XII. Nagy Lajos halála, dicsérete.
XII. Nagy Lajos halála, dicsérete.
JOHANNA királynő halálát nem sokáig élte túl Nagy Lajos király. Koros ember nem volt ugyan még; mindössze ötvenhét és fél esztendőt élt. De ha elgondoljuk, szinte nyugalom nélkűl, mennyit fáradott teljes életében: vett részt számos hadjáratban; háromszor, Canosánál, Aversánál és Belcnél megsebesűlt; átszenvedte a nagy járványt: megfejthetjük, mi őrlötte meg, mi emésztette föl aránylag oly gyorsan életerejét. Bizonyos alkalommal (1353 nov. 26.) Zólyomban vadászott, midőn váratlanúl egy sebes medve kerűlt eléje, melyet a király vadászó dárdájával, erejét túlbecsűlve, merészen megtámadott, hogy elejtse, a mint nem egyet ejtett el már életében. De ez egyszer szerencsétlenűl járt, mert a medve a királyt feldöntötte, mindkét lába szárán huszonhárom marással megsebesítette és bizonyosan megölte volna, ha Besenyő János al-lovászmester jókor meg nem jelenik s a fenevadat kardjával ki nem végzi. *
Chron. Dubnic. Fontes domest. III, 166. – A krónikás hozzá teszi, hogy jeles tettének jutalmát «propter incusantium rabietatem» Besenyő János nem vette.
Lajos király a vadászatot ifjúságától fogva kedvteléssel űzte;* élete vége felé azonban fölhagyott e daliás időtöltéssel, és pedig – úgy látszik – nemcsak testi ereje hanyatlása miatt, hanem mert lelke is a szellemi élet nyugalmát áhítá. Ha tehette, visszavonúlt immár a világ zajától, hol kedvelt szerzetesei tudományos körébe, Szent-Lőrinczre, Maria-Nostrára; hol a magányba, az akkor már elcsöndesűlt Visegrádra, vagy Diós-Győrre, hogy szent elmélkedésbe, imádságba mélyedhessen. Életének e végső szakasza a nyári verőfényes nap alkonyához hasonlított, melynek bucsúfénye minden érdességet elsímít, eloszlat.
Ismert vadászó helyei: Berény Veszprémben, Damásd Barsban, Ecsellő Erdélyben, Gerencsér Veszprémben, Lipcse Liptóban, Megyer Pestben (?), Paks Tolnában, Predna Zólyomban, Szőllős (Wein, Weinern) Pozsonyban, Vértes Fehérben, hol, kétséget nem szenved, vadászó kastélyai is voltak, minthogy okleveleket állíttatott ki a mondott helyeken.
162. NAGY LAJOS HALÓ HÁZA ÉS SZOBÁJA NAGY-SZOMBATBAN.
Különben is a nagy király uralkodása zenithjén, trónja virágában is minden reményét a királyok királyába helyezte, szerencséjét neki köszönte, boldogságát tőle reméllette. Elhihetjük tehát benső káplánjának, hűséges titkárjának, utóbb életírójának, hogy vágyott már e fáradalmas életből egyesűlni teremtőjével, kinek hívására csakhamar föl is cserélte e mulandó földi létet az örökké valóval.*
Küküllei János után vázoltuk ezeket. Lásd a Chron. Budense 342–4. lapjait PODHRADSZKY kiadásában.
Lajos király meghalt Nagy-Szombatban, 1382. évi szeptember hava 10. napján, éjfél előtt,* miután negyven évig, egy hónapig és huszonkét napig uralkodott.* Eltemették Székes-Fehérvárt, az általa temetkezésűl épített szent Katalin kápolnában, ugyanezen hónap 16. napján.* Egész Magyarország mélyen gyászolta elköltözött nagy királyát.*
«Prima vigilia noctis». (Muglen.)
Uralkodása éveit, az elsőt koronázásától új évig, a többit új évtől számította Lajos király kanczelláriája. (KOLLER, Epp. Veccl. III, 4. – KATONA, Hist. Crit. IX, 498.)
Minthogy ezen kápolnát korán elhúnyt kedves leánykája védő szentjének tiszteletére építtette, valószínű, hogy az ennek halála (1376) után készűlt. Épült pedig e kápolna a főtemplom déli oldalán úgy, hogy belőle a szentélybe lehetett átlátni, átmenni. Igen gyönyörű volt az; benne állott Lajos király sarkofágja és rajta almási vörös márványból művészien faragott szobra. Nem a «pogány török» pusztította el ez építészeti és szobrászati remeket, hanem mindennél pogányabb indolenciánk. (HENSZLMANN: A nagyszebeni és székesfehérvári régi templom, 70. l.)
KÜKÜLLEI JÁNOS: «Tantus autem luctus, eo mortuo, in regno fuit, ut omnes… quasi mortem suam deflerent». (SCHWANDTNER, SS. rer. Hung. I, 298.)
Lajost nagynak nevezték őseink, és az utódok nem vonták meg tőle e nevet, melylyel őt a nemzet hálája megdicsőítette, míg a magyar egyház szentként tisztelte.*
Nevezetes – úgymond KNAUZ püspök – hogy XV. és XVI. századi naptáraink és missaleink Lajos király halálnapját, szeptember 10-ét a szentek sorozatába fölvették. A pálos misekönyvek pedig (provincialis végzés következtében) évfordulóját említik föl naptárainkban, de szeptember 11-re így: Anniversarium regis Ludovici, coniugis et liberorum vagy et suorum charorum. (Kortan, 233.) Az eltérést szept. 10 és 11 közt az okozhatta, hogy a nagy király, mint jelzők, éjfél körül halt meg.
«Királyaink közűl István és László, a védő szentek után szokta említeni a magyar nép ma is, és minden magasztalásnál többet mond, hogy nevét a Mátyásé sem volt képes elfeledtetni az ősz magyarral,» úgymond SZALAY László, ki történészeink közűl eleddig legélesebb szemmel tekintett az Anjouk korába.
Az egykorúak magasztalásával dicsőíthetnők őt, valamint ezt alkalmilag a pápák dicséretei megemlítésével tettük is. Előadhatnók PETRARCA beszédjét, mely a nagy király négy sarkalatos erényét: eszélyét, jogérzetét, erélyét és mérsékletét magasztalván, joggal kérdi: a világ mely királya tett annyit birodalma becsületére és alattvalói javára, ki mindamellett nem fuvalkodott föl, nem volt nagyralátó, de sőt, mentűl inkább fölemelte Isten az ő sorsát, annál alázatosabb és kegyesebb volt.*
PETRARCA beszédjét l. munkái baseli 1559–1581. évi kiadásában II, 1129. Kivonatban adja WENZEL, Kath. Szemle, II, 388.
Megerősíti a humanismus második szülője e hízelgő ítéletét JÁNOS, alexandriai patriárka és szent-széki követ, IV. Károly császárhoz 1372-ben intézett jelentésében, bámulattal vallván: «Soha se láttam – úgymond – fejedelmet, ki oly nagy hatalommal annyi szerénységet párosítson.»*
FEJÉR, CD. IX/IV, 400: Nunquam vidi principem, et signanter tam potentem, quam magnum, cum tanta humilitate et modestia et absque aliquali inordinatione loquentem, et pacem et tranquillitatem suo cum honore seruato desiderantem.
MONACIS Lőrincz a királyok dicsőségének nevezi Lajost, a magyarok királyát, ki népét gazdaggá, nevét tiszteltté és félelmessé tette, hírét a csillagokig emelte.*
PODHRADCZKYnál, Chron. Bud. 342
Az egykorú verses krónika írója, valószínűleg a király kápolnájában alkalmazott, nem magyar eredetű pap, miután a kereszténység magaslatának, a hit vitorlatartó árboczának, harczias Makkabeusnak, kinek szívéből szelídség, becsület és jog árad, nevezte el Nagy Lajost, kérdi a kerek világot: látott-e már ekkora fejedelmet?*
E Chronicon rithmicumot kiadta ENGEL Monumenta Ungricáiban.
SUCHENWIRT Péter, a becsületes német udvari poéta is, nem bízván tehetségében, habozva fog Lajos királyt tárgyaló verse írásához, melyben őt, mint a lovagok példányát magasztalja, nemességét, jóságát, kegyességét és vitézségét mindenek fölé emeli.*
Kiadta PRIMESSER ALAJOS.
Ide sorolandó ALEGRETTI Jakab, forlii költő ódája Lajoshoz, a «legnagyobb király»-hoz;* a mária-czelli benczések a nagy királyra halmozott dicsőítéssel telt epitáfiuma,* és a sterzingi codex miscellaneusban újabban fölfedezett vers Lajos király magasztalására, mely e szavakkal kezdődik: «Princeps virtutum rex Ungarie».*
Kiadta WENZEL a Kath. Szemlében II, 401.
PODHRADSZKY i. m. 344. l.
Mitth. X, 467. l.
De nem szándékunk sem a nagyok fellengős bókjaival, sem a «parasita múzsa» alant járó hízelgéseivel jellemezni Nagy Lajost, midőn becsületes életírójának, ki vele és mellette élt, kit bizalmával megtisztelt, szeretetével kitűntetett, rövid de átgondolt ítélete áll rendelkezésünkre.
