VI.
VI.
23. TURIN.
Olasz hadjárat, 1815. Tolentinói ütközet (Rendjelek). Stahremberg bizonyítványa. Más hivatás. Fermo táján affaire. Kötelességérzet tartóztatja. Hadjárat vége.
MÁJUS 4-én Windischgrätz herczeggel, a ki őt magának kikérte, kellett indulnia Szárdiniába – hogy a számkivetve volt királyt trónjára visszahelyezzék. Ez volt az I. Viktor Emmanuel, ki a későbbi szabadelvűbb áramlatok ellenében nem tarthatván magát, leköszönt (1821.); hasonnevű szerencsésebb unokaöcscse, a Ré galantuomo, Ausztriának utóbb elég bajt szerzett. A visszahelyezett király azonban megelőzte őket, s a kilátásba helyezett tengeri út elmaradt.
Széchenyinek Olaszországban végzett «hadi tettei»-vel, melyekkel különben dicső katonai pályáját befejezendő vala, épúgy vagyunk, mint az első német- és francziaországi nagy hadjáratok alattiakkal. Mind a mellett, hogy szülőivel való meghitt levelezése folyvást tartott, e közvetlen forrásból igen keveset tudunk meg; máshová kell fordulnunk tudásvágyunk némi kielégítése végett. Az osztrák Soldatenfreund tudósítása szerint Széchenyi 1815-ben az 5-dik huszárezreddel, mely akkor az angol kormányzó herczeg (Prinz Regent von England) nevét viselé, Olaszországban Bianchi altábornagy alatt szolgált. Ez az áthelyezés neki előnyére aligha vált, mert e miatt a bár egészen váratlan nagy események színterétől kellett távol maradnia. Napoleon nem maradott veszteg az ő Elba szigetében. Kiindult onnét márczius 1-én, kilenczszáz emberével, hogy néhány nap alatt elseperje Francziaország földéről a Bourbonokat, s az örökké meseszerű «száz nap» uralmával ejtse rémületbe a világot, bámulatba a késő kor történetíróit. Azon hó 30-án a Tuilleriákba vonúlt be. Az európai szövetségnek ismét egy fél millió emberét kelle talpra állítani ellenében; Waterloonál dőlt el végkép a világ sorsa, június 18. 1815. Wellington neve lőn az öreg Blücheré mellett még egy-egy jogczím alatt halhatatlanná. Napoleonnak másodszor is le kelle mondania s mint az angolok foglyának a sz. Ilona sziklaszigetén fejeznie be annyi dicsőséget és nyomort árasztó életpályáját.
A mi Széchenyink, e nagy eseményektől távol, melyeket e helyen közbeszúrva csak röviden jelezhettünk, Murattal, az imént még csak szövetségesünkkel, látta magát szembe állítva, ki végső szorultságában újra a kor eszméit, szabadságot, nemzeti egységet, függetlenséget tűzve ki zászlóira, a bomlás közepett saját trónját vélte még megmenthetni. Tolentinónál május 1-én ütközetre került a dolog, s a hadi koczka ellene fordult. Ez eseményben Széchenyinek, a tudtunkra levő egy epizód után ítélve is, fő része volt.
Az ütközet első napján, – írja nevezett forrásunk, – Széchenvi kapitány a második századdal s az egész lovasüteggel, aztán meg Battyhány alezredes az első századdal s két czúggal a gróf Starhemberg tábornok hadseregének legszélső jobb szárnyán voltak felállítva. Ezt a szárnyat támadta meg legelőször az ellenség. A mi csekély számú huszárságunk ellen egy egész ellenséges huszárezred és még egy egész gyalogezred tömegesen nyomúlt előre a síkságon. Támadásukat balról két lépcsőzetesen felállított dzsidás-század fedezte. Az ellenséges lovasság e kolosszusa mindig közelebb és közelebb hömpölygött felénk, noha e közben ütegeink vészt küldének soraikba.
24. MURAT.
Ágyúink most felhagytak a tüzeléssel; halálos csend állott be a huszárok közt. E közben gróf Széchenyi kapitány riadót fúvat; ugyanezt teszi nyomban a középen Souvent, a jobb oldalon Batthyány. Örömrivalgással rohannak reá az ellenségre a mi huszáraink; soraikból előre vágtató egy Szilágyi nevű közvitéz karddal vágja le Duca di Romanót, egyik vezetőjüket, ki halva esik le a lóról. Rövid néhány percz alatt Murat egész pompás gárda-ezrede semmivé van téve. Ez a fényes siker nagy erkölcsi hatást tett a mi jóval kisebb csapatainkra, s szemlátomást emelte bátorságukat stb.
Széchenyi ez alkalomból a siciliai sz. Ferdinánd érdemkeresztet, s utóbb még a szárdiniai Móricz- és Lázár-rendet kapta. Áttétette azután magát a Hessen-Homburg-huszárokhoz, s ott egész lemondásáig (1826) meg is maradt.
25. III. FRIDRIK VILMOS POROSZ KIRÁLY.
Mindenesetre feltünő, hogy bár vitézsége és érdemei minden oldalról a legmelegebb elismerésben részesültek, s úgy parancsnokainak, mint bajtársainak szeretetét és tiszteletét föltétlenűl megszerezték neki: a hivatalos kitüntetések mégis nem az övéi, az osztrákok részéről, hanem az idegen fejedelmek, a szövetséges orosz császár és a porosz király, meg a visszahelyezett olasz fejedelmek részéről jutottak ki néki. Fridrik porosz király Párisban május 30-án írta alá elismerése kifejezését az épen «béfejezett háborúban való kitünő magaviseleteért», az ő katonai érdemkeresztjének (Meinen Militair-Verdienst-Orden) adományozása mellett. Érdekesnek tartjuk azonban, mert szinte részletekre terjed ki, az ő olaszországi parancsnokának, Stahremberg grófnak reá vonatkozó, 1815 május 30-dikán kelt hivatalos nyilatkozatát, terjedelmesebben megismertetni. «Kéretlenül», – így szól e történelmi okmány, «kötelességemnek ismerem, hogy gróf Széchenyi István kapitány úrnak, a ki (ezredével) dandáromhoz tartozott, az ellenség előtti magaviseleteért teljes megelégedésemet nyilvánosan kifejezzem. Különös megemlítést érdemel az ő május 2-án parancsomra véghezvitt támadása egy bizonynyal tízszerte nagyobb hadosztály ellen. Ezt a rohamot (attaque) századja egyik szárnyának élén olyan ügyességgel és bátorsággal intézte, hogy az ellenséges lovasságot néhány szempillantás alatt teljes rendetlenségbe hozta s azt, noha maga is számos sebeket kapott, nagy veszteséggel egész a gyalogság (a fedezet) zöméig s felállítva volt tűzér-ütegekig üldözte; miáltal nem kis részben hozzájárult annak lehetőségéhez, hogy a visszavonulásra parancsot kapott (!) előcsapatunk ezt állásának megtartásával szép rendben és méltóságosan tehette. Továbbá gróf Batthány alezredes parancsára 4-én reggel Macerata táján a Civita Novába vezető úton előre küldetvén, az ellenséges testőrsereg egész lovasságát egy óránál tovább tartóztatta, s megakadályozta, hogy ezt az országútat elfoglalhassa, miáltal a mi előcsapatunk időt nyert odáig eljuthatni, s az ellenséget nagy kárával arra kényszeríteni, hogy podgyásza legnagyobb részének hátrahagyásával is mellékútakon s vad futásban keresse menekvését; ez pedig nem utolsó oka volt hadserege utolja teljes felbomlásának. A május 14-diki ütközetben Castel Sangrónál segítségére sietett századával Eötvösnek, ugyanazon ezredbeli kapitánynak, a ki egy, számra túlnyomó ellenséges lovasosztálylyal keveredett bajba, mely alkalommal különös hidegvérűséggel és határozottsággal szétugrasztott egy egész ellenséges gyalog-osztályt. Ezen hadi tettek megérdemlik a dícsérő felemlítést» stb.
E hivatalos adatok annál becsesebbek előttünk, mert Széchenyinek atyjával folyton tartó, de itt egy nevezetes félbeszakítást szenvedett, bizalmas levelezéséből vajmi keveset tudnánk meg belőlük. Szokása szerint kerül minden dicsekvést, szívesen elhárít magától minden érdemet; de egyúttal sejteti velünk, hogy ifjúi lelkesedése a hadi dicsőségért már nem melegíti szívét, mihez bizonynyal a kellő elismerésnek hiánya is hozzájárult ugyan, de még sokkal inkább az emberiség magasb feladatainak s e közben saját hivatásának is mindinkább előtérbe nyomuló felismerése. Ha ismét egyszer haza kerülhet, – írja még Turinból (1814 máj. 11.), – egy darab ideig ki akarja heverni magát, hogy végre egy kis lélekzetet vehessen, mert elválásuk óta bizony igen sok zajos és borús, de kevés jó napot élt. B. Vécsey tábornok szívessége által néhány nap mulva ismét Cagliariba tervezett útjának elmaradását írja, megnyugvással veszi a szárd királyi családnak régi államaiba visszatértét, melynek polgárai híven ragaszkodtak hozzá, s most ők is, mint a többi népek, a «rég nélkülözött szabadságot» fogják élvezhetni!…. Egy további levelében igazi szerencsétlenségnek tartja, hogy oly sokáig kell Turinban maradnia, s a folytonos vígságban és ünnepélyekben részt vennie, melyek nem kárpótolják a gyermekévei színhelyén, szeretett övéi közt otthon töltendett boldog napokért. – «Korábbi éveim zajgó érzelmei, – írja tovább, – már lecsillapultak, a csendes megelégedést keresem, nem az emberi boldogság ama legmagasb fokait, melyek mint elérhetetlenek inkább büntetésére, mint javára izgatják legtöbb embernek képzelő tehetségét… Hisz az élet csak egy álom, – miért ne lennék tehát megelégedve? Ama csodálatos nagy események után, melyek oly gyorsan következtek egymásra s képzeletben annyira meghosszabbítják az egymástól távol töltött időt, – óhajtott viszontlátásunk pillanatát adnám-e cserébe egy királyságért?!» stb.
Ugyanily hangulatban vannak írva Milanóból ez időtájt kelt levelei. Az egyikben (márcz. 28.) egy olyan szép frázis ötlik szemünkbe, minővel későbbi éveiben különösen polemikus beszédeiben vagy hirlapi czikkeiben fogunk találkozni. Áldja az isteni gondviselést, mely oly társadalmi állást és vagyoni jólétre való kilátást rendelt neki, hogy már születésénél fogva sok más embertársa felett előnyben részesül, s így mint becsületes ember sokkal többet is fog a közjóért tenni, mint sok más, kevésbbé jó módban levő polgártársa. Hálát mond ezért, mint mindenkor, jó szüleinek. Nem feledkezik meg nevök napjáról, mellőzve minden költői és szép szólamokat, melyeken nem akarja fejét törni, mert tudja, hogy ha az embereknek nem volna fejök, hanem csak szivök, talán jobbak volnának. – Már ápril 1-én arról igyekezik őket megnyugtatni, hogy talán huzamosb ideig nem kapnak tudósítást tőle, mert a közlekedés esetleg meg lesz akasztva… (t. i. az új hadjárat által). Két nap mulva Noviból már hírül adja, hogy Bologna táján a nápolyi hadsereggel volt találkozása. Ezredéhez épen akkor érkezett, mikor ennek egy kis csetepatéja volt, melyben, minthogy lovai még nem érkeztek meg, rögtön részt nem vehetett, s így Bianchi altábornagy és adjutánsai kiséretében Carpi-ig vonult, hol a második század második szárnyát (úgy mint fentebb elbeszélve volt) vette át, más nem lévén akkor épen rendelkezésére. Három nap óta előörsi szolgálatot tesz, s egészen jól érzi magát. A nápolyi katonaságot igen tréfás (spaszig) embereknek találja, s úgy hiszi, ez a furcsa háború a végtelenségig fog húzódni. Ezért szépen kényelembe is akarja magát helyezni. Haza küldi József nevű vadászát, a ki az egész idő alatt nem birt egy szót olaszul megtanulni, lóval nem tud bánni, s a szakácsművészetet még a kávékészítésig sem vitte, s így itt inkább terhére van, mint könnyebbségére. Czenken fog jövőjéről is gondoskodni. Egyelőre megtartja lovászát, a ki elég jó ficzkónak látszik, s bevárja az ő hűséges Miklósát, ki bevásárlott lovaival bizonynyal már útban is lesz. Már most olyan emberre volna szüksége, a ki quasi szakács is lenne, afféle mindenes, minő, úgy hiszi, Bécsben könnyen kapható. Kell aztán közönséges pléh-tányér és tál, tepsi, durva hat pár evőeszköz, megannyi szalvéta, s végre két paktáska, melybe mindezeket bele rakni lehessen. Így felszerelve a szakács, kinek bérét előre ki kell alkudni, induljon el deligence-on s menjen Mantuáig, a térparancsnoksághoz, stb. Különös, úgymond, hogy ily tárgyakat Mailandban nem kapni meg, mert hisz akkor már rég ellátta volna magát velök stb. Ha egyszer be lesz rendezve e tíz éves háborúra, akkor többé semmire sem lesz szüksége! – Az előbbi hadjáratban (t. i. a német- francziaországiban), – így írja egy további levelében, – egy nap alatt is többet szenvedett, mint itt egy egész héten át. Ezt a háborút inkább egy folytonos lakmározásnak lehetne nevezni, olyan dicső és bőséges ez az ország, a nápolyi katonaság meg olyan rossz. Egyébiránt még három kapitány állott előtte s most egyezkedik Horváth kapitánynyal a svadronja iránt stb. Ennek, bár méregdrágán vásárolta meg, annyira örül, hogy Schwarzenberg hg. hízelgő ajánlatát is, legyen hadsegéde, kész egyelőre visszautasítani. Ahhoz az első komoly «affaire»hez, melyet fentebb ismertettünk, úgy készült, hogy megrongált egészsége s lóról leesése miatt három napig mozdulni is alig tudott. A nevezetes napról, melyben épen neki, mint egy dühös lovas-attak vezetőjének, oly fontos szerep jutott (a tolentinói ütközet első napján, május 1.), egy szóval sem tesz említést; csak San Giustoból 5-dikén írja, hogy egészsége helyreállt, hogy mindennap tűzben van, több tisztje és közvitéze elesett, s hogy ezredét ily perczben el nem hagyhatja, legalább míg ez az olasz háború valami határozottabb jelleget nem vesz fel. Lelkiismerete csak így lehet nyugodt. Különben okát sem tudja adni, miért és miként bomlik fel mintegy magától a nápolyi hadsereg, mely naponként tömérdek hadi foglyot hagy hátra s meg van verve, ütközet nélkül. Ha majd megszabadulhat, Bécsbe kell mennie, hogy egészségét helyeállíttassa; mert a nélkül mindenkinek csak terhére lenne. Ennek daczára Fermo táján századánál egy tízszerte népesebb lovasosztályt (ime összevág a fentebbi hivatalos adatokkal) megtámadott s fényesen kitünteté magát. Sebhedt lova, csákója, s két lapos vágás testén képezik, úgymond, diadal- jelvényeit; azonfelül is meglehetős a vesztesége. Jellemző, hogy betegnek jelentette magát, mentségűl, mikép ne kellessék a herczeghez elmennie, de valósággal azért maradt itt, mert mindennap verekednie kell az ellenséggel, s ez elől, jó lélekkel, nem térhet ki.
Ez a kötelességérzet, ez az életmegvetése oly téren, hol babér nem terem! Hol maga a czél nem lelkesít!… Végre ez az unalmas hadjárat is véget ért. Nápolyból május 21-én kelt leveléből megértjük, hogy most már csakugyan készül az őt váró Schwarzenberg herczeg tábornagy udvarához, hogy kíséretében további «nagy feladatok»-nak nézzen elébe.
Ezek azonban, már néhány hét mulva, a híres bellealliancei magaslatokon nála és nálunk nélkül oldattak meg.
