Fényüzés az Árpádok alatt. Diszítésmód.
Fényüzés az Árpádok alatt. Diszítésmód.
A fényüzést, ragyogó pompát árpádkori őseink ép úgy kedvelték, mint a hogy ismeretesek voltak arról ivadékaik is. Ruházatuk, mint a pécsi domborművek (19. 3–5, 17, 20–26) vagy II. Endre cividalei képe (VI. 13.) tanusítják, parazul el volt látva gyöngyökkel, ékkövekkel s mint a Reimchronikból már tudjuk, hajukba és szakálukba is gyöngyöket, ékköveket fontak. A királyok, sőt előkelőbb urak halántékáról byzanczi szokás szerint zsinórra fűzött gyöngyök, arany lánczocskák csüngtek; így látjuk a koronán, így mondja IV. Béláról a Reimchronik s ezt látjuk a XII. századbeli Janus ispánnak a jászkunszolnok-megyei besenszögi határban lelt arany gyürüjén levő képén is. XIII. századbeli oklevelek szintén tesznek említést gyöngyökkel ékített ruhákról, így például a IV. Béla korabeli Bezter fia Demeter neje szól a végrendeletében gyöngyös főkötőjéről (vitta de gemmis) és gyöngyös és aranyos, fátyolától (populum quod fatyl vocatur de gemmis et auro). A ruhára, mint már említettük, a színhatás emelése végett a mell irányában, a nyaknál és a karokon más szinű szövetet varrtak fel; megvolt ez a szokás a byzancziaknál, bolgároknál és oroszoknál is; Boncz Ödön úgy vélekedik, hogy tulajdonképeni eredetét aligha Byzanczban, hanem a keleti népeknél kell keresni. A himzés, arany fonállal készült varrottas a középkor régebbi századaiban a byzancziak és arabok titka volt s a nyugotiak tőlük szerezték be a himzett selyem szöveteket. Később különösen a benczés és cistercita kolostorokban foglalkoztak himzéssel. Nálunk mindjárt a XI. század elejéről maradtak emlékei; Sz. István a görög apáczák veszprémvölgyi zárdáját, mely mint Kálmán király megerősítő adomány-leveléből tudjuk, csaknem egy századig vagy talán tovább is működött, nyilván abból a czélból állította föl, hogy az udvar és az előkelők ebbeli szükségleteit kielégítsék s midőn később III. Béla betelepítette a cistercitákat, valószínű, hogy a himzésben való jártasságukat is szem előtt tartotta. A görög apáczák munkálkodása nem is maradt eredmény nélkül. Ha nincs is rá egyenes adatunk, de kétséget sem szenved, hogy az ő közreműködésükkel készítette Gizela királyné a koronázási palástot szederjes-szinű byzanczi selyem-szövetből, gazdag arany- és selyemhimzéssel, valamint az ő munkájuk lehet az a bécsi kapuczinusok birtokában levő s kétségtelenül XI. századbeli dús arany himzésü selyem erszény és könnyü sapka is, melyet a hagyomány szintén Sz. István nevével hoz kapcsolatba. A benczések első kisérletei közé tartozhatik a koronázási palástnak a pannonhalmi apátság tulajdonát képező régi másolata fátyolszerü selyemszövetből; az újabb vizsgálatok szerint semmiesetre sem lehet mintája a koronázási palástnak, mint sok ideig hitték, hanem későbbi utánzása. Ha az itt említett emléktárgyakról bizonyos vagy legalább is valószinü, hogy hazánkban készültek, nem állíthatni ezt Szent László zágrábi palástjáról, nem kék selyemből készült és mustrája siciliai eredetünek mutatja; XIII. századbeli himzése azonban hazainak tekinthető. A drága vadbőrökből készült ruhaszegélyek, prémek vagy mint a schlägli szójegyzék nevezi, gereznák, ruhaormok és bélések nálunk kétségkivül korábban divatoztak, mint nyugoton, hol különösen a Hanza-városok és Novgorod közti kereskedelmi összeköttetés terjesztette el. III. Béla jegyzője, mint régi hagyományt említi, hogy az őshazában a nyuszt, nyest sat. oly bőviben volt, hogy még a pásztorok is azzal ruházkodtak. Okleveleinkben különösen a nyesttel bélelt ruhákat emlegetik s azt is tudjuk, hogy az udvar szolgálatában egy egész néposztály volt, mely nyestfogással foglalkozott. A ruha-szegélyzetnek egy másik neme volt az aranynyal átszőtt paszománt, melyre az Árpádkori képes emlékekben, mint például a pécsi domborműveken elég példát találunk. A déloroszországi csészetartó szobrokon a sujtásnak is látjuk a nyomát (20. tábla 4–5.), mint már föntebb említettük, képes emlékeinken azonban hiába keressük, de hogy nálunk is megvolt az Árpádok korában, arra egy nemrégiben napvilágra került lelet szolgál bizonyságul, nevezetesen a fejérmegyei Bot-pusztán II. István és III. Béla király érméivel együtt találtak egy sujtás-darabot, mely igen művésziesen vékony bronz vagy rosz ezüstszálakból van összefonva; a sz.-fejérvári királyi sirokban is (alighanem a Buzlay-félében) találtak egy nagyon vékony arany és talán selyem szálakból font sujtást. Aranyból vert csipke az Albert-féle sirok egyikében fordult elő. Az ötvösműveknél folyton gyakorlatban volt az aranyozás, mi honfoglaláskori ékszereinknek oly jellemző sajátsága; oklevelek is tesznek róla említést, így például Bors ispán neje 1231-ki végrendeletében egy aranyozott ezüst övről s IV. Béla korában Bezter fia Demeter neje szintén a végrendeletében arany pártás övéről (cingulum de aurifrigis) szól, melynél csak az ezüst három márka értékü. Valószinüleg csak a megtelepedés után jött szokásba a vastárgyaknál az ezüst berakás, mire a kengyeleknél és zabláknál hoztunk föl példákat; ezenkivül már az Árpádkorszak első századaiban feltünik a bőrtüsmunka, a mi a X–XI. századbeli orosz leletekben is előfordul s a filigránnal egyesülve az egész középkoron át jellemző sajátsága lesz a magyar és a rokon keleteurópai ötvösműveknek.*
Reimchronik. Pez: Script. R. Austr. III. k. 80. l. L. föntebb 106. és 107. jegyzetet. Pauler Gy. Magy. tört. II. 334. – Janus gyürüjét l. 24. táblánkon, 30. sz. alatt. – Haz. okl. VIII. 122. – Boncz Ö. Vázlatok a magyarok visel. tört. 2. r. 34–36, l. – Czobor B. Egyházi emlékek a tört. kiállitáson. (Matlekovics S. Magy. orsz. közg. áll. ezeréves fennáll. V. 530–535. l.) és Magyarorsz. tört. emlékei az ezredéves kiállitáson. 3. füz. 51–55, 59–60. l. V. ö. 70. táblánk, 5. sz. a. A veszprémvölgyi apáczák készitményei közé számithatni még a bambergi császári palástot is, (l. Bock: Die Kleinodien d. heil. röm. Reiches. 198. l. XLII. tábla, 65. Essenwein: Kulturhist. Bilderatlas. II. Mittelalter. XXXVI. t. 1.), mely sötét violaszinű bársonyból készült s aranynyal van himezve. A himzés sólyomvadászatot ábrázol diszesen szerszámozott lovon ülő királylyal, a lóval átellenben oroszlánnal. A palást keleti eredete felől eddig sem volt kétség, de byzanczinak tartották. A vadászó király viselete azonban, különösen dolmánya, a 21. táblán ábrázolt kelet-európai viseletnek felel meg inkább, mint a byzanczinak, lehet tehát orosz vagy magyar. Tekintve, hogy nálunk a XII. század kezdete körül a byzanczi himzés gyakorlására fennállt a veszprémi görög apáczák zárdája s a paláston sürün alkalmazott oroszlánok az Árpádház ősi jelvényére utalnak: nem alapnélküli az a föltevésünk, hogy a palástot valamelyik magyar király ajándékozta egyik német császárnak; lehetett ez Sz. László, a ki rheinfeldeni Rudolf († 1080) sváb herczeg és német ellenkirály leányát, Adulheitot vette nőül, de lehetett II. István is, a kinek a neje Udihild steflingi Henrik regensburgi várgróf leánya volt (Wertner M. Az Árpádok családi tört. 193, 235. l.) – A botpusztai lelet tulnyomó része a M. N. Muzeumba, egy töredéke a fejérmegyei muzeumba került. – «Unum cingulum argenteum deauratum.» 1231. Mon. Strig. I. 280. – «Cingulum de aurifrigio tres marcas argenti continentem sine aurifrigio.» Haz. Okl. VIII. 122. – Kárász L. A deltai ékszerek. Arch. Ért. XVI. 1896. 226. – Kövér B. Újabb adatok az ötvösség történetéhez. U. o. XVII. 1897. 229–244. – Az ezüst berakású kengyeleket és zablákat l. 122. és 123. jegyzetnél. Emliti Gurdézi is, hogy «a magyarok fegyverzete ezüsttel van bevonva.» (gr. Kuun G. ford. M. Akad. Ért. 1894. 227. l.)
