Felső ruha. A kun és bessenyőviselet emlékei; suba, bunda, köpenyeg; az alföldi és székely kaczagány.
Felső ruha. A kun és bessenyőviselet emlékei; suba, bunda, köpenyeg; az alföldi és székely kaczagány.
A felső ruhára vonatkozólag nyelvünk oly gazdag az ősi elnevezésekben, hogy mulhatatlanul arra a a következtetésre kell jutnunk, hogy e nevek s a velük megjelölt ruhanemüek nem mind származnak a szorosabb értelemben vett honfoglaláskori magyarságtól, hanem egy részök a kabaroknak, másik a már régebb idő óta itt tanyázó avaroknak, harmadik részük pedig a XI–XIII. század folyamán beköltözött bessenyőknek, jászoknak és kunoknak tulajdonítható. De mai ismereteink alapján nem vagyunk képesek egyiket a másiktól eléggé megkülönböztetni, a minek megállapítása egyébként csak annyiban birna fontossággal, hogy a vezérek idejebeli viseletben származás szerint is megjelölhetnénk, melyik a tulajdonképei magyar, melyik a kabar s melyik az avar, de a mi ezen időpontot illeti, a három rokon elem úgy is összekeveredett a honfoglalás alatt és után s lényegesebb követelménynek csak annyi marad, hogy a mennyire módunkban van, az ősi viseletre vonatkozó akár nyelvbeli, akár más egyéb emlékekből külön válaszszuk azt, a mi a későbbi bessenyő-jász-kun viselet járulékának tekinthető.
A bessenyő- és kunviselet közti különbségre Konstantinnál találunk egy fontos adatot. Azt mondja ugyanis, hogy midőn az úzok azaz a lengyel és orosz irók palóczai s a magyar krónikák kunjai a bessenyőket kiszorították a Jajk és Volga közti régebbi lakhelyükről, a bessenyők egy része visszamaradt s együtt lakott az úzokkal; de meg lehet őket ismerni ruhájukról, mely csak térdig ér és ujjatlan. Az uzok ruhája tehát ujjas és hosszu, bokáig érő volt vagyis ugyanolyan, a mi a későbbi kun viseletnek is egyik megkülönböztető tulajdonságát képezte.
A térdig érő rövid felöltő azonban nemcsak a bessenyő, hanem a magyar viselet is megkülönböztette az úzok vagyis a későbbi kunok viseletétől. Nemcsak a mi – igaz, hogy a XIV. századnál előbb nem terjedő képes emlékeinken találjuk a hosszu felöltős kun viseletet szembeállítva a magyarral, hanem az ősmagyar viselettel akármi módon kapcsolatba hozható, arra felvilágosításul szolgáló emlékeken is mindenütt a rövidebb felöltő tünik elő, mely legfölebb a térdig ért. Ez jellemezte azokat a viseleteket (szkitha-szarmata, parthus, déloroszországi turán), melyekből a honfoglalás előtti magyar viselet alakult; ilyen felöltőt viselnek a már említett X. századbeli byzanczi kézirat barbár lovasai (17 tábla, 6–7.); ezt találjuk azon a szintén X. századból eredő byzanczi császárképen (17. t. 3.), melyen a csizma világosan mutatja a kelet-európai turánság befolyását, valamint a X–XIII. századbeli kaukázusi emlékeken (17., t. 2., 4., 5., 8.), melyekhez sorolható a nagyenyedi kollegium birtokában levő Szent Demeter-féle kép is földre tepert barbárjával (17. t. 1.); a velenczei Szent Márk-templom úgynevezett scythái és indusai (20. 7–9.), kiknek viselete, mint Boncz Ödön is megjegyezte, nyilván az Árpádkori magyar viseletet tünteti föl, továbbá a hainburgi régi «Attila-szobor» (19. 9.), a pécsi domborművek (19. 3–4., 18. 2–3.), valamint az 1200 körüli bényi templom egyik oszlopfejének vadászó alakjai (20. 10.) valamennyien olyan felöltővel vannak ábrázolva, mely a czombig vagy legfölebb a térdig ér. Vegyünk ehhez, hogy a déloroszországi csészetartó szobrok alakjai, melyeket a XIII. századbeli Rubriquis a kunoknak tulajdonít, a kik azonban épen a név tanusága szerint az uralkodó úz vagy ghuz elemen kivül a régebbi hun, kun népség tekintélyes tömegét is magukban foglalták, a sarkig érő felöltő mellett térdig érő felöltővel is előfordulnak (20. 1., 2., 3., 6.): ennyi összhangzó bizonyíték után csak a XIII–XIV. században elterjedt kun viselet befolyása következtében honosodott meg. A posztóból készült ujjatlan köpönyeg, a bőrrel bélelt ujjas bunda s aztán a bőrből készült, kivarrt alföldi ujjatlan suba, bár elnevezésük keleti eredetre vall s az utóbbival szoros rokonságban levő felöltő Perzsiában is megvan, hol nyilván a ghuzok közép-ázsiai ága, a turkománok terjesztették el, nem számíthatók a honfoglaláskori magyar viselet maradványai közé. Mindezeket a kunok bevándorlásával s még későbbi befolyásokkal hozhatjuk kapcsolatba.*
Konstantin. Porphyr. De admin. imp. Cap. 37. – Boncz Ö. Vázlatok a magy. visel. tört. 2. r. 28. – Rubruquist l. 31. jegyzetnél – A köpönyeg = a középázsiai törökség nyelvében: kipeng, kepeng, a mongolban: khebenek (Vámbéry Magy. ered. 308, 658. Bálint G. Párhuzam 31.); eredeti jelentése a. m. takaró, csakis ilyen alapértelem mellett vehette föl a kun nyelvben a «keben» szó a «kunyhó», «kalyiba» jelentést. (Cod. Cumanicus. 234. l.) A szláv nyelvek közül megvan a bolgárban: kepenęg, oroszban: kebenjaki, kobenjaki kis oroszban: kepeny, kepenyak, csehben: kepeň s lengyelben: kopeniak. – A bunda, mely csak a kis orosz (bunda) és oláh (bund) nyelvben van meg, homályos eredetű (Nyelvt. Közl. VI. 301.), valószinüleg a «mente» szó egyik régi változata, melyet aztán különösen a hosszú, téli mente megjelölésére foglaltak be. – A suba a legelterjedtebb elnevezések közé tartozik, mely a keleti népektől a legtöbb európai nyelvbe átment. A perzsában a m. dsubbé, a törökségnél: csubba, zsübbe, a mongolban: szuba, czuba, a kaukázusi tus és psáv nylevben: dsuba (a. m. báránybőrből készült kis bunda, Jankó János szíves közlése Miller V. Szisztematicseszkoje sat. cz. orosz művéből). A magyar szó a török «csubba» alaknak felel meg közvetlenül, tekintve a szókezdő s–cs betüknek más szóknál is tapasztalható szabályszerű váltakozását [p. sereg, sátor, saru – török: cserig, csatir, csarik, sat.) Ez a magyar-török alak ment át a szláv nyelvekbe (orosz, szerb, tót: šuba, lengyel: szuba, szlovén: šuba, šavba, cseh: čuba) és a németbe (középkori felnémet schűbe, ujfn. schaube). Egy másik utja az arabok felől vezetett át a nyugoti népekhez; a «guibba» eredetileg mór pánczélt jelentett, s aztán hadi felöltőt; ilyen jelentéssel ment át a spanyol (aljuba), franczia (jupe, jupon gippon), angol (jupon, gipon, jupel) és olasz (giubba, giupone) nyelvekbe. Tekintve már most, hogy a törökségnél van egy másik alakja is: dsebe, mely pánczélt jelent, nem lehet kétségünk, hogy az eredeti magyar suba nem bundafélét jelentett, hanem bőrpánczélt, a mi őseinknél még a XIV. század derekán is nagy divatban volt. A suba bundaféle felöltővé kétségkivül a kun-tatár divat hatása alatt változott s ezen időtől kezdték nálunk ettől az átalakult subától «korszovágy dolmány» néven megkülönböztetni a bőrpánczélt. Hogy a szó a honfoglaló magyarságnál bőrpánczélt vagyis pánczélnak használt bőrruhát jelentett, arra van egy egykoru adatunk is. Leo császár a magyarok fegyverzetéről ezeket mondja: οπλιξονται μεν σπαϑιοις, και λωρικιοις, και τοζοις, και κονταριοις. (Leonis Imp. Tactica. XVIII. Cap. 49.), míg a Maurikios-féle taktika ezt igy adja: οπλιξονται δε ξαβαις, και σπαϑιοις, τοζοις, κονταριοις (gr. Kuun G. Relat. Hung. Hist. Antiqu. II. k. 163. l.) Világos, hogy az idegen «zabais» szó a Leoféle taktika «lôrikiois» szavának felel meg s pánczél félét jelentett. A Maurikius-féle «zaba», meg a «suba» közt az a viszony, a mi van a Konstantinnál olvasható Zaltas névalak, meg a Zulta, Solt között. (Vámbéry A. Magyar. Ered. 307. – Bálint G. Párhuzam 43. l. – Magy. Nyelvőr. XI. 1882. 457. – Viollet-le-Duc. Dictionnoire raisonné du mobilier français. paris 1873. IV. 61. – J. Robinson Planche: A Cyclopaedia of Costume. London. 1876. l. 317. – Boncz Ö. Vázlatok a magy. viselet tört. 2. r. 27. l.)
A mi pedig a bessenyők térdig érő, de ujjnélküli felöltőjét illeti, ezt a magyar népviseletben valószinüleg az alföldi köznép kaczagánya tartotta fenn, melyet jól meg kell különböztetni a közönségesen ismert farkas-, pádurcz-, vagy tigrisbőr-kaczagánytól. Az elnevezés szerint (tatár «kuzsagan» u. m. összefoglaló, becsavaró vagyis takaró) ez a ruhanem mindenesetre a törökségtől jutott hozzánk, hanem az a kaczagány, mely az uri rendnél maradt fenn, előállítására nézve sokkal kezdetlegesebb, mint a másik s midőn a honfoglalás korában élt Regino azt irja a magyarokról, hogy ismeretlen náluk a vászon –és a ruha használata, hanem a hideg ellen csupán vadállatok bőrével védekeznek; e leirásban, a «ruha» és az «állatbőr» ezen szembeállításában csakugyan az uri rend kaczagányát kell felismernünk, a mely a harczosoknál farkas- és egyéb vadállat bőréből készült, az előkelőbbeknél pedig a késő korig fenmaradt, hagyományos szokás szerint párduczbőrből, még valószinűbben pedig – tekintve, hogy a régi nyelvben csak az «oroszlánra» és a «kaplonra» (tigrisre) volt kifejezés – különösen oroszlán- és ritkábban tigrisbőrből. Ennek a kaczagánynak a használatát tehát azon turk elemmel kell kapcsolatba hoznunk, mely a honfoglalóknál a vezérlő osztályt képezte, melyről az egykoru byzanczi irók nem is nevezik máskép őseinket, mint «turkoknak». Másféle török befolyásra kell visszavezetni azt a kaczagányt, melyet az alföldi szegényebb néposztály visel, de már a gazdagabb paraszt sem hordja. Ez a kaczagány szőrével befelé fordított, elől-hátul kiczifrázott, a fejnél összevarrt két birkabőrből áll, ugy hogy egyik birkabőr elől a mellett, másik a hátat födi s oldalt mindkét felől van összekötve. Ujja nincs, a birka feje pedig le van vágva. Egész összeállítása különbözik tehát a másiktól, csak a névben s aztán abban egyezik amazzal, hogy mindegyik csupán félig-meddig kidolgozott állatbőrből készült s ujja egyiknek sincs. Kétségkivül ennek a tovább fejlődése az udvarhelyszéki székelyek koczogánya, melyet szintén csak a közrendüek viselnek és zekeposztóbul készült derékig érő ujjast neveznek e néven. Tekintve már most az elnevezés s így a ruhanemnek is török eredetét, a bessenyőkben kell keresnünk azt a török népet, melytől a kaczagány ezen neme származik, mert a bessenyő viseletet jellemezte a térdig érő, ujjatlan felső ruha.*
Kaczagányról Vámbéry, Magy. Ered. 308. Regino Pertznél Mon. Germ. l. 600. V. ö. 32 és alább 110 jegyzet. Az alföldi kaczagányról Kada Elek ur volt szives velem közölni az adatokat. Az udvarhelyszéki kaczagányt l. Kriza J. Vadrózsák. Kolozsvár. 1863. 505. l. Szinnyei J. (Magy. Tájszótár I. 1002. l.) sz. Török-Becsén női mentét neveznek kaczagánynak, a székelynél pedig a hosszú darócz télikabáton kivül szintén kurta női vászon-, darócz-, vagy flanell ujjast.
A sarkig érő hosszu felöltőnem kizárása után is még háromféle régi felöltő emlékét találjuk az olyan elnevezésekben, melyeket a nyelv honfoglalás előtti elemei közé kell számítanunk. Ezek szerint kellett lenni egy olyan részint bőrből, részint nemezből készült felöltőnek, melyet csak a vállra vetve viseltek de a mely a föntebbiek után rövidebb a subánál; kellett lenni aztán egy olyannak, mely a test körvonalaihoz inkább simult s azt magukra öltve, a másik alatt viselték; ennél ismét nyomai vannak egy hosszabb felöltőnek, mely körülbelől a térdig, s egy rövidebbnek, mely a czombig vagy talán csak a derékig ért. A régi elnevezésekből az is megállapítható, hogy mindegyiknél megkülönböztették, ha az bőrből vagy könnyebb anyagból, abaposztóból, vászonból, selyemből készült, a mi természetesen a ruha alakjára és szabására is befolyást gyakorolt; másféle ruhaidom áll elő, ha például a rövid felöltőt bőrből vagy pedig posztóbul készítik, az egyik a ködmen, a másik a mente.
