Bajusz- és szakálviselet.
Bajusz- és szakálviselet.
Bajuszos, szakálas nép volt-e a honfoglaló magyarság vagy pedig borotválkozott: ebben a kérdésben eltérők a nézetek. Némely történetirónk abban a nézetben van, hogy a honfoglalók csupán a bajuszt hagyták meg, a szakált ellenben leborotválták, míg Vámbéry támaszkodva arra, hogy a bessenyők Abu-Dolef arab iró szerint hosszu szakált és bajuszt eresztettek s a török népek a szakált mindenkor a férfi diszének és ereje jelképének tekintették, Árpád népéről szintén azt tartja, hogy nemcsak a bajuszt, hanem a szakált is meghagyta. Mindkét nézet mellett nyomós érvek tanuskodnak a nélkül, hogy határozott eredményre juthatnánk. A rokonfajta népek szokásaira, melyek más dolgokban oly sokszor nyujtanak felvilágosítást, e tekintetben hasztalan hivatkozunk, mert azok maguk is eltérnek egymástól; a nagy-szent-miklósi edény turán vitéze (4. t. 2.) szakálas, ellenben a déloroszországi csésze királya (4. t. 1.) szakál nélküli; a bessenyők nagy szakált viseltek, a velük egy nyelvü és egyebekben hasonló szokásu kunokról pedig egész biztosan tudjuk, hogy szakálukat leborotválták s ezen szokásukhoz annyira ragaszkodtak, hogy midőn 1279-ben a pápai követ előtt fogadást tettek a keresztyén szokások átvételére, a követ a király közbenjárására fölmentette őket azon kötelezettség alól, hogy a magyarok és más keresztyének módjára szakált és hosszu hajat hordjanak, hanem régi szokásaik szerint azután is borotválkoztak és rövidre nyiratkoztak. Ilyen szakálnélküli, csupán hegyesre pödrött bajuszu alakokat ábrázolnak a déloroszországi csészetartó szobrok (20. 4.), melyeket a XIII. század derekán e vidéken járt Rubruquisra támaszkodva a kunoknak kell tulajdonítanunk. Ez a szokás a kelet-európai turánoknál mint az előbbi fejezetben tárgyalt Szasszanidakori ezüst csésze domborművéből kitünik, egész az V. századbeli hunnokig vezethető vissza, a kik a hosszu haju és nagy-szakálu parthusoktól és Szasszanidáktól eltérőleg szakált nem hordtak s hajukat rövidre nyirták. További analogiát találunk a párisi nemzeti könyvtár egy X–XI. századbeli byzanczi evangeliumának miniaturejeiben (17. t. 6., 7.); ezek közül egyik egy erőd ellen rohanó lovas csapatot ábrázol; a lovasok pikkelyes vérttel s kopjával vannak fegyverkezve, fejükön alacsony csucsos süveget viselnek, vivóeszközökkel azonban, faltörő kossal s más effélével egyáltalában nincsenek ellátva; ez arra a föltevésre vezet, hogy a miniaturefestő e lovas csapatban az azon időbeli barbarokat, magyarokat, avarokat, bolgárokat vagy bessenyőket akarta feltüntetni, nem lehet tehát elvitatni azon körülmény fontosságát, hogy az egyik lovas, épen az, a kinek az arczvonásaiban is van valami magyaros jelleg, szakál nélkül, csupán vastag bajuszszal van ábrázolva.
Egy másik elmélet, mely szintén a magyarsággal hozható kapcsolatba, Dél-Oroszországban találtak s a szentpétervári császári gyüjteményben őrzik; ez egy áttört művü relief-csoportozat aranyból, Labarte szerint a pusztai népek életéből vett jelenetet ábrázolva; a jelenet áll egy fa alatt pihenő vitézből, a ki fejét egy előtte ülő nő ölébe hajtja, lova a fához van kötve egy másik lóval együtt, melyekre csatlós ügyel föl; Labarte az alakok arczvonásaiban a parthus tipust ismeri föl, tulajdonképen pedig a csatlós arcza annyira magyaros, hogy csaknem lehetetlenség magyarnak nem nézni, maga a jelenet is teljesen megfelel a XIV–XV. századbeli falfestményeinkből ismeretes Sz. László-legenda (cserhalmi ütközet) egyik epizódjának; ezek után csupán az lehet kérdéses, vajjon a Sz. László-legenda ezen epizódjának, melyről a krónikákban nincs szó, nem valamely más tárgyu régebbi monda szolgált-e alapul s ilyen formán az említett arany tárgy nem származhatik-e jóval korábbi időből a XIV–XV. századnál, a mikor nálunk is kezdenek feltünni a borotvált állu bajuszos alakok? Ez a lehetőség, ha talán kevés is benne a valószinűség, utóvégre nincs kizárva; ennyiben tehát ezen emlék is felhozható, mint esetleges bizonyíték arra nézve, hogy a magyaroknál nagyon korán elterjedt a szakálborotválás szokása. De mindezekkel szemben felhozható, hogy az itt felhozott emlékeknek a magyarsággal való összefüggése csupán a lehetőség korlátai közé szorítkozik, de épen nem mondható kétségtelennek; másfelől azt is tudjuk, hogy a XI. század magyarjai, legalább az előkelők, szakált viseltek, így van ábrázolva a koronázási paláston Sz. István s a koronán I. Géza (l. a VI. táblán); azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy úgy a borbély, mint a beretva vagy borotva szavunk szláv eredetü, a miből az tünnék ki, hogy a szlávokkal való érintkezés előtt aligha volt elterjedve őseinknél a borotválkozás szokása. Mindamellett ezeket sem tarthatjuk döntő bizonyítékoknak, úgy hogy az eddig ismert adatok után ép annyira lehetséges, hogy már a honfoglalók leborotválták szakálukat, mint az ellenkező, t. i. hogy hosszu szakált eresztettek. Talán még legtöbb valószinűség van abban a föltevésben, hogy a kétféle népelem, mely Etelközben Árpád vezérlete alatt egyesült, nem egyforma szokást követett a szakálviselésben. A kabarok vagyis hagyományaink hunnjai, kunjai, kik a hunn-bolgár nemzetből váltak ki, borotválkoztak; azok pedig, kiket a bizancziak turkoknak neveztek – nyilván azért, mert a vezérlő nemzetségek a VI. század óta elhatalmasodó s egész az Avozi-tengerig terjeszkedő altaji turkok ivadékai voltak, szakált eresztettek.*
Vámbéry: A magyarok eredete. 99. és 306. l. – A kunok borotválkozásáról l. alább 161. jegyzet alatt s a szövegben 108–109. l. – «A kunok a sirok fölé dombokat emelnek s azokra egy arczczal keletnek fordított szobrot állítanak fel, a mely a köldöke előtt csészét tart a kezében». Itinerarium Fratris W. de Rubruk. (Magyar fordítását l. Brozik Károlytól: Középkori ázsiai utazók. Budapest. 1881. 26. l.) V. ö. Arch. Ért. XIII. 1893, 106. l. – A déloroszországi vert és áttört arany lapot Charles de Linas (és nem Labarte, mint a szövegben van mondva) közölte: Les Origines de l’orfčvrerie cloissoné. Paris. 1878. 255. l. és 20. tábla.
