Nyíl. Íjj. Tegez.
Nyíl. Íjj. Tegez.
Őseinknek is, mint az előttünk és utánnuk föltünt turánoknak, a nyíl volt a főfegyverük. «Összes bizalmukat, hogy győznek – mondja a Leo-féle taktika – a nyilazásba vetik; futás közben nagyon szeretik íjjukat használni s nyargalva is kiváló ügyességet tanusítanak a nyilazásban.» Az elnevezés, úgy a «nyíl», mint az «íjj», a magyarság legősibb korából származik, feltalálható a finn-ugor nyelvcsoport egész területén. Az íjj alakja kétségkívül olyan volt, mint a milyennek ismerjük a hagyományos turán íjjat a szkitha kortól kezdve a népvándorlás korán át a velenczei Szent Márk-templom középkori u. n. indusai-ig; mindegyiknél ugyanaz a typikus íjjforma tünik föl, mely mindig abban tért el a nyugoti népek egyszerü félkörívben meghajlított íjjától, hogy három részből állt, t. i. az S alakban meghajlított két ívszárból s az ennek két felső végét nyeregszerüen összekapcsoló pálczikából. Regino szerint a magyar íjj szaruból volt összeállítva, tulajdonkép bélelve, mint a középázsiai törökségnél, míg az íjj ruganyos fából készült; szibériai nyelvrokonaink, a vogulok és osztyákok is hasonló eljárást alkalmaznak az íjj előállításában, csakhogy náluk az íjj alja is fából, kemény fenyüből készül, míg a felső részt hajlékony nyirfából állítják elő s a kettőt halenyvvel ragasztják össze. A nyílcsúcsot vasból kovácsolták, de korántsem volt nagy az a rettegett fegyver, melyet a X. században az olaszok a misébe is beszőttek: «Uram! ments meg a magyarok nyilaitól». Alakja a leletek sokszoros tanúsága szerint lapos levélidom volt a hosszukás, keskeny fűzfalevélalaktól egész a rhombusig különböző változatban; alul szegben végződött, melyet a puha fából készült nyílvesszőbe szúrtak s köröskörül tekerve zsineggel erősítettek bele, mint a nógrádmegyei pilini lelet néhány nyílcsúcsánál tapasztalhatni s a hogy a keleteurópai tatároknál volt szokásban. Köpüs nyílcsúcs csakis a nógrádmegyei selypi leletből ismeretes, ellenben a népvándorlás korának három szárnyu nyílvasa egyáltalában nem fordul elő a honfoglaláskori emlékek közt; a monaji halom háromszögü kis bronz nyílcsúcsai pedig, melyek a honfoglaláskori sír alatt jóval mélyebben feküdtek egy csomóban, nyilván a sokkal korábbi szkitha-szarmata időszak, nem pedig a honfoglalás korának maradványai közé tartoznak. Az övről a jobb- és bal czomb hosszába csüngött a bőrből, bőrrel bevont fából vagy csontlemezből készült tegez és puzdra, egyikben a nyilvesszőt tartották, másikba az íjjat dugták; a tegez és puzdra ilyen elhelyezése mellett tanúskodnak: a Szasszanidakori csésze nyilazó fejedelme, a déloroszországi csészetartó szobrok s aztán a kunok és Sz. László harczát ábrázoló székelyföldi freskók; csak a XV. századtól kezdve terjedhetett el az a festőinknél és régebbi képiróinknál nyilvánuló felfogás, hogy a harczos a tegezt és puzdrát a hátán hordta, miként a XVI–XVII. századbeli törököknél és tatároknál tapasztalhatni; csakhogy akkor a nyíl már rég elvesztette egykori jelentőségét, nem vették valami nagy hasznát, a harczos nem érezte szükségét annak, hogy a nyíltartótáska a keze ügyébe essék, hordhatta tehát a hátán is. A bezdédi honfoglaláskori leletben a derék táján talált ezüst díszlemez nyilván tegezékítmény volt.*
Leonis Imp. Tactica. XVIII. 54. Regino is azt mondja, hogy a magyarok karddal kevés embert, nyilaikkal ellenben sok ezret ölnek le. Ad ann. 889. Pertz l. 600. – «nyil» szó a rokon nyelvekben, vogul: nyál, nyäl, osztyák: nyol, nyot, zürjén: nyöl, votják: nyel, mordvin: nal, finn: nuole, észt: nóle, nóli, lapp: nyuol, nyuola. Az «ijj» = vogul: jĺut, jĺjt, osztyák: júgol, jógot, jaugól, mordvin: jonksz, cseremisz: jongezs, finn: joutse, lapp: juoksz; a török-tatár nyelvekben: jaj, jej, a kunban: jaa. Az alapszóra v. ö. osztyák: jukh, jug = fa, tör. tat. ej, eg = hajlit. (Budenz J. Magyar-ugor összehasolító szótár. 416, 812. Vámbéry, A magyarok ered. 318, 608. Codex Cumanicus. 118.) Az ijj alakjára nézve v. ö. 1. t. 5, 4. t. 1., 13. t. 6. és 20. t. 7. – «Multa milia sagittis interimunt, quas tanta arte ex corneis arcubus dirigunt, zt earum ictus vi prćcaveri possit.» Regionis Chron. Pertz: Mon. Germ. Script. l. 600. – Munkácsi B. A régi osztyák társadalom. Ethnographia. V. 1894. 357. – «Ab Ungarorum nos defendas jaculis» könyörgés a modenaiaknak védszentjükhöz, Sz. Geminianus püspökhöz intézett hymnusában fordul elő. Muratori Antiqu. Italiae med. aevi. l. 22. – Hampel J. A honfogl. kor hazai emlékei. 20., 83–86, 102, 172–175. l. – Arch. Ért. X. 1890. 292–294. XIII. 1893. 320–322. XVI. 1896. 357–359. – Tegez = vogul: täut, nyaltäut (nyil-tegez), zürjén: nyól-doz (nyilt-t.) Budenz J. Magyar-ugor össz. szót. 200. l. Vámbéry, (Magy. Ered. 319, 634.) a török «teges»- szóval veszi egynek, de ez a szó csak a kirgizben van meg s nem tegezt, hanem edényt, csészét jelent. (Ethnogr. VI. 1895. 3, 159.) A puzdra a cseh-tót «púzdro» «pouzdro» átvétele (M. Nyelvőr. XI. 1882. 414.) A régi magyarok ijjtartó táskája, mely a kard mellett csüngött az ővről, nyilván a tarsoly volt, a tegezben e szerint a nyilvesszőt tartották. A bezdédi diszlemezt a balkar alsó részén találták, ez tehát az ijjtartó tarsoly diszitése volt. Jósa A. Arch. Ért. XVI. 1896. 398. Hampel J. A régibb középkor. 500. l.
