IV.
IV.
Részvétele az összeesküvésben.
A XVII. század második felével heves rázkódtatások, végzetes mozgalmak színhelye lett a királyi Magyarország. A száznegyven esztendei török rombolás hatásai, a rendi és felekezeti ellentétek, az udvari és nemzeti irányok örökös küzdelmei az örvény szélére hurczolták a magyarságot. Egykori területéből csak apró foszlányok maradtak meg számára s ottan is a megsemmisülés veszélye fenyegette régi intézményeit és vallását, mert a magyar nép túlnyomólag protestans volt s egykorú állítások szerint a katholikusok alig tették a lakosság egy hetedrészét.
A harmincz éves háború viharai az európai szárazföld minden államában megszilárdították a fejedelmi önkényuralmat. Őt támogatta a polgári elem, a szellemi és anyagi munka társadalma, mely a középkor rendi kiváltságainak széttörésére készségesen egyesült a királyi hatalommal. A közhangulat iránya, a privilegiumok bástyáin kívül álló nagy és művelt, vagyonos néprétegek rokonszenve kísérte a királyt mindenütt, hol a rendi szabadságok megdöntésére vállalkozott. Francziaországban, a német államokban győzött a fejedelmi absolutismus; Angliában, hol egy ideig a népjogok, de nem a nemesi kiváltságok, hanem az igazi democratia előharczosai kerekedtek felül, ismét előtérbe léptek a Stuartok kényelmi törekvései. Az új államgyakorlattal egyidejüleg új államtan keletkezett, mely a királyi igényeket tudományos elmélet alakjába öltöztette s a sajtó csatornáin vezette be a művelt világ közvéleményébe.
Erős, ellenállhatatlan absolutisticus irány terjedt el Európaszerte s átcsapott hozzánk is, hol a kath. és nemz. magyar királyi hatalom már régóta titkos vagy nyilt, de nem szünetelő háborúban állt a protestans hitére és magyarságára féltékeny nemzettel. A század első felében a királyi területen élő magyarságok hathatós támaszt nyújtott e küzdelmekben az ifjúi erőtől duzzadó erdélyi fejedelemség.
De a század derekán szörnyű catastrophák sujtották a bérczes országot. A dermedtség, a haldoklás állapotába jutott s nem nyújthatott többé oltalmat senkinek. A hazafiak fölismerték a kétségbe ejtő helyzetet, az óriási veszélyeket, melyek a nemzetet, legalább a régi alkotmány és kiváltságok nemzetét, az uralkodó osztályokat, fenyegették.
Egyfelől a nemzeti erők rohamos csökkenését, másfelől a királyi hatalom ép oly rohamos szilárdulását észlelhették. Nyugtalanság, rémület fogta el a hazafiakat; a katholikusok a rendi alkotmányt, a protestansok vallásukat féltették. Nem csupán saját érdekeik, roppant terjedelmű nemesi szabadságaik miatt aggódtak. Ösztönszerűleg érezték, hogy új korszak hajnala hasad, melynek bizonytalan ki nem számítható alakulata az egész magyarság lételét, fenmaradását fenyegetheti.
Van valami rettenetesen megható abban a honfi-bánatban, mely a kor vezérlő egyéniségeit elfogta.
Zrínyi Miklós siralma a haza vesztén* csaknem oly szívszaggató kitörésekben nyer kifejezést, mint 1848-ban Széchenyi Istváné. Gróf Nádasdy Ferencz, az országbiró, a kétségbeesés pessimismusán át nézett a jövőbe s Wesselényi Ferencz nádor nem sokára szintén lehetetlennek látta a haza bajainak törvényes úton való orvoslását. Pedig egy ideig még bízott, reméllett. Kitörőfélben állt a török háború, mely régóta sürgetett az ország. Nyilvánvaló volt a török állam roppant elgyöngülése s azt hitte mindenki, hogy végre-valahára ütött a felszabadulás hőn várt órája.
Századok 1872. Öt levél.
Azok a körlevelek, melyeket a nádor 1663-ban a megyékhez intézett, fegyverre szólítva őket, csupa lelkesítő, izgató vezérczikkek telve hévvel, tűzzel, hazafias reménnyel. Fel akarja venni a «guzsalyon fonó rokkát érdemlő becstelenségre jutott» nemzetet, s azt kiáltja «méltóságos asztalok fölött, ki bor, ki komlós sör süsétől meghevűlt bátrak tegyetek, harczoljatok». Szétküldötte a hazában a véres kardot «nyársot» – csak képletileg ugyan, patensére arasznyi nagyságú veres nyárs volt festve – s elrendelte, hogy « a ki 16 éves s fegyvert avagy csak botot foghat édes hazánk szabadítására s a pogány ellen fölvegye». Buzgalma annyira ment, hogy a kortársak állítása szerint összes jószágait el akarta adni, hogy a pénzen hadat fogadjon s csupán neje tartotta vissza e nagy áldozattól.*
VITNYÉDI levelei.
)
FELSŐ-MAGYARORSZÁGI INSURRECTIO 1664-BEN SZENDRŐ VÁRA LÁTKÉPÉVEL.
A Lafranconi-gyüjteményben levő egykorú rézmetszet után.
A nagy műlap, mely az 1664-ben Szendrő alá gyűlt felsőmagyarországi insurrectiót tünteti föl, Szicha György híres egykorú metszetének hű hasonmása. A kép egyik igen szép példánya, melyről a másolat vétetett, Lanfranconi Enea ismert gyűjteményében van.
De lelkes szavai, szünetlen utazásai, erőködései, mind sikertelenek maradtak. Hiába fenyegetődzött, hogy a késedelmezőket nyársra vonatja, vagyonukat lefoglalhatja; a magyar nemesi fölkelő sereg, mely lassan s nagy későn Szendrő vidékén az északkeleti megyékből négy-ötezer főnyi számban összegyűlt, semmiféle befolyást nem gyakorolt a hadi események menetére. A mily lassan gyülekezett, oly hamarost szétoszlott a nélkül, hogy az ellenséggel mérkőzött volna. A király magyar részről ily kevéssé támogatva, a magyarok tudta nélkül kötötte meg a legcsúfosabb békét, mely valaha a törökkel létrejött. Az új szerződés, a vasvári (1664) az ország ama csekély maradékát is megnyitotta az ellenségnek, mely pusztító kalandozásaitól eddig rend szerint mentve volt. Hogy ez mit jelent, száz esztendő alatt eléggé megtanulhatták a magyarok. Egy jajszó hangzott végig az országon s míg az udvar elkeseredve a tapasztaláson, hogy a háborúban a nemzetnek kevés hasznát vette, érdekeit, vezetőit, intézményeit rendszeresen mellőzni kezdte, viszont a nemzet látva, hogy a király maga is a töröknek szolgáltatja ki, mindinkább megbarátkozott a szultánnak való önkéntes behódolás eszméjével.
Wesselényi «a vénült nádorispán», mint magát 1664 végén nevezi, a két ellenétes irány közé szorúlva, föl és lefelé mérséklőleg igyekezett hatni. De egyre jobban tapasztalta, hogy az udvarnál elvesztette befolyását, s nem hallgatunk reá. Mély lehangoltság fogta el, s a szenvedett sérelmek lassankint olyan kedélyállapotba hozták, hogy őt is elragadta a közvélemény, a nemzeti irány áramlata. Végre maga állt élére annak a nagy mozgalomnak,* melynek korszakos jelentősége lett a magyar állam történetében, mert évtizedekig elhuzódva, hullámaiba temette a régi világot s véres áldozatok, nagy nemzeti csapások árán átvezette a magyar állam hajóját a középkorból az új időbe.
E mozgalom történetét kitűnően írta meg nagy két kötetes művében PAULER Gyula: Wesselényi F. nádor és társainak összeesküvés 1664–1671. Az emlékezetes nemzeti dráma egyes szereplőinek alakja mesterileg kidomborodik modern történetirásunk ezen egyik legjelesebb termékében, mely Széchy Mária közreműködését szintén részletesen világítja meg.
A felekezeti ellentétek már az 1662-ki országgyűlésen összeütköztek; a protestansok fegyerkezni készültek s különösen Wesselényit ostromolták panaszaikkal, fenyegetéseikkel. Jöttek-mentek Murányban a felvidéki megyék követei, azt mondva, hogy «nincs a magyaroknak nagyobb lábütő kövük» a nádornál, «azért el kellene gördíteni».* De sem Wesselényinél, sem Széchy Máriánál nem találtak meghallgatásra. A nádor még az udvartól várt segélyt, sőt a lesujtó vasvári béke után sem egyhamar birt az eszmével megbarátkozni, hogy a koronás királya ellen pártütővé legyen. Maga figyelmeztette az irányadó köröket a szárnyaló hírekre, megindúlt mozgalmakra; különösen azt nem akarta elhinni, hogy Zrínyi Miklós évdijat húz a franczia királytól s a conspirált magyarok folytonos fenyegetései daczára biztosította az udvart, hogy semmivel nem gondolván, eljár hűsége megmaradásában.*
Széchy Mária második és kimerítő vallomása Pozsonyban. Orsz. L. Monumenta-gyűjtemény.
1664 okt. 28-án Rottal János grófhoz intézett levele. Elmondja, a mit az összeesküvésről beszélnek s felhívja Rottalt, jelentse meg a dolgot a királynak. Orsz. Lev. Wesselényi-iratok VII.
De Bécsben közönyösen fogadták Wesselényi figyelmeztetéseit. Nem féltek a magyaroktól. A béke a törökkel meg volt kötve s az udvar a szultán jóakaratát hajhászta, hogy egész erejét a magyarok ellen fordíthassa. Ez még tűrhetetlenebbé tette a vasvári béke alkotta helyzetet az országra. Egyész megyék pusztultak el a török portyázások folytán; a felvidék és a Dunán túl közt az érintkezés nagyon megnehezült. Mióta a török Érsekujvárból a Vágvölgyét folyton fenyegette, utazni sem lehetett arra biztonságban. Maga Széchy Mária tapasztalta és panaszolta ezt. A murányi várhegy alatti falu, Murányalja, már török hódoltság volt; ha a nádorné valamelyik jószágára rándult, a törökök támadásnak volt kitéve s megtörtént, hogy kerülő utakon kellett a rablók elől kitérnie. Saját szemével látta a pusztulást, melyet az új békekötés Gömörben s a szomszédos vidékeken okozott. Fájdalmasan emlékezett meg Fülek tartománya, az Erdőhátság, a Rima melléke szenvedéseiről, melyeket folyton járt a török. Szíve fájt a sokféle kínzás, sarczolás, zsarolás láttára, melyeknek «ezzel a békességgel» kitették a szegénységet s midőn végre Bory Mihály által a confśderatusok, liguisták, interessatusok, mint az összeesküvőket nevezték, Wesselényit megnyerték terveiknek, neje sem volt azon hangulatban, hogy e válságos lépéstől visszatartsa. 1666 elején Wesselényiék a mozgalomhoz csatlakoztak.
Nincs többé olyan összeesküvés hazánk történetében, mint az, mely a vasvári béke után létesűlt s 1670-ben a nemzet és királya közt a csaknem félszázados fegyveres küzdelmet megnyitotta. Nemcsak azért, mert a nádor, a primás, az országbiró, a horvát bán, Erdély választott – nem tényleg uralkodó – fejedelme – mindnyájan katholikusok – álltak a főleg protestans tömegeknél népszerű mozgalom élén. Azzal is emlékezetes az, hogy a magyar nők soha oly tevékeny szerepet nem játszottak politikai mozgalomban, mint akkor. Úgy szólván egy asszony kezeményezte; egy másik asszony volt éltető eleme, némileg középpontja sokáig. Az első lépést Zrínyi Péterné – Frangepán Kata – tette, midőn férje tudta nélkül a franczia diplomacziával érintkezni kezdett s így a mozgalom addigi helyi jellegét nemzeti-, sőt nemzetközivé változtatta át. Csakhamar Széchy Mária lépett előtérbe a nagy drámában, melybe Kemény Jánosné, az özvegy fejedelemasszony szintén belejátszott, míg az ellentáborban Báthory Zsófia férfias elszántsággal lobogtatta a royalismus zászlóját.
Magyarország nádorában a mozgalom tekintélyes vezetőjét, nejében pedig munkás tagot nyert, kinek különösen az jutott feladatul, hogy az ország távoli vidékein szétszórt összeesküvők érintkezését, irásbeli összeköttetéseit közvetítse. Egy asszony levelezése kevésbé kelthetett gyanut, másrészt a sokat betegeskedő nádor a bizalmas értesítések megirásánál természetszerűen inkább nejét vette igénybe s így Mária mintegy a titkári, irásbeli teendőket végezte az összeesküvésben. Az interessatusok czifrás – chifferes – leveleiben a nádort a 120., nejét a 125. szám jelölte.* 1666 nyarán Wesselényiékkel régi rosszakarójok gróf Nádasdy Ferencz országbiró kibékült, s októberben már sűrű levelezést folytatott Széchy Máriával,* ki mint asszony nem adhatott ugyan irányt a mozgalomnak, de főleg férje gyöngélkedése idején észrevehetőleg befolyásolta menetét a nélkül azonban, hogy egyetértésben hozhatta volna a vezetőket. Míg Zrínyi Péter fellengző lelke a távolban, a franczia segélyben kereste az ország felszabadításának eszközeit, addig a nádor a sokkal közelebb levő Erdély és a szultán támogatását próbálta megnyerni.
Héderváry-gyűjtemény, hol a chiffre-levelezés kulcsa is megvan.
Egyik levelében írja. Akad. kézirattár.
Széchy Mária egész erejével megragadta az ügyet. Közeledett a hatvan esztendőhöz, idegzetét nagyon megviselték ugyan a gyakori betegségek, de lelke hevét az idő még mindig nem oltotta ki egészen. Bízott a vállalat sikerében; bátorított, kitartásra intett mindenkit; küldöttei, levelei eljutottak messze földre, Erdélybe és a Dunán túlra s a míg férje élt, erős támasza maradt a mozgalomnak, mely a nádor vezetése alatt a törvényesség külső látszatából sem vetkőzött ki teljesen.
Reá még különösen az a nagy feladat hárult, hogy férjét, a beteges Wesselényit, ki a közelebbi halál előérzetében olykor-olykor nyugtalankodni kezdett, sőt társai kalandos tervein elkeseredve, a királylyal való kibékülésre gondolt, állandóan megtartsa az ügynek. Mária ezt a czélt sem tévesztette szem elől. Biztatta a kételkedőket, ne féljenek árulástól és életét kötötte hozzá, hogy férje kitartóan megmarad a nemzeti táborban.*
1667 jan. 5-én írja Keczer Menyhért: «Palatinusnénak két levelét is vettem; írja felettébb jó karban annak az oda fel való állapotok (Mária e leveleket Bécsből írta) és jó kivánatos hírrel tér meg hidjem el; bár hidjem nincs különben a dolog. Palatinus a dologban igen constans, jól is viselte magát, senki sem gondolta volna, életét is köti az asszony érette, csak már a portai dolgok a fejedelem vihetné végben». DEÁK F. A bujdosók levéltára 233.
Nem csupán az irásbeli érintkezést közvetítette a főbb vezetők közt. Ha kellett személyesen is összehozta őket. Mikor I. Rákóczy Ferencz megkérte Zrínyi Ilonát s atyja Péter 1666 február havában Csáktornyáról a felföldre, hová akkor a török uralom folytán a Vágvölgyén át szoktak utazni, kísérte menyasszony leányát, Széchy Mária az érkezők elé ment Zsolnára s Zrínyi Pétert elhozta Beszterczebányára a gyöngélkedő nádorhoz. Abban állapodtak meg, hogy hazamenet a bán Stubnyára jön s ott újra találkozik Wesselényiékkel, mit meg is tett s az ottani fontos tanácskozásokban a nádorné szintén részt vett.
Ősszel Mária Nádasdy Ferenczczel találkozott s nem sokára Pozsonyba, onnan Bécsbe kísérte férjét, hol nagy ünnepéyel közt ülték meg Lipót király lakodalmát.
A nádorné ekkor vett utoljára részt az udvari ünnepélyekben. De a mozgalom vezetői kevésbé fényes mulatságokkal, mint inkább saját ügyeikkel foglalkoztak Bécsben is. Mária ekkor külön hitlevelet adott Nádasdy Ferencznek üdvözlendő keresztény hitére fogadva, hogy holtig jó akarója lesz, titkait megőrzi s előmenetelét mindenképen előmozdítja. Nádasdy hasonló okmányt állított ki Máriának, ki a császári székvárosból sem szünt meg bátorítani az országban maradt párthíveket s leveleivel új reményt öntött a csüggedőkbe.
Mi vitte reá ez asszonyt, ki az ország legelőkelőbb állását foglalta el, kinek annyi veszteni valója volt, hogy a legalább is kétes kimenetelü, sőt minden fellengző terv, franczia segély és török támogatás daczára kezdettől fogva reménytelen vállalathoz csatlakozzék? Sikertelenség esetén öreg napjaira szenvedést, megalázást várhatott; egy hosszú élet munkájának minden eredményét, társadalmi állását, személyes szabadságát, vagyonát tette koczkára.
És siker esetén minő jutalmat remélhetett? Kortársai magasröptű ábrándokkal gyanusítják. A trónra vágyott, királyné akart lenni, mondja róla a hagyomány. Fölébredt-e lelkében ez a merész, vakmerő gondolat? Pár esztendő mulva legalább a külföld egyes köreiben nagyon alászállt a magyar királyi korona értéke, mert olyanokat is emlegettek trónkövetelőkül, mint Wesselényi László, a nádor hülye fia vagy olyanok is álmadoztak a magyar koronáról, mint Bethune marquis, a franczia király varsói követe. Gondolt-e Széchy Mária is ilyesmire? Férje halála után Nagy Ferencz mindig azzal biztatta, ne féljen semmit «meglátom – írja vallomásában – úgy fog tartani, mint egy királynét, a dolgok pedig vagy ő felsége részére fordúlnak vagy nem, az én dolgom mind jól leszen». Csak ily értelemben gondolt arra, hogy egykor «kis királyné» lesz vagy pedig valóban az ország királynője akart lenni? Akár saját dicsvágya, akár a közhangulat sodra, az idők szelleme ragadta el, melynek akkor csupán egyetlen asszony, Báthory Zsófia tudott ellenállani, annyi kétségtelen, hogy sokáig vérmes reménynyel bízott az ügy sikerében. Hazafias érzése, a szeretet, melylyel férjén csüggött, bizonyára belejátszottak elhatározásába s a törődött, vénülő asszony a politika sikamlós lejtőjére kerűlt, öreg napjaira kitéve magát mindazoknak a sorscsapásoknak, melyek nagy állami válságokat kísérni szoktak.
Ha eleinte dicsvágyó álmok befolyásolták, ha egyideig remélhette, hogy a nádor, a prorex oldalán talán feljuthat a királyi trónus magaslatára, vérmes lelkének ez ábrándját a sors csakhamar megsemmisítette.
Férje, gróf Wesselényi Ferencz, kevéssel a reményteljes bécsi tartózókodás után súlyos betegségbe esett.
SZÉCHY MÁRIA HITLEVELE 1666-BÓL.
A bécsi és kir. titkos állami levéltárban levő eredeti után.
