XI. A nagy járvány.
XI. A nagy járvány.
HOGY megfeleljünk a kérdésre: mit eredményezett a pápai diplomáczia követéhez intézett e fényes jegyzéke? türelmet kérünk az olvasótól. A pápának Lajos királyhoz 1348 julius 15-én intézett leveléből annyit értünk meg, hogy Bertrand bíborost betegségén felül rendkívüli elfoglaltsága gátolta személyesen megjelennie Nápolyban a végből, hogy a pápa válaszát Lajos királynak elmondja. A pápa tehát késztetve érezte magát a viterboi és veronai püspököket bízni meg e föladat végzésével. Ezek útra készülődvén, meghalt a veronai püspök, a pápa tehát a viterboi, időközben Veronába áthelyezett püspököt, még egy (kiszemelendő) társával bízta meg, hogy az ezalatt Magyarországba tért királyhoz siessen a régóta késlekedő válaszszal. Deczember 31-én azzal toldotta meg föntebbi értesítését a pápa, hogy miközben afölött tűnődik, kit nevezzen ki az új veronai püspök társáúl, hallatlan és szörnyű járvány pusztított Avignonban, mely míg nehány főpapot a világból kiszólított, másokat a pápai kuriától elűzött, úgy hogy csak kevesen maradtak vissza és nem volt kit Lajoshoz küldenie. Most (deczember 31.) azonban, minthogy a járvány dühe enyhűlt, a sz. Cicelléről nevezett bíborost, Guido urat, a király felesége rokonát,* fönnen dícsért férfiút küldi, ki majd elmondja a mondandókat, meg hogy mennyire szereti a pápa Lajost, és hogy melyik pártnak kedvez inkább: neki-e vagy a másiknak? ezt mind el fogja mondani.
Guido, 1340 lyoni érsek, 1342 bíboros († 1373 november 23.) Róbert auvergnei grófnak és flandriai Máriának volt fia. Az auvergnei grófok családja sűrű sógorsági viszonyban állott a Kapetingekkel, a franczia királyi házzal és a Valois családdal. A magyar királynő, mint tudjuk, IV. Károly császárnak és Valois Blankának volt leánya; innét a rokonság Guidó és Margit, valamint a Kapetingektől származott magyar és nápolyi Anjouk közt.
És valóban, 1349. évi januárius közepéről vannak keltezve Guido bíborosnak, mint bizonyos olasz és magyarországi részekre küldött apostoli követnek, megbízó és ajánló levelei.
Nem kell azonban hinnünk, hogy mialatt a főügyre nézve, immár akaratlanúl is temporizált, a pápai diplomáczia teljesen szünetelt volna. Kimutathatjuk nyomát több rendbeli tevékenységének, melyek mind a nápolyi ügyre vonatkoztak. Így példáúl, Róbert, a fogoly konstantinápolyi császár feleségének kérelmére, két követséget küldött, hogy a herczegek megszabadulását sürgesse: az egyiket Nápolyba Lajos királyhoz, a másikat Magyarországba Erzsébet és Margit királynékhoz. De jóllehet e követeknek töméntelen ajánló leveleik valának, czélt nem értek. Mert míg az egyik követ, Johannes de Pistorio, a királylyal nem találkozott, a királynékkal pedig semmit se végzett; addig a másik, Leonardus de Gaeto, még úti levelet se bírt szerezni, melylyel Magyarországba juthatott volna.
Nem különben jelenték Lajos királynak, hogy még Johannának a Provenceba jötte előtt az ottani nemesek bizonyos nápolyi lovagot és a királynő más udvari emberét, mint Endre haláláról gyanusakat elfogták. A pápa ezeket törvényszék elé állíttatta és kérte Lajost, ha netán valamelyes informatiója volna a befogottak iránt, küldje meg az illető bíráknak.
Viszont ajánlotta a pápa János veszprémi püspöknek és aquiléjai Lallonak, hogy az apostoli kamra ügyét pártolják, nehogy Siciliából a pápai adó elmaradjon.*
THEINER, Monum. Hung. I, 1130–1141. 1154. 1156–7. számok.
A járvány, melyről a pápa föllebb említést tőn, Chinából, Indiából eredett és Perzsián, Syrián, Örményországon, Kis-Ázsián át érkezett Europába. Hallottuk, hogy 1346-ban a tatárok közt szörnyen pusztított. Olaszországba – mondják – 1347 őszén genuai hajók hozták a «fekete halált». Kétségtelen, hogy a tengerparti városokban, Nápolyban, Pisában, Genuában, Velenczében mutatkozott legelőbb. 1348 tavaszán már Itália belsejében is elterjedt. Mindenütt, a hova ellátogatott, 4–8 hónap alatt a lakosságnak egy harmadát elragadta; legborzasztóbban pusztított Firenzeben, Sienában, Perugiában, Bolognában és Padovában.
46. PISA.
Rémletes jelek előzték meg. A levegő mételyes, sűrű és homályos vala; a nap elsötétedett, a csillagok nappal is látszottak; a hold fénytelennek és fogyatkozottnak, az ég meghasadtnak látszék, a nyíláson fény és tűz villámlott elő; nyugaton nagy uszályú üstökös mutatkozott. Nagy földrengések pusztítottak, nagy szelek dühöngtek; a hullámos tenger nem szünt meg bömbölni. A farkasok anynyira elszaporodtak, hogy a gyermekeket kiragadták a bölcsőből, fegyveres férfiakat megtámadtak, a holtak sírjait földúlták. A baglyok és egyéb madarak egész éjjel huhogtak; számlálhatatlan hollók serege folyton károgott, vércsék és kányák szokatlanul kerengtek a levegőben.
47. SIENA.
A halandóság az állatokon mutatkozott legelőbb. Kosz fogta el a lovakat, szarvasmarhákat, kecskéket; lehullott hátukról a szőr, összeestek és nehány nap mulva végök lett. Az embereknél főfájás, láz állott be és általános elgyengülés. Keleten orrvérzéssel, vérhányással vette a kór kezdetét. Olaszországban a hón alatt vagy a lábszárak belső hajlásában daganatok, kelevények, akkorák, mint a tojás vagy alma keletkeztek. Csakhamar megszaporodtak e pestises kelések, ellepték a test minden részét; aztán kisebb-nagyobb fekete vagy szederjes foltok, sávok mutatkoztak a karon, czombon, az egész testen, kétségtelen symptomái a keleti kelevényes járványnak és biztos jelei a halálnak.
Semmi gyógyszer se látszott használni; igen kevesen épültek föl; a legtöbben három nap alatt kimúltak. A kór oly ragadós volt, mint a tűz. Nem csupán a beteggel való érintkezés, de ruhájának érintése terjesztette a járványt nemcsak az emberek, de minden élő teremtmény közt. E körülmény kimondhatatlan zavart okozott a társadalomban. Testvér testvért, a nő férjét, a szüle elhagyta gyermekét és veszni engedte. A betegnek nem maradt más menedéke, mint az értelmetlen betegápolók kapzsiságára hagynia magát. Az ápolás pedig nem állott egyébben, hanem hogy a beteg óhajtását betöltötték; ha kiszenvedt, megrablották. Sokan, kik talán meggyógyulhattak volna, kimúltak ápolás híán elhagyatottan, egyedül.
A holtakat aztán kivitték a ház elé, honnét hajnalban elszállították a sírásók, kettőt, hármat egy-egy targonczán. A jobb módúak futottak a járványos helyekről; a szegényekre annál siralmasabb sors várakozott: ezrenkint haltak rakásra, úgy, hogy külön sírt ásni nem győztek számukra, hanem mint hajón az árút, rétegenkint rakták nagy gödrökbe, melyet, ha megtelék, kevés hanttal födtek be.
Sienában nyolczvanezer embert döntött a halál a sírba, Pisában naponkint ötszáz, Firenzében öt ember közől három, összesen százezer ember húnyt el, Bolognában a lakosság két harmada lett a járvány áldozata. Sicilia, hol hat hónapig tartott a halandóság, mintegy félmillió emberrel fogyott meg. Johanna királynő utóbb keservesen panaszkodott a lakosság megfogyatkozása miatt, mert – úgymond – nehezebb most egy unciát beszedni (adóképen), mint előbb tízet.
Ily viszonyok nem igen marasztalók, másrészt Lajos királynak egyebütt is voltak teendői,* mint látni fogjuk. Nápoly ügyeit tehát jól, rosszúl, úgy, a mint lehetett, leintézte. Maga elé hivatta az ország összes nagyjait, a városok, erősségek és falvak képviselőit, hogy jobbágyi hűséget esküdjenek neki. Megis tették csaknem kivétel nélkűl valamennyien. Még a sanseverinoi grófok is, noha egyenkint, a clairmonti gróf, Rajmond a beauxi gróf is mind eljöttek a királyhoz, ki kegyesen és nagylelkűen fogadta őket. Legkegyelmesebben látta azonban De-Beaux Ferenczet, a néhai országbíró fiát, igen fiatal legénykét, kit boldogult atyja iránti tekintetből három napig tartott magánál az udvarban.
«Propter quedam negocia nostra in regnum Hungarie reverso», mondja ő maga. (Anjouk. Okmt. V, 413.)
Aztán berendezte Lajos udvarát és többnyire benszülöttek közt osztotta el az országos méltóságokat. Helytartójának még is Laczkfi Istvánt, az erdélyi vajdát, kinek az elítélt durazzoi herczeg birtokát adományozta, e nagy eszű és kemény vitézségű férfiút akarta kinevezni. De Laczkfi nem fogadta el e tisztet. Kinevezte tehát Wolfhardt Ulrikot, kire egyúttal a nápolyi várakat bízta, míg öcscsének, Konrádnak, Lucerát és vidékét ajánlotta oltalmába. A Terra di Lavoro kormányát Treutel Miklósra hagyta, Calabriát Miczk bán fiára grófi czímmel.* Manfredonia kapitányává Zárai Istvánt nevezte ki, míg a Monte-Sant-Angelo s az Abruzzok védelmét Csúzi János és «Michael de Debocz» vállalták magokra.
Megjegyzem, hogy GRAVINA Laczkfi és Miczkbán nevét a k betű kihagyásával írja.
Lajos mindeneket ekként elrendezvén, május végével, egyetlen gályán, tehát kevesed magával visszatért Magyarországba. Serege nagyobb része, a mennyiben a járvány áldozata nem lett, – úgy látszik – szárazon tette meg visszatérő útját.
A járványnak, vagyis fekete halálnak nyomában két nem kevésbbé sötét kísértet járt: a zsidóüldözés és a flagellansok.
A járványt a nép rosszakaró tudatlansága a kutak mérgezésének rótta föl. Keresték a mérgezőket, meg is találták a gyűlölt uzsorás zsidókban és borzasztó zsidóüldözés vette kezdetét. VI. Kelemen pápa két bullát (1348 julius 4. és szeptember 26.) bocsájtott ki, melyekben a zsidók megrablását és meggyilkolását – egyházi átokkal fenyegetőzvén – eltiltotta. De bullái hatástalanok maradtak, minthogy e társadalmi baj oka mélyebben rejlett, hogysem tilalmakkal ki lehetett volna gyökerezni.* Valóban hajmeresztő olvasni is a jeleneteket, melyeket a zsidóüldözések kivált Németországban előidéztek.
Világosan előadják azt az akkori német krónikások: «Ha a zsidók szegények, az urak és mesteremberek pedig nem adósaik, soha se bántották volna őket», azt mondják.
48. KREMS VÁROS PECSÉTJE.
Körirata Sigillum • «Civitatis x Kremsce x 1473 és SIGILLVM x CIVIUM x CHREMS x
Ausztriában, nevezet szerint Bécsben és Kremsben a zsidókat – úgyszólván – kiirtották. Bécsben a zsidók az üldözés elől zsinagogájokba menekültek s ott rabbijok buzdítására önként a halálnak áldozták magokat. Kremsben a városnak és vidékének, Mauternnek, Steinnek csőcseléke megtámadta őket, mire ők magok házaikat lángba borították és inkább a tűzhalált választották, mintsem a rablók kezébe kerűljenek. Csak kevesen menekültek közűlök a kremsi várba, hol a Meissaui urak oltalmokba fogadták.
49. KREMS VÁROS PECSÉTJE.
Körirata Sigillum • «Civitatis x Kremsce x 1473 és SIGILLVM x CIVIUM x CHREMS x
Albert, Ausztria «bölcs» de jómaga tehetetlen herczege nagy bírságokat rótt a zsidóüldöző községekre, gyilkosaikat pedig bebörtönöztette és felköttette. Hanem nehezebb helyzete volt a Habsburgok felső birtokain, Felső-Elsassban, a pfirti és kyburgi grófságokban. Albert itt is oltalmába vette a zsidókat, de ezen emberies eljárása által az ottani szabad városokat annyira fölingerelte, hogy azon fenyegetéssel léptek eléje: ha ő nem bánik el a zsidókkal, majd végrehajtják ők rajtok a halálos ítéletet. A terrorismus, melyet ezen, a Habsburgokat amúgy is gyűlölő városok gyakoroltak, oly nagy volt, hogy Albert herczeg tekintélyét féltvén, nem védelmezhette többé őket. Az utolsók közűlök, számszerint háromszázharminczan, kiket a herczeg Winterthurból, Diessenhofenból és más helységekből, hogy őket megmentse, Kyburg várába vitetett, 1348 szeptember 18-án szenvedtek tűzhalált.
Lajos magyar király a közvélemény hasonló nyomásának lévén kitéve, hogy a zsidók életét megmentse, fölhítta őket, hogy keresztelkedjenek ki; de nem igen követték tanácsát. Hogy mégis elejét vegye öldöklésöknek, kiűzte őket országából, «uzsorán gyűjtött vagyonukhoz» azonban nem nyúlt.*
«Keresztény és zsidó uzsorásokról» tudnak okleveleink, némelyeket névszerint is említenek. (FEJÉR, CD. IX/III, 383. IX/IV, 652, X/I, 316. – Ajouk. Okmt. V, 410.); de magyarországi zsidó kravalloknak eleddig nyomára nem akadtam
Hanem a zsidók száműzése sokáig nem tarthatott. Lajos király rendezte viszonyaikat, meghatározta, mely városokban tartózkodhatnak s országos bíró alá rendelte őket.*
FEJÉR, CD. IX/IV, 579: «Comes Feculinus de s. Georgio ac iudex Iudeorum tocius regni». 1374. (V. ö. Sopronm. Oklt, I, 491.)
A többszöri viharok és földrengések, vízáradások és tűzvészek, a szárazság, sáskák, egerek és háborúságok, az ezek nyomában járt éhség és nyomor, mely csapások Europa egyes részeit, Magyarországot is látogatták, kiváltképen pedig a rémséges halandóságtól való rettegés a bűntudatot költötték föl az emberiségben.
Avignonban, midőn ott (1348 márczius) a fekete halál pusztított, s a pápa körmeneteket rendelt az isteni harag megengesztelésére, megható volt a bűnbánó férfiak és aszszonyok nagy sokaságát mezítláb, hamuval meghintett fővel vezekelve látni.
Németországban legelőbb a Magyarországgal határos Karintiában és Stájerországban talált e példa, de fonák utánzásra. A bámulat, melylyel a flagellánsok, magokat ostorozók felekezetét, e vérrel borított, elcsigázott alakokat mindenütt fogadták, megsokszorozta számokat, s a németeken kívűl a lengyelek, svédek, angolok és francziák közt is gyorsan elszaporodtak.
Míg egyes vidéken a flagellánsok kóborlása új és szokatlan volt, a «bűnbánók proseccióját» nagy ünnepséggel fogadták. Közeledtök hírére a kiváncsi városi nép a kapuk elé sereglett. Egy-egy menetben részvevők száma negyventől ötszázig s azon felül is különbözött. A kereszt elővitele, drága zászlók lobogása mellett, párosan, lesütött fővel, kalapjokat és felöltőjöket vörös kereszttel jelölve, égő gyertyát tartva kezökben, szent éneket hallatva mentek a templom felé, míg az összes harangok ünnepies zúgása és a nép kísérete követte őket.
50. FLAGELLANSOK.
Mihelyt a templomba megérkeztek, kiterjesztett karokkal a földre vetették magokat, hogy a keresztet példázzák. Így maradtak hosszú ideig, aztán imádkoztak, énekeltek, egyikök (nem pap, de világi) beszédet olvasott föl előttük, s ez tartott három órán át. Borzalmas volt nézni vezeklésöket, a mint kétszer napjában, reggel és este; övig levetkőzve, a templom körűl jártak és oly véresre verték magokat, hogy a templom falát is vérrel tarkították.
A polgárok határtalan tiszteletet mutattak irántok, és szinte vetekedtek, hogy e szent férfiakat körükbe fogadják és megvendégeljék. A jobb módúak tíz, húsz embert is vittek magokkal.
Azonban mindjárt kezdetben feltünt a flagellansok egyház-ellenes magatartása, sőt nyilvánvaló eretneksége, mint a kiknek a töredelemről és az úr-vacsoráról ferde fogalmaik és tanaik voltak.
Később aztán, midőn a bőséges ellátás mentül több csavargót csődített felekezetökbe, a prosecciók egymást érték, rájok untak a lakosok; midőn pedig az asszonyok is részt kezdettek venni a zarándokolásban s azok orgiákká fajultak; az egyházi és világi hatóságoknak, sőt a pápának is közbe kellett lépnie, hogy e visszaélésnek véget vessenek.
A magyar nép, a mily igazán buzgó és vallásos, józan is, ez extravagantiákban nem vett részt. A pápai bullában a magyar flagellansokról nem történik emlékezés. Mindössze annyi történt, hogy a magyar földről Hainburg felé vonúlt egy flagellans csapat. De ezek jöhettek az ország határait érintve Ausztriából és Stájerországból is. Ha pedig Magyarországon verődtek össze, valószínűleg mosony- vagy pozsonyvidéki németek voltak.*
L. a budai és a GRAVINA krónikáját. – BOCACCIO előszavát Dekameronjához. – De Gestis civium Spalatinorum, SCHWANDTNERnél, III, 654. – LECHNER, Das grosse Sterben. – WERUNSKY, Gesch. K. Karls IV., II/I, 239–342.
51. JOHANNA ELSŐ KORONÁZÁSAKOR VERT PÉNZ.
)
