IX.
IX.
Görögországba. Törökországba. Bosporus. Olymp. Il principe d’Ungheria. Levelei szülőihez, 1819. Honvágy. Három fogolynak szabadságot szerez. Szabadságszeretet. Széchenyi vallásossága. Vándor legények.
SZÉCHENYI még Florenczben összebeszélt Lützow gróffal, a mi török internuntiusunkkal, kinek az újonnan fölszerelt Orione hadi brigg állott rendelkezésére, hogy kíséretével együtt vele útazik keletre, s hogy e czélból Anconában találkoznak. Sietnie kelle. Augusztus 18-dikán esti kilencz órakor hajóra szálltak; 24-én értek Corfuba, melynek akkori primitiv állapota, az örökhű természet állandó szépségei mellett, nagyon elüt Erzsébet királynénk mai bájos menedékhelyétől. A minden olasz és német várostól egészen különböző városka útczái élénkek voltak, de kövezete szörnyű rossz s a tömegesen járó-kelő nép piszkos és bűzös. A vendéglő bolhás és poloskás szobáiból evésre inkább a hajó födélzetére menekültek, s csak az üde szép gyümölcs nyújtott némi kárpótlást. Megismerkedett a derék Theodakyval, ki még Napoleon embere, de az angolok becsülését is birva, a joniai hét sziget kormányzó elnöke volt, s népszerűtlenségével daczolva, «köszönet nélkül szolgálta hazáját». Élményeit különben már közzétett úti naplóiból ismeri a közönség, s így felesleges e helyen azok ismétlésébe bocsátkoznunk. Az Oriont szeptember 11-én hagyta el, szívélyes búcsút véve gazdájától s a személyzettől. Vagy ötven embert megölelt, megcsókolt. Kisebb hajóra szállva, Ázsia partjain kötött ki, az egykori Trója vélt tájékán; csak innét ment aztán át az erősen őrzött Bosporusba. Dőreségnek tartja Konstantinápolyt épen Nápolyhoz hasonlítani, mert fekvésök semmiben sem hasonló s a környezet is egészen más természetű. Ha azt kérdeznék tőle, melyik tetszik neki jobban, ő Nápolyt mondaná; de ez csak ízlés dolga. Egyik a zordont kedveli, másik az üde növényzetet, harmadik a termékeny földnek ad elsőbbséget. Nápoly szép tájképet mutat, az egészet egyszerre átlátni, s hátterét havas hegyek töltik be, Konstantinápoly ellenben egy örökké változó hullámzó vízszoros, meglepő ellentétek nélkűl. A Bosporus partjain a tengert szegélyző dombok legnagyobb része sívár, szürke színű, hosszúra nyúló s egyik olyan, mint a másik. A házak kicsinyek, de mivel vörös fedéllel vannak ellátva s zöld fáktól körűlvéve, egészben mosolygó képet adnak, bár kissé gyermekest, minő egy karácsonyi jászol stb. Az itt tartózkodó idegenekről, akár hivatalban, akár azon kívül levőkről, nem nagy véleménye volt; úgy vette észre, hogy az orosz nagykövet, Stroganoff, az egyedüli, ki némi tisztességes viszonyt tart fenn a törökökkel, s a ki azt a helyet, a melyért fizetik, egészen betölti stb.
Az európai török birodalmat Széchenyi különben csak tizenkét évvel később járta be, mikor azt az emlékezetes első próbaútját tette meg saját primitiv szerkezetű hajójával a Dunán le egész a Fekete tengerig (1830). Most beérte a Bosporussal, Kisázsia tengerparti részeivel s az Archipelagussal. Megmászta a hóval borított (11,400 láb magasra becsült) Olymp hegyét Brussa mellett, egyikét az e mythologiai néven ismert négy titokzatos hegyeknek, és sietett vissza Görögországba, hol nagy kisérete és költekezése miatt il principe ď Ungheria néven ismerték, meg vissza Siciliába, hogy a páratlan Aetna és a tájfestők eszménye, Taurmina, szépségeiben gyönyörködjék. Vele hordott szakácsának vajmi ritkán vehette hasznát, s többi kisérői is néha kissé terhére váltak, míg ő ideges sietségével, korai fölkeléseivel s pihenést nem ismerő kitartásával, olykor szinte kétségbe ejtette őket. Nyomukban járt mindenütt vagy a pestis maga, vagy legalább e ragálynak rémületes híre. A vesztegzárak unalmait vagy olvasmányaival, vagy a hol lehetett, vadászati kirándulásaival enyhítette. Felette érdekes naplójegyzetei, a mint mondám, töredékben maradtak. Atyjához Rómából, Anconából, Konstantinápolyból, Smyrnából, majd ismét Athénből, Messinából s végre Nápolyból stb. 1817-től 1819-ig terjedő (majdnem két évi) időközben irott leveleinek egész kis gyűjteménye maradt fenn, s jutott gróf Széchenyi Béla szívességéből a Magyar Tudományos Akadémia gondoskodásából a közönségnek is tudomására.
E levelekben, hivatkozva naplóira, melyekből majd otthon családi körben fog szóbeli magyarázatokkal kisért felolvasásokat tartani, a részleteket többnyire mellőzi; ellenben legtöbb tért foglalnak el, úgy mint máskor is, gyengéd fiúi érzelmeinek kifejezései, a véghetetlen hála szüleinek reá érdemetlenül pazarolt annyi jóságáért, elkövetett hibái iránt folyvást tapasztalt kegyes elnézésökért, s majd mindannyiszor az epesztő honvágy, s a boldogító viszontlátás reménye. Fordítsunk akárhová, mindenütt ily s hasonló szép helyekre találunk: «Oly rég nem vettem hírt hazulról, hogy szinte idegenné váltnak kezdem érezni magam, mintha már nem is tartoznám hozzájok.» «Elég szerencsétlen vagyok e miatt, s elképzelhetik, hogy annál buzgóbban zárom be önöket mindennapi imáimba, a mi most egyedüli vigasztalásom.» (Aug. 13.) «Ne feledjék, hogy van egy engedelmes fiok, kinek nincs más vágya, mint kedves szüleinek tanácsát mindenben kikérni s parancs gyanánt követni.» (Szept. 24.) «Oh bár újra gyermek lehetnék! bizonynyal nem szereznék jó szüleimnek annyi gondot és boszúságot. De vegyék ezt úgy, mintha Isten kisértése lett volna, s bocsássák meg.» (Nov. 5.) «Vajha kijavíthatnám hibáimat s újra kezdhetném az életet. De mivel ez lehetetlen, nincs más mód, mint hogy önök feledjék rossz tulajdonaimat, s csak azt vegyék számba, a mi kevésbbé rossz bennem. Annyi jóság és kegyesség ellenében mily szánandó a helyzete egy ilyen háladatlannak.» (Decz. 21.) Újév napján, születés- vagy névnapokon soha sem mulasztja el érzelmeinek annyiszor ismételt kifejezéseit, valamint hálás köszönetét a róla viszont való megemlékezésekért. (P. o. aug. 20. és szept. 21.) De jellemzőbb, mit a császári hadsereg kötelékében maradásáról e sorokban és e sorok közt olvashatunk. «Mindenre késznek fog ön találni», – írja atyjának márcz. 28. 1819., mikor már hazatérőben van, – «a mit csak kiván tőlem; de letettem már minden hiúságról. Akár tüstént visszamegyek ezredemhez, ha… kényszerítenek reá. Ambitióm azonban nem terjed tovább, mint hogy kötelességemnek lehetőleg megfeleljek.» «Mielőtt újra megkezdem a Halbrechts- és Halblinks-et, behatóbban meg akarnék ismerkedni birtokaimmal, s ezek kezelése módjával. Ne vonjak szemrehányást magamra mulasztásaim vagy könnyelműségem miatt: mindent úgy fogok átbocsátani utódaimra (azaz tegyük hozzá, sokkal virágzóbb állapotban –), a mint én kaptam.» «Egyébiránt mindent Önre bízok, jó atyám. A jó Isten adjon önnek egészséget, hosszú és nyugodt életet, s kárpótlást mindazokért a perczekért, melyeket szerencsétlen én megkeserítettem. Jóvá ezt nem tehetem többé; de Önök megbocsátanak nekem, mert míg én folyvást inkább álomban éltem, semmint a valóságban, Önök jósága irántam mindenkor határtalan volt.»
A számos apró ajándékok közt, mikkel útja különböző pontjairól megemlékezését és figyelmét irántok tanúsítani ügyekezett, a pápától szentelt olvasók, török erszények és tárczák, jeruzsálemi balzsam, rózsaolaj, keleti shawl, berber köpeny, szőnyegek, harisnyák, csészék, egy kő az Achilles állítólagos sírjáról, ne maradjanak említetlen. Podgyásza útja vége felé mindinkább felszaporodott; néha külön hajó kellett neki, s a jókora ládáknak és csomagoknak előre haza küldése elég gondot adott; érdekesb helyeken régiségeket is ásatott s vitt magával. Angol nyergek mellett török pipáknak, csibuknak, nargilének, tömérdek legfinomabb fajta dohánynak, továbbá keleti szőnyegeknek, eredeti jelmezeknek s ruhaneműeknek kelle egymással barátságosan megférniök. Külön mentek a marsalai és cataniai finom borok a czenki új háztartás számára, melyről, mint Lunkányihoz írt leveleiből is láttuk, soha sem szokott megfeledkezni.
Azok között, kiknek ez útjában szívességével élt s lekötelezettjöknek érezte magát, Metternichet, Kaunitzékat (Frascatiban), Schlegelnét (Rómában), de mindenek felett az egymást felváltó b. Stürmert és gr. Lützowot (Konstantinápolyban), kik társaival együtt szállással, élelemmel s az élet minden kényelmeivel bőségesen ellátták, kell kiemelnem; sokat köszönhetett Ottenfels és Hammer útmutatásainak is; egy angol úti társa oly helyeken, hol bankárnak híre sem volt, készpénzzel segítette ki; az angolok, különösen Maltában, hol sok jó napot töltött velök, tenyéren hordozták; személye és vagyona biztonsága felett pedig őrködni hivatottak s hivatlanok, többnyire jó pénzért, mindig ajánlkoztak.
Hosszú útjában oly sokféle s nagyjában oly kellemes benyomásai voltak, hogy talán soha életében boldogabb nem volt, mint ezen idő alatt. Az úti fáradalmakat, tengeri vihart, hajótörések veszélyeit épen semmibe vette. Örömmel gondol vissza Smyrnára, a Levante e legkedvesebb pontjára, hol az élénk kereskedelmi forgalom színtúgy érdekelte, mint elbájolta az éghajlat.
31. LÜTZOW KONSTANTINÁPOLYI NAGYKÖVET.
A görög föld klasszikus helyein (Athen, Theba, Korinth, a Thermopilaek, a Parnasz stb.), az ókori nagy idők emléke, Homér szelleme kíséri; csak hogy itt is, mint Olaszországban, sajnálattal tekint a satnya utódokra, mind híres történelmi nevek viselőire, de kikben a közelgő feltámadás sejtelme még alig volt észrevehető. Hamvak alatt szúnyadó tűz volt az!
Ha általában mindenért az életben, úgy leginkább ezért az útjáért van eltelve véghetetlen hálával szülői iránt, kik azt neki lehetővé tették. «A tárgyak változatossága, s az egymást követő legérdekesb vidékek, bizonynyal kitörűlhetetlenűl fognak emlékembe vésődni; s csak azt sajnálom, hogy némely legszebb pontokon oly rövid (!) ideig tartózkodhattam, s új meg új benyomásoknak voltam kénytelen tért engedni.» Nápolyba visszaérkezve, honnét úti társait már előre küldi, hazafelé, szárnyakat óhajtana, hogy hamarább megérhesse azt a már alig várt s nem is érdemelt boldog perczet, melyben kedves jó szülőit ismét szivéhez szoríthatja. S mennyi elbeszélni valója lesz majd! – A távolságokat, az akkori viszonyokhoz mérten, így számítja: Nápolyból Rómáig hat nap, Rómából Bécsbe (Triesztnek) 14 nap, s így reményli, hogy június 17-én (1819) ott lesz. Nápolyba érkezett e napokban Ferencz császár-király is, kinél kötelességszerűleg, nyalka tiszti egyenruhájába csípve ki magát, legmagasb kihallgatásra jelentkezett, – legkegyesebb fogadtatásban részesűlt, sőt azzal a váratlan megbízással is kitüntetve lett, hogy a fejedelem úti kasszáját Rómáig – en pleine parade – elkísérhesse. Ha lett volna, úgymond, más módja postalovakhoz juthatni (melyek mind az uralkodó és kisérete számára le voltak foglalva) még egy ezredesi rangért sem vállalkozott volna e tisztre. Ezen alkalommal volt, hogy a szivélyes monarcha az ő kedvelt bécsi jargonjában azt a kérdést intézte hozzá, vajjon végére járt-e már a sok nézni valóknak. «Hier is doch besser als in Florenz, man wird ender fertig.»
GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁNNÉ.
Ernst Lajos ur birtokában levő példányról.
Széchenyi, kinek minden iránt oly nagy volt a fogékonysága, útközben sok tárgyat elejtett, részint kimerültségből, részint talán szeszélyből is, a mi minden útazónak közös sorsa. Így p. o. csak futólag vesz tudomást a rodostói magyar sírokról; nem törte magát, hogy a szultán haremét vagy a Sophia-templom belsejét megláthassa; sokat rábízott két úti társára is, az archaeologra és a festőre, kik különben járás-kelésben semmikép sem birtak vele versenyezni. De legjellemzőbb, mit Smyrnából decz. 14-én 1818. ír egy hosszú levélben atyjának. Szemrehányást tesz magának, hogy épen hazáját (belefoglalva különben az osztrák birodalmat is) legkevésbbé ismeri, s fölteszi magában, hogy minekutána már annyi idegen földet bejárt, időt fog ezentúl magának szakítani e nagy hiánynak pótlására is. «Engedd én Istenem!» – így kiált fel ennek kapcsában –– «hogy miután már férfikort értem (28 éves) hű szolgája váljék belőlem, bárminő szerény állásban is, királyomnak és hazámnak…!»
Honszeretetével karöltve járó szabadságszeretetét minden sora, minden lépése elárulja. Mikor azt a szent földet tapossa, melyet néhány év mulva az öreg Dessewffy is dicsőítő ódájában felemlít, «hol törve ropog görög csont most is a lépő nyomától» egy napot szentel Thermopilae híres szorosának, s ezt a zarándokútat egy nemes tettel koszorúzza meg. Ellátogat Ibrahim pasához Negropontban, s pénzzel és jó szóval kiszabadít három szegény öreg görögöt a méltatlan fogságból, melyet ártatlanúl szenvedtek. «Nem sokat tartok ugyan rólok,» írja atyjának (Athen jan. 18.), «de mégis meghatott hálájok és köszönetök, midőn ronda ketreczökből kiszabadulva, igazán siralmas állapotban eleibém jöttek,» stb. Ily benyomások közt írogat naplójába oly jellemző sorokat, minők p. o. «Egy romlott nép között ki akarná józan észszel a spártait adni, s önmagát elgyötörve, komédiássá válni!?» «Az én szegény honfitársaim az egyedüliek, a kik ellentállás nélkűl hagyták magukat szabadságuktól, boldogságuktól megfosztatni: mert nem láttak közelökben leigázott népet s nem ismerik a szabadság isteni voltát». – (?) – «A szabadságot többnyire csak akkor becsüli az ember, mikor már elvesztette, vagy ha azt véghetetlen áldozatokkal kellett kivívnia. A ki vele nőtt fel, s fáradság nélkűl jutott hozzá, az nem becsüli eléggé. Csak a nevelés volna képes annak igazi értékét szívünkbe vésni.» – «Az ifjúságot úgy kellene nevelni, hogy gyermekkorától fogva megszokja egyéni hajlamát, szenvedélyeit a haza javának, dicsőségének alárendelni. De hogyan lehetne az egy államban, a melyben annak, a ki némi bírálati és szatirai hajlamot hozott magával a világra, szinte lehetetlen a kormánynak bármely tettét és tervét (az akkor nagyban díszlő reactio tetteit és terveit érti!) nevetségesnek nem találni. Ilyen országban, biz'Isten, jobb az ifjakat semmire se nevelni, és külföldre sem engedni útazni; mert mihelyt a középszerűség színvonalán csak kissé felülemelkednek, azonnal be fogják látni, hogy ostobaság és renyheség foglalja el itt a legfőbb polczokat» stb. «Igen, úgy van, eddig sohasem hittem volna, a törököknek a tudatlanságban és tétlenségben tisztességes versenytársaik akadtak. Bizony, furcsa lesz majd ébredésök, midőn egyszerre látni fogják, hogy a többi népek körűlöttök mind okosabbak, tanultabbak, szeretetreméltóbbak» stb.
Szabadság- és honszerelmével, mely egyre érlelődik benne, mintegy lépést tart mély vallásossága. Ezt alig érinti még a kétkedés hideg lehellete. «Vallásomban», úgymond, «azt az érzést találom épen a legmagasztosabbnak, hogy az ember önnön magát teljesen és végkép megalázza. Az a dicsőség, hogy ily nagy győzedelmet tudunk önmagunkon venni, a legboldogítóbb, legtisztább erkölcsi öröm, melyre az emberi szív képes lehet.»
Cataniában végezte húsvéti gyónását; úrvacsora felvétele után a tengerbe ment fürödni, azonban bár elég jó úszó volt, egy erős hullámcsapás úgy odavetette egy sziklához, hogy kábultában majdnem a vízbe fúlt (ápr. 20.) Isten közvetlen segélyének, s különben megtisztúlt lelke emelkedettségének tulajdonítja megszabadulását. «Nincs nagyobb élvezet» – írja ugyanékkor atyjának – «mint látni ismeretlen országokat és népeket, s csodálni mind e változatosságban az Isten mindenhatóságát, megfoghatatlan rejtélyes végzéseit. Két napig pihentem itt, főleg húsvéti ájtatosságom végett. De kérem, édes jó atyám, ne mutassa meg a levelemet senkinek, nem mintha szégyelném vallásom formáinak és szabályainak mindenkor pontos megtartását; de Ön tudja, mily könnyen hypocritának tarthatnák az olyan fiatal embert, a ki szereti az életet élvezni, szerelmeskedik, játszik stb. s egyszerre csak olyan dolgokkal áll elő, mint imádság, gyónás,» stb. «Talán önnek sem kellett volna ezt megírnom; de tudom hogy örömmel veszi tudomásúl maga is, meg a kedves jó anyám is, nemde?» stb.
Ezen időből származik azon megjegyzése is, melyet aztán egész élete folyamára, mint találót, elégszer és többfélekép ismételgetett: «Az ember élete két részből áll. Az elsőben reménylünk egy boldog jövőt; a másodikban bánkódunk elkövetett hibáink felett. E két időszak közt alig marad egy perczünk a csendes boldog élvezetre.»
Bécsből jún. 25-én 1819-ben gyalog sétált le Czenkre. Jól elfáradt, s föltette magában, hogy vándor mesterlegényeknek (kikkel az országúton elég sűrűen találkozott) mindig ád valamit…
