II.
II.
De 1675-ben az apró engedmények gyönge óvszerek voltak a már hatalmas baj ellen. Az 1671 óta történtek felizgatták az ország minden rendű lakóját, főúr, köznemes, polgár avagy jobbágy, mindenki meg volt sértve érzéseiben és érdekeiben. Azonban ellenszegűlésre csak azok gondoltak, kiknek nem volt mit veszteniök többé.
A jószágaiktól megfosztott bujdosók már a pozsonyi pörök befejezése előtt, már 1671 juniusában jelét adják annak, hogy el vannak szánva a megtorlás művére. Szőni kezdik politikai terveiket, vagy inkább tovább szövik a régieket új vezérek szavára hallgatva. De az új vezérek is a Wesselényiék nyomán haladnak, szerintök is csak a török pártfogásban és Erdély szövetségében lehet föllelni a magyarság üdvét. Csakhogy a bujdosókat egy újabb kötelék fűzi Erdélyhez, a protestans rokonszenv, melyet a kivégzett katholikus aristokraták nem éreztek, csak számba vették és megalkudtak azzal politikai kénytelenségből. Most azonban, midőn a protestantismus ki volt szolgáltatva a felingerelt győztesek bosszúvágyának, a bujdosóknak többet jelentett Erdély, mint politikai szövetségest. Reménynyel és bizalommal eltelve menekültek a protestáns fejedelem országába, az egykorú dal szerint:
Pathmos szigetébe,
Hol hűvösen csorog a Jézus beszéde.*
Hol hűvösen csorog a Jézus beszéde.*
THALY KÁLMÁN: Adalékok a Thököli és Rákóczi kor irodalomtörténetéhez. Pest 1877. 1. 25. l.
Apafy és tanácsa jó protestansok voltak, vallásuk üldöztetését, a nagyrabecsűlt aristokraták kivégeztetését és a magyar nemesi szabadság letiprását részvéttel szemlélték, de puszta részvétből fegyverhez nyúlni nem voltak hajlandók. Egész Európában a hatalmak nem vallásuk kívánalmai szerint szövetkeznek s háborúskodnak akkor s bár a magyar nemzetiségű Erdélyt mélyebb rokonszenv fűzte a magyar ügyhöz, mint a németországi protestans hatalmakat, kik szintén felszóllalnak Bécsben a magyarok érdekében, mégis a politikai szempontnak volt döntő súlya Apafy tanácsában. Részt vettek az erdélyiek Wesselényiék tervelgetéseiben, mert azt remélték, hogy a török pártfogás alatt küzdő magyarok segélyével kivívhatják majd az erdélyi terűlet növelését.
Most is leginkább ily remények kötik Erdélyt a bujdosók ügyéhez s míg azok elérését a körűlmények nem mutatják lehetségesnek, addig Erdély ki nem mozdúl részvevő tétlenségéből. A porta pártfogása, vagy beleegyezése nélkűl nem akar Erdély semmire sem vállalkozni, arra gondolni sem mer, hogy előre törve magával rántsa a törököt a háborúba, akarata ellenére. Nagy félelemben volt ekkor Erdély a portától. II. Rákóczy György lengyel vállalata, a sors, mely az engedetlen vazallt és országát érte, mint lidércznyomás nehezedett az erdélyi politikára. A részekben hatalmassá lett török mindent tehetett Erdélylyel, zsarolta, terűletét szabdalta, vérlázító gőggel bánt vele, de hová folyamodjék az ország segítségért? Tapasztalta a múlt évtizedben, hogy mire vezet a keresztyén szövetségbe bizakodó politika. «Két hatalom közt lebeg Erdély» – írta Bethlen János, a történetíró és kanczellár – « Kréta szigetéhez hasonlóan két tenger csapdossa». Tűrni kellett a csapdosást, inkább mindent tűrni, mint újra mindent koczkáztatni, volt az erdélyiek jelszava.
A bujdosók a török pártfogás szűkségére nézve egyetértenek Erdélylyel. De követeik nem alkalmas időben útaznak Törökországba. Mióta Dorosenko, kozák hetman, Ukrainiát a portának behódoltatta, a törököt kiválóan e tartomány érdekelte. Miatta Lengyelország ellen háborúra készűlt, midőn 1671 junius végén Szepessy, Petrőczi és Radics, a bujdosók követei, megjelentek Filippopolisban. Leopold többé nem királyok, így nyilatkoztak, nem kaptak ugyan az egész országtól megbízatást, de a többiek börtönbe vannak zárva, vagy a német katonáktól elnyomatva és mindnyájan segélyt kérnek, még a meggyilkoltak is sírjaikból. Tizennyolczezer ember kiállítására és ötvenezer tallér évi adó fizetésére kötelezik magokat, ha a porta kiterjeszti Magyarországra pártfogását. A porta nem akarta őket elriasztani, de kívánságokat sem teljesíthette. Semmit mondó szavakkal oltalmába fogadta a magyarokat és a további teendőkre nézve a budai basához utasítja követeiket. Szepessyék azt hiszik, hogy minden meg van nyerve. Belgrádból Radicsot Erdélybe küldik, ők pedig Budára útaznak. Radicsnak elő kellett adni Szepessyék azon véleményét, hogy a magyar ügy már meg van mentve és csak az hiányzik még, hogy Apafy fegyvert fogjon. Itt tűnt fel először a nagy különbség a bujdosók és Erdély politikája közt.
Az erdélyi tanácsurak radnóthi űlésében mosolyogva hallgatják a magyar követek véleményét. Nem így szoktak szövetséget kötni a nemzetek egymással, mondák a tanácsurak, nem elegendők az üres szavak ily fontos ügyben. «De a szerencsétlen száműzöttek» – irja Bethlen – «hazájukba visszatérni vágyván, mindent kivihetőnek hisznek, minden körűlményt magokra nézve kedvezően magyaráznak és a tanácsurak aggályait kákán való csomókeresésnek nevezik.»
Híven ki van itt fejezve a biztos otthonjukat féltő óvatosak és a tűzhelyöktől elűzött vakmerők lelki állapotának különbsége. Az év végén a portához küldött új követnek adott válaszból és Szepessyék eredménytelen budai útjából megérthették a bujdosók, hogy az erdélyiek jól ismerik a török urak szólásmódjának jelentőségét.*
L. PAULER id. h. és BETHLEN: Historia Rerum II.
1672-ben a török megkezdvén a háborút Lengyelország ellen, nem akarja nehezíteni helyzetét Ausztriával szemben, azért a tavaszszal keményen megparancsolja Apafynak, hogy a két császár közt kötött békét ne merje megzavarni. A bujdosók azonban úgy okoskodnak, hogy a porta őket nem utasította el határozottan, mindent megmozgatnak tehát, hogy lerázhassák «az osztrák igát».* Szeretnék reávenni Apafyt, hogy a porta felhatalmazása nélkűl is védelmökre keljen. Apafy nem meri megtenni, még seregök szervezésére sem akar alkalmas helyet kijelölni országában.
Supremus Vezirius legatorum Hungaricorum instantiam, absolute non rejecerit. (Folyamodvány Apafyhoz Szepessy jegyzetei közt 411. Qu. H. N. Muz. év nélkül, de bizonyára 1672. elejéről.)
Másfelől azonban bátorítóbb szavakat hallanak. A nyár folyamán Ghika, az oláh vajda, felajánlja ügyökben közbenjárását a portánál. Úgy látszik, hogy a porta szívesebben érintkezett velök Bukaresten át, mint az erdélyi fejedelem követei segélyével. Ghika azt mondja Absolonnak, a bujdosók megbízottjának, hogy ha a porta magáévá tette a paraszt kozákok ügyét, csak nem fogja cserben hagyni a magyar nemességet. Kísértsék meg az ellenállást, ha elég támogatásra számíthatnak az országban, mert nem volna tanácsos czéltalanúl elpazarolni erejöket.* A bujdosók többet vártak Ghikától, de már oly hangúlatban vannak, hogy csak a bíztatást jegyzik meg izenetéből.
Absolon levele. Bukarest 1672 julius 29. KOVÁCSÓCZI Árpádia III. 103. l.
Magyarország protestans vidékeiről forrongások hírei érkeznek. XIV. Lajos németalföldi háborúja miatt a császár sereget küld a birodalomba és híre jár, hogy sógorát, a lengyel királyt is segíteni fogja. Az Erdélybe menekűlt főrangú hölgyek, Kemény János özvegye és Bocskainé «asszonyi tűrelmetlenséggel» , mint Bethlen kanczellár mondja, rosszalják a késedelmezést és megesküsznek, hogy ők rögtön kitörnének, ha férfiak volnának, mert szégyen, gyalázat, hogy harczedzett férfiak többre becsűljék a gyáva bujdosást, mint a tisztességes halált.* A bujdosók pénzt szereznek gazdagabb társaiktól és erdélyi főuraktól, a váradi basa némi segélyét is biztosra vehetik s így augusztus végén meginditják az első támadást a császár magyarországi birtokai ellen. Nagy reményeket fűztek az első támadáshoz. «Mire vélni» – irják Petrőczi, Szuhay, Kende és Szepessy a nagyidai táborból Tornamegye rendeihez – «mire vélni nem tudjuk ily nagy hidegségét, hogy ugyan magát s nemzetét, hazáját szánni, magát feleszmélleni nem tudja, és az mely alkalmatosságot Istentől még belső házában való titkos imádságában is óhajtva kívánt s most szeme előtt áll, két kézzel kapni nem tudja Ngtok. »*
BETHLEN II. 236.
Országos Levéltár, Lymbus.
21. GHIKA VAJDA ARCZKÉPE.
Az 1672-iki támadás leginkább érdemli meg a hadjárat nevét az 1676-ig vívott harczok közűl. A bujdosók Enyiczkénél jelentékeny sikert aratnak, várakat foglalnak el s messze száguldanak az éjszaknyugati határ felé. Felhasználják az általános elkeseredést és a császáriak készűletlenségét. Fő erejük a könnyű lovasság. A megszaporodott császári seregek október végén Györkénél döntő csapást mérnek reájok. A várakat feladják és szétverve szaladnak a török terűletre.* A következő években beteljesűlt az, mitől Barkóczi István már 1672-ben tartott. «Félő» – úgymond Szelepcsényihez írt levelében – «hogy ez istentelen katonák utoljára mind az törökök háta mögé vévén magokat, tatár és kozákság szerint reánk ne csatázzanak.» *
L. PAULER GYULA jeles tanúlmányát: A bujdosók támadása 1672-ben (Századok 1869.).
Thállya nov. 28. (Bécsi áll, levéltár Hungarica.)
Valóban a török segítsége nélkűl hamar vége lett volna a kurucznak, mert így nevezik most a felkelőket egy régebbi s eddig inkább gúnynévnek használt szóval. Zsákmánynyal megrakodtan a török terűletre futottak, hol biztos menhelyet találtak. A törökök katonákkal is erősítik a kuruczok csapatait, Györkénél az elesettek közt számos törököt ismertek fel. A végbeli török felsőbb parancsra adta a segítséget, haszna is volt a zsákmányból, és ez időben a törökök és kivált a protestáns magyarok közt bizonyos rokonszenv fejlődik ki az érdekközösségből. A magyarok azt tartják; hogy a törökök nem adóztatják meg oly kegyetlenűl alattvalóikat, mint a németek a magyart.* 1674-ben a budai vezér meg akarja hiúsítani a dunántúli protestans papok Pozsonyba vitelét.* Különben a törökök csak ritkán és nagyobb kalandok alkalmával vonúlnak ki a kuruczczal. Többnyire szökött végbeli katonákból, s a Tisza vidékéről oda futott szolga-emberekből verődnek össze a bujdosók századjai. Eleinte kalvinista papok és deákok is voltak találhatók soraik közt. Zsoldot ritkán kaptak e katonák, inkább a zsákmány volt fizetésök. Szerte jártak a Tisza vidékén, rémei voltak a katolikusoknak, egyháziaknak, vagy világiaknak. A katholikusok birtokait különös előszeretettel pusztították, de saját hitfeleik tulajdona sem kerűlte ki figyelmöket. «Csiripoltak» az ellenségen akkori szólás szerint, hatalmukba ejtettek kisebb s rosszúl őrzött várakat, nagy gyorsasággal menekűltek nagyobb csapatok elől és békési, hevesi vagy bihari szállásaikra térve, a szállásadó szegénységnek nem voltak szívesen látott vendégei.
Macskási Boldizsár mondja Kászonyi Mártonnak, l. ez utóbbi levelét Szelepcsényihez N.-Szombat 1672. nov. 24. (U. o.)
L. Gravamina contra Turcas (Turcica. 1678. Melléklet. Bécsi áll. levélt.).
22. MAGYAR HUSZÁR ÉS HAJDU.
A tisztek sem voltak jobbak a legénységnél. Elhisszük, mit Tholnai Mihály, a becsületes kalvinista pap mondott rólok egy prédikáczióban: «Sokan az előljárók közől lágy pásztorok, ha megfenyítik is az alattok való levőket, édesdeden, igen lágyan, mint a szegény Éli pap az ő lator fiait. Csak részesűljenek a praedált, tolvajlott, erőszakkal elvont marhákban, jószágban, elhallgatja affelől vitézének latorságát, bűnét megészi és igy annak vétkében részes leszen. » Tholnai egyáltalán nincs megelégedve a kuruczokkal.
Nem rég tért vissza a «belgiumi akademiákból», szemével láthatta, hogy « napnyugoti országokban» is kegyetlen a hadviselés; látta «Belgiumnak akkori siralmas sorsát a Franczia miatt». De a franczia az ellenség földét dúlta. «Azonban ki látta valaha, s hol hallotta, hogy az atyafiak szívek egymás ellen Adámás kövekké változzanak?» S ha legalább helyt állanának a kegyetlenek a csatamezőn. «Régen» – úgy mond – «a magyarok nem voltak ily gyalázatos futók, szaladók.» Nevezetes, hogy a katholikusok sanyargatását is elítéli. «Magyar ne veszesd a magyart! Vigyázz jövendőbéli megmaradásodon, hitesd el magaddal, hogy kevesen vadnak emberek közt jóakaróid. Akár Lutherista, akár Pápista, akár Calvinista légy, csak hogy magyar vagy, ezért egyenlő sorsod, egyenlő jobbágyi állapotod leszen, legyen tudva nálad s emlékezzél erre.»*
THOLNAI MIHÁLY: Szent Had az az lelki s testi szabadságokért fegyvert vont vitézek tüköre. Kolozsvár 1676. Belgiumi utjáról l. Haza számkivetett békességének helyre állítása. Kolozsvár 1675.
23. A «VITÉZEK TÜKÖRE» CZÍMLAPJA.
Beszédét Tholnai bátran ajánlhatta Wesselényi Pálnak, mert a bujdosók élén állók helyeselték a szigorú bírálatot, csakhogy mint katonák és forradalmi politikusok nem alkalmazhatták magokat mindenben az evangelium szavaihoz. Azt mondogatták, hogy mivel zsoldot nem igen fizethetnek, kénytelenek eltűrni a garázdaságot, különben szétoszlanék seregök. Rosszúl esett nekik is «a gyalázatos futás, szaladás», de hadseregöket nem lehetett döntő csatákra vezetni egy különböző fegyvernemekben jól kiképzett ellenséggel szemben. A katholikus nemesség üldöztetését és elriasztását magok is rosszalták politikai okosságból, de nem voltak mindig urai a fegyelmetlen hadnak. Így kénytelenek voltak az «igazi magyaros magyarok» vezetői az ország legmagyarabb vidékeit pusztítani, hogy valamenynyire nyugtalaníthassák az ellenséget. De a kívánt czél elérésére ily hadviselés nem volt elegendő, a bujdosók tekintélyes vezér és szövetségesek nélkűl nem remélhettek diadalt.
1672-ben az első támadás kezdetén úgy látszott, hogy meg van már a tekintélyes vezér és szövetséges sem hiányzik. Mert Apafy tanácsurai közt nem hasonlított mindenki Bethlen Jánoshoz, a csalódásoktól megtört politikushoz, ki az önálló Erdély bukásának előérzetétől már nem bírt szabadulni. Friss erőben éltek még a régi Erdély ambitiói Apafy egy másik nevezetes hívében, Teleki Mihályban, kiről a bujdosók azt írták, hogy magyar indulattal érzi sorsukat. Teleki vállalta magára Bethlen Miklós Austriaca Austeritásának kinyomtatását. A gonosz kiadványt, mint a kormány hívei nevezték Bethlen munkáját, egy kolozsvári könyvkötő árulta a nagybányai vásáron és a kormány tartott a vádirat hatásától, mert a példányokat szerette volna lefoglalni.*
L. Inquisitio Fiscalis in N.-Bánya peracta (Orsz. Ltár. T. h ) és ifj. gr. Csáky István leveleit Rottalhoz (Nádasdy-irományok). SZABÓ KÁROLY mondja a Régi Magyar Könyvtárban, hogy a könyvet BETHLEN MIKLÓS írta.
Teleki nagyobb költséget sem kímélt és sokkal veszélyesebb vállalatoktól sem riadt vissza, hogy a magyarországi elégületlenséget éleszsze s hogy a bujdosók ügyét támogassa. Nem a protestáns és magyar rokonszenv volt tetteinek legerősebb rúgója. Erdély, és pedig Apafy Erdélye állott tervei központjában. Mindig e központra kell figyelnünk, hogy megérthessük pályája ingadozásait. Apafynak legbizalmasabb embere volt. A fejedelem váratlan ajándékúl kapta méltóságát a portától, de midőn megizlelte örömeit, félénk és ideges makacssággal ragaszkodott ahhoz. Szilárdítani akarta uralmát és meg akarta alapítani házának fényét egy büszke és zajongó aristokratia féltékenységével küzdvén. különösen neje bátorította e törekvésében és Apafy nehány heves kitöréssel eleget tévén a férfiúi méltóság követeléseinek, rendesen követte az okos és bátor gazdasszony tanácsait. Bornemisza Anna kiérezte, hogy senkiben sem bízhatnak meg oly föltétlenűl, mint unokatestvérében, Teleki Mihályban, e józan életű, komoly férfiúban. Teleki is szeretett fényleni és parancsolni, de nem oly mértéktelenűl, hogy a fejedelem féltékenységét fölébreszsze. Nem könnyen ragadták el indulatai, a szenvedélyes, gyűlölködő és szókimondó főurak között bámulatosan uralkodott vonzalmán és gyűlöletén. Hálás lévén hívei iránt, ezek is ragaszkodtak hozzá és majdnem babonás tisztelettel hajoltak meg felsőbbsége előtt. A kiktől vagyonra és a családi név régi fényére nézve elmaradt, azokat kímélte, észrevétlenűl vezette, magához édesgette mindaddig, míg elbizakodott vigyázatlansággal oly sikamlós talajra léptek, honnan saját biztossága és az állam nyugalmának koczkáztatása nélkűl az örvénybe taszíthatta őket.
AZ AUSTRIACA AUSTERITAS ELSŐ KIADÁSÁNAK CZÍMLAPA.
Még nem szabadúlt meg a hatalmas erdélyiektől, mikor már sikerűlt meggyőznie Apafyt, hogy csak barátjainak barátja és ellenségeinek ellensége akar lenni. E folyvást nyugodt és határozott, sokáig fontolgató, de a neki alkalmasnak látszó perczben váratlanúl merész és erélyes szellem hatalmába ejti a habozó és indulatos Apafy akaratát. És Teleki jól érzi magát Apafy alatt, Apafy érdeke összefonódik képzeteiben Erdély, a protestantismus, a magyarság s saját személyének előmenetelével, minden érzését és vágyát kielégíti fejedelme hatalmának növelése.
Valószínűen az ő tanácsára, de bizonyára helyeslése mellett vonúlt vissza Apafy a Wesselényi féle mozgalomtól, midőn észreveszi, hogy I. Rákóczy Ferencz akar Erdély trónjára ülni. A bujdosókhoz örömest csatlakozott Teleki, hisz köztök nem volt főúr, ki versenyezne Apafyval. Biztosítva lévén Apafy trónja, óhajtotta a magyarság és Erdély szövetségét, mert sok jót várt a diadalmas magyarságtól Erdélyre s önmagára nézve. Azért mintegy összekötő kapocs kívánt lenni a bujdosók és Erdély között. Kőváron elismerteti magát a bujdosókkal vezéröknek addig is, míg a rendek összegyűlnek, vagyis míg a kivívandó siker után az állapotok új elrendezése alkalmával a maga és Erdély szolgálatainak jutalmazását követelhetné a magyarságtól. A legkicsapongóbb remények izgatták a kedélyeket az első támadás kezdetén és Teleki minden külső nyugalma mellett, oly erősen érdeklődött az ügy iránt a legkülönbözőbb okokból, hogy az általános izgalomban ő sem bírt megmenekűlni néhány illusiótól. A török engedélye nélkűl szerinte is könnyelmű kaland lett volna Erdély kivonulása, de észrevevén azt, hogy a török jó szemmel nézi a mozgalmat, hogy a váradi basa nyiltan is segíti, jól tudta, hogy mint kővári kapitány állítólag nem országos sereggel maga is bátran kitörhet. Inkább az erdélyiektől tartott, mint a portától. Irígyei nótapör útján könnyen földönfutóvá tehették volna a merész tanácsurat, ki az országot kényes helyzetbe hozza a portával szemben. Teleki mégis kivonúlt, annyira bízott a bujdosók szerencséjében. Erdély és a saját követeléseit akarta biztosítani a felkelők sikerének esetére. Seregei Apafy hűségére esküsznek, ellenben a bujdosók csapatjai az ország hűségére.*
PAULER id. h.
Mint katona nagyon szerencsétlen volt, néhány napi táborozás után vége volt seregének, maga is életveszélyben forgott. A fejedelem erős rokonszenvén s Teleki jó barátjainak igyekezetén megtörik az irigyek támadása, s a legyőzött főúr nagy kísérettel akárha győztes volna, úgy vonúl be Gyula-Fehérvárra. Most azonban óvatosabb lesz, jobb viszonyokra vár s csak arra vigyáz, hogy a bujdosók el ne szakadjanak tőle és Erdélytől.*
Teleki kitörésére nézve l. SZILÁDY és SZILÁGYI: Török-Magyarkori Államokmánytár v. 148. l., BETHLEN id. h., és DEÁK FARKAS: A bujdosók levéltára 6. l.
Pedig ez nem volt könnyű feladat. Mert a közös protestans és hazafias pathos, melylyel a bujdosók és az erdélyiek egyaránt éltek, az érdekek mindinkább erősbödő ellentétét nem bírta eltakarni.
Midőn 1672 végén a bujdosók szétveretnek, vereségök okát abban látják, hogy nem volt fővezérök. Teleki is a főseregtől különválva vezérelt. Különben a bujdosók egyik töredékének nem tetszett az ő fővezérsége. Ez a töredék Petrőczy István, Thököly Imre nagybátyja, köré sereglett. Oly föllengző optimismussal, mint Petrőczy, kevés bujdosó volt megáldva. Reményei versenyt vágtattak lovával. Képzelete egész keletet mozgósította az 1672-iki támadás érdekében. Az oláh és moldvai vajdák ki fognak vonúlni – így képzelte, vagy legalább elhitte nagy részét annak, mit másokkal elhitetni akart – Erdély sem fog hiányozni, a végbeli basák ott lesznek, a lengyel sem marad el, a bányavárosok meghódolnak, az országgyűlés összeül, a bécsi béke meg lesz újítva és Petrőczy Istvánt egy török athname megerősíti majd a fejedelemségben. De a ragyogó képzetek Györkénél a porba hulltak. Petrőczy el van keseredve, kivált az otthon maradt Erdély és a magános sereggel kivonúlt tanácsúr ellen, kinek vezérségében nem akar megnyugodni. Időközben a török legyőzi a lengyelt, a bucsáczi béke meg van kötve, Petrőczy reményei felújulnak, megválasztatja magát fővezérnek és elindúl Erdélyen át athnamét kérni. Most már nem kell nekik Erdély, így nyilatkozik Bánffy előtt, majd az oláh vajda megszerzi a török segítséget. Petrőczynak már megválasztása is sérti Telekit és igy Apafynak sem lehetett ínyére, nyilatkozata pedig bántott minden igaz erdélyit. Teleki kudarcza, a bécsi kabinet fenyegetései s a porta tilalma miatt különben is terhére esik Erdélynek a bujdosók ügye. S ekkor érkezik Petrőczy a fejedelmi udvarba nagy kíséretével, kihallgatást követelve oly órában, mely az udvari szabályok értelmében, nem volt jól megválasztva. Petrőczy reszket a dühtől, hogy őt megváratják, őt, ki sok ezer magyarnak fegyverével van körűlövezve. Neki nincs többé köze Apafyhoz, így kiáltott kardját csörtetve és kirohant a palotából. Apafy elzáratja, majd szabadon bocsátja, de Petrőczy a váradi basához fut s innen izeni, hogy neki nincs is joga lemondani a fővezérségről, Apafy ellen nem forral rosszat, de semmiféle erdélyi úrnak nem fog szót fogadni. Apafy újra elzáratja és most hosszabb időre.*
L. Confoederatio Rebellium inter se facta in Transilvania 20. Augusti 1672. (N. Muzeum levelek.) Ez a jelentés a kormány számára készült, a mit belőle következtettünk, igazolható a jelentésnek Bethlennel való egybevetéséből.
24. PETRŐCZY ISTVÁN ALÁIRÁSA.
Petrőczy elfogatása a mérsékeltebb bujdosókra is roszszúl hatott, mert bár személyes ambitióit nem pártolták, volt iránta annyi rokonszenvök, hogy személyének sértését magokra vegyék; azonkívűl az a keserűség és türelmetlenség, mely fellépésében nyilatkozott, bennök is élt. A surlódásokat Erdély és a bujdosók közt a portához való viszonyuk különböző természete okozta. Bethlen nyomán már kiemeltük e viszonyra nézve a felfogások különbségét. A vérmesek és kiábrándultak vitatkoznak egymással, Erdély komolyan veszi a porta tilalmát, a bujdosók azt hiszik, hogy bátran túltehetné magát rajta. Volt ez optimismusban valami ravaszság is. A bujdosók arra számítottak, hogy Erdélyt magukkal sodorván, felidézhetik Ausztria és a porta összeütközését. Apafyék azonban ismerték a számítás hibáját, tudták, hogy a porta leverheti őket a végbeliek segélyével, vagy Ausztriának szabad kezet engedvén és mindig talál erdélyi főurat; ki nyugton marad a trónon, ha a porta úgy kívánja.
Az ellentétek a felfogások e különbségével még nincsenek kimerítve. A portán 1673-ban azt mondják Székely Lászlónak, az erdélyi követnek, hogy az ottomán nemzetség soha sem fogja tűrni Magyarország és Erdély egyesítését bármily nagy érdemű halandó uralma alatt. E szavak mint kiröpített nyíl Apafynak és Telekinek félig titkolt vágyait sebzik. Hiába kéri Apafy a portát, hogy ne «a futott magyarocskákra» bízza az ügyet, mert akármit mondjanak szegények, hatalmas császárnak ők nem segíthetnek, hiszen «vannak köztök emberséges, jó rendű főemberek, de az nagy és az országot igazgató urak, statusok otthon vannak, resolutusok is arra, ha Erdély által nem lészen a segítség, készebbek extremitásra és végső veszedelemre bocsátkozni, mint sem behódolni.» A porta nem enged. Teleki Bethlen és a Rákóczyak Erdélyéről álmodozik, melyet helyreállítani vélt, a porta és az elégületlen magyarság segélyével. A porta azonban még nem felejtheti II. Rákóczy György hatalmi vágyait, Erdélyt háttérbe akarja szorítani, és a bujdosók által választandó vezérnek akarja átadni az athnamét.
Most még csak akarja, de nem teheti, mert a bucsáczi békét Szobieszki sürgetésére felbontotta Lengyelország s a megújult háború 1674-ben sem szűnt meg. Míg e háború leköti a portát, addig Erdély ráér a bujdosókat anynyira magához csatolni, hogy segítségökkel kimenekűlhessen a lealázó helyzetből, melybe a porta szorítani akarja. Ez a remény ép annyira, mint a protestans rokonszenv nem engedi, hogy Erdély elűzze magától a bujdosókat, bármily nehezen is esik neki támogatni azokat pénzzel és téli szállásokkal. Továbbá a porta is rossz néven venné, ha Erdély egészen magára hagyná az ő felkészítendő hadseregének előcsapatait. Különösen Teleki óhajtja a bujdosók rokonszenvét ápolgatni, mert Apafy könnyen kifogy tűrelméből és Telekivel is néha élesebben beszél a bujdosók ügyéről.
Azonban Teleki tűrelme sem végtelen, őt is nyugtalanná teszi a tapasztalás, hogy a bujdosók mindinkább elidegenednek Erdélytől s hogy mindinkább kiérdemelni látszanak az új törökök nevét, melylyel Báthory Zsófia szokta illetni őket. Az erdélyieknek úgy tetszett, hogy a bujdosók már minél többet átengednének a magyar terűletből a töröknek, csakhogy pápistává ne legyen az ország, csakhogy haza mehessenek, hogy kiváltságaik épségben maradjanak s hogy az ország önrendelkezési joga úgy a hogy meg legyen mentve. Élénk rosszalással szól Bethlen János Forgács Miklósról és Szepessy Pálról, kik nem pirulnak a töröknek oly diadalt óhajtani, hogy Szathmárban, Ecseden, Patakon, Kassán, Pozsonyban és Bécsben székelhessenek a basák és vezírek, mert ők előbb nem remélik a magyarok testi és lelki szabadságának biztosítását. A lelkiismeretes történetíró igen is szószerint veszi e nyilatkozatokat. Az elkeseredés ragadta azokra a bujdosókat, kik különben nem egyszer tartottak közjogi előadásokat a portán a magyar terület épsége érdekében. De az erdélyiek méltán tartottak attól, hogy a bujdosók Magyarországba csábítván az összes török erőt, nem lesznek képesek megakadályozni a terület csonkítását, még ha komolyan akarnák is és úgy látszik, mintha Bethlen még akaratuk komolyságában is kételkedett volna. Az meg épen fölháborította az erdélyieket, hogy a bujdosók a váradi basa azon követségéhez, mely öt Erdélyhez tartozó megyének török kézre jutását akarta kivinni a portánál, a magok követeit is csatolják, állítólag azért, hogy a basa szándékát meghiúsítsák. De mivel ez öt megyét a basa téli szállásra jelölte ki a bujdosóknak, nem lehetett tudni, mit akarnak a portától a bujdosók követei. Erdélyben nagyon gyanús színben tűnt fel a bujdosók barátsága Sziliktár Mehemed váradi basával, Erdély telhetetlen zsarnokával, pedig a basa pártfogása nélkűl a bujdosók nem bírták volna fentartani csapataikat. Különös élénkséggel nyilatkozott az erdélyiek e gyanúja Farkas Fábián portai követsége alkalmával. Farkast 1674-ben váradi törökök kísérték Temesvár felé Oláhországon át a török táborba, hol tekintettel az osztrák residens gyanújára, Farkas örmény papnak öltözetében tartózkodott. «Farizeus köntösben jár» – írja Naláczi István, az erdélyi követ, ki találkozván vele, kérdezte tőle, hogy mily választ kapott – «nem akar igen kiterjeszkedni a beszédben, csak tűvel üti véli az dolgot.» Az erdélyiek azt hitték, hogy a bujdosók a váradi basa biztatására ellenök ingerlik a portát, miben annyi igaz lehetett, hogy panaszkodtak a portán Erdély némely intézkedése ellen. Mert a kölcsönös keserűség mind élesebb összeütközésekben nyilvánult. 1673 végén a bujdosók csapatjai kizavartatnak szilágysági téli szállásaikból. A főbb bujdosóknak Apafy hűségére kötelező reversalisokat kellett aláírniok és 1674 körűl szabad járásuk kelésök Erdélyből a bihari csapatokhoz meg volt akadályozva. Viszont a bujdosók sem voltak hajlandók kimélni az erdélyiek érzékenységét. 1673 végén a krasznai gyűlésen nem akartak tanácskozni az erdélyi követek jelenlétében és Bihar helységbe tették át a gyűlést. «A föld nem hordoz nehezebb terhet az háládatlan embereknél», írja a krasznai békétlenekről Apafy.
25. FARKAS FÁBIÁN ALÁIRÁSA.
Így mérgesítették el az érdekek természetes ellentétét a gyanusítások és sértések. Láttuk, mily okokból keletkeztek az ellentétek, és most úgy állott a dolog, hogy a bujdosók háborút akartak minden áron minden tekintet nélkűl Erdély érdekeire, a törökkel szemben a legengedékenyebb hangulatban; míg Erdély a bujdosók szoros függését a portától mostani hatalmi körére és a jövőbe néző terveire nézve egyaránt veszedelmesnek tartotta. Úgy látszik, mintha Erdély segíthetett volna a bajon azzal, hogy Telekit küldi a bujdosók közé fővezérűl, mint azt magok is annyiszor sürgették. A bujdosók addig is, míg megérkezik a török sereg, melynek kivonulását minden tavaszra biztosan. várták, nagyon óhajtották Teleki vezérségét. Tudták, hogy a Teleki neve emelné tekintélyöket, hogy nagyobb számmal csatlakoznának hozzájok az országban lévő elégűletlenek és hogy Erdély a Telekire való tekintettel pontosabban fizetné a havi zsoldot. «Ha Ngdnak maga embere» – írja Lóczi János Apafynak – «lészen feje az hadaknak, úgy várják mindenek, mint az rabságbúl szabadulást, megszaporodnék fegyvere ez nemzetnek.» Már eddig is, ha itt volna .köztök Teleki, írja Lóczi Debreczenből, «a Tiszán innen való földet Nsgod számára meghódoltattuk volna». A fegyelem érdekében is szükségesnek látszott Teleki kijövetele. Midőn 1674 augusztus elején Harsányba érkezett a hír, hogy Sennyei Ferencz kastélyát a fölkelők fölverték s őt tizenegyed magával megölték, Kende Gábor rögtön értesíté erről Telekit. «Ezt hozá» – írja Kende – «a fő nélkül való létel, ezek csak ölik, vágják az pápistát, ha fejök nem lészen. »
26. KENDE GÁBOR ALÁIRÁSA.
Teleki azonban mint magánember sem vállalhatta el újra a vezérséget, melyre különben fentartá jogát, mert az 1672-iki kudarcz ismétlését várhatta, ha csak nem akart tétlenűl vesztegelni Biharban. A háború erélyesebb folytatására pénz kellett, ő nem adhatta a magáéból, Apafy segélyére sem számíthatott és hozzá még megingott volna állása Erdélyben. Egyelőre csak pártját akarta erősíteni a bujdosók közt, és szerette volna meggátolni, hogy mást válaszszanak vezérűl. Azt hiszszük, összefüggésben van e törekvéssel azon körűlmény, hogy Petrőczyt a bujdosók sürgető kérelmei sem szabadíthaták ki börtönéből. De a bujdosók gyökeresen megunták a fő nélkűli helyzetet.
Eddig egy bizottság vezette ügyeiket a deputatusok czímét viselve; már 1673 novemberében úgy akarják kicsikarni Teleki kiküldését Apafytól, hogy más vezér választását helyezik kilátásba. Különösen a portán szerettek volna megjelenni az új vezér nevében, hogy az óhajtott athnamét megkapják; igen valószínű, hogy a porta bíztatta őket Teleki mellőzésére, elég az, hogy 1674 augusztus 23-án a csatári gyűlésen Hadadi Wesselényi Pált választják vezéröknek.*
Az 1673. s 1674-iki eseményekre nézve l. Török-Magyarkori Államokmánytár id. h., BETHLEN id. h. a Bujdosók Levéltárát és egy levélgyűjteményt az Országos Levéltárban, Publ. Fasc. 25. No, 28. jelzettel.
Erdélyben e választás senkit sem ingerelt fel annyira, mint Bánffy Dénest. De Bánffy nem annyira a bujdosót gyűlölte Wesselényiben, mint Béldi Pálnak vejét, mert Béldi és Bánffy halálosan gyűlölték egymást. Hogy Bánffy a bujdosók legnagyobb ellensége volt, hogy Leopoldhoz hajlott, hogy miatta Erdély nem gyámolíthatta a magyar ügyet kedve szerint és hogy ez okokból kellett buknia, mindezt különböző változatokban ellenségei hirdették üldöztetése és kivégzése alkalmából és e híreknek nyoma maradt történetírásunkban is.
Horváth Mihály fölemlítvén XIV. Lajos ügynökének Erdélybe küldését, így folytatja: «Teleki Mihály, ki eddig is minden módon pártolá a bujdosók ügyét, örömest indúlt volna a franczia tanács után, de kivált Bánffy Dénes hazája veszedelmét látta oly háborúban, melyet Erdély a porta sikeres támogatása nélkűl kezdene a császár ellen. Teleki ezóta még inkább vesztére tört.»
Azt hiszszük, hogy máskép kell felfognunk az ellentétet, mely Bánffyt Telekitől elválasztotta a bujdosók ügyében. Bánffy a főbb pontokra nézve egyetértett Telekivel a «magyarországi atyafiakat» illető dolgokban. Teleki egyelőre nem akarta Erdély háborúját a porta tilalma ellenére s mint láttuk 1672 óta passiv jóakaratra szorítkozik a bujdosók irányában. Bánffy pedig Telekinek czéljait jó ideig nem zavarván, befolyását arra használja föl, hogy az egyik végletből a másikba eső Apafyt a jóakaratú semlegesség útjára térítse. Azt hiszszük, hogy Bánffy pártját fogta Telekinek az 1672-iki kitörés után. Bizonyos, hogy ő is adott pénzt az első támadás előkészítésére. Midőn a debreczeniek felhatalmazást kérnek Apafytól, hogy ne legyenek kötelesek befogadni a bujdosókat, Bánffy ellenzi a kérelmet, mert úgy látszanék, hogy Apafy «kegyelmes protectióját» elveszi a bujdosók ügyéről, «mely is sem az Isten dicsőségére sem a Ngod méltóságára nézve jól nem esnék». Sőt midőn Farkas Fábián 1674-iki követsége miatt Erdélyben annyira haragudtak a bujdosókra, Bánffy kidühöngvén magát az izgágák ellen, azt tanácsolja Apafynak, hogy «nem kell az ő rossz cselekedeteket tekinteni Nagyságodnak, hanem az közönséges jót». Bánffy éles különbséget tett az ügy és harczosai közt. Már az 1670-iki fölkelőket bolondoknak mondja, kik jégen építettek és azért nyakok szakadt. Keserűsége az ügy iránt érzett rokonszenvből fakad, mert a fölkelés leveretésének hírét hallván, rögtön tartott attól, hogy «az magvar szabadság s keresztyéni vallásunk tőstűl-gyökerestűl ki ne szaggattassék Magyarországból». A bujdosókkal szemben is fentartja e különböztetést. Gyűlölte a vezetők optimismusát és barátkozását a törökkel, miben, mint láttuk, nem tért el az általános erdélyi felfogástól. Azonban Teleki nem csupán Erdély érdekeinek szempontjából, hanem személyes okokból is kímélni akarta a bujdosókat, míg Bánffyt ép személyes viszonyai hozták összeütközésbe a bujdosók egy részével. Bánffy, mint a véghelyek főparancsnoka, a Szilágyságot úgy tekintette, mint saját terűletét, pedig a bujdosók csapatjai egy ideig ott voltak elszállásolva és tudjuk, hogy ez mit jelent. Sőt mikor nem voltak ott elszállásolva, akkor is kirándúltak Biharból Krasznamegyébe és hogy egyebet ne említsünk összelövöldözték a sertéseket az erdőn s a falvakban is. Bánffy somlyai kapitánya, Keresztesi András, hasonló hőstettek benyomásaitól nem bírván szabadulni, kegyetlenűl üldözte a kuruczokat.
Bánffy hivatalához tartozott az országot védeni a váradi basa követelései ellen; Sziliktár Mehemedet ő úgy tekintette, mint személyes ellenségét. Azért a bujdosók barátsága a basával senkinek sem volt oly gyűlöletes, mint Bánffynak. Továbbá Bánffynak régóta voltak összeköttetései a bécsi udvarral és egyes híveivel. Nevezhetjük e viszonyt Horváth Mihálylyal «Bécshez való szításnak», csak azt ne mondjuk egy másik történetírónkkal, hogy Bánffy német segélylyel ki akarta szorítani a török befolyást Erdélyből. Nagy különbség volt Bánffynak Kemény János idejebeli és mostani pártállása közt. 1674 táján a szerzett tapasztalatok után és tudván azt, hogy Bécsben igen örülnek, ha a török nem szegi meg a békét, Bánffy nem gondolhatott a Kemény János kísérletének megújítására. Azonban aristokrata híúsága megkívánta az összeköttetések gondos ápolását, mert Lobkovicz, Rottal, a Pethők s általában a befolyásos katholikus aristokratia jó indulatát többre becsűlte, mint a Petrőcziét vagy Keczerét. Családi jószágai miatt is levelezett Bánffy aulikus ismerőseivel, de maga Teleki is igénybe vette közbenjárását hasonló ügyben. 1674 elején arra kéri Bánffy Rottalt, hogy Telekinek elfoglalt nagybányai házát adják vissza a felség emberei. Teleki bűnbánatát jelenti Bánffy Rottalnak és azon ígéretét, hogy ezentúl híve lesz az udvarnak. Országos ügyekben is felhasználta Erdély Bánffy ez összeköttetéseit. 1673-ban Apafy Bánffyval együtt kéri Rottalt, hogy legyen szószólója a magyaroknak Leopold előtt. Alapjában tehát nem volt tiltva Erdélyben ily Bécshez való szítás, sőt javára vált az országnak, hanem ép azért, mivel meglehetősen Bánffyra szorúltak e tekintetben, irígységet keltett kiváltságos helyzete és Bánffy nem volt arra teremtve, hogy szerénységgel lefegyverezze az irígységet. Másrészt elkeseredése a váradi török túlkapásai miatt, annak a helyzetnek nyomasztó érzete, melyben a töröknek adózó vazall állam sínylődik, az élénk rokonszenv a császáriak iránt bár nem gyöngítették részvétét az elnyomott protestans és magyar ügy iránt és nem is csábították a portához való viszony felforgatásának kalandos tervére, mégis oly magatartásra bírták, mely tényleg túlment a megengedett határán és igazat látszott adni ellenségeinek, kik Bécshez való szítása miatt árulással vádolták. Magatartása a bujdosók iránt leginkább táplálta e gyanút. A bujdosók szokásai közé tartozott a vadászat egészen békés katholikus urakra is. Azoknak elfogása igen jó űzletnek ígérkezett. Tudjuk, hogy a török világban divatban voltak az ily űzletek, egy jómódú török foglyot, kit az övéi előreláthatóan nagy áron fognak kiváltani, magyar részről igen kívánatos tulajdonnak tekintettek. Azonban a bujdosók magyar katholikus urakat használtak fel árúczikkeknek. Bethlen János mély megbotránykozással beszéli, hogy a bujdosók Barkóczi Sándort majd hogy el nem adták a töröknek.
Az ily űzletek senkit sem keserítettek el annyira, mint Bánffyt, kinek barátjai is voltak az elfogottak közt.
Ez összeköttetések miatt Bánffynak arra is kellett vigyáznia, hogy az udvar hívei ne tekintsék őt a bujdosók támogatójának. Törekvéséből érthető, hogy a bujdosók mozgalmairól híreket küldött császári részre. Mi nem hiszszük, hogy rendszeres kémszolgálatokat teljesített volna, mint a bujdosók hitték, de hihetőnek tartjuk, hogy egyrészt tetszeni vágyván barátjainak, másrészt gyűlölve különösen a Wesselényi körűl csoportosuló bujdosókat, oly hírek küldésére is elragadtatta magát, melyek által ártott Wesselényiéknek. Hogy mindezt nem a bujdosók összessége, vagy az azok ügye ellen érzett gyülöletből tette, az abból a körűlményből is kitetszik, hogy a bujdosók közt neki is volt pártja. Úgy látszik, hogy Rákóczy Ferencz, Ispán Ferencz s Szőcs János tartoztak ahhoz. Mikor Bánffyt üldözői Szamosujvárra szorították, Haller János attól tartott, hogy Szőcs sok haddal segítségére fog menni. Sőt egészen kétségtelen, hogy Bánffy a menekűltek hadainak legderekabb részét Erdélyben akarta elszállásoltatni. Az ellene intézett vádírat huszonhetedik pontja ezt szemére is hányja. Nagyon különös, hogy a bujdosók állítólag legnagyobb ellensége azoknak pártolása miatt védekezett bírái előtt. Jól tudjuk, hogy e szállásolás nem egészen a bujdosók érdekében történt volna, tudjuk, hogy ez által Bánffy hadi erejét akarta növelni erdélyi ellenségeivel szemben, kiktől ez időtájt igen félt. De azzal a logikával, mely a XVII. századi főúr pártszerző törekvései és személyes torzsalkodásai mögött mindig elvi szempontokat kutat, a szállásolási tervből azt kellene következtetnünk, hogy Bánffy volt a bujdosók legmerészebb pártolója, mert Teleki vagy Béldi ily tervvel nem mertek volna előállani.
Itt értünk a ponthoz, hol Telekinek terhére esik Bánffy eljárása a bujdosók ügyében. Bánffy gyűlölsége Wesselényiék ellen megnehezíti Teleki helyzetét, ki szintén nem szereti őket, de romlásukat nem szívesen látná és diplomatiai barátságot akar tartani velök. Másrészt Bánffy pártszerző törekvései a bujdosók közt Erdély belső békéjét fenyegették. De ne felejtsük, hogy Teleki nem egyedűl s nem is főleg a bujdosók miatt veszi üldözőbe Bánffyt. Bánffy minden más ügyben hasonlókép cselekszik, mindenütt sérti a szokást, a törvényt és közérdeket, mindenütt nem elvei, hanem modora miatt zúdítja maga ellen Teleki és az erdélyiek haragját. Elvakúlt gőgjében megbántott sokféle magánérdeket és hiúságot. Tömérdek vagyont gyűjtött birtokigényei erőszakos érvényesítése által és az ország katonai erejének egy része az ő keze alatt volt. «E szép sereget» – mondották az erdélyiek – «nem mondhattuk országénak nyavalyásokúl, hanem Bánffy Dénesének igazábban.» Minden kérdésben ő kívánt dönteni. 1674 septemberében odáig fejlődtek a viszonyok, hogy Székely László szavai szerint mindent Bánffyra halasztottak; miatta elkésett a portai adó beküldése is, pedig a pontatlanság ezen a téren igen veszedelmes volt. Nem hisszük, hogy Bánffy a fejedelemségre vágyott, sőt úgy latszik, hogy Béldivel szemben Apafyra és Telekire kívánt támaszkodni, de sokkal hatalmaskodóbb volt, semhogy azokat magához csatolhatta volna. Apafy félt tőle és Teleki emberei az udvarnál, Naláczi és Székely, élesztették Apafy gyanakodó félelmét. Teleki visszahúzódott, Keczer és Székely ingerelték Bánffy ellen és kifejezték csodálatukat nagy tűrelme miatt. Teleki nem bánta, hogy ingerlik, hogy gondolatát megelőzik, de azért csöndesen várt, vagy arra, hogy Béldi forduljon hozzá az ajánlattal, vagy azon időpontra, midőn Béldi elé léphet az ajánlattal ő maga a nélkül, hogy a visszautasítás vagy a habozó válasz veszélyétől tartania kellene. Bánffyt a legutolsó perczig kímélte, látszólag a legjobb barátságban élt vele, miközben a hálót szőtte megejtésére. A kővári kapitány Richelieuhöz hasonlított, ki nyugodtan megebédelt marquis Fargisval, mielőtt a börtönbe kísértette. Más tekintetben is kell itt Richelieure gondolnunk. A Bánffy tragédiája czímű liga aláírói közől leginkább Telekit vezették magasabb szempontok a bosszú művében. Teleki nem egyedül sértett hiúságból, vagy Gernyeszeg birtokáért tört Bánffy életére. Apafy Erdélyét féltette a féktelen dynastától. Nem mintha attól tartott volna, hogy Bánffy nemsokára Apafy ellen vezeti katonáit, de a közérdekre nézve veszélyesnek találta az egyéni akarat e túltengését, mely már is zavarólag hatott az állami ügyekre minden irányban.
Midőn XIV. Lajos első ügynöke megjelent Erdélyben, itt már megindúltak az előkészűletek Bánffy megbuktatására. Az ügynök általános ígéreteket hozott és csak tüzetesebb alkudozások előkészítése végett küldetett. Erdélyi tartózkodása idején az a kérdés, vajon Erdély kitörjön-e a porta tilalma ellenére is, még nem volt égető és csak mint távolabbi eshetőség vétetett számba. De Teleki elhatározását annyiban mégis siettette az ügynök megérkezése, a mennyiben most még nagyobb szüksége volt a bujdosók simulékony türelmére és a mennyiben nem tudhatta, hogy Bánffy a most kifejlődő új helyzetet mikép akarja kihasználni személyes ambitiói érdekében. Azért nem minden őszinteség nélkül írta Teleki a franczia ügynöknek Bánffy halála után, hogy a kivégzett főurat az alkudozások akadályának tartotta. A bujdosók azonban egész őszintén azt hitték, hogy Bánffy a német udvar megbízásából üldözte őket és azt híresztelték, hogy Apafy az ő kedvökért fejeztette le az árulót. Az erdélyieknek dícséretére váltak e hirek a török és franczia felfogás szerint, ép azért magok is hirdették Bánffy németességét, különben is jól esett nekik e népszerű ürügy segélyével elvonni a közvélemény figyelmét Bánffy üldöztetése valódi okainak gyűlöletes természetéről. De ha mi az akkori híreszteléseket átveszszük a szükséges helyreigazítások nélkül, megzavarjuk az 1674-iki helyzet képét, Teleki s Erdély viszonyát a bujdosókhoz a valódinál barátságosabbnak tűntetvén föl. Mert Wesselényiék hiában újjongtak nagy ellenségök bukásán, Bánffy halálával Erdély politikája a bujdosók irányában semmit sem változott.*
L. SZILÁGYI SÁNDOR: Bánffi Dénes tragédiája. (Vértanúk a magyar történetből. Pest, 1867.), Török-Magyarkori Államokmánytár IV., V. Wesselényi Pál levele Béldi Pálhoz, közölve DEÁK FARKAS-tól (Béldi Pál életrajzában M. T. É. III. évf. 4. füz. 121. l.), az imént idézett levélgyűjtemény az Országos levéltárban, Leopold levele Rottalhoz 1673 aug. 28. és Bánffy levele Rottalhoz 1674. (Nádasdy-irományok), Teleki levele Beaumonthoz 1673 febr. 15. mint A. melléklet Kindsberg 1675 junius 17-iki jelentéséhez és a fölkelők szóval kijelentett kérelmei a portán mint B. melléklet az 1675 febr. 7. jelentéshez (Turcica Bécsi áll. lev.) végűl Akákia jelentése (PETROVICS Gyűjt, IV. Akadémiai kézirattár). Az egykorú emlékek közül CSEREIN és BETHLEN-en kívül érdekes még a Bánfi Dénes veszedelméről czímű vers. (Közli THALY KÁLMÁN, Századok 1871. 715. l.) Szerzője reformatus pap, vagy tanár lehet és nem hiszi a Bánffy ellen felhozott vádakat,
Oh bezzeg, mely nagy vakság!
Vajha meggondolnád
Ország megfontolnád
Vajha meggondolnád
Ország megfontolnád
írja szerzőnk már 1674 novemberében bizonyságául annak, hogy protestans körökben is részvétet keltett a németes hajlamokkal vádolt Bánffy már üldöztetése kezdetén. Hogy Bánffy Bécsből bárói czímet kapott, azt DEÁK FARKAS id. munkájában határozottan tagadja. Kényszerítő belső okok nem szólnak Cserei és Apor értesítésének elvetése mellett, de az a tény, hogy az egykorú levelek, hogy Bethlen Miklós és János, s végre a Bánffy ellen készített vádirat sem említik a báróságot, igen valószínűnek tünteti föl a föltevést, hogy a Bánffy bárósága a halála után keletkezett hirleléseknek köszöni létét. Különben nincs kizárva, hogy osztrák részről a Freiherrt latinra fordítván olykor liber baronak is czímezgették Bánffyt.
Egy újabb mozzanattal kellett számolnia e politikának, midőn XIV. Lajos érdeklődést mutatott a magyar mozgalmak iránt. Ne higyük, hogy az első ajánlat Párisból történt, itt még nem tartották oly fontosnak az ügyet. Magyar részről és lengyel közvetítéssel indúltak meg az alkudozások, de nem egészen úgy, mint Horváth leírja, ki Absolon 1674-iki lengyel útjával kezdi az alkudozások elbeszélését. Absolon igen valószínűen 1675-ben indúlt első lengyel útjára, különben nem erre akarunk itt súlyt helyezni. Mint a Nádasdy és Zrínyi idejében, úgy most is gróf Wesselényi László volt a magyar-lengyel érintkezések egyik közvetítője. Ferencz nádor fiát 1672-ben még Trencsénben találjuk, hol jószágán lutheranus jobbágyaira katholikus plébánost akar erőszakolni.* Lehet, hogy e «jó érzelmű» tettét valami módon jóvá akarta tenni protestans barátjai előtt, de bizonyos, hogy 1674 körűl már mint proscribált tartózkodik lengyelországi jószágain és bíztatja Lubomirszky Szaniszlót, hogy adjon segítséget a magyaroknak, mert jutalmúl a magyar koronát várhatja tőlök. Lubomirszky, a római birodalmi herczeg, lengyel főudvarmester (Curiae Regni Mareschallus) és a tizenhárom szepesi város főkapitánya, hivatva érezte magát a kilátásba helyezett méltóságra és talán odaigérte Wesselényinek a nádorságot.
Trencséni vizsgálat 1673 april 6. (O. T. E. Orsz Lev.)
27. KORIBUTH MIHÁLY LENGYEL KIRÁLY ARCZKÉPE.
Lehet, hogy Wesselényi Koributh Mihály halála előtt ajánlotta fel Lubomirszkynak a koronát, de bizonyos, hogy az ajánlat csak Leopold sógorának halála után nyert bizonyos jelentőséget. Valószínű, hogy nyomban Mihály király halála után a bujdosók Szobieszkitől is tudakolták, hogy hajlandó volna-e a magyar korona elnyerésére törekedni. Marie Casimire d’Arquien, Szobieszki neje még az interregnum alatt értesítette XIV. Lajost a férjének tett ajánlatról, ki akarván mutatni a királynak, hogy fontos szolgálatokat tehetne férje Magyarországon a franczia ügynek. Szobieszki a lengyel trónra jutván, magyar trónjelöltsége a háttérbe szorúl, de Lubomirszky és Wesselényi most jobban mozognak. Szobieszki is sürgeti a magyar elégületlenek támogatását, nem annyira franczia származású neje, vagy a magyarok, vagy épen Lubomirszky kedvéért, hanem mivel a török háború folytatására, és annak idején a jó békepontok kivívására pénz kellett neki és XIV. Lajostól nagy összegeket kérhetett már most is a béke megkötése után Magyarországon teljesítendő szolgálatok czímén. Forbin de Janson, a marseillei püspök, XIV. Lajos varsói követe, is támogatja Szobieszki nézeteit és kérelmeit. XIV. Lajos jól tudja, hogy Szobieszki addig nem segítheti a bujdosókat, míg a törökkel van elfoglalva, azért egyelőre nem akar igen messze menni a magyarok támogatásában. 1674 augusztusában csak anynyit mond, hogy Lubomirszkyt bátorítani kell, mert ez alkudozások legfőbb haszna maga az alkudozás, hisz annak puszta híre is Bécsben nyugtalanságot kelthet. Szeptember elején már százezer franknak Danczigban való átvételére hatalmazzák fel Párisból a varsói követséget, mivel XIV. Lajos «solid bizonyítékokkal» szeretné meggyőzni a fölkelőket szeretetéről.*
Acta Historica Res Gestas Poloniae Illustrantia ed. Kazimiers Walizewszki vol. III. Cracoviae 1879. 3., 87., 102. s 486. ll.
28. SZOBIESZKI NEJÉNEK ARCKÉPE.
29. SZOBIESZKI JÁNOS ALÁIRÁSA.
Wesselényi László el volt ragadtatva a lengyel udvar hangulatától. Meg volt győződve, hogy a lengyel király az ő kérésére határozta el a Magyarországba szánt hadak fogadását és egy diadalittas levélben jelenti a bujdosóknak, hogy azoknak generalisságával a király őt ajándékozta meg. Már a hadak élén képzeli magát, csak jőjjenek a bujdosók követei a határhoz, «bizony oly módot mutatok, hogy soha magyar német iga alól való fölszabadulására jobb és csendesebb mód nem volt, talán ha ezt elbocsátjuk, soha nem is lesz. Akkor hajtsuk az hársat, mikor hámlik.» A bujdosók megkapták a levelet, de nem tudjuk, hogy elküldhették-e a követeket, mert mióta Wesselényi vezérnek választatott, Teleki még inkább gyanakodott a bujdosók önálló külföldi összeköttetéseire és mint mármarosi főispán megakadályozhatta követeik útját.*
Wesselényi László levele a bujdosókhoz (O. L. Publ. Fasc. 25 No 28) és Lónyai Anna levele Béldi Pálhoz (Török-Magyarkori Államokmánytár v. 252. l.).
30. WESSELÉNYI LÁSZLÓ ALÁIRÁSA.
Ugyanekkor egy erdélyi követ küldetett Lengyelországba az új király üdvözlésére. Szobieszki jobb szeretett Erdély útján érintkezni a fölkelőkkel, neki Erdély jó szolgálatokat tehetett a portán a békealkudozások alkalmával, azért örömest kötelezte le maga iránt Apafyt és Telekit, ha csak tehette. Szeptember közepén Forbin de Jansonnal egyetértve, a lengyel szolgálatban lévő Beaumont Miklós dragonyos alezredest elküldi Apafy követével Erdélybe, Telekihez czímzett megbízó levéllel.
Beaumontnak főfeladata volt, hogy bíztassa a bujdosókat és Erdélyt, nagy reményeket ébreszszen mindenütt s hogy puszta megjelenésével nyugtalanítsa Leopold udvarát. Utasítása szerint sokat kellett szavalnia XIV. Lajos mély részvétéről általában az elnyomottak ügye, s különösen a magyar szabadság vértanúi iránt.*
Instructions au Sr. de Beaumont (Közli GERGELY SAMU, Történelmi Tár 1886. 333 l.).
Beaumont először is Telekihez utazott, alighanem Kővárra. Teleki a legnagyobb örömmel fogadta Beaumont ígéreteit és bíztatásait. Az ő felfogása szerint az a politika, mely az összes török haderőnek Magyarországba csábítását óhajtotta, igen veszedelmes orvossággal akarta gyógyítani a meglévő bajokat. Leginkább azóta fordult el rokonszenve e politikától, mióta meg volt győződve, hogy a porta háttérbe akarja szorítani Erdélyt. Legjobban szerette volna, ha a magyar fölkelést ő vezethetné a porta beleegyezésével és részleges segélyével. Beaumont látogatása új életre keltette reményeit tervének kivihetősége iránt. Mily szerencse volna franczia pénzzel s lengyel hadakkal rendelkeznie. A török a lengyel béke után, Szobieszki és a franczia kormány közbenjárására, aligha ellenezné az erdélyi úr vezérségét s talán maga is adna kisebb segélycsapatot. Ha így lehetne egy jó sikerű támadás után békét kötni Leopolddal, mennyivel többet érne ily béke Erdélynek, a protestans és magyar ügynek, mint a túlnyomóan török erővel kivívott béke, mely Magyarországot és Erdélyt az eddiginél még nagyobb szolgaságba sűlyesztené. Úgy gondoljuk, hogy ily remények izgatták Telekit, midőn Beaumont megjelenésével a franczia-magyar érintkezések szálait nagy mohósággal a maga kezében kívánta összpontosítani.*
L. Teleki levelét a bujdosókhoz 1674 október 18. E levél egyes sorainak továbbá Teleki eddigi és későbbi magatartásának összevetéséből következtettük a mondottakat. (MIGNET futólag említi a levelet, szó szerint leírta azt PETROVICS párisi levélből L. PETROVICS Gyűjtemény IV.).
Megígérte Beaumontnak, hogy mihelyt az ígért segítség megindúl, megbuktatja Wesselényit s önmagát választatja meg a bujdosók vezérének.*
Information touchant les affaires de Hongrie. (E jelentést Kindsberg ellopatta Beaumonttól. C. melléklet Kindsberg 1675, junius 17-iki jelentéséhez. Turcica. Bécsi áll, levéltár.)
Beaumontnak már utasítása szerint is a lehető sietséggel kellett visszatérnie Lengyelországba, hogy így mind a bécsiekben, mind a fölkelőkben azt a hitet ébreszsze, mintha a magyar ügy támogatását igen sürgősnek tekintené a varsói franczia követ. De valószínűen Teleki tanácsára utazott el oly gyorsan, hogy a fölkelőkhöz el sem látogatott. Csak Teleki értesítette őket Beaumont ottlétéről azon felszólítással, hogy jelentsék ki írásban egy nemsokára küldendő másik franczia megbízott kedvéért készségöket az ígért segély elfogadására.*
L. Beaumont utasítását és Teleki okt. 18-iki levelét id. h.
Wesselényiék azonban a Forbin de Jansonhoz küldött köszönő levélben panaszkodtak, hogy nem hozzájok, hanem Erdélyhez voltak intézve az ajánlatok.* Beaumont ittléte alatt Lubomirszky ügynöke is Magyarországba érkezett. Nem tudjuk, hol járt és mit végezett, de bizonyos, hogy azóta az Erdélyen át folytatott hivatalos franczia-magyar összeköttetések mellett Lubomirszky és Wesselényi László közvetlenűl érintkeztek a bujdosókkal és ezeknek pártfogói lettek Szobieszki és a varsói franczia követség előtt.*
L. MIGNET; Négocations relatives a la Succession d’Espagne sous Louis XIV. T. IV. 679. l. Igaz, hogy a Mignettől közölt levélkivonat szószerint nem volna így értelmezhető. Tout en étant peu satis faits des propositions adressées au prince de Transilvanie mondja Mignet a bujdosók november 19-iki levele alapján. De az elégületlenséget nem Beaumont ajánlatainak minősége okozhatta, hanem az a körülmény, hogy az ajánlatok Erdélynek szóltak.
L. Acta Historica id. h, 119. és 176. l.
Nem tudjuk, hogy Beaumont hozott-e magával valamit a Danczigban fölvett összegből, de úgy látszik, hogy már 1675 végén Wesselényi László révén a franczia pénz egy része eljutott a bujdosókhoz. A franczia követségtől ígért pénzbeli küldeményeknek is része volt abban, hogy Teleki mindjárt kezdetben magához ragadta az alkudozások vezetését.
Időközben Beaumont és Wesselényi László jelentései XIV. Lajos kormányának álláspontját meg nem másították. XIV. Lajos 1675 február 7-én újra kijelenti varsói követének, hogy mivel a lengyel-török háború befejezése előtt Lengyelországban fogadott hadakkal nem lehet erősbíteni a magyar fölkelést, az óhajtott béke megkötéséig csak szép reményekkel akarja hitegetni a fölkelőket. Szobieszki már úgy is sok pénzébe kerűl, a magyarokra sem akar többet költeni a már kiutalványozott összegnél. Nem szándékozik a fölkelők seregeinek eltartását magára vállalni, nagyon nehéz ily messziről az összegek czélszerű felosztását ellenőrizni és a fölkelők kénytelenek folytatni küzdelmöket, ha magokra hagyatnak is. Egyelőre maradjon Forbin de Janson a bátorításoknál.* A varsói követ ily újabb bátorítások és talán még a hátralévő összeg kifizetése végett február végén Magyarországba küldötte Akákia Rogért, a münsteri congressuson D’Avaux gróf titkárát.
Acta Historica 189., 190. l.
Akákia a lengyel határon nehány hétig várakozott, mert a varsói követség abban állapodott meg a fölkelőkkel, hogy küldöttségök Telekinél fogja bevárni Akákiát, kinek a küldöttség megérkeztét majd hírűl adják a határon. Azonban a fölkelők küldöttsége nem jelent meg Telekinél s úgy látszik, hogy tőle függetlenűl szerettek volna értekezni a bujdosók Akákiával, de Teleki megparancsolta mármarosi tisztjeinek, hogy tudta nélkül senkit se bocsássanak a lengyel határra. Akákia nem akarta ismételni Beaumont hibáját, nem akarta küldetését oly színben tűntetni föl, mintha az kizárólag, vagy csak főleg Erdélynek szólna, de a Teleki érzékenységét is kímélni akarta és útközben találkozván néhány bujdosóval, megizente tőlök a vezetőknek, hogy a küldöttséggel az erdélyi fejedelemnél óhajt találkozni. Szükséges is volt Telekit ily módon csillapítani, mert haragudott Wesselényi Pálra, ki – úgymond – ki akarta őt játszani a megállapodás megszegésével. Ugyan hiában akarta. Volui ostendere me esse virum, kiáltott föl Teleki, latinul társalogván Akákiával. Volt némi mutogatás is a tanácsúr haragjában, mert Akákiával minél erősebben kívánta éreztetni azt, hogy semmire sem lehet menni Erdély és a saját tetszése ellenére.
Akákia úgy sem volt idegen e felfogástól és most egészen a Teleki ügyvédje lesz. Fogarasra érve, a bujdosók küldöttségének magyarázza a Teleki vezérségének okvetetlen szükségét.
31. AKÁKIA ROGER ALÁIRÁSA.
A Totiban tartott gyűlés választotta e küldöttséget és úgy látszik, hogy a tagok kijelölésében is érvényesítette Teleki befolyását. Erdélylyel szemben a bujdosók még mindig a régi állásponton vannak. Ki nem ábrándítható makacssággal ragaszkodnak minden nézetökhöz és reményökhöz. Még mindig kérlelik Apafyt, most is ugyanazon érvekkel akarják kimozdítani tétlenségéből, melyekkel bujdosások kezdetén ostromolták. Nem akarták megsérteni Telekit, midőn Wesselényi Pált választották vezéröknek. Csak le akarták kötelezni az elhalt nádor vagyonos unokaöcscsét, és a már ismert okokból szükségök volt tekintélyes nevére.
Elvben azért el volt ismerve Teleki joga a vezérségre, el volt ismerve, hogy ha kijönne közéjök, újra megragadhatná az elejtett gyeplőt. Mégis a csatári gyűlés határozata mint bizalmatlansági szavazat sértésnek vétetett Erdélyben és az ott választott vezér személyes igényei Erdély és a bujdosók közt újabb surlódások okai lettek a franczia alkudozások kezdetén.
De Teleki kemény föllépése megtette a kívánt hatást és most változtatja modorát Apafy minisztere.
Midőn a Totiban választott küldöttség szentpéteri birtokáról vele együtt utazik Fogarasra Akákia ajánlatainak meghallgatására, akkor már csupa gyöngédség a bujdosók iránt. Az Akákiával utazó Ghiza Kázmér lengyel követ kérelmére, ki bizonyára Lubomirszky és Wesselényi László utánjárására kapott ily utasítást, Petrőczi kiszabadúlt hoszszas fogságából. Telekié volt a fő érdem a kiszabadításban, s még pénzzel is segítette az elzáratása előtt mindenéből kifosztott bujdosót.
Más tekintetben is engedékeny. Nem ellenzi a küldöttség közvetlen érintkezését Akakiával. Különben mindenről értesítve van, mi köztök történik, s mi egyelőre a legfontosabb, a hozott pénz kiosztása valószinűen reá van bízva.
A küldöttség meg van nyerve, szívesen elismeri Akakia előtt Wesselényi vezérségének ideiglenes természetét. A franczia ajánlatokra nézve sem volt semmi nehézsége, bár nem mondhatni, hogy a Totiban tartott gyűlés lelkesedéssel fogadta volna a franczia segély kilátását. A gyűlés a török pártfogás eszméjéhez ragaszkodott, mint minden igaz nemzeti politika alapdogmájához és a még eléggé nem is ismert franczia ajánlatok ellen fölhangzottak a szónokok közjogi óvástételei s furfangosan gyanakodó politikai elmefuttattásai. Mit akarhat a franczia király? Mire adja pénzét? Csak nem tör a porta érdeke, vagy a haza szabadsága ellen? Így meg lévén tartva az országgyűlések szokásos színezete, szabadon kitörtek a ragyogó illusiók és a délibáb tükrözte a nemzetközi viszonyokat. Bármit akar a franczia király, a bujdosók becsületes szövetségesei lesznek. Nem békűlnek meg az ellenséggel a franczia király tudta és beleegyezése nélkűl, «ellenben» – így hangzik a küldöttségnek adott utasítás – «a franczia király is míg e két fegyvernek conjunctiója lészen, ne békélhessék meg akaratja és híre nélkűl a magyarságnak a római császárral, ha penig megbékéllenék, azon békességben mindenek felett includáltassanak a magyarok, hogy minden immunitások, jószágok, lelki testi szabadságok juxta diplomata regia megadatnak és azokban sancte megtartatnák, ha magyarországi királysága birodalmában hagyatnék is a római császárnak».
Sejtelmünk szerint Akákia az utasítás e pontjára lekötelező nyájassággal csak annyit felelt a küldöttségnek, hogy bízzanak királya jó indulatában és hatalmában. Ily válasz messze menő reményeket keltvén, megegyezett volna utasításával. Különben nem volt tanácsos csupán határozatlan reményeket ébresztenie. A franczia-német békekötés kérdése úgy sem tartozott az égetők közé, és mi a fölkelés hathatós támogatását illette, Akákia részint jó hiszemű, részint túlzott, bár nem föltünően valószínűtlen ígéreteket tehetett. Így kötötte meg a küldöttséggel az ápril 28-iki fogarasi szerződést.
Ebben a bujdosók kötelezik magokat, hogy Telekit fogják vezérűl kérni Apafytól, hogy ellátva seregöket ágyúkkal és hadi szerekkel, tizenkétezerre fogják annak számát felszaporítani. E szám körűlbelül kétszerese volt az akkori tényleges létszámnak. Akákia ellenben királya nevében julius elsejétől kezdve 40 ezer forint havi segélyt ígért a sereg tartására. Utasítása ez ígéretre aligha kötelezte, nem tarthatta valószínűnek, hogy XIV. Lajos enynyit fog fizetni és pedig már a következő julius elsejétől kezdve, mikorára a lengyel-török béke megkötését ily határozottan várni nem lehetett. De Akákia tudta, hogy szabad többet is ígérnie, mint a mennyi teljesíthető.
Ígérte továbbá, hogy a lengyel-török béke megkötésének esetére a lengyel király hatezer dragonyost fog küldeni a fölkelők erősbítésére Béthune marquis vezérlete alatt. A sereg számára nézve még ekkor nem állapodott meg a franczia követség Szobieszkivel, de Akákia ígéretét jó hiszeműnek gondoljuk.
A szerződés szerint a töröktől is fognak kérni kisebb segítséget a fölkelők, továbbá Béthune marquist, mihelyt az országba érkezik, elismerik «a legkeresztyénibb király árnyékában élő pártfogójuknak mindaddig, míg isten megáldotta a közös fegyvereket; ekkor a porta engedélyével és jóváhagyása mellett választanak magyar királyt az ország régi szokásai, és szabadságai szerint, a szultánnak évi adó fizetésére kötelezvén magokat».
Ez a pont a bujdosók minden vágyainak netovábbját fejezi ki. Egy, a szerződésben nem található, csak kevesektől ismert s talán írásba sem foglalt megállapodás szerint «Béthune marquis a franczia pénz és a lengyel király szomszédsága segélyével tekintélyre tévén szert, a magyarok közt odáig vigye, hogy e nemzettől mindent remélhessen». A «minden» a magyar koronát jelenti. Francois Gaston, marquis de Béthune, (de Selles) 1638-ban született és az 1667-iki háborúban egy lovas ezred élén állott. Szerepet játszott Cleveben az 1672-iki hadjáratban, mint diplomatának 1671 és 1674-ben voltak küldetései a heidelbergi választóhoz. Neje Szobieszki nejének nővére lévén, 1674-ben XIV. Lajos őt küldötte rendkivűli követűl az új király üdvözlésére. Szobieszki neje a lengyel-franczia barátságot ügyesen kihasználta családja emelésére. Béthune marquis nem rég volt lengyel földön, midőn a lengyel király XIV. Lajostól egy biztos állást kér számára – quelque établissement – mondja Szobieszki. Choisy abbé szerint Béthune a szeretetreméltó udvaroncz minden tehetségét a magáénak mondhatta, eleven, ékesszóló, munkás ember volt; bámulatos könnyedséggel írt, szép alak, bátorság, nagyravágyás is jellemezték s nem volt idegen nagyralátó tervektől. Így tehát igen valószínű, hogy trónjelöltsége nem Akákia kezdeményének köszöni létét s hogy a magyar királyi méltóságot Béthune nem tartotta megvetendő établissementnak, bár egyelőre csekélyebb hivatalokkal is megelégedett. A bujdosók azonban egyideig áltatták magokat a reménynyel, hogy a lengyel király sógora egyrészt a török pártfogásra, másrészt a lengyel-franczia szövetségre támaszkodván Leopold ellenében, bátran uralkodhatnék juxta diplomata regia.
TELEKI MIHÁLY.
(Nagy-Bányán gróf Teleki Sándor birtokában levő egykorú eredeti olajfestményről.)
Teleki azonban nem engedte át magát képzelődéseiknek. Neki is hízelgett a nagyhírű király leereszkedése; lehet, hogy túlbecsülte Akákia ígéreteinek értékét. De meglehetős szabatos fogalmai lehettek arról, hogy egy békecongressuson mennyiben mutatkoznék XIV. Lajos a magyarok megbízható szövetségesének. Nem volt könnyű Telekit fölhasználni. Akákiát és elődjét ő használta fel Wesselényi Pál visszaszorítására. Számíthattak reá a francziák, míg ő is tapasztalhatta a szövetkezés hasznát. Bizonyos fokig Teleki sem volt ment a forradalmi politikus koczkáztató merészségétől, de merészségének mindig közel eső, gyakorlati czéljai voltak és csak addig haladt előre, míg érezte, hogy a visszavonulás útja nincs elzárva mögötte.*
A föntiekre nézve l. különösen Akákia jelentését, Javorow május 31. (Petrovics Gyűjtemény id. h.) és Information touchant les affaires de Hongrie (id. h.), továbbá Trattato tra li Francesi, Ongari Rebelli e Transilvani (Turcica 1675 Bécsi áll. levéltár), A bujdosók utasítása Erdélybe küldött követeikhez 1675 mart. 22. Közli SZILÁGYI SÁNDOR (Vértanúk a magyar történetből. 353. l.), Acta Historica 150. és 209. l., Béthuneről Mémoires de St. Simon par A de Boislisle T. III. 309. l. (Les Grands Écrivains de la France) és Mémoires de l’abbé de C’hoisy 162. l. (Michaud et Poujoulad: Nouvelle Collection des Mémoires Troisičme Série T. VI.); a bujdosó csapatok létszámára nézve Wesselényi Pál izenete Teleki Mihályhoz 1675 végéről Orsz. Lev. Publ. Fasc. 25. No. 29. és Acta Historic 158 l.
Akákia ép oly tűntető gyorsasággal utazott el, mint Beaumont, de a fogarasi szerződést mégsem lehetett végrehajtani. A lengyel-török háború még nem szűnvén meg, franczia részről nem küldöttek pénzt s így a kitörés is elmaradt. Már julius 4-dikén figyelmezteti Teleki a marseillei püspököt, hogy ő nem állott el a magyar ügy támogatására és a franczia király dicsőségének emelésére czélzó szándékától. Úgy vannak elintézve a dolgok, – írja Teleki – hogy ő felsége segélyét rögtön fogja követni a kitörés. Augustusban Absolont küldi a püspökhöz az ügy siettetése végett. Forbin de Janson nem győzi eléggé dicsérni Teleki állhatatosságát s nem bírja eléggé kiemelni, hogy királya mennyire szeretné segíteni a jogtalanúl elnyomott magyarságot. Csakhogy most is fontos levelet vár, oly messziről nem kaphatja meg elég gyorsan, de mihelyt lehetséges lesz és így tovább. A fő dolgokról azonban kevés szó van ez udvarias levelekben. Valószínű, hogy Absolon pénzt is kért, de lehet hogy a bujdosók más úton s külön kérték a marseillei püspöktől azt a «kis segélyt», melyet septemberi levelében említ. Szobieszki nagyon támogatta az ily kérelmeket; ugyancsak 1675 septemberében kijelenti, hogy az eddig kiosztott összeg nem volt elegendő s ha több nem adatik, félni lehet, hogy föloszlik a fölkelők serege.*
Teleki két levele a marseillei püspökhöz 1675 jul. 4. és aug. 24. (Petrovics Gyűjt. IV.); A marseillei püspök Telekihez és Absolonhoz 1675 november (Orsz. Lev. Publ. Fasc. 25. No. 29.); Acta Historica 229. l.
Hasonló fenyegetéssel éltek a bujdosók Erdélylyel szemben, ha a szokásos segélypénz nem érkezett meg onnan a kellő időben, vagy a kívánt mennyiségben. Erdély, illetőleg Teleki, az áldozatokért biztosítani akarván a hálát, nem csupán a franczia alkudozások alkalmából vigyázott arra, hogy Wesselényi Pál vezérsége a bujdosók függő viszonyát Erdélylyel szemben meg ne változtassa. Bár nem tetszett Wesselényinek a neki szánt szerep, kénytelen volt abba beleélni magát, a mennyire érzékenysége engedte. Helyes tapintattal első sorban a váradi basával való szoros barátkozás gyanújától akart szabadulni. «Nekem is káros volna akár mi formában való ennél is nagyobb birodalma a töröknek, váradi vitézeknek», írja Apafynak 1675 elején, midőn a váradi basa neki téli szállásokat ajánlt az Erdélyhez tartozó megyékben. Az erdélyiek tudomásul veszik a jó indulatot, de azért jó szántokból nem adnak szállást a bujdosóknak a Szilágyságban, sőt ügyelnek, hogy a kuruczok el ne látogassanak arra a vidékre s még a vezértől a csapatokhoz vagy innen oda küldött hírnökök is a somlyai kapitány ellenőrizete alatt állottak. Olasz Ferencznek, ki e hivatalt viselte, még az is meg volt hagyva, hogy Wesselényi nejének, ha biztossága végett Hadadból távozni volna kénytelen, csak kevesed magával adjon szállást Somlyón. Ily nagy volt az erdélyiek bizalmatlansága a «magyarországi hadak» vezére iránt. Ugy látszik, hogy eleinte el sem ismerték méltóságát s úgy bántak vele, mint nagyhatalmak szoktak egy hivatalosan el nem ismert, de állásából ki nem mozdítható kisebb hatalmassággal. A fogarasi szerződésben mintegy ártalmatlanná volt téve, de midőn a szerződés végrehajtása elmaradt, szükségesnek látszott helyzetének szabályozása. 1675 septemberében Szamosujvárra gyűltek a bujdosók főbbjei, nem annyira tanácskozni, mint az erdélyiek akaratát meghallgatni. Innen adatott ki Olasz említett utasítása s innen utasította Apafy Wesselényit, hogy híre nélkűl ne távozzék el a hadaktól s hogy őt, vagy Telekit mindenről értesítse és hogy soha el ne felejtse a fejedelem hűségére kötelező reversalisát. Így csak névleges volt Wesselényi vezérsége, tulajdonkép Teleki alvezére lett.
32. OLASZ FERENC ALÁIRÁSA.
Wesselényi Pál még igen fiatal volt, eleinte anyja ingerelte nagyravágyását. Lónyai Annának, a Kemény János özvegyének öröme telt első férjétől született fiának emelkedésében. Fia azonban töviseit is érezte a dicsőségnek, s mégsem bírta egészen megunni azt. Érzékenykedett s alkalmazkodott. Mire is mehetett volna Erdély nélkűl? 1675 végén hírűl hozzák neki «sok ezer embereknek az pápistaságra való hajtását» és hogy «Kassán felyűl Pozsonyig sem városokban, sem várokban ellenség nincsen, az Bánya városokon sehol nincsen» . Kéri tehát Telekit «Istenért, és a Krisztus kinszenvedéséért», hogy ha többel nem, legalább négy vagy ötszáz kopjással segítsék, s engedjék meg neki, hogy vagy harmadfélezer emberrel előre nyomúljon. Nem kapta meg a segítséget, mert bármennyire fájlalta Erdély a protestantismus veszteségeit, addig, míg nem tartotta tanácsosnak megbízható emberét kűldeni a táborba, nem minden nyugtalanság nélkűl látta volna a bujdosók foglalásait. Wesselényi kedvetlenné lesz, az hallatszik, hogy ki akarja kérni reversalisát s azon esetre, ha ki nem adják, lemond hivataláról és visszavonúl Hadadra. De mégsem teszi, sőt jó szemmel nézi személyes pártja gyarapodását. Természetes volt annak gyarapodása, hisz Wesselényi sokat áldozott a bujdosók ügyeért és hozzá simult a nagy többség, melyet elkeserített Erdély tartózkodása és gyanakodása. «Az emberek sokfélék» – írja Illosvai Péter, a Teleki embere a bujdosókról – «kik Pálé s kik másé, és annyira megvesztegettődtek, többen vadnak Pálé».* Illosvay azokat is megróvja, kik azt hirdetik, hogy Erdélyben nem kell bízni, mivel a portán nem támogatja eléggé, a bujdosók kérelmeit. Valóban Erdély gyengének érezte magát a háborúra, a porta parancsára kénytelen lett volna megfeszíteni erejét, de a Székely Lászlónak adott válasz óta, melyből Erdély kiolvashatta a neki szánt szerepet, nem igen akarta kierőszakolni azt a parancsot, még ha bírta volna is s annál kevésbé kivánta a teljes török erő kivonulását. De midőn remélhette, hogy franczia segélylyel nem költséges és mégis nagy eredményekkel kecsegtető háborút viselhet, akkor kezdé őszinte igyekezettel a bujdosókkal együtt sürgetni az engedélyt Teleki vezérré választására.*
L. Török-Magyarkori Államokmánytár v. k. 352. l., A Bujdosók Levéltára 150. és 29. l., továbbá Wesselényi Pál izenetét Teleki Mihályhoz és Illosvai Péter levelét ugyanahhoz 1675 végéről (Orsz. Lev. Publ. Fasc. 25. No. 29.).
Kindsberg 1675 decz. 18-iki jelentése.
33. LÓNYAI ANYA ALÁIRÁSA.
A bujdosók azonban minden tartalék, minden ha és volna nélkűl, most is, mint eleinte, csak a porta beavatkozását akarják, teljes vagy részleges erejével, vagy az Apafynak adott parancscsal. Követeik folyvást járnak portára bizonyos változó folyó ügyek végett is, melyek a végbeli basák irányokban mutatott magatartására vonatkoznak, de alapjában mindig ugyanazon kérelmekkel s körűlbelűl mindig ugyanazon válaszszal térve vissza.
1675 martiusában Szepessy Pál, a Haubt Rebell, mint Kindsberg, Leopold portai követe nevezi, újra elviszi «szegény hazátlan fejét» Drinápolyba. Martius 30-án fogadja a kihája, a nagyvezér államtitkára. Szepessy előadja kétségbeesett panaszait a németek ellen és azzal akarja rémíteni a törököt, hogy ha meg nem kapják az annyiszor ígért pártfogást, neki rohannak összes erejökkel a németnek és vagy győznek, vagy elpusztúlnak.*
Kindsberg ápril 8-diki jelentése: «Sein völliger Vortrag bestunde in Verzweifelten Exaggerationen wider die Teutschen, dass im Fall, sie von der Pforte, die so oft vertröstete Assistenz nit erhalten, ihnen auff wenigste erlaubt werde wider angedeutete Teutsche mit einer beisamben habenden stattlichen Armee vorzubrechen. Sie Khunten nit länger zuwarten, sondern wollten allhier Ihro Glück versuchen sich entweder völlig precipitiren oder ihre verlohrene Güther einhollen».
A kihája újra elmondja, hogy a lengyel háború miatt nem adhat határozott választ, de majd fölemlíti a panaszt a nagyvezirnek és azután válaszolni fog.*
U. o. Wolle aber die Notturft dem Grossvezier hinterbringen . .
Szepessyt a válasz el nem csüggeszti. «Minden jóval bíztatnak» írja néhány hét múlva Apafynak,* és őszig ott marad a portán. Végre septemberben értesíti a nagyvezir, hogy a basáktól szállást fognak kapni a bujdosók, ha a falvakat nem pusztítják, de a nyílt pártfogásra most ne számítsanak s idegen vezért ne válaszszanak.*
Török-Magyarkori Államokmánytár v. 335 l.
Kindsberg sept. 15., nem kapnak «cathegorische Protection und weniger die Erlaubniss iinen Generalen vom frembder Nation zu wählen.»
A nagyvezir itt a francziákra czéloz. Nem is tagadhatjuk, hogy a lengyel háború tartama alatt a franczia érintkezések Lengyelországon át nyugtalanították a nagyvezirt, de még sem oly mértékben, mint a hogy mutatta Kindsberg kedvéért. Úgy gondoljuk, hogy több kifogása volt a nagyvezirnek Teleki vezérsége, mint a Béthuneé ellen, noha ezúttal talán nem Telekire czélzott. Szepessy nemsokára visszatért a válaszszal, bizonyára nagyon kedvetlenűl, de ha nem csalódunk, szíve mélyén azzal a reménynyel, hogy a jövő évben sikerűlni fog, mit az idén nem lehetett kivinni.
E boldog optimismus, ez annyiszor csalódott és folyvást felújuló bizalom, e kitartás a legmostohább körűlmények közt, több sikerrel ostromolták Lobkovitz és Hocher rendszerét, mint a higgadtak érzékeny kérelmei és körűlményes fölterjesztései.
Fegyverrel lecsendesíteni a fölkelést, majdnem lehetetlennek bizonyúlt. Az a futás, szaladás, melyet Tholnai oly szégyenletesnek tartott a magyarra nézve, nagyon terhére esett a császáriaknak. Nem bírták elérni a futókat, vagy nem merték őket követni a török területre.
A szepesi hamara egyik tisztje szerint többre lehetett volna menni, ha a horvátok helyett, kiktől a szegény parasztok jobban félnek, mint az ellenség, a dragonyosokat szaporítják. Ezek gyalog és lóháton harczolnak és messzetaláló muskétáiktól félnek a fölkelők.* A magyar mágnások és velök együtt Ampringen Gáspár azt ajánlották, hogy erősbíttessék a magyar könnyű lovasság, mely kitűnő szolgálatokat tett s a hadi tanács mégis létszámát apasztotta. A hadi tanács a takarékossági szemponttal mentette magát, de hogy épen a magyar lovasságnál érvényesűlt e szempont, annak okát abban találjuk, hogy nem akarták a Wesselényi-féle mozgalomban részt vett, de most már a huszárok élén a császárt oly híven és oly ügyesen szolgáló Barkóczy Istvánnak hatalmát növelni.*
Huppel: Unvorgreifliches Gutachten.
KÁROLYI ÁRPÁD id. h. 68. Ampringen 1675-iki leveléből idézi a következőket: «per auctionem loco paulatim extinctionis levis armaturae nationalis hungaricae, multo facilius sustentandae quam Germanicae». – Hogy a magyar mágnások is igy gondolkoztak, azt alig kell bizonyítani. Különben az 1678-iki bécsi conferentián is védekeztek a császár német tanácsosai a vád ellen felhozván a takarékossági szempontot (L. Jegyzőkönyvek id. h.). De a másik s lényegesebb okra HUPPEL idézett Gutachtenje figyelmeztet mondván, hogy szét kellene osztani Barkóczi huszárezredét, és igy a vezér nem volna oly hatalmas.
Akárhogy áll e dolog, annyi bizonyos, hogy a császár pénzbeli segélyforrásait s katonai erejét, de még a legfőbb katonai halóság figyelmét is annyira igénybe vette a XIV. Lajos elleni háború,* hogy hiányzott a kellő erély a fölkelés fegyveres elnyomására.
Montecuccoli írja a hadi tanácsnak 1675 julius 2. németországi főhadiszállásából: «Sie wollen sich die Kriegssachen in Ungarn dergestalt zu disponiren befleissen damit man auf den nägst zukhünfftig Herbst zu Versterkung dieser Armee die fünf Compagnieen von dem Altholsteinischen Rgt von dannen Herausnehmen . . . (Cs. k. bécsi hadi levéltár.) Michiele Francesco írja sept. 15-éről: «Si vorrebbe dall Ungheria ritirrar qualche Reggimento, ma adombrati dalle minaccie et offese de Ribelli non sanno risolversi. (Dispaccio veneto, bécsi állami levéltár.) Montecuccoli parancsa és a Michiele által jelzett habozás mutatják, hogy a felkelők ellen nagy és gondosan válogatott sereggel nem lehetett fellépni.
Más útakon próbáltak tehát a czélhoz jutni. Még 1673 végén is nyomtatott kiáltványok díjakat tűznek ki a fölkelők vezetőinek fejére, de ugyan e kiáltványok hírűl adják a «kisebbszerű rebelliseknek» (minorum Gentium Rebellibus) és a szökött végbeli katonáknak, hogy ha visszatérnek a hűségre, visszakapják javaikat és házaikat.* E fölhívás már korábban is közzé volt téve, de csak kevesen fogadták el az ajánlatot. Tyúkodi György, a Szathmárban élő jezsuita, rosszalta a kormány ez eljárását és sikertelenségét igen természetesnek találta. «Ha csak a grátiát mutogatják» – így szólt – «s a fegyvert a gyükerére nem merik vinni, az az ellenség úgy a prédának ízeledett, hogy a grátiáért azt el nem hagyja».* Nem volna igazságos teljesen elfogadni a páter magyarázatát. Komolyabb okokból maradt állhatatos a bujdosók legnagyobb része. A közjogi és vallásos sérelmek gyökeres orvoslatát kívánták. Most térve vissza tűzhelyökhöz, kénytelenek lettek volna egy törvénytelen kormány parancsaihoz alkalmazkodni és vallásul kiszorítását tétlenűl szemlélni. Van-e oly becses, van-e oly kívánatos tulajdona az emberi nemnek, mint az arany szabadság? kérdezi egy egykorú író.* Ezt a tulajdont kívánták a bujdosók biztosítani, mint szerződő felek akartak a császárral szemben állani, hogy megújíthassák a bécsi békét.*
O. L. T. E.
GÉRESI KÁLMÁN: A nagykárolyi gróf Károlyi-család oklevéltára. m. köt. Budapest 1887, 504.
Speculum Hungaria (Kézirat Nemz. Múz. Qu. h. 1180.).
Der Bocskaysche Frieden, welchen sie stets im Munde führen, mondja Huppel id. h.
De az udvar 1674-ben is azt tartja, hogy a bujdosók igaz poenitentiátúl viseltetvén, magokat megalázzák és megismervén, hogy legitimus királyokkal vagyon dolgok, ő Felségével végeződni s tractatusokra ereszkedni ne merészeljenek, hanem a fegyvert letévén és gonosz szándékjokat elismervén, folyamodjanak alázatosan az ő Felsége kegyelmességéhez».*
Gr. Rottal Apafyhoz, Bécs junius. 22. Orsz. Lev. Publ. Fasc. 25. No. 28.
Azonban a büszke szavak kíséretében egy kérés is jelentkezik. Gróf Rottal János az udvar megbízásából Apafy ügyességét igénybe szeretné venni «a csendesebb állapotok» előidézésére. Apafy már korábban is jelentkezett a közvetítő szerepére. Mint protestáns fejedelem szükségét érezte annak, hogy követeket küldjön az udvarhoz hitfelei érdekében, s egyúttal a bújdosók pártfogása miatt tanácsosnak látta, ha nem is mindig egyenes mentegetődzéssel, de figyelmes és udvarias magatartással csillapítani a császáriak neheztelését. Az udvar is lehetően kímélni akarta Apafyt. Kérelmére tagadóan, noha elég udvariasan válaszolt, de midőn 1674-ben arra hívja fel, hogy a kegyelemkérésre bírja a fölkelőket, túlbecsüli Apafy befolyását és szolgálatkészségét, vagyis inkább mutatja, mintha túlbecsülné azokat.*
L. Leopold Rottalhoz 1673 aug. 28. id. h. és Rottal Apafyhoz Bécs. junius 22. id. h.
34 GRÓF ROTTAL ARCZKÉPE.
Beaumont magyarországi útazása, kapcsolatban a bujdosók szakadatlan portai követségeivel fokozták az udvar békevágyát és előzékenységét Apafy iránt.
1675 elején egy Erdélybe küldött követnek kellett volna Apafy jó indulatára hatnia. De az udvar nem tartotta illőnek, hogy a követ mint a saját megbízottja szerepeljen, azért Szelepcsényire bízta az ügyet, ki a maga nevében küldötte Lessenyei Nagy Mihályt Apafyhoz. Nagynak fő feladata volt arra bírni Apafyt, hogy a maga, illetve a fölkelők részéről két megbizottat küldjön egy kijelölendő helyre, hova Szelepcsényi is elküldene két «békeszerető» egyéniséget. Az érsek előre is Mokcsay Ferencz, corbaviai püspököt és Lessenyei Nagyot jelölte ki a követségre, megígérvén, hogy ha az alkudozásnak előmenetelét látja, maga is hajlandó lesz bozóki jószágáig elútazni, hogy innen a dolgok szerencsés fejlődését siettesse.*
L. Instructio Generoso Domino Michaeli Nagy-Lessenyei ablegato nostro ad dominum principem Apaffium in Transylvaniam misso data. Posonii 14. Martii 1675. (Bécsi áll. levéltár Hungarica.)
Az érsek rosszúl választotta követét. Lessenyei Nagy Mihály testvére volt annak a Ferencznek, ki a feladó szerepét játszotta a Wesselényi-féle mozgalomban. Egy kihíresztelt áruló nevét viselni akkor sem volt irigyelt kitűntetés a két magyar hazában. Midőn az erdélyiek azt magyarázták a követnek, hogy nincs ellenökre az alkú, ha ő felsége magas állású magyarokat fog kiküldeni, egy tanácsúr Nagy Mihályhoz fordúlva, így bővítette ki a választ: «de ne küldjön oly kétszínű hazugokat, minő Nagy Ferencz volt, téged nem ismerlek, de azt hallottam, hogy a Ferencz testvére vagy».* Egy jelenlévő beszéli ezt bízalmas jelentésében és annyi minden esetre igaz, hogy senki sem bízott oly békeajánlatok őszinteségében, melyeket egy Lessenyei Nagy közvetít és Apafy nem tartotta volna méltóságával megegyezőnek, hogy követei Nagy Mihálylyal alkudozzanak. Azt izente az érseknek, hogy pünkösd után kész tractálni, ha maga az érsek, a győri püspök és gróf Esterházy Pál jönnek alá, de másokkal nem.* Ily főméltóságok kiküldése erős záloga lett volna az udvar őszinteségének, de Apafy alig hihette, hogy kívánságát teljesítik s már e magas állású urak kijelölése is arra látszik mutatni, hogy ő és a bujdosók most nem sajnálták volna az alkudozások elmaradását.
L. Relatio baronis Casparis Kornis e partibus Transylvaniae circa medium mensis Maii (Bécsi áll, lev. Hungarica) és Akákia jelentését id, h.
L. Lessenyei Nagy Mihály levelét Szelepcsényihez, Kassa 1675 május 23. (Bécsi áll. lev. Hungarica.)
Mert Lessenyei Nagy rossz időben érkezett Erdélybe, Akákiát találta ott; egy kedvező körülmények közt viselendő háború kilátása izgatta Apafy és a bujdosók képzeletét.
Szelepcsényi ellenségei – a legkonokabb volt köztök Pálffy Tamás, a nyitrai püspök és magyar kanczellár – azt mondogatták, hogy Nagy Mihály nem járt el ügyesen megbízásában, és úgylátszik, hogy szerették volna az érseket követűl küldetni a Tisza vidékére.
A kik Nagyot vádolják – írja Szelepcsényi Hochernek ellenségei ingerkedésének hírét hallván – azok nem értik a dolgot úgy, mint én. Ha engem kűldenének ki követűl, ő felsége érdekei csorbát szenvednének, mert velem szemben a fölkelők fölcsigáznák követeléseiket. És illenék-e, hogy a magyar egyház főpásztora, ki a királyi táblával együtt bírói ítélettel sújtotta a lázadó prédikátorokat, most megfordítsa a rúdat és azoknak visszahozásában közremunkálkodjék? Menjen követnek a magyar kanczellár, bizony kötelessége volna, úgy is leráz magáról minden kényes küldetést. Úgy hallom, hogy nagyon gyűlölik azon a vidéken, egyedűl neki tulajdonítják a dolgok e siralmas állapotát, ha valahogy a tiszavidékiek megkaphatnák, nem hiszem, hogy jól bánnának vele.*
Szelepcsényi Hocherhez, Pozsony 1675 junius 9. (Bécsi áll. lev. Hungarica).
Hocher azonban a versenygő főpapok közűl egyiknek sem szerezhetett örömet, mert Apafy kívánságának teljesítésével az udvar megalázta volna magát. Még sem akarta megszakítani az érintkezéseket, csupán a császár méltóságát nem kisebbítő módot keresett az alkudozások megindítására. Julius elején Hartyáni Andrással, a szepesi kamara , egyik tanácsosával, leveleket íratott Apafynak, Telekinek és egyes bujdosóknak is.* A levelek nem az udvar nevében voltak írva, de úgy voltak fogalmazva, hogy ki lehessen olvasni belőlök a császár készségét az alkudozás megindítására.* De a bujdosók nem is válaszoltak a levelekre.* Tudhatták, hogy az engedmények terén meddig akarnának menni a császáriak. Hallották, hogy a hűségre térőknek kegyelem adatnék s hogy egyes kijelölendő helységekben a protestans istentiszteletet megengedné a kormány.*
A levelek keltét kivehetni Bethlen Jánosnak Kutyfalván 1675 julius 12-én írt leveléből (Török-Magyarkori Államokmánytár V. 345. l.). Hogy a bujdosóknak is írt Hartyáni, vagy környezetéből valaki, az kivehető egy névtelen leveléből gróf Csáky Istvánhoz. Kassa 1675. aug. 19. (Orsz. Lev. Publ. Fasc. 25. No. 29.)
Nem ismerjük e leveleket, csak Bethlen id. levele nyomán szólhatunk rólok. nő kegyelmének parancsolatja vagyon arról» – írja Bethlen – «offerálja magát nagyságodnak az tracta felől, mert hogy római császár ő felsége olyan nagyméltóság lévén, maga offerálja nagyságodnak az tractát, az illetlen».
A névtelen írja Csákynak: «egyben kötötték magokat, egy sem felelt meg az innen oda írott levelekre».
Akákia jelentéséből azt lehetne kiolvasni, hogy Lessenyei Vagy nagyobb engedményeket helyezett kilátásba. A franczia szerint az érsek était prét de donner toute satisfaction aux mécontems en leur bien et en leur religion et toutes les suretés qu’ils pourraient en désirer. De Akákia kénytelen volt elhinni mindazt, mit az erdélyiek s a fölkelők mondottak neki Lessenyei Nagy ajánlatairól. Ha Szelepcsényi követe a vallás dolgában mégis teljes elégtételt ígért, valóban nem járt el ügyesen megbízásában és Hartyániék bizonyára vigyáztak, hogy előre ne ígérjenek sokkal többet annál, mint a mit az alkudozáskor jogukban van felajánlani. Mert az udvar valóban békét akart, nem pusztán a czéltalan alkudozások hosszabbítását. Már pedig hogy a vallás ügyében nem akart messzebb menni, az kitűnik a magyar kanczelláriának később idézendő válaszából s Michiele ápril 28-iki jelentéséből; si sarebbe conceduto un Predicante in ogni Comitato de Paesi Heretici per vedere di ridurre i contumazzi alla dovuta obedienza. (Disp. veneto. Bécsi áll. levéltár.) V. ö. Das verwirrte Königreich Ungarn 210 l.
Mindez messze mögötte maradt a bécsi békének. Pedig annyira el voltak keseredve a bujdosók, annyira elfoglalta lelköket a bosszúvágy, a különböző helyekről ígért segélybe vetett bizalom, hogy sokkal nagyobb ajánlatok elfogadására sem lehetett volna bírni őket. Ehhez járúlt még a mélyen meggyökerezett bizalmatlanság, mely minden ajánlatban cselfogást gyanított.
Hogy a katholikusok felszabadítva érzik magokat a protestansoknak adott szavok megszegésére, azt különböző változatokban nagy hévvel hirdették akkor a kalvinista papok. Tholnai Mihály szerint a constanzi zsinat idejéből «vőn eredetet amaz egeket irtóztató, Istent büntetésekre fizettető ördögi axiomájok: Haereticis data fides non est servandan.*
THOLNAI MIHÁLY: A Sűrü Keresztviselések habjai közt csüggedező léleknek lelki bátorítása. Kolozsvár 1673.
Úgy látszott, mintha Leopold is ez axioma hívei közé tartoznék. Sokszor emlegették a bujdosók megszegett hitlevelét. «Isten úgy segéljen» – kiáltott fel egyszer Szuhay Mátyás – «a királyi hitlevelet a zászlóra fogom tűzni és úgy vezetem csapatomat a német ellen».* Bizonyára igazat adtak a bujdosók Bethlen Miklósnak, ki Leopoldra nézve igen jellemzőnek találta azt, mit az Annalesek írója Tiberiusról mond. «Tiberiust, még ha nem is akart titkolózni – idézi Bethlen – akár természete, akár a megszokás odáig vitték, hogy szavai mindig lebegők s homályosak voltak, de ha el akarta rejteni szándékát, bizonytalan és kétértelmű beszéde annál inkább összebonyolódott. Mert bárha türelmet és irgalmat ígér is Leopold király – teszi hozzá Bethlen – ne higyj, vana nomina sunt, fuge, latet angvis in herba».*
Erős Gábor vallomása N. R. l. Fasc. 1737. No. 6. (Orsz. Lev.)
Continuatio Austeritatis Austriacae. 1672.
Mivel a bujdosók így gondolkoztak Leopold megbízhatóságáról, nem találhattak semmi csábítót az annyira tartózkodó ígéretekben, melyeket egy alárendelt hivatalnoka közlött velök nem is mervén bevallani, hogy felsőbb parancs készteti az ajánlatokra. Megnyugodtak tehát Keczer Menyhért véleményében, ki azt mondta, hogy «nagyobb süvegű embereknek kellene ezt a dolgot forgatni, mint András úr».*
Névtelen levele gr. Csáky Istvánhoz. id. h.
Azonban Apafy és Teleki válaszoltak Hartyáni leveleire, noha az erdélyiek is a közjogi és vallásos sérelmek gyökeres orvoslatát tartották e mozgalmak kívánatos végczéljának,* noha elég élénk volt bennök is a bizalmatlanság az udvarral szemben és ők is átérezték a magyar protestansok elkeseredését. De Erdélynek saját érdekeiről is gondoskodnia kellett s már ezért is különbözött politikai modora a bujdosokétól. Különben is az erdélyi politika hajlékonyabb volt, számba vette a különböző eshetőségeket, simának és békülékenynek szeretett látszani, a meddig csak lehetett. Mivel Erdély még nem szakíthatott nyíltan a császárral, szükségesnek tartotta táplálni az udvar azon reményét, hogy számíthat még Apafy közbenjárására a bujdosók visszatérítése ügyében. A varsói franczia követség áldozatkészségének fokozására is alkalmas eszköznek tűnhettek fel a béketárgyalások. S végre is az udvar most másodízben nyújtott békejobbot, az erdélyiek tehát nem tartották teljesen valószínűtlennek a kívánt békepontok kivívását. Már pedig ha nem volt balgatagság az udvar ily nagy engedékenységét remélni, az a remény sem volt egészen kizárva, hogy az erdélyiek aspiratiói a hajdani Rákóczy-birtokoknak legalább némely részére békés úton lesznek valósíthatók. Úgy gondoljuk, hogy ily remények és megfontolások hatása alatt határozták el az erdélyi tanácsurak a tárgyalások megindítását.
«Az Fejedelem és Teleki írásának materiáját, melyet írtak Hartyáni Uramnak, meg irtam Nagyságtoknak, úgy mint testi s lelki szabadság megigérés alatt kezdenek az dologhoz», írja a névtelen gr. Csáky Istvánnak.
Septemberben Baló Mátyás küldetett Bécsbe, talán annak kitudására is, hogy az udvarnál mily fogadtatásra számíthat egy teljhatalmú utasítással ellátott erdélyi főúr.* Baló visszatérvén október vége felé gróf Csáky László, a dobokai főispán, útazott az udvarhoz, mint Apafy megbízottja. Gróf Csáky nem csupán a magyarság kivánalmait tolmácsolta az udvarnál, hanem valószínűen Tokajt, Kállót és Szatmárt is kérte Apafy számára, mintegy jutalmúl Erdélynek a béke érdekében kifejtett fáradozásáért.*
L. Szelepcsényi levelét Apafyhoz Bécs, 1675 sept. 28. és Pálffy Tamás levelét ugyanahhoz. Bécs 1675. sept. 26. Közli VASS JÓZSEF (Családi Lapok 1856 II.).
Hogy Szatmárt és Szabolcsot kérte, mint KORNÉLI (Fragmenta Ungaricae Historiae 569. l.) nyomán HORVÁTH MIHÁLY állítja, azt nem merjük elhinni. Mert ha elhinnők, vagy azt kellene föltennünk, hogy Apafy az udvar merész kihívását tanácsosnak látta, vagy azt, hogy szerfelett sokat bízott az udvar engedékenységében. E két föltevés egyikét sem igazolják az akkori körűlmények. Különben KORNÉLI-nál megbízhatóbbak RINK (Leopold des Grossen wunderwürdiges Leben. Leipzig 1709. 689. l.) és WAGNER (Historia Leopoldi I. 549. l.), kik Csáky küldetésének évszámát jól tudják és csupán a fent említett várakat említik Csáky kérelmei közt. Sajnos, hogy a kanczellária válasza (Bujdosók Levéltára 243 l.) és Szelepcsényinek a Csáky követségéről Apafihoz küldött levele (Családi Lapok id. h.) sem oszlatnak el minden kételyt a fenforgó kérdésre nézve.
Annyi bizonyos, hogy Csáky tagadó válaszszal tért vissza. Az udvar mint már régebben kihirdette, megigérte az elkobzott javak visszatérítését, azonban az elfoglalt templomok legnagyobb részének visszaadását megtagadta, mivel azok, mint hajdan katholikus templomok, szerinte joggal foglaltattak el. Az elűzött papok visszatérését nem akarta megengedni, mivel azok, felfogása szerint nem vallásuk miatt, hanem mint lázadók és felségsértők ítéltettek el. Engedményeinek részletes megállapítását és a többi, neki inkább magántermészetűnek látszó kérelmek elintézését egy Kassán összeülendő bizottság feladatává tette, elvárván, hogy Kassára az erdélyi fejedelem és a többi érdekeltek szintén elküldik követeiket.*
A kanczellária válasza id. h.
De ily válasz után «az érdekeltek» nem éreztek kedvet a kassai bizottság létrejöttét elősegíteni.
Így ismét a fegyverek döntésére kellett bízni az ügyet, noha az udvar aggodalommal gondolt a küzdelem esélyeire. Már 1675 tavaszán Francesco Michiele, Velencze bécsi követe, egyik jelentésében a magyar ügyekre térve, így nyilatkozik: «Hogy a nemzet idegenkedve fordúl el a királyság új intézményeitől, azt nagyon is világosan látja mindenki. Attól tartanak, hogy rossz fordulatot vehetnek az ügyek, mert akadhat egy merész ember, ki a helyzetet bonyolítni s a forradalmat erősbítni képes, esetleg a keresztyénség ártalmára.*
Dispaccio Apr. 28: «Il male talento della Natione contra le nove introdotte constitutioni di quel Regno da ogn' uno viene pur troppo cbiaramente veduto, e si sta con dubbio, ch' infine non habbino a prodursi effetti di pessima consequenza temendosi ch' al sorgere d'un huomo ardito habbino a vedersi multiplicati tumulti, accresciute le ribellioni et abbordare alla Christianitŕ i pregiuditii i quali per hora si covano nel seno degl’ huomini, non essendovi personaggio ch’ ardisca d’essere il primo a propollarli». (Id. h.)
Bécsben már elfelejtették Thököly Imre nevét, nem is sejtették, hogy ő lesz az a merész egyéniség, ki másokon uralkodó akarattal a keresztyénségre nézve félelmessé növeli majd a magyarországi mozgalmakat. Pedig a gyermek, kinek «szerelmes édes atyja» az «idegen nemzet miatt erős ostrom alatt lévő Árva várában idvözűlt»* élénk részvéttel és mind nyugtalanabb tettvágygyal figyelt a bujdosók küzdelmeire.
Saját szavai, Telekihez írt leveléből (Levelek. I. l.).
