V.
V.
Rimay otthon. – A két béke biztosításának kérdése. – A hajduk fölkelésének híre. – Rimay az érsekujvári tárgyalásokon. – A vitás kérdések. – A tárgyalások eredménye. – Rimay Sztubnyán. – Követnek jelöltetik Herberstein mellé. – A zsitvatoroki béke jellemzése. – A követség czélja. – A béke t.I-ik pontja. – Herberstein és Rimay Komáromban. – Alkudozások. – Herberstein és Rimay Budán. – Nehézségeik és alkudozásaik Alival. – Óvatosságuk. – Útjok Konstantinápolyba. – Fogadtatás a szultánnál. – Kérelmök. – Tárgyalásaik a béke alapján. – Második fogadtatás a szultánnál. – Újabb emlékírat. – Rimay latin beszéde s ennek tartalma. – Jellemzése. – A törökök a békéről. – Csűrés-csavarás. – Rimay szerepe a követségben. – A hódolt falvak ügye. – Sikertelenségök e kérdésekben. – A békeokmányok kicserélésében a nehézségek. – Huzavonák. – Az okmányok kicserélése. – A béke későbbi sorsa.
Bocskai halálával, noha a zsitvatoroki békét Rudolf 1606 deczember 9-én és 1607 április havában kétszer is megerősítette, még éppen nem lett vége a bajoknak, sőt egy ideig Rudolf úgy a bécsi, mint a zsitvatoroki békét egyaránt veszélyeztette. Ekkor a béke barátjai a Bocskay által oly nehéz viszonyok közt kivívott két béke föntartása körül csoportosultak Illésházy vezérlete alatt.
Rimay megkapván a Bocskay által adományozott jószágrészt Illésházy közbenjárására, az 1607. évet már otthon töltötte. Legtöbbet A.-Sztregován tartózkodott, de közben Illésházy mellett is mint Mátyás híve, folyton működött. Ekkép midőn Rudolf 1607 Jakabnapjára (július 25.) Pozsonyba országgyűlést hirdetett, Illésházy meghívására annál inkább sietett oda, mert híre járt, hogy Rudolf a Kollonits Szigfrid s más hívei segélyével valami meglepetést tervez.*
Megjelenéséről l. Államiratai. 155., 159. l. Illésházy levele 1607. jan. 10. és Thurzó Miklós levele 1607. nov. 6.
Ismeretes, hogy Rudolf a magyarok által annyira várt országgyűlést sohasem nyitotta meg s a rendek szeptember 7-én a pozsonyi káptalan előtt letett tiltakozásuk után elégedetlenül oszlottak szét. Most egyik baj a másik nyomába lépett. Ezek közül a felső megyékre nézve legfontosabb az volt, hogy a hajduk, megfosztatván Kállótól és Hadházától, Nagy András vezérlete alatt fegyvert fogtak egyenesen a bécsi béke ellen s ebben a budai basával is egyetértettek.
Nógrádmegyébe e fölkelés első hírei éppen 1607 október 29-én, az őszi megyegyűléskor érkeztek meg. Ezen Rimay is ott volt Losonczon. A megyegyűlés ezt vakhírnek tartván, nem végzett semmit. November első napjaiban szabatosabb hírt kapván, újra gyűlést tartottak s intézkedtek a megy-e fegyverbe állításáról. November 11-én harmadszor volt Losonczon megyegyűlés, midőn már híre járt, hogy a hajduk közelednek. A megye helyzete egyelőre nem volt könnyű, mert a béke barátait a törökök s a hajduk «német ebek»-nek nevezték. E bajok miatt történt, írja Rimay talán Forgách Zsigmondnak november 13-ikáról, hogy igérete daczára nem látogathatta meg.*
Államiratai. 159. l.
Azonban a veszély mégsem bizonyult valónak. Most aztán Rimayt Illésházy mellett azok a mozgalmak foglalták le, melyek Mátyás trónrajutását és Rudolf kényszerű lemondását megelőzték s a két béke sorsát Rudolf részéről biztosították. Jelen volt a nevezetes érsekújvári tárgyalásokon is, melyeket Rudolf, illetve Mátyás biztosai folytattak a budai basával és a török biztosokkal a zsitvatoroki békének kiegészítő, de függőben maradt kérdéseiről.
Ezeket a kérdéseket a következő okok vetették fel: I., A zsitvatoroki béke nem szabta meg pontosan azoknak a faluknak jegyzékét, melyek a török kezébe jutott Esztergomhoz és Nagykanizsához voltak számítandók, mint a török hódoltság részei. Esztergomra nézve a béke 16-ik pontja intézkedik ugyan az itt említendő módon, de a török szöveg itt is mást állapított meg, mint a latin és a törökök a magukéhoz ragaszkodtak.* A két álláspont közti különbséget ebben adhatjuk: a magyar biztosok a béke szerint csak az 1595-ben hódolt falvakat kívánták átengedni, a törökök mindazokat követelték, melyek Esztergom 1605-iki meghódításakor kezökbe kerültek. Ugyanez volt az eset Nagykanizsánál is, de majdnem még bonyolultabb. 2., A zsitvatoroki béke töröknyelvű példányai, minthogy a császár és a Bocskay által küldött biztosok nem tudtak törökül, több másban is lényegesen egyebet tartalmaztak, mint a latin szöveg, de minthogy a keresztyén biztosok aláírták, a törökök amazokat akarták csalt hiteleseknek tekinteni s erre minden közbeneső megállapodás ellenére minden tárgyaláskor visszatértek.
Államiratai. 401–3. l.
37. POZSONY VÁRA ÉS VÁRALJA.*
Pozsony vára és váralja (67. l.) Joli. Pet. Wolff nürnbergi egykorú metszetéről.
Az 1608 márczius 28-án kötött érsekújvári egyezkedés szerint azonban a török megbizottak színleg legalább engedtek és alapul a zsitvatoroki szerződés latin szövegét fogadták el. Ekképen megegyeztek abban is, hogy Rudolf követei 40 nap alatt a portára induljanak a békeokmányoknak kicserélése és a békében kikötött 200.000 forintból 150.000 forint ajándéknak bevitele végett.
Alig végződtek be ezek a tárgyalások, Illésházy megbízásából április első felében Rimay Sztubnya-fürdőre ment egy értekezletre, honnan 14-ikéről egy levelét ismerjük Révay Ferenczhez. Ez az értekezlet kétségtelenül hadszedésre vonatkozott.
Innen Komáromba sietett, hogy Herberstein Ádámmal találkozzék. Őt küldte ugyanis Mátyás követül a portához az érsekújvári megegyezés értelmében. Ámde minthogy a magyar-osztrák állapotok éppen ebben az időben még jobban bonyolódni kezdtek; a törökök ekkor már kezdték megbánni a rájok nézve kedvezőtlennek gondolt békét. Újra nehézségeket támasztottak az Esztergomhoz csatolandó falvak dolgában. A zsitvatoroki béke csakugyan kedvezőtlen volt a törökre nézve már csak azért is, mert ez volt a törökkel kötött első béke, melyben a szultán a német császárt többé nem «bécsi király»-nak, hanem egyenrangú uralkodónak ismeri el, továbbá az évi adó helyett egyszersmindenkorra elfogad 200 ezer aranyforint ajándékot és belenyugszik, hogy az uralkodók három évenként egyszer kölcsönösen ajándékokat adjanak egymásnak. Másrészről azonban az is igaz, hogy a béke éppen a törökre mégis kedvező volt abban, hogy a hódoltság nagyobb lett. Ugyanis Magyarország 5136-mf. területéből legkevesebbet, körülbelül 1222-mfdet kapott a magyar király, szemben a török körülbelül 1859 és Bocskay 2082-mf. területével.
Mialatt Mátyás 1608 elején Rudolf ellen haddal készült, még mielőtt május elején Bécset odahagyta volna, megbízta a föntiek szerint május 6-án báró Herberstein Ádámot, belső kamarását és bizalmas emberét, hogy mint követ az ő és Rudolf nevében menjen Konstantinápolyba s a szultánnal értekezve cserélje ki a Rudolf által aláírt békeszerződést a szultán által aláírt példánynyal s egyszersmind vigyen be a 200 ezer aranyforintból 150 ezeret, valamint más egyéb ajándékokat a török főemberek számára. A fenmaradt 50 ezeret visszatértekor kellett Budán Ali basának átadni. Ebben a követségben társul (adjunctus, orator) mellé adta magyar részről Rimay Jánost, a kit erre Illesházy ajánlott, mint a törökkel való alkudozásban s a magyar viszonyokban jártas embert. Ezzel Mátyás egyszersmind meg akart felelni a magyarok azon kívánságának, melyet utóbb az 1618: XXXVII. t.-cz.-ben törvényileg is kifejeztek, t. i. hogy a követek egyike mindig magyar legyen.
38. RUDOLF MAGYAR KIRÁLY.*
Rudolf magyar király arczképe (69. l.) a Történelmi Képcsarnokban őrzött eredeti festményről id. Weinwurm Antal eredeti fényképfelvétele.
Ez a követség egyrészről nem volt veszélytelen, mert a török udvar gyakran a követekkel minden népjog ellenére bánt s Rimay csakugyan utóbb «molesta periculosa mea peregrinatio»nak nevezi;* másfelől a török udvar ravaszsága, a békeszövegek már említett különbözősége miatt nagy körültekintést és főkép határozottságot kívánt. De ebben az esetben volt más nehézség is. Ki kellett ugyanis eszközölni, hogy a török szultán szintén követséget és ajándékot küldjön a német császárnak. Volt azonkívül a békének egy fontos pontja, a 14-ik, melynek értelmében a császár követei, midőn a szultánhoz mennek, tőle «azt kérhessék, a mit akarnak».
Államiratai. 53. l.
Ennek a pontnak eredete, mely így magában tekintve, méltán tetszik furcsának, az, hogy a zsitvatoroki tárgyalásokban a császár megbizottjai s a magyar biztosok főleg három végvárat követeltek vissza a töröktől a béke zálogául, t. i. Esztergomot, Nagykanizsát és Egert. Kívánták ezenkívül bizonyos foglyok szabadon eresztését és a hódoltságban az adónak oly megszabasát, mint még Szulimán idejében volt. Meg akarták t. i. menteni az ott lakó magyarságot a tűrhetetlen zaklatástól.
Volt tehát elég nehézség, a mit el kellett oszlatni. Ügyes diplomatizálásról volt itt szó, melyet, mint meglátjuk, Herberstein és Rimay végre sem tudtak sikerrel befejezni. Rimaynak egy későbbi, Illésházyhoz írt leveléből tudjuk is, hogy ő erre a követségre csakis Illésházy rábeszélésére vállalkozott, a ki Komáromban ezért Mátyás nevében neki királyi adományt igért.* Ugyanekkor Illésházyval megegyeztek mindabban, a mit neki a szultán előtt a magyar rendek nevében el kell majd mondania, hogy Esztergom, Kanizsa és Eger visszanyerése, a mint remélték, annál biztosabb legyen. Minderről és a külön utasítás tartalmáról alább szólunk.*
Államiratai. 162. l.
Rimay azalatt, míg Komáromban volt, a szokott módon segédkezett Illésházynak. Ismerjük Rimaynak 1608. máj. 23-ikáról Illésházy nevében írt levelét Kassa, Lőcse, Eperjes, Bártfa, Kis-Szeben és N.-Bánya polgáraihoz, melyben Mátyás főhg. nevében és megbízása következtében felhívja őket, hogy a rend és béke megszilárdítása végett még az ő megérkezése előtt választott férfiakat küldjenek, a kik vele és a többi rendek (országnagyok, főnemesek és nemesek) követeivel a Felvidék jó elrendezéséről Kassán tanácskozzanak. L. a Függelékben. (Eredetije Bécs, Udv, lvt. Ex Hung. Fasc. 156. Fo. 37–38. Másolat. Veress Endre úr volt szíves rá figyelmeztetni.)
Herberstein május 6-án elindulván Bécsből, Komáromban találkozott Rimayval, a hol «némely le nem küldött dolgok miatt» június 21-ikéig várakoztak. E le nem küldött dolgok alatt a 150 ezer aranyforint értendő. Másik akadály a hódoltsághoz sorozandó falvaknak újra felvetett kérdése volt; már pedig ezek közül legalább az Esztergomhoz sorolandók pontos jegyzékét Illésházy nem akarta függőben hagyni. Éppen ezért e hódolt falvak jegyzéke és a rabok dolgában Illésházy és Ali budai basa, továbbá Halil budai főmufti kadi (főpap bíró) közt azalatt állandóan folytak a tárgyalások, a míg követeink Komáromban időztek. Végre június 18-án oly megegyezés jött létre, mely szerint az esztergomi falvakra nézve legyen irányadó a zsitvatoroki béke tizenhatodik pontja, de egyelőre minden maradjon úgy, a mint van, a míg a követek visszatérnek. Majd akkor a béke értelmében végleges jegyzéket készítnek kellő kihallgatások eszközlésével, ugyancsak a béke tizenhatodik pontjára támaszkodva. Ez az elhalasztás jó sakkhúzás volt a török részről, mert aztán a kérdést végleg megoldhatatlanná tette, ugyanis a status quo az állandó zavarok közt a töröknek kedvezett.
)
Komárom a XVI. század végén (71. l.). Rézmetszet Ortelius Chronologiájában a Történelmi Képcsarnok metszetgyüjteményében. Aláírása: CONTREFACTVR DER VOESTVNG COMORRA WIE DIE VOM TVRKEN BELEGERT GEWEST. ANNO D(O)M(IN)I, 1594.
Végre is a követek végleges megállapodás nélkül indultak el, oly tervvel, hogy Alival Budán tovább tárgyalnak egy és más kérdésben s egyebekben a szultánnál reméltek sikert. Június 23-án értek Budára és 24-én voltak először Ali basánál. Átadták a neki szánt ajándékokat, ő is selyemkaftánt adott nekik s udvarias biztatásokkal halmozta el. Egyéb nem történt. Másnap a basa ünnepélyes kíséretet küldött értök s válaszul előadta, hogy ö is melegen óhajtja a békét, sőt maga szeretne velök a szultánhoz menni, de sok dolga miatt nem tehetvén, két meghitt ügyvivőjét küldi velök, hogy egyetértve járjanak el.
Ezután a Székesfehérvár elfoglalásánál a hitlevél daczára visszatartott több keresztyén fogoly kibocsátásáról tárgyaltak. Erre a basa azt felelte, hogy ezek olyanok, kik nem tették le a fegyvert s csak a szükségben adták meg magukat. Ezek most Belgrádban vannak s csak csere útján szabadíthatók ki. Ezután azokról a foglyokról tárgyaltak, a kik a zsitvatoroki béke után estek török vagy magyar kézbe. Ezek kölcsönös kibocsátásában megegyeztek. E ponton a basa kívánta a győri, az érsekújvári és kivált a Battyáni Ferencz kezében lévő összes török foglyok szabadon bocsátását. Tárgyaltak azután arról, hogy a hódoltságon lakó magyar falvakra a spahiák ne menjenek rá, ne követeljenek a nyomorult földnéptől nagyobb adókat a megszabottnál. Ezt a basa készséggel megigérte és ha a magyar kapitányok ily eseteket jelentenek, ő szigorún fog eljárni.
Kérték aztán, hogy segítse őket utazásukban, minthogy konstantinápolyi útjokban Buda mintegy kapujok, segítse továbbá tanácsaival és bocsássa útjokra. Ő minderre kész volt s kivált ha terveiket megismeri, kész ő is biztosainak meghagyni, hogy a török udvarban segítségökre legyenek; de mivel ezek vasárnapig (június 29.) nem indulhatnak el, tehát addig maradásra kéri őket is. Mindebben megegyeztek. Kértek aztán egy hírnököt a basától, a kit saját emberökkel előre küldhessenek, hogy ellátásukról a török fővárosban gondoskodjék. Végre kértek tőle ajánló leveleket a szultánhoz, nagyvezérhez s a török főemberekhez, hogy minél jobban és gyorsabban végezhessenek. Ezzel az értekezlet véget ért.
)
Székesfehérvár elfoglalása (1601) (73. l.). Egykorú metszet Ortelius króínikájában. Aláírása: WAHRE CONTRAFACTVR DER KLÖNIGLICHEN STAT STVHLWEISENBVRG WIE DIE VON CHRISTEN EROBERT WORDEN. AN(n)O 1601. den 20. Sept(ember.)
Másnap, június 26-án újra a basához hivatván, jónak látták maguk közt abban állapodni meg, hogy terveiket a szultántól kérendő dolgokra nézve, félvén, hogy Ali is gátolni fogná őket, legalább a főbbekben nem árulják el. Délután a basához menvén, bemutatták neki a császár által megerősített békeokmányt, melyet ez, megdicsérvén rajta a pecsétet, tisztelettel megcsókolva adott vissza. Előadták, hogy ennek megerősítése a szultán által az, a mi főczéljok. A zsitvatoroki béke által adott jogra nézve, hogy szabad a szultántól azt kérniök, a mit akarnak, kitérőleg azt mondták, hogy mivel kéréseiket a szultán érzületéhez és a körülményekhez mérik, tehát most nem szólhatnak róluk. A mi azt illeti, hogy valami nem közönséges kéréssel járulnak a szultánhoz s hogy ezt megnyerni is reméllik, erre nézve bíznak a szultán jóságában és bőkezűségében. Mindezekre reménynyel várakoznak úgy a magyarok, mint a velök szövetséges tartományok lakói. Ennek a várakozásnak s egyszersmind a szultán hírnevének nagy javára lesz, ha a magyaroknak és szomszédjaiknak, kik máris a szultán barátjai, e kérésöket, melyet ők a szultán nagy kára nélkül és birodalmának nyugalma érdekében is alig nélkülözhetnek, a szultán teljesíti. Ha tehát a basa ebben őket, mint követeket elősegíti, a mint ezt később neki a maga idejében megmondják, számíthat a szövetkezett tartományok bőkezűségére. Minderre a basa politikusan azt felelte, hogy úgy a békepontokat, mint a követeknek azt a jogát, hogy kérniök bármit szabad, ismeri; tehát csak kérjenek s nem kétli, hogy a szultán a kérést teljesíteni fogja. A mi őt illeti, ő ebben mind levelei, mind küldöttei útján közbenjár.* Mindezt oly látszólagos jósággal mondta, hogy Rimayék teljesen meg voltak győződve Ali őszinteségéről.
Államiratai. 384–88. l.
Elindulván vasárnap (június 29.) Budáról, Ali basa velök ment Mohácsig, hová Tolnától fogva záporesőtől verve érkeztek meg. Ott megjelent Ibrahim kanizsai basa is, kinek Ali utasításokat adott arra az esetre, ha neki magának Herbersteinékkal egész Konstantinápolyig nem lehetne mennie. Erre nézve ugyanis Ali hírnököt küldött engedély végett a szultánhoz, kinek Belgrádba kellett izenetet hoznia számára. Rimay egyébként nagy dicsérettel szól Aliról s a köznép iránti jóságáról. Július 7-ikéről írja azt is Illésházynak, hogy úgy Ali, mint az összes törökök és a föld népe, óhajtják a békét s örvendenek neki. Ő tehát nem helyesli, hogy Kollonits Siegfried oly levéllel támadja meg Alit, mintha Kanizsához titkos czélzattal török-tatár katonaságot vonna össze. Ő ellenkezőleg, szeretné, ha Ali velök mehetne Konstantinápolyba, mert jóakaratunak látja a béke s a magyarok kívánságai iránt.* Ebben Rimay bizonyára csalódott. Ali nyájassága és politikus hízelgése megtévesztette, a mi egyébként szokott eljárása volt a törököknek. Ezt nevezi Zrinyi török opiumnak.
Államiratai. 388. l.
41. KOLLONITS SIEGFRIED.*
Kollonits Siegfried arczképét (75. l.) Sadeler Egyed 1607-ben Prágában festette és metszette. A Történelmi Arczképcsarnokban őrzött eredeti metszetről.
Adataink most már megapadnak. Csak azt tudjuk, hogy Fejértemplomban is megálltak. Belgrádban Ali nem kapta meg az engedélyt, hogy velök mehessen. Ők maguk ünnepélyes fogadtatás közben 1608. szeptember 2-ikán értek Konstantinápolyba, a mint ezt II. Mátyáshoz intézett közös jelentésökben írják, mely a következőkben fő forrásunk.*
E jelentés czíme: «An die Königl. Maj. zu Hungarn Herrn Mathiam den andern auch designierten zum Khönig in Böhaimb. Adamen Freih. zu Herberstain höchstgedachter khönigl. Maj. Rath, Camerern und deputirten Oratorn an die Ottomanische Portten und Johann Rimay seines Adjuncten gehorsamste und unterthänigste Relation, Ihr Expedition und Verrichtung an gemelter Ottomanischer Portten betreffend». Eredetije a Herberstein-család levéltárában Gráczban. Volt egy Napló is (Tagebuch), de ez ma lappang. Ismertetve Zwiedineek-Südenhorst: Geschichte u. Geschichten neuerer Zeit. 1894. 30–40. l.
Konstantinápolyban szeptember 11-én Musztafa, a nagyvezérhelyettes, meg a többi vezér, kiknek mind ajándékot vittek s végre 16-án, miután 15-én megbízólevelöket átadván, a hiteles török békeszöveget összevetés végett elkérték, a szultán, I. Achmed, a ki ekkor mindössze 19 éves volt, fogadta őket. Ez a fogadás nagy pompával így folyt le. Az összes vezérek kor szerint a szultán trónja előtt álltak, a német tolmács (dragoman), Di Farro Mátyás, beszéd mellett átadta a megbízóleveleket és egy emlékiratot s Herberstein is a hozott 150 ezer frtot («ezüst, arany mivűl, drága marháúl és pénzűl»), előadva, hogy a többi 50 ezer frtot Budán fizetik le visszatértök után. Mindezt rangban a legutolsó vezér vette át s így ment sorban, a szultán kezébe. Ezalatt senki nem szólt s a követek úgy távoztak, a mint beléptek.
Annak az iratnak latin szövege, melyet Herberstein és Rimay szeptember 16-án a béke ügyében átadtak, ismeretes, még pedig Rimay fogalmazásában. Ez az irat a békekötés 14-ik pontjára van alapítva, mely szerint, mint láttuk, a császár követei a szultánhoz megérkezvén, tőle « azt kérhették, a mit akarnak». Már most a békepontok megerősítésén kívül, rajzolván Kanizsa vissza nem vétele miatt a keresztyén fejedelmek és a pápa rosszalását, kérték Kanizsa, továbbá Esztergom és Eger vissza adását, hivatkozva a török szultán nagylelkűségére és Szolimán példájára, ki az elfoglalt részeket szintén visszaadta s ezzel a keresztyén fejedelmek becsülését és a magyarok szeretetét megszerezte. A kérelem harmadik része a foglyokra vonatkozott. Kérték először azon foglyok szabadon eresztését, a kik Székesfehérvár megadásakor (1603. augusztus 29.) a szerződés ellenére visszatartattak, aztán a kik a béketárgyalások alatt estek fogságba s az ily török foglyok kieresztését Rudolf császár részéről ők is megigérték. Kérik továbbá azon foglyok elbocsátását, a kiket török uraik felszabadítottak, de szabadságlevelök daczára rabszolgák, bár hol legyenek is a török birodalomban, sőt kérték, hogy ezeket ők magukkal hozhassák, kérték, hogy bocsássa továbbá szabadon a szultán a saját keresztyén rabszolgái egy részét, meg azokat, a kik Belgrádban vannak fogságban. Végre kérik a nép nyomora enyhítésére a török hódoltságon az adó pontos megszabását úgy, a mint Szolimán idejében volt.*
Államiratai. 166–168. l.
42. I. ACHMED SZULTAN.*
I. Achmed szultán (77. l.) Kantemir Demeter «Geschichte des osmanischen Reichs nach seinem Anwachse und Abnehmen … Nebst den Bildern der Türkischen Kaiser, die ursprünglich von den Gemälden in dem Sevaj durch des Sultans Hofmaler sind abgenommen worden. Aus d. Englisehen übersetzet. Hamburg. 1745.» cz. műve 357. lapjáról. Alatta az eredetiben ez van: «Achmed I. | vierzehenter Kaiser der Türken | im Jahre 1603.»
Látható, hogy e kérésekben a békepontokon túlterjeszkedő kívánságok is vannak, melyek jórészben már a megelőző tárgyalásokon is szóbakerültek s melyekre nézve most Herberstein és Rimay bizalmas utasításokat kaptak. Természetesen a tárgyalások alatt a török a zsitvatoroki békének az áltatok fogalmazott szövegét adta át Herbersteinéknak, mely szintén a zsitvatoroki szerződésen túlmenő kedvezményeket tartalmazott, de a török javára. Ezt meg a mi követeink adták vissza s kívánságaikkal összhangzó szöveget kértek. Most a török részről a kaimakám (nagyvezérhelyettes) a következő kérdéseket tette föl: Kinek kívánságára vagy parancsára kérik Kanizsát, Esztergomot és Egert? Megmaradnak-e a béke mellett, ha ezeket nem kapják meg, mert a szultán készebb a háború folytatására, mint ezek visszaadására? Végre: a török szultán is megszállhat-e oly várakat, mint Győr, Fülek és mások, melyek egykor birtokában voltak?
Herbersteinék ezekre azt felelték, hogy a zsitvatoroki békénél a török meghatalmazottak mondták, hogy ők török kézben levő területet át nem engedhetnek, de a követek majd előadhatják kívánságukat a szultánnak és ekkor Esztergom, Kanizsa és Eger név szerint is említve volt; ellenben Győr és Fülek nem került szóba, mert ezeket a keresztyének fegyverrel vették vissza. Maga a béke kétség alá már nem kerülhet, mert mindkét rész elfogadta s a szóban forgó erősségek visszaadása éppen a béke zálogául szolgálna.
43. KONSTANTINÁPOLY A XVII. SZÁZADBAN.*
Konstantinápoly a XVII. században (79. l.) cz. képünket «Descriptio novissima imperii Turcici (Würzburg 1687)» cz. műből vettük.
Erre egyelőre választ sem kaptak. Utóbb október 11-én, 20-án és 25-én tárgyaltak a kaimakammal. Ez alkalmakkor szóba kerültek a székesfejérvári foglyok is, kikről Herberstein azt mondta, hogy a békében is említve vannak, de valójában nincsenek. A kaimakam elismerte ugyan, hogy a vár megadásakor foglyok tartattak vissza, de ugyanezt tették a császáriak is. Medicis János kapitány Visegrád elfoglalásakor 25 előkelő törököt tartott vissza szerződés ellenére. Ezek közül némelyek megváltották magukat, mások maig is foglyok. Ha ezeket kibocsátják, akkor lehet szó a székesfehérvári foglyokról is. Erre aztán Herbersteinnak sem volt mit felelnie.
Október 28-án másodszor fogadta őket a szultán. Herbersteinék ez alkalommal újra átadtak egy második emlékiratot, melynek tartalma ugyanaz volt, mint a szeptember 16-ikinak, csakhogy ebben a foglyok kibocsátását szabatosabban írták körül. Kérik ezekre a kegyes választ. Ha azonban a fenti három nagyobb vár átadásában bővebb megfontolásra volna szükség, ők szívesen várnak, de kérik, hogy addig is a szultán a párkányi erődítvényt lerontatván, Váczig vagy Pestig ezt a területet adja vissza. Végre kérik, hogy velök egy hiteles követet küldjön ajándékkal Bécsbe és Prágába (Mátyáshoz és Rudolfhoz), a ki a béke záradékának eleget tegyen. Ezt a tolmács török nyelven is megmagyarázta.*
Államiratai. 168–170. l.
Ugyanekkor Rimay is a magyar rendek nevében hosszú latin beszédet tartott, mely gazdag ciceroi fordulatokban s egészben klasszikus hatásokra törekszik az ő ismert virágos és kissé czikornyás, dagályos irályában s a következőket tartalmazza.
A magyarok Barbiani és más császári vezérek kegyetlenségei miatt fölkeltek Bocskay alatt és forradalmat csinálva, «myriad» nyomorult lélekre romlást és gyászt hoztak. A római császár többek ösztönzésére boszúra gondolt a fölkelők ellen, a kik a törökök segélyét vették igénybe. Talán e boszú meg is történt volna, ha a magyarok e felkelés okát nem adják és Mátyás főherczeg egyfelől a fölkelőkkel, másfelől a törökökkel, tekintélyét latba vetve, békét nem köt s nem törekszik ezt állandóvá tenni, az ezt ellenzők ellen fegyvert fogván. Így történt, hogy a főherczeg a magyar, morva és ausztriai seregek élén Csehországba nyomulva, kivívta fivérétől a béke megerősítését. Rudolf ekkor a békeoklevelet a szultánhoz való elküldés végett ajándékkal együtt a főherczegnek átadta, mely iratot és ajándékot Herbersteinra, mint első követre és rá, mint adjunktusra bízta, hogy a szultánnak megerősítés kieszközlése végett az ajándékkal együtt átnyujtsák.
44. MÁTYÁS FŐHERCZEG.*
Mátyás főherczeg arczképe (81. l.) egykorú eredeti rézmetszet után készült.
De ezenkívül Magyarország főurai és az egész Magyarország rá, mint magyarra s a magyar dolgokban jártas követre bízták, hogy tanuskodjék Mátyás főherczeg jóságáról a magyarok és barátságáról a szultán iránt; másfelől, hogy nevökben előadja kérés gyanánt, azon módokat, melyek által e béke tartós lehet és melyekkel némely nemzetek gyűlöletét a magyarok iránt a szultán megenyhítheti és megszüntetheti.
Ezek elseje a béke megerősítése és egy teljhatalmú követ küldése a császárhoz a szultán részéről. Azután fontolja meg a szultán, hogy a magyarok e felkelése mekkorát használt a török birodalom erősbödésének és növekedésének s az addig hiában próbált béke megkötésének. Ámde elvesztvén a keresztyének Esztergomot s le kellvén mondaniok Kanizsa és Eger visszanyeréséről, nem könnyű elmondani, hogy a magyar név kiégetésére és korholására ez a felkelés mily lobogó fáklyákat gyujtott fel, minő terveket és eddig nem ismert mesterkedéseket ébresztett a római birodalomban élő királyok és herczegek lelkében.
A szultán legfőbb feladata tehát elérni, hogy a magyarokban állandó és erős barátokat nyerjen a keresztyén fejedelmek gyűlölete nélkül. Ezt eléri, ha Esztergomot, Kanizsát és Egert visszaadja, melyeket csak a keresztyének gyűlöletével birhatna, ellenben visszaadásukkal meggyőzné őket, hogy a magyarok joggal hívei és barátai az ily jóltevő török szultánnak.
Nem kétkedik ő, hogy sok tanácsosa van a szultánnak, kik az ő birodalma határainak megerősítése miatt e tervet rosszalják. De a birodalmak történetei gyakran megmutatták, hogy jobb a szomszédok barátságára, mint a fegyverekre támaszkodás. Ezt kell megfontolnia a szultánnak is. Már pedig az ajánlott módon eléri, hogy a külnemzetek irígységétől és gyűlöletétől megmentett magyarok jobb és biztosabb barátai lehetnek, mint voltak azelőtt s birodalma ezáltal szilárdabbá válik.
Itt aztán ékesebb latinsággal ismétli az előbbi közös oratioban elmondottakat. Hogy ha a szultán oly hirtelen Esztergom és Kanizsa visszaadását el nem döntheti, a magyar rendek reményben készek várni; Eger visszaadását pedig azzal együtt kérik, hogy a párkányi vár lerontásával a dunáninneni vidék Pestig visszaadassék. Megismétli az adózó nép nyomorát török területen s az adó megszabását úgy kéri, min Szulimán idejében volt. Felsorol pár nagy visszaélést, hogy a szupassák (altisztek) és spahiák (könnyűlovasok) szolgáikkal, lovaikkal, kutyáikkal hosszabb ideig a falukon élősködnek; sőt a hódolt falvakban lakó nemesség is folyvást zaklattatik és nyögő panaszra kény szerül. A rendes adó beszedése és azonkívül az alattvalók nyugton hagyása elrendelendő és megtiltandó a nem hódolt falvaknak lopva megtámadása, a zsákmányolás, öldöklés, pásztorok, gyermekek, leánykák elrablása és eladása. Kéri továbbá a föntebb már említett és uraiktól szabadságlevéllel ellátott rabok szabadon bocsátását. Végre mindehhez egy fényes szónoki befejezést csatol, melyben elmondja, hogy ezek a magyar rendek főbb óhajai. Kéri, hogy mindezekben legyen tekintettel a magyarok érdemeire és Mátyás főherczeg barátságára. Ezek a háborút békével szüntették meg nyugaton, a szultán birodalmának csendet adtak, lecsillapították a háború viharát, «melyről tudva van, hogy még a győzőnek is csak alig juttatja a győzelmet». Járjon el úgy, mint Szolimán, ki győzelmeit az elfoglalt részek visszaadásának dicsőségével emelte; ezzel a magyarokat még jobban lekötelezi és magának minden nemzeteknél dicső nevet szerez.*
Államiratai 170–74. l.
Látható, hogy ez a beszéd egészen azoknak a szónoklatoknak mása, minőket a római és görög történetírók műveiben találunk. Az eszmemenet retorikus és sofistikus módszerrel van felépítve. Egyébaránt az a főgondolat, hogy a török szultánnak a saját érdekében áll e várak visszaadása által a magyarokat megnyerni, Illésházy gondolata, ezt Rimay magával vitte, ő csak kiszínezte.
Természetesen a szépen kigondolt s bizonyára hasonló módon előadott, de a tolmácsolásban sokat vesztett beszédnek nem lett semmi eredménye. Legelőször is Rimayék abban csalódtak, mintha a fiatal szultánnak egészen szabad lett volna az elhatározása. Ez első sorban a nagyvezértől és divántól függött. Már pedig a törököknek általában az volt a meggyőződésük, hogy előnytelen békét kötöttek, tehát mentül többet akartak most belőle kicsikarni, a függő kérdések megoldása pedig nem állt érdekökben, mert a status quo nekik jó volt, mert e szerint birták mindazt, a mi vitás volt.
Ennélfogva azt a politikát követték, hogy a főkérdésekre nem válaszoltak. E helyett azt mondták magáról a békéről, hogy Rudolf császár sem hisz benne, mert különben nem küldte volna őket oly húzva-halasztva Konstantinápolyba az ajándékokkal. Erre Rimayék hiában felelték, hogy az akadályokat a törökök okozták, úgy hogy közben még fegyveres fenyegetésről is volt szó, mert a török nagyoknak mindenre volt válaszuk s ellenök fordították a kérdést azzal, hogy a halogatásnak czélja Rudolf részéről egy új háborúra való előkészület volt, miben volt is valami igaz.
Mondták a törökök, és ebben is volt igazság, hogy Rudolf meg sem akarta erősítni a békét, ő tehát nem kivánta; bizalmatlanságukat fejezték ki a miatt, hogy őket követekül Mátyás főherczeg s nem maga Rudolf küldte, mint a béke szavai rendelik; azt mondták, hogy a követségnek ez a módja nem is egészen felel meg a hitelességnek s hogy a német császár akarata ellen küldte őket Mátyás főherczeg. Ettől a törökök utóbb elálltak, hiszen maguk sem vehették ürügynél egyébnek; de midőn arról beszéltek, hogy a párkányi palánkot (újvár) rontassa le a török és Váczig a területet, mint Váczhoz tartozót, tegye szabaddá, azt felelték, hogy ilyesmivel akkor álljanak elé, minthogy ezek nincsenek a békében, mikor Murat basa, a nagyvezér s a diván összes tagjai, kik részben vele Ázsiában vannak, otthon lesznek. Midőn a visszaadandó három várról beszéltek Rimayék, akkor azzal álltak elő, hogy miként kívánhatnak ilyesmit, ha a békében maguk sem hisznek komolyan s az események folyása a törökök e gyanuját teljesen indokolja. De, mondták, ha egyszer a kétségnek árnya sem lesz többé, ha kellő időben s okosan fordulnak a szultánhoz, meglátják, hogy miként fogja orvosolni minden bajukat. Most előállni a zsitvatoroki békén túlmenő kívánságokkal időelőtti, mikor még maguk a követek sincsenek tisztában a maguk részéről az ügyekkel.
45. VÁC A XVII. SZÁZADBAN.*
Vácz a X VII. században (85. l.) a Történelmi Képcsarnokban őrzött eredeti metszetről.
Így folyt ez a komédia, a míg csak követeink ott voltak, és ha Rimay leveleit olvassuk, azt a benyomást nyerjük, hogy ö némileg hitt a törökök e szavaiban s mindenesetre nem volt kiábrándulva sokáig még akkor sem, midőn már visszatért és Budán várta megszabadulása idejét.*
L. ezekről kivált 1609. febr. 14-iki levelét Illésházyhoz a Függelékben.
Egyébként úgy a tárgyalt beszéd, mint az ő különben sikertelen rábeszélései, informácziói, az egyes török főemberekkel való beszélgetései s más körülmények is azt tanusítják, hogy e követségben szerepe éppen nem másodrangú volt. Ő maga is önérzettel említi fontos működését különösen abban, a mint a török előkelőket meg bírta nyerni. Magának tulajdonítja annak kieszközlését, mely szerint a szultán levélben elismerte, hogy Vácz a magyaroké és ezért lemondott róla, noha sokat vitatták, hogy azt a töröknek kell bírnia, ha másért nem, hogy lerontassa, mert e mellett Esztergomnak és területének birtokát méltán vélte bizonytalannak.* Elmondja Berger Illésnek írt 1609. május 26-iki levelében, hogy ebben a nehéz és veszélyes útjában az Isten oltalmát és jóságát, a melyről egyébként sohasem kételkedett, különösen abban tapasztalta, «hogy a török udvar legfőbb vezetőinél magának kedvezést és kegyet szerezvén, mint még az ők hátráltató és ellenkező elméjöknek is vezetője és irányzója, még a legnehezebb körülmények közt is az igazra mérséklésben úgy járhatott el, hogy ők maguk lettek az ő dicséreteinek hirdetői s csaknem versenyezni látszottak a neki juttatandó tiszteletben»,*
Történelmi Tár. 1880. 432. l. Nagy Gyula: Adalékok stb.
Államiratai. 53., 60. l.
Rimay másik fontos szerepe abban állt, hogy ő bírt legjobban eligazodni az eddigi bonyolult tárgyalásokban s az ezekről készült írásokban. Éppen ezért tőle bírjuk részletes kivonatát abból az időből annak is, hogy a zsitvatoroki béke magyar, illetve latin és a törökök által készített szövege miben tér el.* Ezeken kívül az esztergomi hódolt faluk dolgában a Zsitvatoroknál adtak egy nyilatkozatot a magyar és egyet a török biztosok is, de ez utolsó éppen oly homályos volt s éppen annyira eltért a magyarok szövegétől, mint maga a török békeszerződési példány; sőt ez a török nyilatkozat nem egyezett meg teljesen még a török békeokmány szövegével sem. Maga írja Rimay, hogy «a törökül írt levél ellen annyi disputatióm volt nekem ott benn (Konstantinápolyban), hogy ő maguk sententiát adtak a vezérek reá, a mint másutt megírtam Nagyságodnak» (t. i. Forgách Zsigmondnak). E szerint tehát a követség ideje alatt is eleget vitatkoztak, a nélkül, hogy a hódolt faluk jegyzékével tisztába jöttek volna s a törökök engedni látszottak, a nélkül, hogy valóban engedtek volna. Jogosan írta tehát utóbb, hogy «ottben nem aludt» és Glover Tamás angol követ is joggal jegyezte meg 1608. november 17-iki jelentésében, hogy «Rimay igen komoly és eszes ember».*
Államiratai. 403. l.
U. o. 401. l. 1609. augusztus 19-iki levele Forgách Zsigmondhoz. – Angyal Dávid: Pótlékok a londoni okmánytárhoz. Történelmi Tár. 1901. 418. l. Maga Rimay két helyt is önérzettel emeli ki az angol követnek iránta mutatott bizalmát és barátságát, a ki «velem való nyájas ismerkedésében való beszélgetéséből, mond Rimay, sok dolgokat adott olyakat értenem, kiket sokan nem értének …» Ugyancsak írja, hogy az angol követ mondta neki, hogy a szultán a velenczeiek és spanyolok ellen fog menni a tavaszon, ha ázsiai háborúit befejezte, de azok fognak módot ejteni rá, hogy a háború Magyarországra terelődjék. Levelei Illésházyhoz 1609. február 4. és 19-ről. L. Függelékben.
46. FORGÁCH ZSIGMOND ARCZKÉPE.*
Forgách Zsigmond arczképét (87. l.) Sadeler Egyed 1615-ben metszette rézbe, mint ezt annak ez az aláírása mutatja: «Hanc Illustrissimi Comitis essigiem, de patria et S(acra) C(aesarea) Regiaq(ue) Ma(ies)t(a)te meri- | tissimi, gloriae ac memoriae consecrat: eidemq(ue) lubens, merito D(at) D(edicat) Egidius Sadeler. S(acrae) C(aesareae) M(aiesta)tis sculptor Anno MDCXV. Eredetije az Országos Képtár arczképgyüjteményében. (Az 1386. számú példány. )
Mindemellett majdnem semmit sem értek el. A már említett jelentésből tudjuk, hogy a törökök szokott politikája szerint, az október 28-iki kihallgatáson sem a szultán, sem egy vezér nem szólt bár egy szót. Így távoztak el. Október 30-án azonban a kaimakam magához hivatta őket és egy aranynyal kivarrott zacskóban átadta nekik a szultán által aláírt békeszerződést. Erre Herberstein kijelentette, hogy látatlanul nem fogadja el. Bárha a kaimakam esküdött rá, hogy ez a zsitvatoroki békeokmány szószerinti török fordítása, de Herberstein nem engedett és a saját kezében levő békeokmányt kiadni nem volt hajlandó, míg a szultán által aláírtnak szövegét nem látja.
KÖVET TISZTELGÉSE A SZULTÁNNÁL.*
Követ tisztelgése a szultánnál. (89. l.). Egykorú festmény a gróf Kufstein-család grillensteini várában. Az eredetiről, mely gróf Kufstein János Lajos követsége kihallgatását ábrázolja, Reich József másolta.
A török kaimakam kezdetben esküdözött, hogy neki e zacskót felbontania nem szabad, de aztán engedett. Ekkor Herberstein a tolmács által olaszra fordíttatván, kisült, hogy tartalma nem egyezett meg az övével, tehát nem fogadta el. Most hoszszabb vita után a kaimakam eléjök adta a béke azon török nyelvű okmányát, melyet a Zsitvatoroknál maguk a császári biztosok is aláírtak s azt mondta, hogy a szultán által aláírt okmány ennek szószerinti mása. Erre azonban Herberstein azt felelte, hogy ő erről az okmányról tud; de mert azt török tolmácsok magyarázták meg a biztosoknak, kik nem tudtak törökül, ő hitelesnek csak a nála levő megerősített latin szöveget tartja, melyet a török biztosok is elfogadtak és Rudolf is megerősített. Őket nem új békekötés, hanem az okmányok kicserélése végett küldték Konstantinápolyba; ő tehát a magával hozottnak kéri hű párját, különben saját császára és királya előtt fejével játszik.
Most a török kaimakam (nagyvezérhelyettes) szép paripát és kaftánt igért Herbersteinnak, ha enged, de természetesen siker nélkül. Erre haragra gyúlt és a német tolmácsnak esett, hogy mért fordította le hűven a török szöveget, mért nem szedte rá Herbersteinékat és azzal fenyegette, hogy a tengerbe dobatja. Erre az ősz tolmács, ki már négyszer szenvedett a töröktől s a többek közt nehéz, hosszú fogságot is, kérni kezdte Herbersteint, hogy vesse közbe magát ügyében.
A következő napokon sem haladt előre a tárgyalás, sőt a törökök megpróbálták az évi ajándék követelését is. Végre azt ajánlták, hogy várják be Murát pasa, nagyvezér, megérkeztét. Ebbe Herbersteinék beleegyeztek, csak egy futár küldését kérték Bécsbe, ki a császárt a dolgok állásáról értesítse; de mint Herberstein hallotta, a szultán ezt nem akarta s elrendelte, hogy őket bocsássák vissza.
November 6-ikán újra a kaimakamhoz (nagyvezérhelyettes) hívták őket, a hol ott volt a török kanczellár s több birodalmi méltóság. A kaimakam újra megpróbálta elfogadtatni az előbbi okmányt, mely lényegében úgyis ugyanegy. Csak a miéink végleges tagadó válaszára jelentette ki a kaimakam, hogy lemásoltatta az okmányt a Herbersteiné szerint, mire annak lefordítása és megegyeztetése megtörtént. Ez alkalommal Herbersteinék különösen a módosított részeket apróra megvizsgálták, a tolmács (di Ferro) által ismételve megmagyaráztatták. Végre megnyugodtak, noha még mindig volt némi eltérés, de mint a jelentés mondja, ezt a török nyelv természete okozza, mert a különös kifejezések helyett csak általánosakat ismer. Azonban utóbb kiviláglott, hogy a törökök mégis csak rászedték őt és Rimayt egy pár lényeges pontban, minő volt az egyszeri ajándék helyett a három évenként megismétlendő ajándékküldés és az Esztergomhoz számítandó hódolt falvak ügye. Most Herberstein azt kívánta, hogy ezt az átvizsgált okmányt előtte csomagolják be és pecsételjék le. A kanczellár haragosan jegyezte meg, hogy ő nem áruló, mért nem hisznek neki, holott a szultán bízik Herbersteinékban? De azért teljesítette Herberstein óhaját s az okmányt előtte aranyzacskóba helyezve, lepecsételte. Azután a kaimakam két kezébe fogva felállt, homlokához és ajkához érintette, imát mondatott felette s úgy adta át, a kötött békéhez szerencsét és boldogságot kívánva. Hasonló szertartással adták át Herbersteinék a másik okmányt, mire a kaimakam kijelentette, hogy a szultán a bennfoglaltakat megtartja és megtartatja. Erre összeültek, szerencsét kívántak egymásnak, végre a kaimakam mindkét követnek kaftánt ajándékozott s barátságosan váltak el.
Felesleges megjegyezni, hogy Kanizsa, Esztergom és Eger továbbra is török kézben maradtak. Kanizsát csak 1690. április 13-án, Esztergomot 1683-ban, Egert 1687. deczember 12-én foglalták el újra a keresztyén hadak. Sőt még jellemzőbb, hogy maga a békeokmány is több új tárgyalást tett szükségessé. A törökök ravaszsága s a mieink naivsága vagy járatlansága egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a béke néhány pontja még mindig csak a török felfogást fejezte ki. Ezekről Konstantinápolyban 1610. elején az új alkudozásokat Negroni András és Buonuomo Péter végezték a bécsi udvar részéről, de ez már nem tartozik ide.*
Angyal Dávid: Magyarorsz. tört. II. Mátyástól... 134. s köv. ll.
