Pánczélzat. Pikkelyes vért. Vasing.
Pánczélzat. Pikkelyes vért. Vasing.
A pánczélt a Leo-féle taktika világosan megemlíti a magyarok fegyverei közt; a Maurikios-féle taktikában a megfelelő soroknál a görög «lôrikiois» szó helyett ezt a kifejezést találjuk: «zabais» (ζαβαις), a mi a pánczél török nevének, a dsebe-nek felel meg. Ilyenforma lehetett a pánczél régi magyar neve is, mert a «vért» tulajdonkép paizst jelentett, a «pánczél» elnevezés pedig a németektől került hozzánk. Ha igaz Vámbérynak az a föltevése, hogy a bőrruha készítéssel foglalkozó szűcs eredetileg pánczélkészítő volt, talán a «szűcs», «szőcs» az az «szeve-csi» (szevekészítő) alapszavának mutatkozó «szeve» tekinthető a pánczél ősi nevének, a mi szemmel láthatólag nem más, mint a török «dsebe» s a Maurikios-féle «zabais» egyes számu nominativusa, a «zaba». Az a kérdés már most, minő pánczélt viseltek a honfoglalók a bőr- vagy vastag nemezruhán, a gubán kívül?
A pikkelyes vértezet, melyről az előbbi fejezetekben szóltunk, túlélte a népvándorlás korát s a honfoglalás ideje körül nemcsak a nyugoti népeknél, hanem a byzancziaknál is el volt terjedve. Bizonyos, hogy a ruhára varrt érczpikkelyekből álló pánczélzat a magyaroknál is használatban volt. E mellett azonban, legalább az előkelőknél, a sodronyból font könnyü vasing is minden valószinüség szerint el volt terjedve. A sodronypánczél készítése a keleti fegyverkovácsoknál az ó-kortól kezdve folyton gyakorlatban volt, világosan fölismerhető a firuzabádi szasszanidakori palotaromok reliefjeinek harczosain (14. 3–4.) s az arab irók is említik, hogy a vasgyűrűkből font katonai ruhát a perzsák a Szasszanidák alatt széltiben használták. Alig képzelhető tehát, hogy a magyarság, melyre a Szasszanidakori kultúra olyan nagy befolyást gyakorolt, ne ismerte volna a sodronyvértet annál is inkább, mert mint föntebb már említettük, a X. századbeli Maszudi szerint épen a régi magyar haza szomszédságában levő Derbend vidéke volt egyik főpontja a sodronypánczél-gyártásnak, úgy hogy e vidék lakóit a perzsák egyenesen «zirehgeránoknak» = pánczélkészítőknek, később a hasonló értelmű kun-török névvel «kubacsiknak» nevezték. A honfoglalás után, midőn a kelettel való összeköttetés a bessenyők és kunok miatt mind több nehézségbe ütközött, a sodronyvért használata ha talán nem is szünt meg, mindenesetre nagyon ritkává vált, a míg a keresztes hadjáratok idejében ismét el nem terjedt. Nem igen hihető, hogy a magyarokkal sodronyvértkészítők is jöttek volna; csakis így történhetett, hogy az a két elnevezés, mely a magyarság különböző rétegeinél a páncélkészítéssel foglalkozókat jelölte, u. m. a szűcs és a kovács (török: kubacsi, kübecsi) további értelmi fejlődésénél régi jelentését egészen elvesztette.*
Arch. Ért. X. 1890. 413–414. XVI. 1896. 346. – L. föntebb a 40. jegyzetet. E szerint a Maurikiosz-féle «zaba» = pánczél szónak a mai suba felel meg. A «szücs» szót Vámbéry magyarázza a török «szaut-csi», «szagit-csi», «szeüt-csi» szóval, a melyben a «szaut» sat. jelentése a. m. védő, szaut–csi tehát annyi volna, mint szaut-készitő (Magy. Ered. 304.) Ezen erőltetett magyarázattal szemben elfogadhatóbb Munkácsi B. magyarázata (Nyelvt. Közl. XXI. 127. Ethn. V. 1894. 23.), a mely szerint a «szücs» a. m. csuvasz «szjeweszj», «szjülzje» vagyis szabó és származik a «szjülä» (tatár: jüjlä) az az varrni igéből. A «szücs» ezek szerint soha sem jelenthetett pánczélkészítőt, hanem mindig bőrruhakészítő volt. Ellenben a «faber ferrarius» jelentésü magyar «kovács» szó eredetileg igen is jelenthetett vaspánczél készítőt s a magyarból, vagy a népvándorláskori avar bolgár nyelvből való az ó-szlovén «kovači», új-szlov. szerb «kovač», oláh «kovaciu», albán «kováts» (M. Nyelvőr. XI. 1882. 271.), nem pedig megforditva.
