén, a márvány
Oszlopok közt jószagu balzsam izzad:
Adj szerencsét, szent lovag, útainkra!
– Társaim! El mielőbb e tájról…»*
Harczi bárdot tartasz a jobbkezedben;
És kinek sírboltja ölén, a márvány
Oszlopok közt jószagu balzsam izzad:
Adj szerencsét, szent lovag, útainkra!
– Társaim! El mielőbb e tájról…»*
«Váradot elhagyván, búcsút vesz a szent királyoktól.» JANUS PANNONIUS latin verse.
27. JANUS PANNONIUS.
Corvin-Codexből. Dörre rajza.
