Gyöngy.
Gyöngy.
A későbbi századok alatt az előkelőknél egy másik módja volt a hajdiszítésnek, hogy gyöngyöt fontak bele, valamint szakálukba, honfoglaláskori leleteink közt azonban eddigelé még egyiknél sem találjuk e szokás biztos nyomait, mert a pilini első sirban a koponyánál három arany lemezzel együtt lelt s fehér és fekete hullámvonallal ékített nagyobb fekete gyöngy, mint magában álló ékítmény, inkább süvegdísznek tekinthető; a bezdédi lovas (tehát valószinüleg férfi) sirok gyöngyeit pedig olyan helyzetben találták, részint a mellkas két oldalán fölülről lefelé irányuló sorban, részint a csontváz jobb felkarja fölött s ezzel egy vonalban a könyöktől a nyakszirtig, hogy azok csakis a ruhára lehettek fölvarrva, a mire különben úgy a X–XI. századbeli bolgár czárok viselete (18. 5.), mint a pécsi domborműveken fennmaradt Árpádkori divat is bizonyságul szolgál (19. 3–4., 24–26.). De ezenkivül a keleteurópai turánoknál még arra is van adatunk a déloroszországi emlékek, u. m. a Szasszanidakori ezüst csésze királya (4. 1.) s a csészetartó szobrok után (20. 2.), hogy nemcsak a nők hordtak gyöngyfüzért a nyakukon, hanem a férfiak is, csakhogy míg az utóbbiak megelégedtek egysoros füzérrel, a nők három-négysoros gyöngyfüzért viseltek (15. 2.) s amazoké egészen feszesen volt a nyak köré kötve – a gyöngyszemek bizonyára az ezüst vagy réz nyakpereczre voltak felhuzva, mire a székesfejérvári ősmagyar lelet szolgáltat példát, ellenben a nők gyöngyfüzére a mellre csüngött le.
A gyöngyfüzér különböző szinü, alaku és nagyságu üvegből és pasztából állt, tarkázva hosszú fülü apró ezüst pitykékkel, mint a székesfejérvári-demkóhegyi lelet bizonyítja (16. 24.); karneol, ametiszt, gránát s más ékkő inkább csak későbbi leletekben fordul el, honfoglaláskoriakban elvétve, például a bezdédi temetőből csupán egy karneolgyöngy ismeretes. A nagyobb és díszesebb gyöngyöket nem anyaguk (paszta), hanem a beléjük rakott s az alapszintől különböző szinű sávok és körök különböztették meg az apróbbaktól, az üveggyöngyökön ezenkivül az aranyozás nyomai is észlelhetők. Vannak köztük lencse-, aztán dinnyemag-, babszem- s egész mogyorónagyságuak. Szinük sárga, kék, lila, fehér, zöld, fekete.
A gyöngy a jazigoktul kezdve mindig nagyon kedvelt ékszere volt a népvándorláskori turánoknak. A magyar «gyöngy» a török «jindsi», «indsi» szónak felel meg, úgy látszik tehát, török fajta elemek honosították meg a magyarságnál a gyöngygyel való diszítés szokását.*
Hampel J. A honfogl. eml. 202. l. L. még 12. és 119. l. – Arch. Közl. IX. 17. l. – Arch. Ért. XIII. 1893, 267. és XVI. 1896. 390, 403–405, 407. l.
