Alsó és felső tunika. Szoknya és rokolya.
Alsó és felső tunika. Szoknya és rokolya.
A női ruha eddigi két fő alkatrésze, az alsó és felső tunika, vagyis a nyaktól egész a földig érő hosszú köntös ezután is megmaradt, csakhogy most, miután felső részének megszükítésével a test körvonalaihoz simult, elvesztette régebbi formátlan ingszerű alakját s bár a mai értelemben vett szoknya és rokolya ekkor még nem formálódott is ki, a mennyiben ép úgy takarta a test felső, mint alsó részét s csak a XVII. század elejétől kezdték a ruhavállat elválasztani a szoknyától, mégis a kabátnál fogva, mely a vállnak és a köntös alsó részének egymástól különváló idomot adott, nem ugyan maga a ruhadarab, hanem a viselet módja, csaknem hasonlóbbá vált akár a maihoz is, mint az előbbi századok női viseletéhez.*
Weisz H. Kostümk. Neuz. I. 61, 77, 201, 207, 284–294. – Heyden A. Die Tracht d. Kulturvölker Europas. 96–100.
Az alsó szoknya és felső tunikának szoknya és rokolya elnevezése valószinűleg már az Árpádok alatt megvolt; bizonyos, hogy az Anjouk korában mindegyiket használták. Amazt a zsigmondkori szójegyzékek egyszerűen a «tunica» szóval veszik egynek, emezt «supera» vagy «superus» szóval magyarázzák. Igy találjuk Kanizsay János jegyese, Gilet Miklós leánya ingóságainak 1348-ki jegyzékében is (unum superum vulgo rokola), melyből azt is megtudjuk, hogy a rokolya biborral (bissus) volt bélelve és gyöngyökkel diszítve; megemlít aztán egy pár tunikát, melyet bőnek mond s egyik a sötétbarna «morit» posztóból, másik a vörös «skarlátból» készült.*
Schlägli szójegyz. rusta, supera, superus = rokolia, tunica = zoknia (1161–63, 1264. sz.), Beszterczei szószedet: irista = rokolya, tunica = zognya. – Gilét M. leányának szoknyái 1348.: «Unum superum vulgo rokola dictum cum perlis ordinatum et bisso subductum», «Tunica ampla de panno moryt cum foliis argenteis a vulgo scaba dictis ordinatum», «Tunica similiter ampla de scarleto similiter cum foliis argenteis.» Anjouk. Okl. V. 205.
A mi alakjukat illeti, a XIV. század első feléből alig tudunk egy-két emlékre hivatkozni. Ilyen volna a Szt. Erzsébetet ábrázoló königsfeldeni üvegfestmény (22. 10.), melyet III. Endre özvegye, Ágnes királyné készíttetett; itt még a XIII. századbeli ingszerű idomot látjuk, de tekintve, hogy a kép hazánktól távol, Svájczban készült, az akkor szokásos magyarországi öltözködési módra alig szolgáltathat felvilágosítást. Fontosabb volna a vasmegyei dömölki templom falfestménye, hol Szűz Mária köntösén megtaláljuk már a Képes Krónika idejebeli szabott derekat, ha a kép csakugyan egykoru az átmeneti stilben épült templommal; ez esetben a XIV. század elejéről, sőt a XIII. század végéről való volna, de maga a falfestmény annyira megrongálódott, hogy ott egyéb jellegzetesebb ruhaformát nem találunk, a miből aztán a kép korára további következtetést vonhatnánk, s így nincs kizárva, hogy nem az épitéskor, hanem később festették a templom falára; hiszen a XIV. század utolsó negyedében, 1377–1392 között Aquila János épen ezen a vidéken, a vas- és zalamegyei templomokban dolgozott.*
Dömölki képet l. Rómer Fl. Régi falképek. 13. l. II. t.
