Lábbeli. Csizma, saru.
Lábbeli. Csizma, saru.
A lábbeli a nyelvi adatok szerint kétféle volt a honfoglalóknál, ú. m. csizma (székelyesen: csidma, palóczosan, tyizma) és saru; amaz megfelel a középázsiai török «csezme», «csegme», «csizme», emez a «sarik», «csarik» szónak. A csizma keleteurópai és középázsiai nomádoknak a viselete, a kik életük java részét lóháton töltötték, náluk fejlett ki, mert a lovasnak nincs szüksége könnyü lábbelire, a járásban a nehezebb sem akadályozza, ellenben a kengyel használatával olyan lábbeliről kellett gondoskodnia, mely ne csak a lábfejet takarja, hanem a lábszárat is megvédje a kengyelszíj horzsolása ellen; a láb alá kötött bőrtalp, akár bocskor, akár sandal a neve, lovas népnek semmikép sem alkalmas lábbeli, olyan népeknek a viselete ez, kik a gyalogláshoz vannak szokva, a kiknél tehát a lábbelinek minél könnyebbnek kell lenni s ilyenek voltak általában a nyugoteurópai népek, a kik a görög mondák kentaurjai szerint az első lovasokat emberfejü s lótestü csodalényeknek képzelték s a lovaglást igazában csak a népvándorláskori turánoktól tanulták el.
Ezért már az ó-korban megvolt a turánok s nyugoti népek lábbelije közt a különbség; a szkithák már akkor viseltek puha bőrből készült rövid száru sarut, a mikor Európában a bocskor, sandal vagy legfölebb a czipő járta. A térdig érő hosszú száru csizma, mint már az előbbi fejezetben említettem, legelőbb a hunn korban tünik föl s ettől fogva állandóan megmaradt a keleteurópai turánoknál, a kik közül a volgai bolgárokról a X. századbeli oroszok, mint valami feltünő dolgot jegyezték meg, hogy olyan emberek, a kik csizmát viselnek. A bolgárok voltak azok, kik a bőrkészítésben a parthuskori hagyományokat fentartották és tovább fejlesztették; a bolgár bőr vagyis oroszosan «bagaria», ép olyan hires lett, mint a piros parthus bőr, melyet – mint említettük – Konstantinus Porphyrogenitus szerint a X. század derekán, különösen az Azovi tengermelléki Khersonban készítettek. A magyarságnál szintén bolgár elemek foglalkoztak az «irha» készítésével, a mit a németek és szlávok is nagyon korán eltanultak a magyarországi vargáktól. A csizmaviselet szokását az a befolyás, a mit az avarok, bolgárok, magyarok és kozárok gyakoroltak a byzancziak és kaukázusi népek viseletére, ezeknél is elterjesztette. Basilius császár a már említett XI. századbeli párisi psalterium egyik miniaturején (17. t., 3.) gyöngyökkel diszített hosszú szárú piros csizmával van ábrázolva; a sopronmegyei csornai leletben a lábfejen talált apró ezüst pitykék helyettesítették a gyöngyöt a csizmadiszítésben; a csizmaszár vágása, mint a magyar csizmánál ez hagyományszerűen fenmaradt, erősen rézsutos, elől a térdkalács közepén csúcsban találkozik, hátul a lábikráig ér; Basilius képén a vágás egész egyszerü, máskor szegélyzettel volt ellátva, mint a déloroszországi kun szobrokon (20. 2.) s aztán gyöngyökkel vagy pitykékkel kirakva, mint a Szasszanidakori ezüst csésze hunn fejedelmének csizmáján (4. t., 1.) s a szvanföldi ecseri templom tryptichonán (17. t., 5.) a fölfelé álló hegyes csizmaorrt is megtaláljuk, a mi szintén egyik jellemző tulajdonsága a későbbi idők magyar csizmájának ép úgy, mint a krimi és kazáni tatár, kirgiz és őzbeg csizmának. Basilius császár képén, a Szent Demeter-képen s a kun szobrokon a csizma egy darabból áll, semmi nyoma sincs annak, mintha a tulajdonképeni csizmára még papucsot is huztak volna, a mi a törökségnél van szokásban, a hol a tulajdonképeni csizmán, az «ötük» vagy «itik»-en kivül még egy könnyebb czipőféle lábbelit is használnak, a «kepis»-t, «keüs»-t vagy «csitek»-et, a mit kimenetelkor huznak föl az ötükre; rendesen a mohamedánizmussal szokták kapcsolatba hozni az alsó és felső csizma használatának szokását, de ennél alighanem régebbi, mert, mint az előbbi fejezetben már utaltunk rá, a Szasszanidakori ezüst csésze hunn királyának csizmáján is meg lehet különböztetni a tulajdonképeni csizmát s alatta a papucs-féle részt. A kunoknál a csizmán (etic = stiuales) kivül szintén volt egy czipő-féle lábbeli, a «čulgau» (scapin’, solea socci), de hogy ezt a csizmára huzták-e vagy sem: a Petrarca-codexből nem tűnik ki, a déloroszországi csészetartó szobrok pedig inkább arra mutatnak, hogy az alsó és felső csizma használata náluk nem volt szokásban. A saru nyilván az alsóbb néposztálynál volt elterjedve; a baskiroknál is, a kik a régi Nagy-Magyarország magyarságát magukba olvasztották, mint Vámbéry mondja, csak a szegények viselnek «csarik»-ot, faháncsból készült czipőt.*
Vámbéry A. A magyarok ered. 309. l. és Török faj. 38. l. A csizma szó legrégibb emlékét a XVI. század elejéről ismerjük. (Szarvas-Simonyi: M. Nyelvtört. Szótár. I. 442. B. Radványszky B. Magy. családélet és háztartás. II. 8.) A székely «csidma» változat megvan Szabolcsban is, egy másik változata «csimma» Sopron m. Röjtökről, Háromszékről és Hétfaluból ismeretes; «csizmika» alak a Dráva mellékén fordul elő; a palóczos «tyizma» Gömörben és Nógrádban használatos. A szó csak a délnyugoti török nyelvjárásokban van meg (innen meg át a kurd nyelvbe is, hol a «dsezma» a. m. vörös szattyánból készült czipő, gr. Zichy J. Kauk. utaz. I. 65.), ez tehát arra mutatna, hogy a magyarságnál csak az ozmalikkal való érintkezés idejében terjedt el, tekintve, hogy a XVI. századnál korábbi időből nem tudjuk kimutatni a csizma szót. De itt figyelembe veendő, hogy a XVI. század előtit magyar nyelvkincsnek csak egy kis töredéke konstatálható a fennmaradt emlékekből. Másfelől pedig a nyelvjárási «csimma», «csidma», «tyizma» alakok a nyelvnek a XV–XVI. századnál határozottan korábbi állapotára utalnak; a palócz «tyizma» talán más módon is magyarázható volna, de hogy a székelyes «csidma» Szabolcsban is használatos, hol az egykori székelységnek Nagy Lajos korából vannak okleveles emlékei, a sopronmegyei Árpádkori határőrök nyelvi sajátságainak pedig egyebek közt a háromszéki «csimma» alakban is megtaláljuk egyik analogiáját: ez arra vall, hogy az elnevezésnek – ha nem is általános magyar nyelvben, de mindenesetre a magyarság egyik részénél meg kellett lenni már az Árpádok korában. – A volgai bolgárok csizmájáról Nestornál (Scherer ford. 99. l.) van egy adat a 985-ik (6493) évről, midőn Vladimir a nagybátyjával együtt ellenük megy s többet foglyul ejt közülük; ezekről Dobrina a következőket mondja Vladimirnak: «Láttam a foglyokat s ugy találtam, hogy mindnyájan czizmát viselnek.» – A saru = csagatáj: csaruk, ozmanli: csarik, kirgiz: sarik, a baskiroknál, a «csarik» a legszegényebbek lábbelije s faháncsból készitik. (Nyelvt. Közl. VIII. 170. Vámbéry, A török faj. 352, 602.). A csecsenczeknél «csiriki» alakban van meg s félczipő alaku lábbelit jelent. (Zichy J. gr. Kaukázusi utazásai. l. 159.) – Bagariára és irhára l. Vámbéry A. A magyarok ered. 205. gr. Kuun G. Adalékok Ázsia s Kelet-Európa ethnographiájához. Erdélyi Muzeum X. k. 1893. 517. l. Az «irha» ó-felném. irah, iroh, irch, közfelném. erch, irch, cseh: jirch, újszlovén: irha, jerh, lengyel: ircha, orosz: ircha, irga, rumun: erhu, török-tatár: jarghak, zsarghak, szjurghakh. (Nyelvt. Közl. XXV. 374.) – A csornai lelet pitykéiről l. Bella L. Arch. Ért. XV. 1895. 254. l. 1. tábla, 4–12. sz. – A tatűár csizma alakjáról l. Vámbéry A. A török faj. 38, 635. és A magyarság keletkezése. 379. A turkesztániak csizmája az «ötük», erre a «kepis»-t, felső czipőt huzzák; a kazáni tatároknál: «itük»-csizma, «keüs»-felső csizma, a baskiroknál «icsik»-vékony bőrcsizma, «ötük»-felső csizma. Vámbéry, A török faj. 409, 507, 602. – Codex Cumanicus. 99, 121, 252, 283.
