Ködmen, mente. Ing, zubbony.
Ködmen, mente. Ing, zubbony.
Ha már most azt a kérdést vetjük föl, hogy az ősmagyar viselet maradványai közt a már megállapított felöltőnemeken kivűl találhatók-e vagy sem olyanoknak a nyomai, melyeket a hadi viselet most leirt formáival lehet kapcsolatba hozni: a felelet nem lehet más, minthogy a rövid felső ruhára a bőrből készült ködment s a posztóból készült mentét mutatja a nyelv olyan ősi öltönydarabnak, melynek használatban kellett lenni már a honfoglalás előtti magyarságnál; mivel pedig ezt egy térdig érő könnyebb fajta hosszabb alsó felöltő fölé huzták úgy, hogy az utóbbi a rövid felöltő alól kilógott: ugyanilyen eljárással a vászoningben s a szintén könnyebb fajta, de színes kelméből készült zubbonyban ismerhetjük föl a keresett alsó felöltőt. Az elnevezések mindenesetre a honfoglalás előtti magyar nyelv maradványai; a «mente» szóról már az I. fejezetben megjegyeztük, hogy «mandyę», «mandys», «mandyas» alakban a régi görögökhöz is átment s elől nyitott, vastag, gyapju felső ruhát értettek alatta; a magyarban, mivel nem mindig öltötték föl, hanem – mint a huszárok – egyszerűen a vállra vetették, köpenyféle jelentés is fűződött hozzá s a nyugotiak, midőn a XII. század felé a jobb váll fölött megerősített, de a bal oldalra átvetett régi római szabásu köpenyt egy elől megerősített, mindkét váll fölé huzott, kabátforma felső ruhával helyettesítették, a mentével kétségkivűl összefüggésben levő «mantelt», «mantilt», «möttult» (skandinávoknál) szintén köpenynek használták és csakis ez a köpenyszerű mellékjelentés magyarázza meg, hogy a kaukázusi tus és psáv női viseletben a «mandili», «mandeli» már hosszú és széles fejkendővé, nagykendővé változott; hogy a magyar mente eredetileg rövid volt, ezt hagyományos alakja is mutatja, mely még akkor sem nyult le a térd alá, a midőn a divat változása következtében meghosszabbodott, de mutatja az is, hogy a nyugoti népeknél a «mantel», «mantil» mint rövid köpeny terjedt el; Péter, zbraslói apát a XIV. század elején szintén rövidnek tudja, azt mondja ugyanis, hogy a magyar nép «curtas mentes» = rövid mentét visel; a mente mindenféle alakulása kizárja azt az esetleges föltevést, hogy bőrből készítették volna, mindenütt úgy tűnik föl, mint finomabb kelméből készült öltöny, akár a saját hagyományainkat, akár a nyugotiak mantilját, akár a konstantinápolyi patriarchák selyem mandyéjét, akár pedig a tus és psáv nők fejkendőjét tekintsük, ez világosan mutatja, hogy a régi úri viselet maradványai közé tartozik s ha a csatában is viselték, akkor csakis a mente lehetett az a felöltő, melyre érczpikkelyeket varrtak, hogy védelmül szolgáljon a nyíllövések, kardvágások, kopjaszurások ellen. A bőr «ködmennél», melynek neve nemcsak az oroszban (kodmani) van meg, hanem egy pár török nép nyelvében is (kirgizben: «ketpen», csuvasban: «kiszmen» = felső ruha), ez fölösleges volt, maga a bőr is elég védelmet nyújtott s tudjuk őseinkről, hogy még a XIV. században, Nagy Lajos nápolyi hadjárata alkalmával is nagyon el volt terjedve náluk a vastag bőrpánczél használata; a ködmen azon alakja, mely a magyar népnél napjainkig fenmaradt, egész a jazigok koráig nyomozható vissza, ezek is azt az alig czombig érő rövid bőrfelöltőt viselték, a mit a magyar parasztnál találhatunk s ha a rövid bőrfelöltő a szarmata-masszagéta népség viseletét jellemezte a szkithák hosszabb felöltőjével szemben: akkor azt is megértjük, hogy az eredetileg ennek a megjelölésére szolgáló «ködmen», «kodmani», «ketpen», «kiszmen» elnevezés elterjedési köre, mely a magyarokon kivűl az oroszokat, szarmata-bolgár csuvasokat és a masszageták hajdani lakhelyén tanyázó kirgizeket foglalja magában, szoros összefüggésben van a szarmata-masszagéta befolyás területével.*
A «mente» elnevezés elterjedése: Ószlov. manitija (pallium), szerb, orosz: mantija, szlov. manten, menten, rum. mantie, új görög μαντιον, középk. latin: mantum, mantellum, olasz. mantó, ó-félnémet mantal, középfn. újfelném. mantel, skand. möttül (Nyelvtud. Közl. VI. 309.). A kaukázusi psáv és tus nők «mandili», «mandeli» nevü fejkendőjét Jankó J. úr szíves értesitése sz. emliti Miller V. szisztematicseszkoje opiszanie kollekczij Daskovszkova ethnograficseszkova Muzeja. Moszkva. 1889. cz. műve II. kötetében. V. ö. 8-ik jegyzet. – A ködmenre l. Vámbéry, A török faj 352. Magyarok Ered. 308. és A magyarság keletkezése. 162. – gr. Kuun G. Relat. Hung. I. 179. Nyelvtud. Közl. VI. 308.
Az «ing», «ümög», használata a parthusokig és jazigokig vihető vissza (1. t., 10–12, 3. t., 3.); már ekkor feltünik a hosszú bő újj, a magyar lobogós ingújj előképe, mely a kézfejet (a parthusoknál csak a bal kézfejet) is eltakarta, úgyszintén a pánczél-ködmen alól leeresztett hosszabb ing, a hogy a X–XI. századbeli byzanczi sat. képeken látjuk. Az elnevezés, melynek eredetibb alakja talán «ijmeg», «ilmeg» volt, a törökségnél van elterjedve: a csuvasoknál «jim», a kazári tatároknál «külmäk», a keleti törököknél «küjnek», az ozmanliknál «gömlek» alakban, ide tartozik a kun «choulac» is, a mi azonban nyilván iráshiba «chonlac» helyett; a magyar szó a csuvashoz közeledik, bár azzal csak előrésze egyezik, ez arra mutat, hogy az inget a kelet-európai hunn-bolgár ruhanevek maradványának kell tartanunk. A «zubbony» névnek megfelelő «zipun», «zübün» szintén a csuvasoknál található fel, továbbá a kaukázusi guroknál, kik a zsinórral kivarrt felső mellényt nevezik «zubuni»-nak, megvan aztán a «zubuni» szó a dél-szlávoknál, cseheknél és oláhoknál is. Tekintve a név elterjedési körét, ezt is a hunn-bolgár ruhanevek közé számíthatjuk, a melyet a parthus-szarmata elemtől örökölt a hunn-bolgárság; erre vall, hogy a szarmatákkal kétségtelen kapcsolatban volt nyelvrokonaink, a vogulok «szup»-nak nevezik az inget, ez pedig nyilván összefügg a föntebbi elnevezésekkel. Ugy az inget, mint a zubbonyt az különbözteti meg a többi felöltőtül, hogy sem elől, sem oldalt nincs végig hasítva, hanem csak a fej átbujtatásával lehet fölvenni; a már említett byzanczi császárképen is (17 t. 3.) egész határozottan megállapítható ez az ingszerü alsó felöltő, a hol a ruha alján levő kivarrott szegélydiszítmény legkisebb nyomát sem mutatja a hasítéknak. A kettős elnevezés egymás mellett való használata arra vall, hogy az ing és zubbony között, a mely ruhanem a hasított szkitha felöltő mellett alighanem a pontusi görögök befolyása alatt terjed el a turánoknál, már a népvándorláskori kelet-európai turánoknál kifejlődött bizonyos különbség; ing alatt újjas alsó ruhát értünk, a zubbony ellenben régebbi meghatározása szerint újjatlan volt, ezt a különbséget pedig már a X–XI. századbeli byzanczi emlékeken is megtaláljuk (17, t., 3., 6.)s így a honfoglalás idejére is fölvehetjük, hogy őseink alsó felöltője vagy újjas ingből, vagy pedig újjnélküli zubbonyból állt; amannál a fehér vásznat kell a ruha anyagának tekintenünk, emennél – úgy látszik – vagy festett vászon volt, vagy más színes könnyebb fajta szövet, a magyar csikós kék inge nyilván az egykori zubbonynak a maradványa.*
Vámbéry A. Magy. Ered. 307. A török faj. 507. – Cod. Cuman. Edidit. c. G. Kuun. 120., 172. – A nyugot-európai nyelvek az arab «kamisz» szót vették át. – A zubbony szóra l. Vámbéry Magy. Ered. 308. és 661. Magyar Nyelvőr. VI. 1882. 567. Nyelvt. Közl. II. 470. – gr. Zichy J. kauk. utazásai. I. 146. – Hunfalvy P. Vogul föld és nép.
