V.
V.
19. A SZÖVETSÉGES FEJEDELMEK ESKÜJE LIPCSÉNÉL.
Széchenyi első kapitány lesz. «Hajtó vadászata.» Hadi mesterség. Békeajánlatok. Sz. küldetése a német és schweizi határhoz. Honvágy. Sz. küldetése Blücherhez. Éji kaland. Esélyek. Arcis. Vége a harcznak. Bevonulás Párisba.
LIPCSEI ütközet három napig tartott, s voltakép három véres csatából állott. Egyik a Lipcse- schönfeldi vonalon északi, másik leghevesebb a Lipcse-probstheydai déli, harmadik a probstheyda-connevitzi nyugoti irányban vívatott. Epilog: Napoleonnak éjszakai menekülése a lindenaui hídon, e hídfőnek idő előtti légbe röpülése, sötétben kétségbeesett harcz a város utczáin, s végűl a hős Poniatovszky halála az Elster folyó vérrel áztatott hullámaiban. Minő iszonyatos dráma tárúl fel szemeink előtt!
Ezt a szakadatlan lánczolatát a dühös csatáknak, ezt a kegyetlen mészárlást, mely elkerűlhető lett volna, ha Napoleon elfogadja a neki még Prágában ajánlva volt fényes békeajánlatokat, egybefoglalva, – «Völkerschlacht»-nak nevezték el a német történetírók, s tőle keltezik a nagy Németországnak úgynevezett «felszabadítását». Akár az egymással szembeállított nagy embertömeget, akár a hallatlan elszántsággal ismételve visszavert s megújított támadásokat egyes pontoknál, akár az ontott vért s kioltott emberéletet tekintjük: méltán nevezhetjük el e harczot Thiers után* óriások mérkőzésének, melynek párja alig van az emberi nem történetében. Egy fél millió ember állott egymás ellenében s 2000 ágyútorokból küldé a halált egymásra. A francziáknak, az orosz hadjáratban feláldozott 500,000-e után újonnan összeállított hadseregéből 180,000-ből egy harmadánál is több, 68,000 halott és sebesűlt veszett el. (A francziák többnyire bár kevesebbre teszik.) A szövetségesek roppant túlerővel, 300,000-rel üldözték őket lépésről-lépésre, de e e «hajtóvadászat»-ban (Metternich szava) aránylag szintoly drágán fizették meg győzedelmeiket; a 48,000 főre (csak hozzávetőleg) becsült áldozatok számából legtöbb az oroszra (20,000), legkevesebb a svédre (300), s egyenlően 14–14 ezer reánk és a poroszra esvén (??). Ne szóljunk a milliókra menő anyagi károkról, pusztulásokról, a fegyver dúlásaival mintegy vetélkedő járványos betegségekről s minden háború ismeretes természetes utóbajairól. Széchenyi mindez iszonyatos dolgoknak nemcsak közvetlen szemlélője, de szenvedő részese is, mind a mellett, hogy Frankfurtban egy kis pihenés vajmi jól esett neki (miért Capuának is nevezi e kényelmes állomást), mitsem óhajt forróbban, minthogy a Rajnán átkelhessenek; de csak azért, mert onnét, úgy hiszi, biztosabban fog ismét egy tisztességes békekötésre kilátás nyílni (nov. 6.).«E hadjáratból – így írja – bőségesen kivettem részemet, s most már benső megelégedéssel és igazi örömmel óhajtanám látni a végét e szörnyű drámának. Eddig a szenvedély hajtott; most már csak a kötelesség és a vas engedelmesség. Mentől közelebbről kitanuljuk ezt a borzasztó mesterséget, annál inkább be kell látnunk, hogy mindaz, a mi előttünk oly nagynak, oly nemesnek látszott, voltakép oly kisszerű és nyomorúságos. Az emberek csak a külszín után indulnak s az álbecsületre számítanak, melylyel embertársaik nekik adózni lesznek kénytelenek, semmint lelkiismeretök megnyugtató szavára hallgatnának, mely isteni érzés a boldogtalanok előtt egészen ismeretlen. A legfőbb érdem, melyre bármily hadfi szert tehet, utóvégre is csak abból áll, hogy lehető legtöbb embert megölhessen, vagy megölethessen. A ki ezt a hivatását jól teljesíti, azt szeretik, tisztelik és becsülik, a ki parancs nélkűl is szerencsésen végrehajtott ily szép dolgot, azt elhalmozzák szalagokkal, rendjelekkel, még a Wladimir-kereszttel is, mely most az én, rendkivűl érdekes kis alakomat is ékesíti. Ez annyival kedvesebb előttem, mert tudtommal senkinek sem vétettem, hanem többnyire védőleg viseltem magamat, már ha aztán valaki nagyon is közelre jött hozzám, az ő baja volt, hogy reá koppintottam. A háború annyira ellentétben van mindazokkal az érzelmekkel, melyeket maga a természet gyermekkorunk óta szíveinkbe oltott, hogy igazi fáradságba és nagy erőfeszítésbe kerűl, míg az emberi részvét és szánalom minden csíráját elfojthatjuk magunkban. Nagy erőltetéssel bár, de szívemet végre oly aczélkeménységűvé edzettem, s most már oly irtózatos kegyetlen ember vagy ok, hogy magamtól is szinte félek s nem merek egyedűl maradni; kell valakinek mellettem lenni, a ki megvédjen önmagam ellen.» Oh! Nem kell-e felkiáltanunk a régi latin költővel:
Historie du Consulat et de ľEmpire.
Quis fuit horrendos primus qui protulit enses?
Quam ferus et vere ferreus ille fuit!
Quam ferus et vere ferreus ille fuit!
Leírja azután a Constantin orosz nagyherczegget kötött barátságát, ki egyedüli meleg pártfogója s minden áron az ő vértes ezredébe akarja besorozni. De ő nem hisz ennek a kamcsatkai princznek, ki amúgy tréfából egyszer Tobolskba találná eltolonczoztatni.* Marad ő inkább az igénytelen zöld uniformisban, megtartja bajuszát, mely szinte ijesztő formában nőtte ki magát, s hozzávéve a csúcsszakált, melynek viselésére engedelmet adott magának, most olyan a kinézése, mint egy spanyol insurgensé, úgy hogy az ott mulató angolok valami spanyol követnek tartják. Tréfásan teszi még hozzá, hogy nagy bál is volt, melyen a magas uraságoknak mind czipőben, harisnyában kellett megjelenni, s melyben, minthogy neki minden parádéja csak egy pár bagariacsizmából áll, részt nem vehetett. Érdekes részleteket ír még utólag a lipcsei ütközetről, melyről a hivatalos és hiteles jelentések még nem érkeztek be. Mondják, hogy egész veszteségünk csak 8–10 ezer, holott egyedűl osztrák részről 29 ezerre ment, meg hogy ezer ágyú bömbölt egymásra, holott csak a szövetségesek («combinirte Armee») részéről 800 ágyú volt tűzben. S ily arányban egyez meg a valósággal miden egyéb tudósítás és hírlelés. (Nov. 17.) Thiers a Lipcse körűl elesettek összes számát még 100,000-nél is többre becsüli, mely kerek számból a francziákra 60,000 jutott, s szerinte Napoleon csak 40,000-rel térhetett vissza a Rajnához, miután 170,000-et idegen földön szétszórtan a várakban helyezett el, melyek aztán magukra hagyatva, egymásután capituláltak. Széchenyi, saját alárendelt körében lévén, mint láttuk, eléggé elfoglalva, állásánál és fiatalságánál fogva is, nem lehetett a magas politikába beavatva. Így nem lehetett tudomása arról, hogy a hadjárat komolyabb megkezdése előtt már Prágából a legfényesebb béke- ajánlatok tétettek Napoleonnak (aug. 10.), melyeket ez, ha nem saját érdekét és nagyravágyását, hanem igazán hazája és az emberiség közjavát tartja vala szem előtt, nem utasíthatott volna vissza. A hadüzenet csak ezután következett (aug. 12.). De a szövetséges fejedelmek, s ezek élén a mi királyunk, Ferencz császár, kinek oldalánál elválhatatlanul ott volt mindig az előrelátó és alkalmazkodó Metternich, oly annyira átvoltak hatva vagy a béke szeretetétől, vagy minden gyökeresb felforgatás iszonyától, hogy a Rajnát áthidalni s franczia területre lépni mindaddig vonakodtak, míg legkisebb reményök lehetett egy maradandó béke megkötéséhez. Frankfurtból tehát újabb ajánlat tétetett a békebontó bukott nagyságnak, melyek meghagyták volna őt császári trónján, s kimerült országának oly határokat, oly jelentőséget biztosítnak vala, minőkkel az még XIV. Lajos alatt sem dicsekedhetett. Szánandó vakság fogta el a szerencse elkényeztetett gyermekét, ki még oly nagy veszteségek után, minők az utóbbi hadjáratokban érték, sem adta meg magát; s kész volt, semhogy gőgjét megtagadja, ellenére legrégibb, legmegbízhatóbb barátjai józanabb tanácsának, szegény adoptiv hazája, a szép szavakban annyira magasztalt, annyira imádott, boldogtalan Francziaországnak utolsó csepp vérét és utolsó fillérét is kiszivattyúzni, azt az éretlen legifjabb nemzedék erőszakos besorolásával, ezt hallatlan adók és adó-pótlékok törvénytelen kivetésével. Igazolta Széchenyinek, a kötelességét teljesítő ifjú katonának, róla annyiszor nyilvánított szigorú ítéletét, melyet azóta majd minden történetíró, barát és ellenség egyaránt megerősített:* «Várjuk», úgy ír a békecombinatiókra vonatkozólag Freyburgból (decz. 14.) «az osztrák és az orosz császárt, s akkor eldől a koczka. Hinni kezdek a békében, mint mely reám nézve (ellentétben korábban nyilvánított nézeteivel) most a legnagyobb csapás és igazi szerencsétlenség a világbéke ügyére nézve. Mert míg egy farkas élt, soha meg nem szelidűlt az; s úgy mi is tartós békére nem számíthatunk, míg egy ember él, kinek ellenünkben annyi módja és eszköze van, s kinek fekete lelke minden nyugalomnak és békének örökös ellensége, a ki soha sem fogja belátni, miért ne áldozná fel népe utolját is saját egyéni hírnevének és gloriájának!» Az utolsó béke-ajánlat, melyről Széchenyinek inkább sejtelme mint biztos tudomása lehetett, részünkről a legőszintébb volt.
Különben nem csak őtet, hanem általában a magyarokat nagyon «szerette».
Legújabban p. o. Wolseley: La décadence et la chute de Napoleon. 1894.
20. HERCZEG METTERNICH.
Hisz nem tekintve a családi köteléket, melyet a mi királyunk, Ferencz császár, gyengéd atyai szive daczára előre is egészen számításon kívül hagyatni kivánt, az oroszt a lengyelektől, a poroszt a titkos társulatoktól való félelem is hűtögette, míg Metternich Napoleonban leginkább a forradalom leggyőzőjét becsülte, mindannyian pedig, ellentétben a soraik közt uralkodó laza egyetértéssel, idegen területen, egy bár kifárasztott, de kétségbeesett ellentállásra is képes egységes nemzetet s ennek élén a győzelmek még mindig félelmetes nagymesterét látták magok előtt. Az utolsó ajánlatot, melybe még a kérlelhetetlen Anglia is (Aberdeen külügyminisztersége alatt) beleegyezett, Napoleon, mint mondám, visszautasítá. Áttétetett tehát a háború Francziaország területére.
Míg ezek folytak, Széchenyi egy nehéz megbízást kapott. A drezdai capitulatiót a szövetségesek, a párisi békepárt nagy boszúságára, nem hagyták jóvá. A franczia tábornokok tiltakozásai azzal a brutális megjegyzéssel utasíttattak vissza, hogy ha nem tetszik nekik, ám menjenek vissza, félig leszerelt erősségeikbe, s folytassák a hogy tudják azok védelmét. A tábornokok tehát szökésre hitték jogosítottnak magokat, hogy otthon szorongatott hazájoknak ismét szolgálatot tehessenek. E «szökevények» visszatartására, esetleg elfogatásukra küldetett ki Széchenyi egy Schulenburg gróffal, a határnak szinte Lindenautól Freyburgig egészen védtelenűl maradt vonalához. E czélból nemzetőrséget, népfelkelést kelle szerveznie, mi a svájcziak készséges közreműködésével, a schaffhauseni szorosnak elzárása után a lehető legrövidebb idő alatt, tökéletesen sikerült. Vezénylő kapitányunknak még arra is maradt ideje és hangulata, hogy ez alkalommal a természet egyik ritka szépségét, a rajnai vízesést, meg a Boden tó zöld tükrét megbámulhassa és élvezhesse (decz. 3.).
Ez az emberi irgalmat nem ismerő marczona hadfi mindjárt lágyszivű s enyelgő gyermekké válik, mihelyt kedves szülőivel jöhet ismét érintkezésbe. Nincs boldogabb napja, mint a melyen tőlök, vagy testvéreitől hírt, levelet kapott. Mily hálálkodással, szinte megszégyenülve fogadja a rendes (= évnegyedenként 1200 frt) és rendkívüli pénzküldeményeket, mely utóbbiakat elnyűtt ruháinak és elveszett vagy (sokszor pihenés nélküli 24 órai lovaglásban) agyonnyargalt lovainak pótlása vett igénybe. «Ha az én jó atyám egy erős csatamént küld nekem, – írja egy ily alkalommal, – «ezzel nem csak a fiát, hanem hazáját ajándékozza meg.» Biztosra veszi, hogy most már mint őrnagy fog a czenki kastélyba bevonulni, a Terézia-rend keresztjével, melynek felét úgyis már megszolgálta. (Ez csak tréfa volt, mely soha sem vált komolylyá.) Szülőivel foglalkozva gondolatban, oly boldog pillanatokat élvez, minőket az örökkévalóság sem adhatna néki; könytelt szemekkel néz fel a magas égre, s gyermekéveinek rég letünt képei veszik ismét körűl; aztán leveleiket zsémberedett ujjai közt forgatva, újra meg újra véghetetlen gyönyörrel olvasgatja» stb. (Decz. 3.)
«Már minden lecsendesült,» – írja ismét Frankfurtból (decz. 7.) egy munkás nap fáradalmai után, – «magamra vagyok s háborítlan gondolhatok ismét kedves otthonomra s azokra, kik annyi részvétet és szívességet tanúsítottak irántam. Mikor szoríthatom őket örvendezve hálás szivemhez? Messze van még az a nap, de az a remény, hogy egyszer mégis csak eljő, most egyedüli vigasztalóm és fentartóm viszontagságos életem annyi bajai közt.» Decz. 9-én csakugyan elhagyta Frankfurtot. Bízik benne, hogy a «Mindenható, a ki idáig elvezette, ezentúl is áldásával fogja kísérni fegyvereinket.» (Decz. 17.) Különben komikusan rémületes kinézését téli costumjében egy festővel, mihelyt ilyet találhat, meg fogja örökíttetni s meglepetésűl életnagyságban szülőinek megküldeni, «pour faire rire ma patrie –!» E frázis, ha nem csalódom, arra mutat, hogy honfitársai akkor is már különcznek ismerték, s dévajkodtak vele.
Manheimból jan. 10. 1814. értesülünk, hogy hadvezéreink közt, kik különben Napoleon ellen már határozott fölényben voltak, a kívánt egyetértés és összeműködés elvileg bár szépen megállapítva, de tényleg még mindig nem volt meg. Schwarzenberg herczeg mitsem tudott a Blücher műveleteiről, s végre Széchenyit küldé el ismét a való megtudása végett. Ez útjában harmadfél napig minden elemekkel, hóval, széllel, gyalog, lóháton s kocsin, pihenés nélkűl kelle megbirkóznia. Az öreg Blücher a legegyenesebb, ha nem egyedüli jellem szereplő kortársai közt, ily izenettel bocsátotta el: «Édes jó Czecsenyim! Mondja meg Schwarzenberg herczegnek, hogy én folyvást előre masirozok (hisz tudjuk, hogy «Marschall-Vorwärts» volt a mellékneve), a míg egyenesen Párisba nem érek. Az ellenséget, a hol megtalálom, ott támadom meg, s ha végre meglátom a franczia residentia tornyait, egy üveg német bort fogok az egészségére kiüríteni». Ez aztán, így kiált fel a mi kapitányunk, kedvem szerinti hadvezér! Néhány év mulva, midőn e hősnek érczszobrát Potsdamban megbámulta, tudatlan, részeges vén korhelynek nevezi. (L. Uti jegyzetei.)
Legközelebbi levelei már franczia városokból, mint Vesoul, Chaumont, Bar sur Aube, Bar sur Seine, Troyes stb. keltezvék. A francziák, úgy tapasztalja, nem a régiek többé, nemcsak nem verekednek jól, hanem már futni is látta őket. (Febr. 8. 1814.) Ez bizonynyal csak a szegény újonczokra értendő, mert a veteránok még mindig megtették kötelességöket; szóval és élő példával buzdítva a soraikba beosztott ifjú nemzedéket. Lassú előnyomulásunknak, a titokban még mindig folytatott alkudozásokon kívül, egyéb oka is volt. Nem ment az olyan könnyen, mint Széchenyi gondolá, óhajtá. Bar sur Aube állomásról márcz. 3. egy keserű csalódás pillanatában ezeket írja: «Már egészen Páris közelében valánk, midőn kicsinyes balesetek, minőket egy jóravaló hadfi soha el nem tagad, meg az élelmi szerek nagy hiánya, egy hátráló mozdulatra kényszerítettek.» – – «A tábornagy ismét Blücherhez küldött, kivel nem volt összeköttetésünk.
21. BLÜCHER.
Ezer akadály közt, franczia katonáktól és parasztoktól nyúlként hajszoltatva, részint gyalog, részint lovon, hihetetlen sebességgel értem el, Isten segítségével, Fére Champenoise-ig. Senki sem tudott itt Blücherről és hadtestéről. Istenhez fohászkodva segítségért, ködös éjszakán, leégett falukon, kifosztott kastélyokon át bolyongtam a nélkűl, hogy egy lélekkel találkoztam volna. Csak a hold kísért, a felhőkön bágyadtan áttörő fénye mintegy védelmébe látszék magamat és lovamat fogadni. Így tartott ez reggelig, míg végre katonákra s ezek nyomán Blücher tábornagy hadseregére akadtam, a ki tőlünk egészen különválva, egyenesen a Párisba vezető országútnak indult, s nagy koczkázattal járó, hihetlen gyors előhaladással a franczia seregnek mindig sarkunkba járó zömét meggátolá abban, hogy jókor utolérhessen. A Marne partján találtam őt, melynek hídjai légbe voltak röpítve, s így útunk a már csak 12 órányi távolban levő fővárosba el volt vágva. De két óra alatt semmiből ott termettek ismét a hídak; s abban a föltevésben, hogy Napoleon egész erejével reánk fogja vetni magát, gyorsan, de biztosan haladtunk előbbre; a napnak búcsúzó sugara, mely melegével állásfoglalásunkat mintegy jóváhagyni látszott, utolsó emberünket is már a makacs folyam túlsó partján találta. De erről mitsem tudott a mi csak 38 franczia mérföldnyi távolságban álló hadseregünk. Mentem tehát Châlons felé, mindenütt Vinzingerode és Bülow előörseivel találkozva, kikkel együtt Blücher legalább 120 ezer ember felett rendelkezett. Én őt Meauxban hagytam, hol sziklaszilárdul áll s várja a herczeget. Hírűl viszem ezt neki, kinek e közben is egy szerencsés kisebb találkozása volt az ellenséggel» stb.
Napoleon azalatt lépésről-lépésre, de mindig verekedve hátrált. Utolsó reményét még a hibákba helyezhette, melyeket ellenségei fognának elkövetni. S e számításában, a következés megmutatta, nem is csalatkozott. Többi közt Troyes és vidéke a váltakozó csatározások egyik «legmulatságosabb» színtere volt. Február 10-én a mi Széchenyinknek melegebb vágya nem volt, mint puha dunyhák közt heverni ki lázát, s álmodni egyet kedves otthonáról. De bezzeg koczogat a kegyetlen káplár, tessék fölkelni, azonnal lóra ülni s kinyargalni valahová az előörsökhez, hogy az ellenség hol és merre létéről hírt hozhasson a tábornagyának. «Isten látja lelkemet», – így ír e meglepetésről keserű humorában, – «ha rögtön quietálnom lehetett volna, szívesen lemondok minden dicsőségről, mely e hadjárat alatt még reám várhatott. De nem volt mentség. Úgy néztem a sötét éjszakába, mintha az a kérlelhetetlen sorsnak szép álmaimba beavatkozását s életem napjának lealkonyúltát jelezte volna. Fölvetém magam a lóra s neki eresztett kantárral, sarkantyút adva, nyargaltam Isten tudja, mely irányban. Lovam is, a véletlenre bízva magát, nemsokára fáradt léptekkel czammogott tovább. Egy nagy falu közepére értünk, melyet a háború úgy elpusztított, hogy üres és kihalt házaiból semmire feleletet vagy útbaigazítást nem kaphattam. Reménytelen mentem tovább hol jobbra, hol balra, árkokon, erdőkön, réteken keresztül, míg egyszer csak, változatosság kedvéért, egy mély tócsába sülyedtem. Ekkor szorongni kezdett keblem, s eszembe jutott, hogy kötelességet kell teljesítenem, s hogy az én hadvezérem vár reám, vár, vár, míg várásközben szeliden el nem alszik. Sajátságos borzadály fogott el, különben nyugodt (?!) kedélyem háborogni kezdett, nem magamért, hanem visszás sorsomért, mely nem engedi hivatásom teljesítését. Átgondolva ily késedelemnek lehető súlyos következményeit s látva az útamat gátló ellenséges elemeket ijedtségtől verítékezve s furiáktól üldöztetve feküdvén a pocsolyában, lovamat oldalt tartva néztem föl az égre, szomorúan érdekes positurában egy sásgyökér tövénél imádkozám a gondviseléshez, csendes kimulásomért. Ekkor hirtelen eszembe jutott a szigetre vetődött Robinson, kinek története gyermekkoromban oly sokszor megnevettetett, most keserű könyeket sírtam felette, melyek a mocsár szennyes vizét szaporították, míg magam vízi snepfként benne ültem; eszembe jutott Schiller bevárja is, a rémületes rengeteg mélyén, oly távol minden emberi segélytől: s míg mind melegebben neki izzadtam, az utolsó mentőgondolat legjobbnak tünt fel előttem, hogy t. i. főbe lövöm magamat. Eszembe jutott, hogy hisz' van nekem pisztolyom is. Egyhajó fedélzetén képzelém magam, melyről vészlövést tehetek. Pisztolyom oly finomul volt megtöltve, hogy az egész környéken mint egy ágyúlövést meghallhatták. A fegyrver kiesett jobb kezemből, míg bal kezemből az ijedt ló szabadult ki, s én mint egy Istentől elkárhozott belefordultam arczczal a híg lébe. Alig hogy talpra állottam, a mi nem kis munkába került, hát három legény a József-huszároktól kivont karddal ott termett mellettem; ezeknek aztán egy magyar dictiót tartottam s így az ő segédletökkel regényem befejeződött. Az ellenség nyom nélkűl eltávozott, s ezt reggel tábornokom elé állva, nyugodtan bejelenthetém. Teljes megelégedésén kívűl még az a jutalmam is volt, hogy egészségem tökéletesen helyreállott, s alig várom, hogy felfalhassam azt a 14 éves kakaskát, melyet ma délre jó házi asszonyom le fog ölni a számomra. Hát nem volt ez egy zajos és egyúttal szerencsés éjszaka?» (Febr. 13.)
Nem kisebb lendülettel van írva, csakhogy komolyabb tartalmú, két nappal később írt levele, melyben Blücher váratlan vereségéről ad hírt. A fáradalmas útról hazatérő vándor, mikor végre megpillantja otthonát és kedves övéit, azonnal elfelejt, úgymond, mindent, s újra fogékony lesz az élet legcsekélyebb mindennapi örömeire: így érzett ő is ama kiállott éjszaka után, s rémlátásait a legédesb álmok váltották fel. De most ismét sötétebb színben lát mindent, mert Mars isten újra próbára tette, talán szerfelett kemény próbára, ha nem is vitézségünket, de bizonynyal kitartá sunkat; s azért most megint távolabb látja időpontját a szerencsétlen háború óhajtott befejezésének. De bővebben erről, – t. i. Blücher megveretéséről…. nem írhat, mert valami jó érzületű hazafias irnok vagy postamester felfogná levelét, azon irigylendő balga hitében, hogy ezzel rendkívül nagy szolgálatot tesz az államnak. Ő ellenkezőleg sajnálja azt az országot, a melyben a polgárok teljes tudatlanságban élnek saját hazájok bajairól és csapásairól, valamint sajnálja azt a katonát is, kinek bátorságát a szerencsétlenség nem emeli magasabbra stb. «Blüchernek ezúttal nem kedvezett a szerencse, azért mert sokkal gyengébb erővel volt, voilá tout. Meglehetős veszteséggel kellett visszavonulnia, ennyiből áll, s erre mindjárt alászállt a mi bátorságunk, s itt ülünk, megyünk színházba, eszünk kaviárt és osztrigát, a helyett hogy egész dühvel neki rohannánk az ellenségnek. Bravo! S ha Schwarzenberg és Metternich nem volnának, ez a két ember, a kik nekünk, Istentől elhagyatott szegény osztrákoknak, igazi vezércsillagaink: úgy látom, ez a Sándor császár bírna egy visszafelé teendő lépés bátorságával. Az egész dolog egy nevetséges historia; mert fölteszem az esetet, hogy Blücher egész hadtestével semmivé olvad, még akkor sem látnék a közügyre nézve igazi veszedelmet. Hinni akarom, hogy az én censorom e tudósításomat átereszti, mert ebből meg fogja látni, hogy fejemet nehéz körűlmények közt sem veszítettem el és hogy olyan embereknek írok, a kiknek szivök helyén van s a kiket visszás egyes esetek csak még inkább felbuzdítanak» stb.
Elcsüggedését ugyan nem, de mély hatását az eseményeknek az ő kedélyére is úgy árulják el e sorok, mint a nyomban utána írottak. «Borzasztó időt kelle átélnem», – írja atyjának, Bar sur Aube állomásról (márcz. 3.). – «Nem a saját szerencsém vagy existentiám aggasztott, hanem az gyötört kimondhatatlanul, hogy oly véghetetlen nagy áldozatok ismét füstbe mehettek volna. Hisz életem a hazámé és az igazságos közügyé, melynek azt szenteltem, s így nem is enyém többé, elvesztését semmibe sem veszem; de mikor már oly közel voltunk e rémséges eseményeknek rég óhajtott végéhez, most azokat talán nagy időre ismét megújulni látni: az nekem s mindenkinek, kit barátságomra érdemesnek tarthatok, nem egy könyet facsart szemeinkből.» Miután már azt hitték, hogy benn vannak Párisban, s rögtön hátrálniok kelle, a korábbi elbizakodást nagy csüggedés váltotta fel a legtöbbeknél, kik strategiai vagy politikai okokat fel nem fogva, mindig csak a látszat után itéltek. Ezek aztán a belátóbbak egy részét is magokkal ragadták. Szerencsére, ez nem tartott soká. Blücher, daczáta öt napon át (febr. 1–15) szenvedett veszteségeinek, a régi maradt. Széchenyi bámulva kiált fel, hogy soha szebb csapatokat nem látott, mint az övéi, s létszámukat még mindig legalább 120 ezerre becsüli.
Széchenyi is újra bízik saját szerencsecsillagában, vígasztalja, bátorítja ekkor Sopronyban tartózkodó jó szülőit s közel látja azt a boldog órát, a melyben ismét karjaikba fog omolhatni. Hisz mindnyájan, így írja, meguntuk már ezt az utálatos háborút, s minden áldozatra szívesen ráállanánk, csak olyan emberrel volna dolgunk, a ki nagy hadvezéri talentumával egy kis emberszeretetet és nemeslelkűséget tudna egyesíteni. (Márcz. 4.)
Nemsokára Blücher, Bülov- és Wincingeroddal egyesülve, Soissonsnál visszaadta Napoleonnak a kölcsönt, mit azonban Széchenyi csak hallomásból tud. Különben a hadjárat egy érdekes mozzanatáról értesülünk, Pougy mellett szabad ég alatt (márcz. 22.) írt leveléből. «Pompásan megy ismét minden», – így ír, új kedvre gerjedve, – «s a jövőbe vetett legszebb reményeink feledtetik velünk az átélt rossz napokat. Vitéz csapataink nagyon szétszórva valának, s az egész franczia hadsereg (t. i. az utolja, Thiers szerint = egy öt ellen) ellenünk látszék irányulni. – Végre egyesültünk, s Arcis-nél Napoleon ellen támadólag léphettünk fel. 20-án tehát megindult a csata, egy isteni tüzeléssel a tisztelt francziákra, kik birkanyájként összeszorítva, mindazonáltal, ezt egy isten sem vitathatja el tőlük, hősökként védték magokat.
22. I. SÁNDOR CZÁR.
A mi veszteségünk is, az ő puskatüzöktől elég nagy volt, de az övék rendkívüli, mert egy golyónk sem hullott a földre a nélkül, hogy egy lelket szépen a másvilágra ne szállított volna. A nyugovó nap, mely egész napon át jótékonyan átmelegített bennünket, már a hegy mögé bújt, midőn egy lovas hadoszlop dühös támadást intézett ágyúinkra s pedig épen arra a pontra, a melyen az én igénytelen személyem is elhelyezkedett. A sok golyó olyan dühbe hozta őket, hogy vak legyekként mindent halomra döntöttek, kivéve engem; az éjszaka azonban olyan sötét volt, hogy a kozákok, a kik sötétben is látnak, borzasztó szerszámaikkal előtörve, visszakergették őket. Néhány ágyú s több száz fogoly esett kezünkbe; reggelre a harcz megújítását vártuk, de csalódtunk, mert ők hagyták el a tért s mi az égő városba bevonultunk. Most együtt vagyunk Blücherrel» stb.
Napoleon kétségbeesett ügye mind rosszabbra fordult; habár Fére Champenoise-nál ismét egy győzelemmel dicsekhetett. A congressus, mely (márcz. 25.) Châtillonban ülésezett, a sikerrel lépést tartva, szigorítá föltételeit; követe, Caulincourt, még kihallgattatást sem nyert többé. Igen vagy nem közt volt csak választása.
Legközelebbi levelét Széchenyi ápril 1. 1814. már Párisból írja.
Pár nap mulva, ápr. 12-én már ott ült a franczia uralkodók pompás saint-cloudi palotájában. Mélázóvá teszi, hogy a kit nem rég reszketve emlegettek, s megjelenése hírére hosszúra nyúltak a leggömbölyűbb arczok is, az most ilyen véget ér!
Ápril 16. Vége van a hosszú harcznak, szépen, dicsően ragyog a jövő előttünk, mely nem rég oly sötétnek látszott. – – Szabaddá lett az emberi nem, szabadon szívhatja ismét szülőfölde levegőjét. Részéről boldognak vallja magát, hogy a nagy munkában ő is, dicső tábornagya oldalán, parányi részt vehetett.
Ápril 24. Csodálkozását fejezi ki, hogy a nyugdíjazott világura oly békén tűri sorsát; senki sem volt oly alant járó gondolkozású, hogy ily szörnyű lealázás túlélésére képesnek higyje őt. –
Csoportosítsuk kissé az eseményeket.
Napoleon regensnővé tette (Ferencz császár irányában talán nem rossz számítással) nejét, Mária Lujza császárnét, a ki gyámoltalan helyzetében csak siránkozni tudott. A főváros védelmét a máskor mindig lenézett nemzetőrökre s mindig elégületlen testvéréré, Józsefre bízta. Ez, a montmartrei magaslat bevételekor (márcz. 30.) átruházta mandátumát Mortier és Marmont tábornagyokra, kik, egy végső tisztességes ellentállás után bár, egyebet nem tehettek, mint átadni a hosszabb védelemre merőben készületlen fővárost, melybe a szövetségesek 31-én 10. óra tájban ünnepélyesen be is vonultak. Középen nyargalt a daliás Sándor császár, mellette jobbról a porosz király, balról Schwarczenberg hg. (Ferencz királyunk és Metternich herczeg azalatt Dijonban húzódtak meg.)
Az «első» párisi béke már előtte való napon íratott alá. A regensnő (29-én) Bloisba vonúlt, magával vive férje legfontosabb irományait, magánkincstárát (mintegy 18 millió franc) és koronagyémántjait. Az orosz czár tüntetőleg Talleyrand herczeg fejedelmi fényű palotájában szállt meg: most ez volt Francziaország első embere, háza a világ közepe.
A senatus, melynek 140 tagjából a felét sikerült összehozni, ápril 1-én egy ideiglenes kormányzatról gondoskodott; 2-án pedig Napoleont, utódaival együtt, egyhangúlag trónvesztettnek nyilvánítá.
A Bourbonok visszajöttek; bár kezdettől fogva senki sem lelkesült érettök.
Napoleon Fontainebleauban még folyvást mentőgondolatokkal foglalkozva, először ugyan fia javára (ápril 4.) s ez elvettetvén, a keserű kényszerűségnek engedve, végre föltétlenűl is (ápril 7.) lemondott.
A föltételek, miket a congressus kegyelméből nyert, s melyek Széchenyi szemében oly lealázóknak látszottak, ezek valának:
Megkapta Elba szigetet, mint egy kis királyságot, hozzá két millió frank évi dotatiót, és 4000 főből álló gárdáját. Mária Lujzának Pármát adták, mely fiára is, a reichstadti herczegre († 1832.) átszállandó volt. Az országokat, alattvalókat osztogatták, mint a birkát.
A nagy rokonság szétszórt tagjai mind tisztességes ellátásban részesültek; Beauharnais Jenő, mint leuchtenbergi herczeg, mindenkitől becsülve; Murat külön egyezkedett a maga szakállára s utóbb jelleme beszennyezésével, tragikus véget ért.
Az édes honvágy és a fájó hazaszeretet soha sem hagyták el Széchenyit, ily új és váratlan élmények közepette is. A dicső bevonulás napján e világszabadítónak nem volt egy fél aranynál több a zsebében, kopott és rongyos volt egyenruhája, csizmája, fehérneműje. Amellett rendkívüli volt a drágaság, p. o. egy üveg bor két louisďor stb.; a főparancsnok előleget utalványozott tisztjeinek, de ő azt nem akarta igénybe venni, mert, úgy fogta fel, hogy ő az államnak úgy is sokkal nagyobb jótéteményeiben részesül, mint mennyit bármikor leszolgálni képes lenne. Megbámulja és élvezi a világváros fényét, pompáját mindig azzal a fájó utógondolattal, hogy mi nálunk még mindezekből semmi sincs, s talán nem is lesz soha (?!). Saját sorsa és a legközelebbi jövő iránt teljes bizonytalanságban él s nem tudja, Lyonba fog-e vagy Olaszországba küldetni, vagy mehet Londonba, mire jó alkalom kinálkozott? (Ápril 16.) – A hányattatás oly nagy volt, hogy idő kell hozzá, míg a hullámok lecsillapulnak. Míg az emberek az állatiságot, az érzéki vadságot, melybe a háború belezudította, levetkőzve, ismét emberekké válnak s újra erkölcsi rendeltetésök magaslatára fölemelkedhetnek! (Ápril 20.) Az érdekes kirándulást Angliába a hadjárat alatt is megtehette volna, minden költség nélkűl; de oly szent czél lebegett előtte, s annyira nem restelt semmi anyagi és szellemi áldozatot, melyet elvei kívántak tőle, hogy be kelle várnia az óhajtott jobb fordulatot. Most azonban, hála légyen a Mindenhatónak, miután kivette részét a kivívott nagy sikerből, szívesen gondol az élet finomabb élvezeteire is. Ha drága is itt az élet, úgy gondolja, mégis csak többet ér, mint hogyha nem volna már életben. Nem vádolja tehát magát szerénytelenséggel, ha ismét pénz dolgában csak jó atyja nagylelkűségéhez folyamodik. Megjegyzi mellékesen, hogy az árfolyam = 400 volt, és hogy napi kiadása 10–12 arany. (Ápril 24.) Annyira el van napestig foglalva, többnyire az őt nagy kegyben tartó tábornagy oldalán, hogy alig marad egy kis szabad ideje, melyben magát kedves hazájába, az ő drága Fertő tavához visszaálmodhassa.
«Ámbár ez a Páris», – így írja, – «a legszebb és legkellemesb tartózkodási hely, minőt csak a legmerészebb képzelet alkothat magának, – van mégis az emberi szív mélyében valami, mely ellenállhatlanul vonzza őt hazájához, szülővárosához; még az orosz is visszasóvárog az ő havas vidékeire, s ennek sivatagjait nem cserélné fel a Szajnapart enyhe, bájos éghajlatával. Hát még mi, kiknek oly szép hazájok van! Megvallom, úgy örülök reá, mint egy gyermek, hogy ezt az őszt ismét egyszer Czenken fogom vígan, boldogan tölthetni!» (Ápril 28.)
