Kopja. Hajító dárda.
Kopja. Hajító dárda.
A kopja, mint az előző fejezetben említettük, a népvándorlás korában tünik föl s egyesítette magában a lándsát és a hadi jelvényül szolgáló lobogót, mely úgy a Jeniszei-melléki sziklakép, mint a nagyszentmiklósi vitéz tanusága szerint felső részén fecskefarkalaku szalaggal volt ellátva. Ilyen alakban terjedt el aztán a nyugoti népeknél, (részint közvetlen magyar, részint normann hatás alatt), úgyszintén a byzanczi lovasságnál, melynek lándsáiról a Maurikios-féle taktika egész határozottan mondja, hogy középütt szíjjal s aztán kis lobogókkal legyenek ellátva – olyan módon, mint az avaroknál van szokásban. A kopja – úgy látszik – az altájimelléki turánoknál jött először használatba, az elnevezés török eredetü s «kiemelkedőt» jelent. A honfoglalók közt a kopjásokat megkülönböztették a csupán nyíllal fegyverkezett egyszerű harczosoktól; valamit tud erről a Leo-féle taktika is, a mely szintén említi, hogy a «turkok»-nál többen kettős fegyvert viseltek, u. m. hátuk mögött kopját hordtak, kezükben pedig íjjat tartottak, de azt már nem mondja, hogy a kopjások a harczosok előkelőbb részét alkották, miként a székelyeknél, kiknél az «első kopjások», a «primilipusok» vagyis az Árpádkori csapatvezérek, hadnagyok nevét jelöli latin kifejezést átvitték az egész lófőségre (lovas székelyekre) szemben az íjjasokkal, a későbbi pixidariusokkal, azaz gyalog székelyekkel. A lovasság és gyalogság megkülönböztetése azonban csak későbbi fejlemény, a honfoglalók csupa lovas harczosokból álltak, lovasok voltak eredetileg a pixidariusok, íjjasok is; e szerint a primilus vagyis szószerint «első kopjás, hadnagy» név ilyen alkalmazása vall, hogy a kopjások, a hadi jelvényt viselők, eredetileg a sereg tisztjei közé tartoztak; az első kopjás volt a hadnagy s alatta voltak a szintén kopjás századosok és tizedesek, centuriok és decuriok. Kopjavas a honfoglalás korából nagyon kevés maradt fenn; a törteli és bezdédi leletből ismerünk egyet-egyet, amaz hosszu, keskeny levélidomu, közepén végigfutó s a köpüre is kiterjedő gerinczczel, emez az avarkori kopja-typushoz tartozik, melyet a keskeny, gerinczes hegy s a jóval vastagabb hengeralaku köpü jellemez, a bezdédi kopja 28 cm. hosszú, tehát nagyobb az avarkori kopjánál. A lobogós kopja vagy mongol-tatár eredetű néven dsida egész a XVII. század derekáig kedvelt fegyvere volt a magyar huszároknak.*
A kopjáról l. Hampel J. A honfoglalás kor eml. 170. – Arch. Ért. X. 1890. 294. XIII. 1893. 322. XVI. 1896. 357. – A nagyszt-miklósi és jeniszei kopját l. 4. tábla, 2–3. sz. a. – Maurikioszt l. Salamonnál Magy. hadi tört. 70. l. A kopja szót Salamon F. (A magyar hadi tört. 72. l. 5. jegyzet.) származtatta a török «kop» = emelkedni szóbul. Megvan az ozmanliban, votják (kopja) és permi (kopje) nyelvekben. Miklosich (M. Nyelvőr. XI. 1882. 270.) az ó-szlov. kopije, bolgár: kopje, szerb: koplje, tót: kopia, rum. kopiu szók alapján azt hiszi s vele együtt a magyar nyelvészek, hogy a magyar az ó-szlávból vette át a szót. Az egész nyelvészokoskodásban csak az a különös, hogy a kopjának nevezett lobogós lándsa turk-magyar fegyver volt, nem pedig szláv; a pannoniai és balkáni szlovénok is csak az avarok és bolgárok révén ismerték meg. A törteli kopjavasat l. Arch. Ért. XVI. 1896. 33. Hampel J. A honfogl. kor eml. 149 és 170. Szendrei J. Hadtört. Eml. 43. A bezdédit Arch. Ért. XVI. 1896. 396. és Hampel J. A régibb középkor. CCCXLVII. 7.
A kopján kívül, bár a byzanczi taktikusok nem említik, úgy látszik, a könnyü gerely is használatban volt a honfoglalóknál. Erre vall a név, mely Vámbéry szerint teljesen azonos a középázsiaiak könnyü lándsájának nevével a «gerel»-lel, de erre mutatnak a leletek is (Nemes-Ócsa, Szeged-Öthalom), melyekben a kisebb nyílcsúcsok mellett nagyobb fajták is fordultak elő, a melyek azonban méreteiknél fogva nem tekinthetők nyílvasaknak, bár alakjuk, a szegben végződő széles levélidom, teljesen megfelel a honfoglaláskori nyílcsúcsok idomának. A rövid nyelü, könnyü gerely az alánok és szarmaták fegyverzetének a maradványa, kik a II. századbeli Arrianus szerint a parthus hadsereg hajítódárdás csapatait képezték.*
Hampel J. A honfogl. kor emlékei. 170. l. Arch. Ért. XIII. 1893. 322–323. A gerely Vámbéry sz. (A magyars. alakulása. 164. l.) régebbi középázsiai iratokban «gerel», mely rövid lándsát jelent. Arrianus sz. (Scheffer kiad. 5. és 6. §) a hajitó dárával harczoló alánokat és szarmatákat «tarentinoknak» nevezték, a mely név alighanem a félig-meddig elavult vogul-osztyák «téren» = hadi eszköz-, fegyverféle (tehát: hajitó dárda) szóval függ össze. V. ö. Etnographia. V. 1894. 354. VIII. 1897. 137. Van a hajitó lándsának egy más magyar neve is: «dárda», melyről még nincs eldöntve, hogy keleti vagy nyugoti eredetű-e? A keleti nyelvekben, zend: dauru, szanszkrit: dára, újperzsa: dár a. m. lándsa, ide tartozik az arab djerid is. (Ethn. V. 1894. 76.); a nyugoti nyelvekben: olasz: dardo, ó-felném. tart, oláh: dardë, lengyel, cseh-tót, délszáv: dardu – hajitó lándsa. A nyugoti nyelvekbe mindenesetre valamelyik népvándorláskori törzstől került az elnevezés.
