A szkitha viselet.

Teljes szövegű keresés

A szkitha viselet.
A szkitha viseletről aránylag elég emlék maradt fenn az utókorra. A régi görög irók egy-egy megjegyzését, a mit a szkithák szokásairól, külső megjelenéséről és viseletéről tesznek, megelevenítve szemlélhetjük azokon a domborműves arany és ezüst korsókon, ékszereken és festett görög vázákon, melyeket a jelen század harminczas éveitől kezdve a déloroszországi szkitha fejedelmi sirhalmokban találtak. Ilyenek különösen a csertomlicki vagy nikopoliszi ezüst korsó domborművei, a Kercs közelében levő Kuloba nevü kurgan elektron edényének, arany torquesének és különböző ékszereinek jelenetei; ezekhez csatlakozik a berlini muzeum egy-pár vázájának szkithákat ábrázoló festménye s aztán I. Darius perzsa nagykirály behisztuni sziklaföliratának az az alakja, kiről a fölirat egész egyszerüen csak annyit mond, hogy «ez a szaka» (szkitha).*
A Nikopolisz városka közelében levő csertomlyki (hibásan irva «csertomlicki») kurgán ezüst edényének rajzát l. Recueil d’ Antiquités de la Scythie. 1866–73. V. ö. Nagy Képes Világtörténet. Szerk. Marczali H. Budapest. II. k. 206, 208. l. és Jahrbuch d. Kunsthist. Sammlungen d. all. Kaiserhauses. XI. k. 1890. 7. l. fig. 132. (Benndorf O. czikkéhez.) A kuloba tárgyakat l. drevnoszli Boszfora Kymmerijeszkago. Antiquités du Bosphore Cimmerien. Sz. Pétervár. 1854. cz. nagy munkában, melyet kisebbitve újra kiadott Renach Salamon Paris. 1892. V. ö. még Nagy Képes Világtörténet. II. k. 207. l. – Egyéb emlékek: Ouvaroff A. Recherches sur les Antiquités de la Russie Méridionale. Paris. 1860. – A berlini vázákat l. Demmin Aug. Die Kriegwaffen. 4. Aufl. Lipcse. 1893. 193–195. l. – A Behisztuni sziklakép nagyon sokszor közölve; nálunk a Ribáry-féle nagy Világtörténelem I. kötetében. Budapest. 1879. 555. l. (L. rajzainkat I. szines táblán és 1. fekete táblán.)
A szkithák, mint Hippokrates irja, télen-nyáron egyformán ruházkodtak, a későbbi emlékeken azonban határozottan meg lehet különböztetni egy melegebb prémes bőr- s egy szellősebb, bő vászonruházatot. Ugyancsak Hippokrates mondja, hogy a férfi- és női öltözet különbözött egymástól, a női öltözetre azonban nincsenek olyan emlékek, mint a férfi ruházata, ha csak a görög vázák amazonjait nem tekintjük ilyeneknek; német irók felfogása szerint a férfi- és női viselet közt nem sok különbség lehetett s ezt a felfogást igazolni látszik úgy a közép- és belső-ázsiai kezdetleges állapotban élő turánoknak mai viselete, mint a szkitháktól csak dialektusilag különböző szarmaták szokása, kiknél, Herodotus szerint, férfiak és nők egyformán ruházkodtak; az amazon-viseletben is, a mely különben nagyon magán viseli a kis-ázsiai befolyást, módosulva ugyan, de felismerhetők a szkitha férfiviselet alkatrészei.*
Hippokrates. 97. 109. – Herodotus. IV. 116 és 117. – Az amazon viseletre. l. Hipe Thom. The Costume of the Ancients. Vol. 1. London. 1875. 27, 28, 36.
A ruhát bőrből vagy vászonból készítették. Justinus vagy helyesebben Trogus Pompejus szerint, kinek művét Justinus kivonatolta, a szkithák nem ismerték a gyapjut, hanem vadállat- és különösen pedig menyétbőrrel ruházkodtak. A mi ezen sokszor kifogásolt állítást illeti, valószinüleg igaz, csak hézagos, a mennyiben a vászonról nem tesz említést. Bizonyos, hogy annál nagyobb kelete volt a szkithák között az állatbőrből készült ruházatnak, minél távolabb laktak észak felé a Fekete- és Azovi-tengertől; de már Dél-Oroszországban, hol, Herotodus szerint, a lenhez nagyon hasonló kender vadon nőtt, a vászonruha is el volt terjedve; Herodotus, mint valami uj és föltünő dolgot említi, hogy a lent kenderrel is lehet helyettesíteni s a kender- és lenruha összetéveszthető; maga a «kannabisz» (χανναβις) = kender szó is annyira uj, hogy Herodotusnál régebbi görög iróknál egyáltalában nem fordul elő s kétségkivül a szkitháktól ment át a görög nyelvbe, innen a rómaiba s más európai nyelvbe. Az a körülmény, hogy a vad kendert ugyan szkithaföldi növénynek mondja Herodotus, de már a kenderből készült ruhát a thrákoknak tulajdonítja, arra mutat, hogy a ruházatukhoz szükséges vásznat nem maguk a szkithák állították elő. Esetleg rabszolgáikkal készíttethették vagy a szomszédos thrákoktól szerezhették be, a kik Herodotus korában egész a Dnyeperig fölnyultak. Gyapjuból készült ruhát, Trogus Pompejus állítását elfogadva, nem használtak s épen azért vált ki a szitha környezetből egy – különben szkitha szokásokat követő, ámbár nyelvére nézve a szkitháktól különböző felső-don- és közép-volgamelléki nép, mivel gyapjuból készült gubafélét viselt, a mely népet aztán a pontusi görögök egyszerüen «melanchlainoi» (fekete gubások) néven emlegettek. Annál jobban értettek a szkithák a bőr kikészítéséhez, a miben a később szerepelt turánok is mindenkor kitüntek. Mikép tették puhává a bőrt, hogyan fehérítették meg, mivel festették be; az eljárási módról nincsenek közelebbi adataink, mindössze Herotodus mond annyit, hogy ökörbordával dörzsölték le a bőrről a hust s aztán a bőrt kicserzették. De Herodotusnek az a tévedése, hogy a szkithák fényesre kifehérített s puha ködmenféle felöltőjét emberi bőrből készültnek gondolta, eléggé tanuskodik a szkithák e téren való ügyességéről. Hogy a bőrt valami kimoshatatlan festékkel színesre festették, azt szintén Herodotus után tudjuk; ő ugyan nem egyenesen a szkithákról, hanem a masszagetákról mondja, de a két nép nemcsak szomszédos volt, hanem viseletben, szokásokban s életmódban is nagyon egyezett egymással, úgy hogy a szkitháknak a színes bőr előállításában való jártasságát annál inkább igazoltnak tarthatjuk, mert az emlékeken a ruha különböző czifrázattal, körökkel, csigavonalakkal, keresztecskékkel stb. van ellátva, sőt egészen behintve s ha ez részben ékszert, pitykét ábrázol is, másik része kétségkivül olyan színes bőrdiszítés volt, a minő a magyar subán egész a mai napig fenmaradt. Az állatok közül, melynek bőréből ruhát készítettek, az uralvidéki erdőségek finom szőrméjü vadjuhain kivül Hesychius említi a rénszarvas (ταρνδος); a rénszarvas, mely ma csak a legészakibb vidékeken honos, az ókorban dél felé jóval messzebb lenyult, kemény bőrét nyilván pánczélféle hadi öltönynek használták fel a szkithák. Az Araxestől északra, a mi kirgiz pusztaságon lakó masszagéták, Herodotus szavai szerint, a fókák bőrét használták föl ruházatul; nem valószinü azonban, hogy a masszagéták egy ilyen – náluk ismeretlen tengeri emlős bőrével ruházkodtak volna, hanem – mivel Herodotus az Araxes vagy Jaxartes mocsaras vidékének lakóiról mondja ezt – a «fóka» elnevezés alatt valamelyik itt honos vizi emlős, hód vagy vidra értendő, a melyekről különben – az uralvidéki budinokról irva, világosan mondja, hogy bőrüket bundáik szegélyére varrták föl.*
Justinus II. 2. – A vad kenderről. Herod. IV. 74. V. ö. Schrader O. Sprachvergleichung. 426. – Melanchlainok neve Herod. IV. 107. – Bőrcserzés U. o. 64. – Masszageták «szkitha faj», «szkithákhoz hasonlóan élnek és ruházkodnak». Herod. l. 202. és 215. Ruhafestésről. U. o. 203. Fókabőr. U. o. 202. (A szövegben tévesen mondtam, hogy a fóka ismeretlen lehetett a masszageták előtt, mert még ma is van az Aral és Káspi tengerben Gr. Zichy Jenő is hozott magával káspitengeri fókát.) – Vidra- és hódbőr. Herod. IV. 109. – V. ö. Neumann K. Die Hellenen i. Skythenlande. 287 s köv. 11.
A mi a szkitha ruházatot illeti, annak minden egyes része különbözött az ókori művelt népek viseletétől s magán viseli azt a bélyeget, hogy zordon éghajlat alatt keletkezett.
A süveg nemcsak a fejet takarta, hanem hátsó része a halántéktól kezdve egész a vállig leért és nyakat is megvédte a hidegtől; felső része kúpalakban nyult fölfelé és csúcsban végződött, mely kissé előre vagy hátra konyult, de előfordul az a forma is, midőn egészen a fejtetőhöz simult s annak az alakját adta vissza, a nyakfedő rész azonban itt sem maradt el; az iráni szakák igen magas – mint Herodotus mondja, hegyben végződő, egyenesen felálló föveget viseltek; a hosszura növesztett s hátrasimított egyenes (és nem göndör vagy fodros) haj, melyet Aristoteles is lágynak, simának és egyenesnek mond, a vállat verte s néha (de bizonyára csak a fejedelmi személyeknél) szalaggal volt átkötve s a masszagétáknál aranydiszítéssel ellátva. Hippokrates szerint különben, miként a mongol rasszhoz tartozó népek, meglehetős szőrtelenek és csupasz arczuak voltak, úgy hogy a férfit a nőtől – viseletük is egyforma levén – nem igen lehetett megkülönböztetni; az emlékeken azonban már bajuszos és szakálas alakokat találunk, ámbár ezeken is észrevehető, hogy a bajusz és szakál ritka volt s korántsem olyan tömött és hosszu, mint a perzsáknál és assziroknál.*
Aristoteles. De anim. generatione. V. 3. – A szaka süvegre a behisztuni sziklaképen kivül (l. 4. jegyzet) V. ö. Herodotus szavait VII. 64. – A fejszalagviselésre, mint kiváltságra, felhozható Khorenei Mózes örmény történetiró, ki egy előkelő örményről megjegyzi, hogy jogot nyert a második fejszalag viselésére. (II. k. 7. fej. magyar ford. Szamosujvár. 1892. 83. l.) – A masszageták fejdiszéről l. Herod. I. 215. – A szkithák szőrtelenségéről l. Hippokrates. 3. 97. 99. (Neumann K. Die Hellenen in Űsykthenlande. 148–157. l.)
A ködmen- vagy bekecsszerü felső ruhát magukra öltötték s nem a fejen át vették föl, miként a görögök és rómaiak az ingszerű chitont és tunikát. E ruha eredeti szkitha nevére két ó-perzsa ruhanévből következtethetünk, melyeket klasszikus irók hagytak ránk s a magyarban is megvannak; az egyik mandyę (μανδυη) = mente, a másik kandysz (χανδυς) = kantus, köntös, mely utóbbi névvel az elől nyitott, bő ujju, sarkig érő méd köpenyt nevezték. A két elnevezés – úgy látszik – nem irán eredetü, valószinü, hogy a perzsák a középázsiai ókori nomádoktól vették át.*
A monda szerint a szkithák ősapja, Herakles, egy íjat és egy ővet, melynek kapcsán egy csésze volt, hagyott fiaira «s ama csésze miatt viselnek maig is a szkithák szécséket az ővükön». Herod. IV. 10.
A szkitha kabát – talán a «mandyę» = mente – egész a kézfejig érő hosszu és szűk újjal volt ellátva s elől végig nyitva, testhez állt s a czombig ért, szélein prémmel volt szegélyezve s a két szárnyát egymásra hajtva, derékben övvel szorították össze. Annak semmi nyoma, hogy a ruha összefogására ekkor még csatot vagy gombot használtak volna, ép azért a szárnyak bősége nagy volt, hogy egymást födjék s a mellett és gyomrot az összefogás hiányossága ellenére is védjék a hidegtől. E miatt a ruha vágása sem egyforma, néha egyenesen, máskor rézsut megy lefelé. A csertomlicki ezüst korsón ábrázolt egyik szkitha ködmenének háta közepén egy széles szegély látható, a minek egyéb rendeltetése nem lehetett, minthogy diszítésül szolgáljon. Az emlékeken világosan megkülönböztethető egy melegebb fajta felső ruha bőrből, s egy könnyebb, kétségkivül vászonból. Az öv, mely a felsőruha összefoglalása miatt nélkülözhetlen része volt a szkitha öltözetnek, keskeny szíjból állt s diszítésül apró bronz vagy arany pitykéket erősítettek rá; a övről csüngött a tegez s aztán, a mit a fenmaradt ábrázolatokon ugyan nem találunk, de Herodotus egész határozottan mondja, az ivócsésze.*
A monda szerint a szkithák ősapja, Herakles, egy íjat és egy ővet, melynek kapcsán egy csésze volt, hagyott fiaira "s ama csésze miatt viselnek maig is a szkithák szécséket az ővükön". Herod. IV. 10.
A lábszárakat fedő ruha két változatban fordul elő az emlékeken. Egyik, minő a kolubai edényen látható, szűk, testhez álló nadrágféle, melyet alul a rövidszáru csizmába huztak és gazdagon elláttak pitykeforma diszítéssel, ugy, hogy egészben véve nagyon emlékeztet régi csendbiztosaink végig gombos nadrágjára. A pitykeszerü kerek ékítmények, melyeknek közepén egy pont látszik, bizonyára nem voltak egyebek átfurt bronzgomboknál vagy pikkelyeknél, minők nálunk is előfordulnak a kései bronzkori leleteinkben, még pedig mindig nagyobb számmal. Ha ezeket a pikkelyeket szorosan egymás mellé varrták, mint a jazig-szarmata korban, már nem diszítésre, hanem védelmül szolgáltak, más szóval a kelet-európai szarmaták, a későbbi altaji turkok és a népvándorláskori barbárok pikkelyes vértezete alapjában véve nem egyéb, mint a szkitha-nadrág diszítésének továbbfejlődése.
A lábravaló ruha másik változata, mely egyéb kulobai emlékek, aztán a csertomlicki korsó alakjainál fordul elő, inkább gatyaszerü. A sürü ráncz világosan mutatja, hogy ez vászonruha, míg amaz nyilván bőrből készült. Egészben véve bő, ha nem is annyira, mint a jazigok gatyaszerü ruhája, vagy a minő a magyar gatya, – a dák, gall és régi perzsa nadrágnál azonban bővebb; még legjobban megfelel a török salavárinak, alul ugyanis a bokánál buggyosan összekötötték s a csizma fölé huzták, bár néha ezt is begyürték a csizmába, mint a másik lábravalót. Az ókori népek hasonjellegü ruhája közül a dák nadrág szorosan egyezik a mai oláh vászonnadrággal, mig a gall nadrág a mai franczia pantallon őse. A kulobai emlékeken a szkitha gatya apró keresztekkel van behintve; nem hinném, hogy ez a diszítés érczből lett volna, sokkal valószinübb, hogy kivarrták ép ugy, mint a csertomlicki korsón az egyik szkitha gatyaszárán végig futó széles sujtásforma ékítményt.
Alig lehet kétségünk, hogy ezen ruhának egykori szkitha nevét a magyar gatya, meg a hasonló finn, vogul és szláv szók (kaatio, kas, gasti, gacse) tartották fenn. Az elnevezés elterjedési köre megfelel a régi szkitha területnek, a szó eredetére azonban a mai nyelvek közül, melyekben feltalálható, egyik sem nyújt kielégítő magyarázatot s ha igaza is van Fiók Károlynak, ki a szót a magyar «köt» igének megfelelő finn-ugor tőből származtatja, akkor is olyan népnél kellett keletkeznie, melynek nyelve lehetett ugyan rokon a magyarral, meg a finnel, de korántsem volt azonos.
A lábbeli puha bőrből vagy mint a mai voguloknál, nemezből készült s lábikráig érő rövid és bőszáru saru volt, melyet a bokánál szíjjal vagy szalaggal kötöttek le. Volt aztán egy könnyebb fajta, czipőforma lábbeli is, mely a gatyás szkithákat ábrázoló emlékeken látható s mint a csertomlicki korsón elég jól kivehető, nemcsak a bokában foglalták össze szíjjal, hanem a lábfőn is átkötötték
Fegyverzetükről ugy az emlékek, mint az ókori irók után elég világos képet alkothatunk. Az íjj, melynek használatában rendkivüli ügyességre tettek szert, sajátságos alakjánál fogva különbözött az antik világ népeinél ismert íjjaktól s felhuzásánál, a hogy a Herodotusnál levő eredet-monda is utal rá, nagyobb izomerőre volt szükség, mint emezeknél. Ez utóbbiak idoma egyszerü félkörív volt, a szkitha íjj azonban oly módon volt egybeállítva, hogy két S alakban meghajlított fát foglaltak össze felső végüknél fogva középen egy rövid, egyenes pálczával. Ilyen volt Ammianus Marcellinus szerint a parthus íjj is, valamint a későbbi időkben feltünt kelet-európai lovas nomádoknál is ezt a formát találjuk. Egy az Iliasz VIII. éneke, 323-ik veréshez irt schlolion szerint a hurt nem a mell irányában vonták föl, mint más ókori nép, hanem a váll irányában. Plato említi, hogy a szkithák egyforma ügyességre tettek szert a nyíllövésnél jobb és bal kezük használatában s ép olyan biztosan lőttek a bal kézzel, jobbjukkal az íjjat tartva, mint megfordítva. A nyílcsúcs a leletek tanusága szerint meglehetős kicsiny volt, alig nagyobb 2 centiméternél s három- vagy négyélü, a nyíl testébe mélyedő kerek lyukkal, mely nem mindig nyult meg annyira, hogy külön tagolt köpüvé vált volna. Rend szerint bronzból készült.*
V. ö. Boncz Ö. id. m. 1–16. l. – Neumann K. id. m. 287–294. l. – A «gatya» nevét újabban Munkácsi B. a kaukázusi nyelvekből származtatja. – Az ijjra vonatkozó monda szerint Herakles a három fia, Agathyrsos, Gelonos és Skythęs közül arra hagyta a szkitha földet, a melyik fel tudja ajzani íját. Herod. IV. 9. 10. – Ammianus Marcell. XXII. 8, 37. V. ö. Hope Th. The Costume of Ancients. I. 13. – Plato De legibus. VII. c. 5. – A szkitha nyilcsúcsra s a többi fegyverre nézve l. Hampel J. Skythiai emlékek Magyarországban. (Arch. Ért. 1893. XIII. 385–407.) U. e. németül Skythische Denkmäler aus Ungarn. Budapest. 1895. cz. a. – Reinecke Pál. Die Skythischen Alterthümer in mittleren Europa. (Zeitschrift für Ethnologie. 1896. XXVIII. 1–43. l.) és Magyarországi szkitha régiségek. (Arch. Ért. 1897. XVII. 1–27.) – Herepey Károly: A nagyenyedi muzeum némely régiségeiről, Szkitha leletek és A nagyenyedi szkitha leletek. (Arch. Ért. 1897. XVII. 63. és 325. l. – 1898. XVIII. 267. l.)
Szintén jellemző szkitha fegyver volt a csákány vagy balta, szkitha néven «szagarisz» (σαγαρις), melyet Herodotus több izben említ s a feketetengermelléki szkithákon kivül a rokon közép-ázsiai szakáknál és masszagétáknál is el volt terjedve. Az emlékeken három változat különböztethető meg: az egyik kétélü, félholdalaku éllel, kiszélesedő pengével; a másik alapidoma háromszög s hegyes tüskében végződik; a harmadiknak pengéje szintén félholdidomu, de ez is tüskében végződik. Ezek is jobbára bronzból készültek. A bronzcsákányok a magyarországi bronzleleteknek is egyik jellemző sajátságát képezik s nyilván a Maros mellékén megtelepedett szkitha eredetü agathyrsok utján terjedtek el nálunk; nyugot felé Csehországon tul már nem fordulnak elő. E bronzcsákányokból fejlődtek ki a népvándorláskori és ősmagyar csákányok is.*
Herod. 1. 215. IV. 5. és 70. VII. 64. A szónak megfelel az ó-szláv sekyra, sékra, latín securis, továbbá a magyarban a különben szláv eredetü szekercze; eredetére nézve mindamellett ugornak látszik, Tomaschek Vilmos (Kritik der ältesten Nachrichten über den Skythischen Norden. Sitzungsber. d. Kais. Akad. Bécs, 1888. CXVII. 47.) erre felhozza a vogul szagrak, szaprép, szaury = Doppelaxt, Handbeil s az osztyák szagr(em), szogr(in), szegyr(lem), szeur(em) = vágok, metszek szókat.
Fegyvereik közé tartozott még a lándsa, melyet Herodotus a masszagéták, s a rövid, tőrszerü, egyélü kard (αχιναχης, αξινη), melyt a szakák fegyverének is említ; régészetileg a szkitha tőr elterjedési köre Belső-Ázsiából, az Altaji hegységtől és Jeniszeitől kiindulva Keleti- és Déli-Oroszországon (ananinoi temető, kulobai és csertomlicki kurgánok) át Magyarországig huzódik. Paizs a szkithákat ábrázoló emlékeken nem található, pánczéljuk erős bőrből készült ködmenféle volt, a mit a magyarok is használtak a középkor folyamán, egy a Kr. e. VI–V. századból való görög váza tanusága szerint már a ruhára varrt apró négyszögü csont- vagy érczlemezkékből készült vértezet sem volt ismeretlen. A masszagéták, mint Herodotus mondja, elől lovaikat is rézpánczéllal látták el, a mi később a jazigoknál is szokásban volt.*
A lándsa, mint szkitha fegyver, Herod. IV. 3, 70.; a masszagetáknál U. a. I. 215. A tőr vagy kard. U. a. IV. 70. A szakáknál U. a. VII. 64. V. ö. Hampel és Reinecke id. czikkeit a 10. jegyzet alatt. – A lemezpánczélra l. Demmin A. Die Kriegswaffen. 4. Aufl. 195–1296. – A masszagéták «lovaik szügyére érczpánczélt tesznek». Herod. I. 215.
A Krisztus születése előtti II. század befejezte előtt Belső-Ázsiából a szkithákkal rokon néptörzseknek egy ujabb áramlata indult meg, mely a közép-ázsiai masszagétákat s más népeket nyugot felé tolta a szkithák közé s a Volgától régebben keletre lakó szarmatákat, egy Herodotus szavaiként «romlott szkitha nyelven beszélő» népet tett az előbbi szkitha területe uraivá.

 

 

Arcanum Újságok
Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages