XXX.
XXX.
A Pesti Hirlap. A «Kelet Népe». Vezérczikk. Feleletek. Sz. erős kötelességérzete. Visszaemlékezése atyjára. Walhalla. Ész és Szív.
A MAI KOR gyermekének a nyilvánosság, szabad sajtó, s párturalom e napjaiban alig lehet fogalma arról, miként lehetett egy hetenként kétszer megjelenő lapnak, bár Kossuth nevének varázsa alatt is, oly rendkívüli hatása; miként köthettek oly nagy reményeket a vérmesebbek hozzá s láthatták oly nagy veszélyek forrását benne a mérsékeltebbek. A kétélű fegyvernek, miként a szabad sajtót jelképileg elnevezték, csak egyik, sebet ütő erejét ismerték; a masikat gyógyító erejét, még nem. Ezt próbálta épen érvényre emelni, kétkedve inkább, mint bizva benne, a Kelet Népe írója.*
Kelet Népe. (Név nélkül) 1-ső kiadás Trattner-Károlyinál, Pest. 1841. 2-ik kiadás Wigand Ottónál, Pozsony, 1841.
«Epedő kebellel és kimondhatatlan belküzdelmek közt – így szól műve bevezető fejezetében – írom e sorokat. De nem azért epedez keblem, nem azért küzd lelkem, mintha magammal tisztában nem volnék. Valóban nem; kínaim oka: látni, mint borul hazánkra vész, s nem lelni magamban annak elmellőzésére váltig erőt.» (84. 1.)
Szomorú tanúságot tesznek e mellett naplói, szívéletének e meghitt letéteményesei. Soha nagyobb hányattatások közt nem láttuk őt, mint ezen egész idő alatt. A kétségbeesés önmaga és a haza sorsa felett, rémlátások minden irányban, elrontott, elvesztegetett élete, minden munkásságának, áldozatainak sikeretlen volta, az önvád és önkínzás minden nemei, őrület és öngyilkosság egymást kergetik beteg képzeletében s alig találunk egy lapot, melyben lidérczekként elő ne bukkannának.
«A Pesti Hirlap szerkesztője – mondja tovább – és ki fog világlani, magát szereti-e inkább vagy a hazát, azon halandók egyike, kiket a véletlen (t. i. a kormány rövidlátósága, melynek következményeit, mint láttuk, akkor mindjárt megjósolta)* a körülmények játszi (?) fordulata, tán az istenek (!) egy különös, a szokottnál magasb fénykörbe állítának. Mint áldozat mutatkozik ő a fiatal képzezeletben, áldozat, mely a nemzet legszentebb jogaiért szenvedett s akkép hatalma korlátlan, (ezt ugyan Metternich és követői soha be nem látták) korlátlan, mint a képzelet, mint az ömledező szívnek határtalansága» (85.) – – «mint valami magasb, de ellenséges hatalomtúl ostorozva, homlokegyenest hajtja szerencsétlen, csak most lábbadozó, nemzetté virulni csak most akaró (?) népünket az anarchia mindent elsülyesztő örvényébe, (t. i. minden tekintélynek, constituált hatalomnak «lerántása» által) vagy a mi hihetőbb, (s mit egy hét évi időközben szomorú valóság igazolt) közvetlen (inkább: közvetve – ) az önkénynek hajótörő szirtei közé». (95.) – – «A Pesti Hirlap – így folytatja – ha, míg idő van; más útat nem választ, Magyarországot IV. Béla idejére löki vissza, (kicsibe múlt!) vagy Galliczia és Lodomeria fényére s állapotjára emeli a magyart (A jó szándék meg lett volna hozzá!?) ki aztán avval vigasztalhatja magát, mint Danténak isteni vagyis inkább pokoli színdarabjában az elkárhozott, hogy a mai zavarók sírkövére írhatja: ,nincs nagyobb kín, mint visszaemlékezni boldog napokra, önokozta nyomorúságban’; saját sírkövére pedig: ,Magyarok, szabadok voltunk’»* – – «ha az – teszi hozzá még nagyobb nyomatékkal – nem történnék, csuda volna; csuda pedig a XIX. században ép oly kevés van, mint a víz sem foly fölfelé.» (120.) – – «mert: a vigyázatlan ember háromszor gyútja fel a házat, míg a gyújtogató csak egyszer.»
L. 392., 1.
Nessun maggior dolore che ricordarsi el tempo felice nella miseria. (Dante.) És: Fuimus Troes. ( Virgil.)
Ha valaki ma, egy ötven év mulva, azt a fáradságot veszi magának, hogy a Pesti Hirlapnak, Széchenyitől, veszélyes tendencziájuk miatt bevádolt vezérczikkeit újra elolvassa, bizonynyal csodálkozva fogja kérdezni, úgy mint akkor is legtöbben csodálkozva kérdezték, vajjon minő nagy baj származhatott volna azok bármelyikéből, még ha az alaposság vagy időszerűség legkisebb látszatával sem bírnak vala. Ma tuczatonként dobjuk félre az ilyen olvasmányt; még annak se tulajdonítunk különös fontosságot, ha a királyi ügyész türelmét vesztve, pert indít egyik vagy másik miatt s azt az esküdtszék előtt hol megnyeri, hol (többnyire) szépen elveszti.
Szemlét tart felettük. Kis fiával (tehát az akkor négy éves Bélával) vaktában húzat ki egyet, a 18-dik számot. Ej! 18-ik brumaire-re emlékezteti, mely a nagy szabadságnak Francziaországban véget vetett. Hagyján! A halottas házakról szól, melyek azóta általánosan be lettek hozva. Itt is meglátja azt a forradalmi veres fonalat, mely mindegyiken, mint az angol marina kötelein, végig huzódik. Valakit élve eltemettek; tán nem is volt igaz: Széchenyi képzeletét e borzalom annál erősebben megkapja, mert naplóiból tudjuk, hogy az is egyike volt az őt szünetlen gyötrő rémképeknek.* Végrendeleteiben többféle intézkedést tett az eshetőség ellen, egy ízben saját czenki plébánosától eskü alatt igéretet vett, hogy «sans coeur» fogja eltemetni. Szivét vegyék ki s tegyék borszeszbe, láthatók legyenek a haza sorsa feletti görcsös vonaglásai, s ő mentve legyen a nyomorult életre való ujra ébredés iszonyától. Magára nézve tehát «önzésből is» óhajtott oly intézkedést; mégis a modor miatt, melyben az sürgettetett, veszélyt látott benne. Hozzá volt t. i. kötve egy erős kifakadás a szívtelen háziurak ellen, kik holmi egészségtelen zúgokért 2–3 frt heti lakbért szednek a szegény emberektől s ez némi izgatás színét viselé a különben elég szegény, birtokos osztály ellen, stb. Teliden teli van, mondja, ilyféle fűszerrel a Pesti Hirlap, és ő dans l’embarras du choix nem tudja, melyiknek adjon elsőbbséget. «A pénz szűkének»-e, mely vezérczikkben a kalmárokat keféli; vagy a «Nyilvánosság» és «Szelid torturának», mely túlzásaiban a társaság minden kötelékét felbontaná. Vagy tán előbbre valók a «Nemzeti játékszín ügye» vagy a «Gyermekkórház» vagy a «Birtoktalanság», a «Kisdedóvás», a «Hivatás», a «Bot, vessző, korbács» vagy (a Korteskedési botrányok ellen intézett) «Nemzeti veszély»? Fenakad magában, a nálunk azelőtt nem divatozott «Vezérczikk» elnevezésben is, melyben a vezér czikkének praetensióját látja. Mindezekben, kérdi, több-e az ,emberszeretet`, mint a ,bors’? (t. i. Wesselényi szavaként: a németnek orra alá törve – ) több-e a terv szerinti építés, mint a rombolás? a ,seraphi andalgás’, mint a ,cherubi felfogás’? «Nem olvasztja, úgymond, (pedig ezt várta tőle! …) hazánk százezer kis érdekeit egy nagy nemzeti érdekbe össze; de inkább azokat élükkel egymás ellen állítva, a kicsinyeket a nagyok, a szegényeket a gazdagok, a resteket az iparkodók ellen felingerli s feluszítja.» (246. 1.) Megdöbbenve a dolgok e látszatán, melyet nemsokára egész egy irodalom ügyekezett eloszlatni,* kezdetben «Lélekharang»-nak akará könyvét elnevezni, azután «Anti-vezérczikkek»-nek; de e czímeket később az általánosabb Kelet Népé-vel cserélé fel, mely magasb színvonalra emelte azt, s melyet azon óhajtással kisért, hogy legyünk mi, a Kelet népe itt a nyugat határszélén, az «ok népe» s magasbra kifejtendő értelmiségünk által vivjuk ki nem csak jogunkat a léthez, hanem a minket környező idegen nemzetiségek közt a vezérszerepet is. «Ha mindenütt, mondja, az ész szavával s nem a szív andalgásival kell kormányozni: mily nagyon mutatkozik ennek legsürgetőbb szüksége még honunkra nézve, hol álladalmi, ha csalni nem akarjuk magunkat, még felette gyenge létünk daczára, nem egyet, de kettőt: ,nemzetiséget és alkotmányt’, kell megmentenünk.» (108.) Hozzá gondolá, ne kétkedjünk, állami lételünket, s a földtekénk e részén minket megillető, de idétlen forradalmak által könnyen el is veszthető, és másra szállandó vezérszerepet. – Ismétli Corberon szavait: «Lelkesedés kezdi, őrjöngés kiséri, megbánás követi a forradalmakat.»* Mindenki ellent mondott akkor a föltevésnek, hogy Magyarországon bárki is forradalmat óhajt. Kossuth maga, Feleletében, megfelelt e vádra. Megelőzte őt védelmébe fogva b. Eötvös József, ki (egyébiránt saját két fontos kezdeményét, a börtönjavítást és a népnevelést is közvetetten megtámadva látta), úgy vélekedett Fáy András, Szentkirályi már az irigykedés gyanúját kezdé hebesgetni, Wesselényi haragudott, Deák maga, mint mondá, sokért nem adta volna, ha Széchenyi nem adja ki a Kelet Népét, Klauzál, Bezerédj a szakadástól féltek, s hogy legjobbjaink a közvéleményben egymást járatják le s bénítják meg. Ellene voltak Batthyány és Károlyi Gy. stb.
L. Végrendeletét.
Kelet Népe és Pesti Hirlap. Írta báró Eötvös József Pest 1841. Felelet gróf
L’ enthousiasme commence, le délire accompagne et le repentir suit les révolutions.
Mindezek ellenében Széchenyi az öreg Virág ama versével vigasztalá magát, mely mindig emlékezetében volt s melyet e könyvének jeligéjeül is választott: «Jó hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.»
Bármint vélekedjék is ma valaki Kossuthnak akkori izgató s Széchenyinek mérséklő fölléptéről, ha az előbbit a fennálló rend (vagy bár rendetlenség) iránti nagy gyűlölet vádjától mentnek találja, bizonynyal másrészt Széchenyi hazafiságának tisztaságán sem hagyhat foltot. A nagy meghasonlást, mely a két korszakos államférfiút egymástól elválasztá, a bekövetkezett események igazolták. Nem volt hiány az összetartásban sem, mikor a haza veszélybenléte többé elhárítható nem volt. Forradalom és önvédelem, felforgatás és igazságszeretet összezavarodott fogalmakká váltak s egy táborba terelték akár a nyilt küzdelem, akár a passiv ellentállás terén a hazafiakat. A vihar után visszapillantva, romokból támadt új alkotás közepette, áldanunk kell a gondviselést, mely minden kornak megadta a maga emberét, minden szenvedésnek gyógyulását; vajha hozzá tehetnők: minden őrjöngésnek kijózanodását.
Sokszor volt idézve az a néhány sor, mely a Kelet Népét a napi érdekű vitairatoknak annyira fölibe emeli, s ma is, megindulás nélkül alig olvasható, valódi műalkotássá teszi. Nem szabad ez idézetnek gyarló munkánkból is kimaradni.
Boldogúlt atyjára gondol, kit a már közlött töredékekből is eléggé ismerhetünk, hogy megszeressük s emlékét becsben tartsuk. Így szól a munka bevezetésében
«Oh mily sokszor látám még mint gyenge fiú szegény atyámat búba merülve, s már akkor villant lelkemen keresztül, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek kell hatni reá, mint családi vagy házi életi bajok keserűségeinek.* Mert Epictetus elveivel megbarátkozott keresztény*
Láttuk, hogy ilyenek miatt nem lett volna igazolva búskomorsága.
Ez a búskomoly világnézet, szinte egy félszázadon át legderekabb férfiaink, főleg költőink kedélyén általában uralkodott. Úgy látszik, egy erőszakos felrázkodás (egy élet-halál harcz) kelle hozzá, hogy a magyar faj e bilincseiből felszabaduljon. Vajha, soha az elbizakodás másik szélsőségébe ne essünk!
férfiú, mint ő vala, ilyféle gyötrelmeket mosolyogva tűrt. Akkor nem bírtam felfogni bánatait. Beh nagyok lehettek azok! Később tudám meg s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak naprul-napra mélyebbre sülyedése és azon remény nélküli nézet, miszerint nem sokára és elkerülhetetlenül fogna végórája ütni, okozá oly sokszori keserű epedését. Felfogá-e, hogy reánk nézve csak úgy lehet még üdv, ha nemzetiségünk megmentését még alkotmányunk szeplőtlenségének is elibe teszszük, nem tudom.* Tán nem tulajdonított a mindinkább lankadó testnek elég erőt s életet halálos álmából kibontakozhatnia. S mióta annyi polgári erényekkel fénylő atyám mint ,magyar’ reménytelen szállott sírjába, azóta meg nem szünőleg hasonlítgatám más nemzetek életjeleit a magyarnak életfonalával össze; mikép kiismerném: van-e még feltámadása körül remény vagy nincsen többé? Életem legmélyebb feladása ez vala.» stb.
V. ö. Nagy Pálnak emlékezetessé vált mondását, melyet Sz. is sokszor idézett. Ha választania kellene, inkább a nemzetiség, mint a szabadság nemtőjéhez ragaszkodnék, minthogy a nemzetiség hű megőrzése legbiztosabb talpköve volna a szabadságnak, nemzetiségében sülyedő nemzet viszont legszebb szabadságainak daczára is, csakhamar rabigába görbedne.
98. A FELELET CZÍMLAPJA.
«Legkisebb megbánást sem érzek tehát», így írja meg, nyilván egy Metternich intelmeire és baljóslataira visszaemlékezve, mintegy önigazolását a már benső meghasonlásban élő Széchenyi, «hogy az Istentül reám bizott tőkét fajtám megmentése s fölemelkedése végett, mennyire birtam, a lehető legnagyobb uzsorára adtam ki; de áldom sorsomat, hogy hazámnak nem valék sem korcsa, sem heréje s bár jőjjek még egyszer a világra, főbb vonásokban – – ugyanazt cselekvendem.»
«Ha azonban, gyarló emberi fölfogásom következtében, mégis tévútakba bonyolódtam volna, (már mint a hogy Metternich vádolá), ha tévútakba csábítám a magyart, melyekbül nem volna menekvés s melyeken ő ellenállhatatlanúl sodortatnék végveszélybe, és e gyászos borút én idéztem volna föl hazánk egére: ám akkor törjék velőmet ketté, érje nevemet átok, legyen nevemen útálat bélyege, szél hordja el por gyanánt halandó részemet s legyen sorsom megsemmisülés: eltűröm. Nem szomjaztam fölemelésem, saját dicsőségem után, e bűntől ment vagyok; czélom őszinte és nemes vala.» (321 .)
De, vajon volt-e valaha nagyokat mozgató államférfiú,. vagy népvezér, ki ha tragikus véget ért, ezt emelt fővel el ne mondotta volna magáról?!
«Hiszem», így folytatja mind behatóbban,, «mostani létünk átmenetelét egy jobb létre» (s ezt különösen az utóbbi országgyűlés óta nemzeti «újjászületésünk» folytatására és bevégzésére vonatkozólag szerette mondogatni) minden oly erőltetett crisis nélkül lehetőnek, mint amelyet a Pesti Hirlap szerkesztője okvetlen (!?) hazánkra kényszerít, ha míg idő van, (hét évi idő volt erre adva) nem gyujtja fel az érzelmek minden érdeket viszszás helyzetbe tevő fáklyája helyett, melyet eloltani kellene, az értelem minden részeket összeegyeztető napját. (326. 1.).
Fényes és pathetikus digressióval pendíti meg itt először, amúgy mellesleg, a mint szokta, egy a budai hegyekben emelendő Valhalla eszméjét. Bebarangolta e czélból mostoha fiával, gr. Z. Henrikkel Buda szép környékét, a legalkalmasabb pontnak kikeresése végett. Hogy «legyen vérünk jobb része halálban legalább egyesülve, ha nem tudott életben egyesülni és nem birta értelme által az el-sülyedéstül megmenteni magát».
Zárszavai pedig ezek: «A Pesti Hirlap szerkesztőjérül sokan azt hiszik, legjobb akarattal sem tudna többé engesztelő és csendes reformatiói szellemben írni, oly annyira volna forradalmi anyaggal saturálva, mikép ez már nedv- és vérébe ment volna át. Én azonban nem tudom, nem akarom hinni. Miszerint azon kéréssel végzem is be e soraimat, hogy tépje bár személyemet, a hogy tetszik, minden ceremonia nélkül, de csak Istenért ne használja nimbusát és népszerűségét Magyarországnak zavarba hozására. Még mindenre van idő és azért iparkodtam minél előbb lépni fel; de nem sokára többé nem lesz, mert mindennek meg van bizonyos pillanata, mely, ha lepergett, valamint örökre oda van erény s becsület, úgy oda van élet és minden remény».
A nemzetek úgy, mint egyes lények elvénüléséről, kimúlásáról való bölcseletet, mely aztán egész földgömbünkre s ezen túl a mindenség atómjaira, az örökfényű csillagokra is kiterjed, – bátorító, megnyugtató szellemben, Széchenyit igazolva is, czáfolva is elegen tárgyalták; szűk keretünkön messze túlhaladna az. Égetőbb volt az utalás a szerencsétlen Lengyelország sorsára, mely iránt a lelkesedés még oly lángoló volt régi országgyűléseinken s régi költőinknél, de azóta nálunk, úgy mint egyebütt, annyira kiment divatból.
Széchenyi híres Ész és szív elméleténél sem fogunk soká időzni, melyet már régebben fölállított s most újabban s erősebben kifejtett. A világot mozgató két elem nem tagadhatja meg egyik a másikát. Működésük kell, hogy kiegészítse egymást s szoros harmóniában mozdítsa elő az emberiség üdvét, boldogulását.
Mindaz, mit Széchenyi itt és annyiszor a szív uralma ellen fölhord, lélektanilag vizsgálva, az önmaga, mint tisztán szív embere ellen intézett támadás s így a legnemesebb önfegyelmezés színében tűnik föl előttünk. Így fogta föl, mint tudjuk, a nagy lélekbúvár, báró Kemény Zsigmond is.
