X.
X.
Szívbajok. Egy mentor, Dies fatales. Meade Caroline. Meade Selina. Liechtenstein Henrietta. Atyja és anyja † 1820 deczember 13. és 1824 január 22.
MIELŐTT Széchenyit fényes közpályája küszöbéig elkisérnők, a melytől még szinte egy öt évi időköz választ el, még egy pillantást kell vetnünk szívvilágába. Egy fejezetet kell közbeigtatnunk, melynek jellemző czíme a Széchenyi szerelmei lehetne; melyet bízvást átfordíthat az, ki csak tényeket, s nem benső rúgókat keres, ki megelégedve az eredményekkel, nem igen érdeklődik a fejlődés lélektani mozzanataival.
Könnyű volna nekünk e nehéz feladaton átsíklanunk, ha a krónikások száraz stíljében egyszerűen csak annyit jelentenénk, hogy Széchenyi ekkor és akkor nőűl vette ezt és ezt, kivel boldog házasságban élt. Felesleges volna talán még annyit is hozzátennünk, hogy előbb két delnőtől kosarat kapott.
Ha Széchenyi nem ír vala naplót, s nem hagy reánk örökségűl oly vallomásokat, melyek megdöbbentő őszintesége vagy félrevezethet vagy mélyreható rejtélyek kulcsát adja kezünkbe, s érthetőbbé tesz később bekövetkezett eseményeket: talán be is érhetnők annyival.
Örökös töprengésre, sőt önkínzásra való hajlamát, melyet igazán végzetesnek nevezhetünk, már az eddíg előadottakból is sejdithettük. Talán atyjára ütött, az oly magas lelki tulajdonokkal megáldott nagy emberbarát és hazafira, ki ez időben már, többnyire elzárkózva, imával s lelki szemlélődéssel töltötte idejét, kétségben hagyva környezetét búskomolysága indokai iránt. Kedvencz fiában, kit soha nem kényeztetett, sőt nagyon is szigorúan tartott mintegy önnön hasonmását látta. Így fogta fel ez is, s hálája és szeretete az öreg iránt legkevésbbé sem csökkent akkor sem, mikor már elveik és világnézetük nagyon eltértek egymástól: úgy látszik a természet rendében gyökerező, örökké ismétlődő különbözése agg- és ifjukornak.
Az ifjú Széchenyinek egy hibáját, mely előmenetelének legnagyobb akadálya volt, a maga együgyűségében jól eltalálta a főhadi tanács, midőn azt veté ellene, hogy a fantázia szerfelett uralkodik rajta: «Zu viel Imagination». Értésére is adták ezt; de látni fogjuk, hogy egész életén át is, nem sokat javított rajta.*
L. Wesselényihez írt levelét.
E forrása minden szépnek és nemesnek, neki súlyos szenvedéseket okozott.
Túlzásba vitte még vallásosságát is, mely különben lelki világának fénysugara, élete forduló pontjain vezetője s szenvedéseiben vígasztalója volt. Valamint atyjánál, úgy ő nála is, soha sem ment át türelmetlenségbe más hitűek iránt vagy ellenzésébe a haladó felvilágosodás és szabadelvűség kívánalmainak. Túlzást kell látnunk a szülői iránti megható szeretet és gyengédség olyféle nyilvánulásaiban, midőn magát, elkövetett vagy vélt hibái miatt, ezek szeretetére vagy bocsánatára teljesen méltatlannak vallja, s lehetetlennek tartja a nekiek okozott boszúság vagy fájdalom bárminő jóvátevését stb.
Ugyanilyen exaltatio kapja szárnyaira a szerelemben is; mintha előre is méltatlanná tartaná magát azon nők viszontszerelmére, kik iránt lángra gyuladt. Minket minden az ellenkező föltevésre jogosít.
Láttuk ártatlan ábrándozását a szép S. Gabriella grófnővel… Úgy látszik, egy szivében mélyebben gyökerező szenvedélyt akart vele gyógyítgatni vagy ellensúlyozni. Mindkettőnek környezetét némi aggályba is ejthette nem a helyzet maga, hanem a látszat, s az előkelő körök akkori (?) nagy hajlandósága a mende-mondák iránt. Egy jóakarója (úgy látszik álnév alatt) feljogosítva érzi magát őt az egész jövőjét fenyegető veszélyre figyelmeztetni: «Már gyermekkorában megszokta Ön mindig javitgatni magán, s elveszettnek tartá azt a napot, melyben nem érezhette ismét jobbnak magát. Soha sem fogom önnek megbocsátani, ha nem lesz nagy ember belőle. Mily sokra vihette Ön azóta! Mily közel lehet már a czélhoz, s most akarná egyszerre abba hagyni?… Sokan figyeltek már önre, habár ön inkább rejtőzni kívánt, sokan elkezdték önt követendő mintáúl választani. Ha Ön tágít, százan is azt teszik utána, s ha Ön elbukik, lehetetlen lesz egynek is megállani.» – «Én ismerem ezt a szenvedélyét, láttam keletkezését, tudom, hogy Ön azt minden másnak fölibe helyezi, s inkább az élettől válik meg.» – «De tudja Ön azt is, hogy vannak erények, melyek szintoly hatalmasak, mint a szerelem, hanem ennél tartósabbak. Ah! drága barátom, hajoljon tanácsomra, tépje ki szivéből ezt a szerencsétlen szenvedélyt, még ha életét teszi is vele koczkára.»*
Aligha csalódom, ha ezt a névtelen intést is egykori derék nevelőjétől, legigazabb barátjától származónak vélem.
Hogy volt nevelője, meghitt barátja, Liebenberg is őrködött messziről felette, s többi közt rendesebb életre és házasodásra intette, azt Milánóból kelt válaszaiból sejthetjük. Így okt. 24. 1817. nem minden irónia nélkül azt feleli néki, hogy hosszú levelét de Matrimonio háromszor is elolvasta s azután nyakrafőre megindúlt háztűzhelyt nézni, őtet is kéri, kerítsen valahonnét a számára egy jó feleséget, szépet is, gazdagot is. (Mailáth I.)
Ennek daczára már csirázott agyában a gondolat, hogy lemondva minden magasabb dicsvágyról (a különben is megúnt katonai pályán) a csendesebb magán életbe, esetleg falura húzódik vissza, s testvérbátyja Pál előtte való példáját követve, családi kört és otthont teremt magának. Mondanunk is felesleges, hogy főúri körökben, már a bécsi congressus mámoros napjai óta (1814) nemcsak mint szellemes és eredeti társalgó, hanem épen mint épouseur is, daczára donjuani hírnevének, a keresettek, kényeztetettek közé tartozott. Különösen a mamák vették pártfogásuk, védelmök alá.
Zavarba ejti a fürkészőt két végzetes nap, melyet mint dies fatalist, napló jegyzeteiben mintegy véletlenül megörökített. «Aug. 9-dike (1814) életem egyik legnevezetesebb napja; első lépés a boldogtalanság felé: alapja későbbi kétségbeesésemnek.» Aztán: «novemb. 3-án oly valami történt velem, a minek reám nézve csak szomorú következményei lehetnek; sőt egykor tán épen ezért fogom főbe lőni magamat»…. Két fekete pont a láthatáron, mely vészt, vihart (bensőt, láthatatlant) jelenthet, vagy merő képzelődés játéka is lehet. Annyi el nem titkolható, hogy ez időponttól kezdve soha sem volt egészen nyugodt lelkiesmérettel. Mosolygott reá az élet, ifjuság és vagyoni jólét bőségszarui nyiltak meg előtte: ő az annyiaktól irigyelt, boldogtalannak érezé magát. Gyónásban feloldja a pap minden bűne súlyától, Isten és ember előtt tisztán állhat: ő nem érzi megnyugtatva magát. Semmi botrány, semmi megzavarása a társadalmi rendnek: ő, pirúlni kénytelen önmaga előtt. Tisztelik, becsülik férfiak és nők kőrében: ő méltatlannak érzi magát. Feldúlt kedélylyel lopódzik el (Londonban) egy társaságból, a hol véletlen vagy figyelemből a Clan William család neve hozakodott elő. E magasrangú irlandi családnak két nőtagja iránt melegebben érdeklődött, mintsem reá nézve üdvös volt. De bármily töredékesek is adataink, bizton állíthatjuk, megőrizte lelke tisztaságát s férfias jelleme becsületét. A rágalom sem tarthatta magát, melyre tán vigyázatlanságból alkalmat szolgáltatott; elhallgattak az emberek: ő maga beszélt csak magában s naplójával szemben önmaga ellen. Azt mondja: vannak emberek – s ő ezek közől való, – kiket egyetlen egy szemrehányás, melyet önmagoknak tehetnek, sohasem hagy többé megnyugodni. Egy bizonyos napot – sógornője, Meade Carolina halála évfordulóját, – hosszú életén át soha sem feled, saját megváltatását várja általa meg-megújuló lelkifurdalásaitól, melyek «viperákként» fészkelnek szivében s lehetetlenné teszik, hogy valaha boldog lehessen az életben. Egy neme az őrületnek, mely szomorú társa ama későbbi másik még tragikusabb rögeszméjének, mely szerint magát hitte a magyar forradalom és bukás okozójának. Egyaránt alaptalan volt mind a kettő. Egyaránt betegesen túl érzékeny kedély, túlcsigázott fantázia, de egyúttal végtelenig vitt lelkiesméretesség próbája és kifolyása. Meade Caroline, Széchenyi Pál első neje, egy igen szép, de vékony szövedékű lady volt. Gyengéd érzületének kedves emlék jele maradt fenn egy úgynevezett családi albumban, melyet a közös családanya, Széchenyi Ferenczné születésnapjára állítottak össze (1816) gyermekei, kiknek sorában ő is, mint menye, egy igen csines sonettben örökítette meg hálás érzelmeit.* Kora árvaságra jutva, második anyját lelte fel a férje családjában. Fia, Andor, úgy látszik örökölte mellbetegségét, s Damascus szelid éghajlata alatt ifjan halt el. (Febr. 1841.) Az asszony pedig előre ment (1820 szept.). Halála hírét véve Széchenyi ezeket írja naplójába: «Carolina meghalt! Mindenható! borzasztóan rejtélyesek a te utaid, melyeken a halandó embert ez életen át vezeted. Csak annyi szenvedést mérj reánk, a mennyit elbirunk viselni; vagy adj; nekünk hozzá érczkeblet. Irgalmazz a te elsülyedt fajodnak, s adj örök békét nyugalmat az általam forrón szeretett átköltözött léleknek. Amen!» – «A halál fogja-e vagy az idő behegeszteni sebeimet!?» – – «Pál testvérem most fogja csak érezni, mennyire szüksége volt neki Carolinára. S szegény kis Andor, mi lesz belőled! ki fog neveltetésedről gondoskodni?!»
Legyen szabad azt eredetiben ide iktatnunk:
Beraubt der theuren Mutter treuer Sorgen
Liess mich ein freundlich Schicksal lieb und mild
In meines Lebens früh verwaistem Morgen,
Dich finden eines Engels hehres Bild!
Der Himmel raubte mir der eignen Mutter Leben
Ihn rührt mein Schmerz: Er hat mir Dich gegeben.
Liess mich ein freundlich Schicksal lieb und mild
In meines Lebens früh verwaistem Morgen,
Dich finden eines Engels hehres Bild!
Der Himmel raubte mir der eignen Mutter Leben
Ihn rührt mein Schmerz: Er hat mir Dich gegeben.
jan. 7. 1817.
Félrevezethetnének ily sorok, ha egészen hasonlókkal, majd minden reá mélyebben ható eseménynél, vagy forduló pontnál nem találkoznánk. Nincs kizárva a lehetőség, hogy Pál testvére, bárminő oknál fogva, kissé meghidegült neje iránt, kit kezdetben forrón szeretett. Tegyük fel, hogy az érzékeny nő, akaratlanul is egybehasonlítást tett a két majdnem egykorú testvér között, s tán erősebb rokonszenvet kezdett érezni az ifjabbik íránt, kit mindenki bámult és szeretett, de a kinek szíve és lelke, mint tüstént látni fogjuk, egészen más irányban volt elfoglalva. Hol van itt még ok és okozati összefüggés? Reá erőltethetjük-e akár a Tasso hőse, Tancred szerelmének, melyet különben minden rokonszenve mellett is természetlennek talált, valamelyes hasonlatosságát, ki t. i. azért rajong, a ki érzelmeit nem viszonozza, míg azt a ki szereti, halni hagyja? Vagy találóan idézhetjük-e szintén kedvencz költője Byron egyik legérdekesb alakja, Manfréd példáját, ki megölte a kedvesét nem fegyverrel, hanem szivével, nem beszédével, hanem hallgatásával? Bizonyos korban – s Széchenyinél soká tartott az illusiók e kora – hajlandók vagyunk az élet legközönségesebb eseményeit is eszményíteni, regénynyé alakítani, melyben magunk mint hősök szerepelhessünk. Széchenyi felhevült képzelmében a most nevezett költött alakok mellett, még az ős mythologia képei is helyet foglaltak. Az Oresteia tragédiájára gondol, mely napjainkban is ismétlődhetik. «Oedipus vétke, a Pelops család története – így elmélkedik – nem mesék. Napjainkban is láthatunk hasonlót sok (?) családnál, csakhogy nem tünik annyira fel. De ha ily titkokba mélyebben be akarnánk hatolni, melyeket az illetők magok sem sejdítenek – sokszor bámulatba ejtenének» stb. Ha volt ily sötét ábrándnak némi alapja, bizonnyal okosabbat nem lehetett tenni, mint egyszerű polgári drámává, mondjuk bár vígjátékká alakítani át a helyzetet. A két testvér, kik együtt nőttek fel s egymást gyengédeden szerették, kölcsönös összebeszélés folytán, tán illetékes biztatásra is – együtt volt a drága otthont hoszszabb időre elhagyandó, s egy külföldi nagyobb útra indulandó. Pál hirtelen megbetegedése egy részét e tervnek meghiusítá ugyan; de az eredmény így is el volt érve. A férj otthon maradt házi tűzhelyénél; a nőtlen István egyedül ment világgá. «Többféle okaim vannak – így ír többször idézett naplójában, – s ezek emléke mindig szent, de egyúttal borzalmas lesz előttem, hogy innét (Bécsből) elutazzam Olaszországba, vagy akár hová.» «Évek óta készültem ez útra, mely sebeimet behegesztendő, régi kedélyemet visszaadandó, s édes jó Istenem! lelkiesméretemet megnyugtatandó volt. Testvérem Pál el akart kisérni, már minden előkészület meg volt téve, hogy együtt induljunk, együtt utazgassunk, együtt éljünk, együtt haljunk»… «boldognak érezém magam, hogy az lesz útitársam, ki nemcsak legközelebbi vérrokonom, de legjobb barátom, mindenem a világon.» «S ime, egyszerre megbetegszik, nem jöhet, s én feldúlt szívvel magam indulok» stb.
Az iránt tehát nem lehetünk kétségben, hogy Széchenyi folytonos kóborlásainak okát feldúlt kedélyében, szívsebeiben, vagyis szerelmi csalódásaiban kell keresnünk. Lássuk tehát, minők voltak e háborgások, e szívsebek? Adatok állanak rendelkezésünkre, biztos alapon indúlhatunk; semmi szükség a fentebb érintett regényes és képzeleti föltevésekhez folyamodnunk.
Évek óta gyötrődött a vágyódással, hogy Meade Selinát, Carolina sógornője nővérét, meghódítsa, nőül vehesse.
Hol közel látta magát a czélhoz, hol örökre ellökve attól. Fülbesugók, konkolyhintők voltak. Hozzá írott leveleinek fenmaradtak töredékei. «Véghetetlen boldog lennék, ha egész életemet Önnek szentelhetném, vagyonomat, ízlésemet, szokásaimat, minden gondolatomat, minden vágyamat Önnek alá rendelném.» – «Csak egyszer beszélhessek Önnel, négyszem közt, Ön lesz az én nőm és senki más, esküszöm reá.» «Az Ön szájából akarom hallani, megtiltja-e nekem, hogy szeressem, hogy kezére érdemes lenni iparkodjam, hogy jó és balsorsot megosszak önnel.» «Az ön akaratán kívül minden más akadályt legyőzök. Legnagyobb az ön testvére. Esküszöm Önnek, kész vagyok kezéről lemondani, ha testvére maga nem lesz szó-szólóm.» stb. A mi a büszke Selinát leginkább ingadozóvá tehette, az a Széchenyi család látszólagos ellenzése volt. A kérőnek itt először saját szülőit kellett vonzalma őszinteségéről meggyőzni, a mi édes anyjánál könnyebben, de atyjánál kissé nehezebben sikerült.
A melancholikus öreg úrral nem is lehetett mindenkor beszélni.«A sok tanulás, töprenkedés – így ír róla fia, – egészen megzavarta eszét. Ha valaki szellemi felsőbbséget gyakorolhatna felette, az visszatartaná az örökös fürkészéstől; s ő, visszatérve a vallás eredeti egyszerüségéhez, ismét nyugodt lenne s még boldog napokat érhetne közöttünk. De ha soha nem hágy fel a létező és leendő dolgok feletti tünődéssel, ha az iránt, hogy mi lesz belőlünk halálunk után, mind világosabb sejtelmek után törekedni meg nem szünik, úgy félő, hogy elméje össze fog zavarodni s éltének utolsó szaka mindazokra nézve, a kik szeretve és tisztelve környezik, vajmi kínossá válhatik.»* Az édes anyának sikerült meglágyítani végre az atyát is, s ennek beleegyezésével Zsófia nővérnek is tudtával, elindúlt a Lichnovszhyék házához, hogy a dolgot rendbe hozza. A naplót kell ismét beszéltetnünk. «Hosszú idő óta ezek voltak első örömkönyeim. Eltelve hálaérzelemtől, atyámnak lábaihoz borúltam: Atyám, a legboldogabb emberré tett, isten áldja, jutalmazza meg érte.» –,Én sokat szenvedek fiam, nagyon sokat', válaszolt ő erre s többfélét tett hozzá mit nem ismételhetek.,Te eddig, folytatá, mindig és mindenben (?) a magad akaratát követted s mindannyiszor csalódtál is; vajha most világosabban láss, kivánom.'… Az alatt az anya elvállalt tisztében eljárt, átadta az öreg úr levelét, személyesen is beszélt; minden hiába volt; elutasitó választ hozott. (Jul. 27. 1819.) Az öreg úr maga vette aztán kezébe az ügyet, hogy fiával a kibékülés e pont felett ne csak fél, hanem teljes legyen. Hiába volt minden. Két, egymáshoz méltó nemes lélek nem tudta megérteni egymást. Teljes szakadásra ment. Selina, 1821 jun. 14-én a nagyramenendő gr. Clam ezredesnek nyujtotta kezét: frigyök áldott, boldog volt.
Az öreg úr melancholiájának gyönyörű magyarázatát adja késöbb a Kelet Népe bevezetésében.
A másik hölgy, kivel Széchenyinknek nem volt szerencséje, a bájos és gyermeteg Liechtenstein Henriette herczegnő volt. Ez az ismeretség, bár elég sokáig húzódott, nem járt semmi tragikai mozzanattal. A mamák vették különösen pártfogásuk alá az ifju mágnást, kit mindenáron megakartak házasítani. Különösen rajta volt hű barátnéja, Esterházy Vinczéné, hogy e házasság létrejöjjön. Férjével együtt ellátták jó tanácsokkal, miként viselje magát, hogy a szeszélyes kisasszonynak megnyerje hajlandóságát, korholták minduntalan elkövetett hibáiért, különösen, hogy nem tudta kerülni a feltünést, hogy «affichirozta» őket, a mi mellesleg mondva, Széchenyinek csakugyan hibái közé tartozott, egyike levén ő azoknak, a kik nehezen tudják eltitkolni érzelmeiket, sőt nyiltan éreztetik bárkivel is rokon- és ellenszenvöket. Henrietta herczegnő a bécsi társaságnak egy enfant gaté-ja volt, ujja hegyére vette udvarlóit, három kérője biztos levén, még egy negyedikre várt, kit befoghasson diadal-szekerébe. Széchenyit, kissé komolykodó s nagyon változó magaviselete miatt néha únta, néha, hihetőleg bozontos szemöldei miatt, a gyermekek kedvencz alakjához, a Krampuszhoz hasonlítgatá, majd a fürkészők előtt titkolódzóvá lett, s végre, igazán senkit sem szeretvén, anyjára bízta a választást, stb. Az okos asszony próbaidőre utalá, béketűrésre inté, s inkább bátorítgatá, mintsem hogy elkedvetlenítse a türelmetlenkedőt, ki ügye támogatására egy ízben kéretlen még vagyoni viszonyainak írásba foglalt átnézetével is kedveskedett neki. Huszárosan főbe akarta lőni magát nehányszor; de erőt vett rajta a bölcsész, ki reá váró nagy kötelességeit juttatá eszébe. Természetes komolyságát csak fokozhatták a közbejött halálesetek. Sógornője Carolina nyitá meg a sort; követé ezt nem sokára jó atyja (…), de betegeskedő édes anyja sem érte meg e regény végét († jan. 20. 1823), ki különben valami sejtelemből már gyermekkorában azt jósolgatá e fiának, hogy – soha sem fog megházasodni. E jóslat, majdnem hogy teljesült. A szép S. Gabriella is halottjai közt volt. Hivogatták ezek őt álmatlan éjeken át a más világba, úgy mint hívogatnak mindnyájunkat korábban eltávozott kedveseink, kik e föld rögéhez kötve még késlekedünk!…
Anyagi gondjai is felszaporodtak. Osztozkodni kellett nagy örökségen a testvérekkel, a mi azonban egy perczre sem zavarta meg lelke egyensúlyát. Fontosabb volt reá nézve, hogy már a közügyekkel kezdett foglalkozni.
32. GRÓF ZICHY KÁROLY.
A szerelem mellett, helyt követelt szivében, mindig többet és többet a nemes ambitio: kiemelkedni a hétköznapi emberek sorából, előmozdítója a haza s az emberiség szent ügyeinek. 1823 nov. 17-én kérte meg ujra (egy «próbaév» leteltével) az anyjához intézett levélben a leány kezét s végső reménye csak akkor enyészett el, mikor ez a monarchia legszebb férfiának, gr. Hunyady Józsefnek lett nejévé 1825. Okt. 1.
Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy 1819 aug. 3-án vezette oltárhoz a húsz éves csodaszép Seilern Crescentiát – kiről még többször meg fogunk emlékezni – gróf Zichy Károly. Széchenyi pedig 1824 augusztus 2-án látta őt először.
«Sorsom úgy akarja, írja naplójában, hogy ne házasodjam meg.» «Függetlenség! Igaz, hogy részvevő szív nélkül, de gond és felelősség nélkül is! – – «Bensőmben nyugodtabb vagyok, mióta minden reményről lemondottam. Még boldog is lehetek, ha az életben többé soha semmi után nem vágyódom valami nagy epedéssel és szenvedélylyel!»
Ezt a semmi után nem vágyódás boldogságát, látni fogjuk, hogy egész életében sohasem érte el.
