Szokmány, bekecs, zeke, csuha.
Szokmány, bekecs, zeke, csuha.
A székelyek szokmánya a régi magyar felsőruha egy másik csoportjához vezet át, melyet amattól részint szűkebb volta, testhez simulóbb szabása, részint az különböztet meg, hogy újjas, nem a vállra vetve, hanem felöltve s elől vagy gombokkal, vagy kapcsokkal, vagy övvel összefoglalva hordták. A szokmány, bár neve világosan mutatja kelet-európai eredetét, nem tartozik azon ruhanemüek közé, melyeknek a honfoglalóknál általánosabb elterjedést lehet tulajdonítani. Ha az elnevezés nem egyenesen a csuvas «szukhman» szóval egyeznék, azt gondolhatnánk, hogy talán a budsaki (besszarabiai) tatároktól került a székelyekhez; a szuvasos alak azonban a volgai bolgárságra utal s így a szokmány az Árpádkori izmaeliták viseletének maradványa lehet (V. ö. 18. 5.), a mely elem Anonymus szerint Takson idejében költözött be hazánkba Bulár földről, vagyis mint más forrásokból megállapíthatjuk, 969. után, a midőn t. i. Ibn Haukal szerint az oroszok feldulták Bulgár városát s az orosz krónikák szerint Szvjatoszláv kievi nagyfejedelem több hadjáratot viselt a közép- és alsó-volgai népek ellen.
A nemezből vagy zekeposztóból készült szokmánynál sokkal általánosabb a magyarság közt a bekecs használta, mely alatt térdig vagy czombig érő rövidebb bundafélét értünk s a szokmány-féle felöltőül anyaga különbözteti meg; a bekecset ugyanis szőrével befelé fordított birkabőrből készítik s mint a subát és szűrt, gyakran selyemmel kivarrott vagy színes bőrből készített virágokkal diszítik. Alakja szerint vagy testhez álló s derékkal van ellátva, vagy pedig a válltól le egész aljáig egyfolytában terjed; az Árpádkori bényi oszlopfő vadászain (20. 10.) ez utóbbi változatot találjuk, a déloroszországi csészetartó szobrokon is előfordul ez a bekecsforma felöltő a bokáig érő bunda mellett (V. ö. 20. 1., 2., 3.), de míg ezekről legalább is föltehető, hogy bőr ruhát ábrázolnak, a régi kaukázusi emlékek hasonló szabásu felöltőjéről (17., 1–2.) nem mernénk ezt állítani. A bekecs egész előállítása azt mutatja, hogy téli ruha volt. Fölmerül már most az a kérdés, van-e valami nyom arra, hogy a honfoglaló magyarok posztóbul készült téli felöltőt is használtak a bőrbekecsen kivül? A rókatorkos mente kétségkivül szintén a hajdani téli viselet maradványai közé tartozik, de mint alább kifejtem, a menténél minden arra vall, hogy egész rövid felöltőt értettek alatta. A székelyek vastag posztóbul készült zekéje – idomát tekintve – még leginkább lehetne ilyen bekecs-féle térdig érő régi magyar posztó felöltő, csakhogy az elnevezés nyelvészeink szerint állítólag a latin «sagum»-nak, köpenynek felel meg s ez arra vallana, hogy a zekének nevezett ruhanem itt Magyarország területén fejlett ki, nem egyéb, mint újjal ellátott «sagum» s legfölebb azt a föltevést koczkáztatjuk meg, hogy talán az avarkori viselet egyik emléke. Korántsem bizonyos azonban, hogy a «zeke» a. m. «sagum». A kaukázusi népek közt a régi alánok irán nyelvü ivadékainál, az osszéteknél is van egy hasonló ruhaelnevezés, a «zukha», melynek a gruzoknál és khevzuroknál «csokha», a csecseneknél «csua» felel meg, maga a ruha pedig részint az atillaszabásu cserkeszkával, részint egy derék nélküli bővebb és hosszu «csuhafélével» egyezik, minőt a többször említett X–XIII. századbeli kaukázusi emlékeken is találunk. A székely «zeke» s a kaukázusi «zukha», «csokha» közt tehát az idomszerinti rokonság is megvan, a mi a «sagum»-nál hiányzik. Ez arra vall, hogy a zekét is a keletről hozott ruhanemüek közé kell sorolnunk s nem egyéb, mint a közmagyarságnál ismert csuha, vagyis vastag nemezposztóbul készült hosszu felöltő. Mindegyik a Kaukázus vidékéről való, csakhogy a ruhanév két változata más-más uton, más-más időben került a magyarfajta elemekhöz; a «zeke» a népvándorláskori alán-szarmata viselettel hozható kapcsolatba, míg a «csuha» a honfoglalóktól való, a kik a hagyomány szerint a székelyeket, mint korábban bevándorló népséget, már itt találták.*
Vámbéry A. Magy. Ered. 661. – A szokmány neve megvan a lengyelben (sukman), ruthénban (sukmana, sukman), rumunban (suman) s azonkivül a középvolgai mordvinok nyelvében (suman) is. M. Nyelvőr. XI. 1882. 511. L. még az előbbi jegyzetet. A bekecsről l. Nyelvtud. Közl. XXV. 290. eredete ismeretlen, de tekintve, hogy általában báránybőr ruhát értettek alatta (l. a szövegben 201. l.), mint Munkácsi Bernát barátom volt szives figyelmeztetni, valószinűleg a volgai tatár nyelvjárásokban levő «bikäcs», «bigäcs», nőstény borju, bárány szóknak felel meg (Bálint G. Kazáni tatár szótár. Bpest. 1876. 160. l. s Budagov) vagyis eredetileg «bekecs-bunda», «bekecs-guba», «bekecs-suba» az az «bárány-bunda», sat.-féle összetétel előrészeként használták. Vámbéry sz. (A török faj 127.) a szibériai tatárok jobb felől csikos birkabőrbundát viselnek, de nem mondja meg, hogy nevezik ezt a ruhát. – Az osszét «zukha» a. m. atilla szabásu cserkeszka, a gruz «csokha» = cserkeszka szabásu felsőruha gyapjuból, lelóggó s hátravethető vendégujjakkal s elől gombolható, a khevzur «csokha» = rövid hasitott ujju posztó felöltőt, a csecsenz «csua» sárga vagy szürke házi szőttesből készült hosszabb ruha. (gr. Zichy J. Kaukázusi utazása. I. k. 80, 125, 134, 159. Chantrč id. m. IV. 158.) A«csuha» szó különben megvan az új görögben: τξοχα, a szlovénben és szerbben: čoha, hol mentefélét jelent. (M. Nyelvőr. XI. 1882. 121.) L. még gr. Kuun G. Relat. Hung. I. 179.
