Kard. Szablya. Pallos. Hegyes tőr. Fringia.
Kard. Szablya. Pallos. Hegyes tőr. Fringia.
A kard alakjában is nagy változás történt. A nyugotias jellegü kétélü, egyenes, nagy kardokat, melyek a XVI. századtól kezdve kosaras markolattal voltak ellátva, nagyon hamar kiszorítják a keleti izlésben készült szablyák és pallosok, minők a Miksa-féle Weiszkunig tanusága szerint már a Jagellók alatt is nagyon el voltak terjedve. A XVI. században a magyar kard fejlődése egészen más irányt vett, mint a nyugoti kardoké. Legjellemzőbb volt a markolat formája, mely többféle változatban fordul elő, de mindegyiknél jellemző, hogy a markolatgomb, a mi a középkorban elmaradhatlan volt, egyiken sem fordul elő. Leggyakoribb volt az a forma, melynél a markolat szivalaku érczlappal ellátott fejben végződik (56. 13. 61. 3.), a XVI. század régebbi szakában hosszu, a század vége felé s a XVII. század első felében rövid keresztvassal. A XVI. században ennél a változatnál a markolatfej igen gyakran lánczczal volt összekötve a keresztvassal. (51. 2., 4. 56. 13.) A másik változatnál a markolatfej kissé előrekonyult (56. 21. 61. 21.), rendesen a keleti (perzsa) eredetü kardoknál található ez a forma s gömbben végződő rövid, egyenes vagy lefelé hajló sárkányfejü keresztvassal van ellátva. A harmadik változatnál a markolat madárfej alaku (61. 2.), a keresztvas pedig lefelé hajlik s a sárkányfej lombozattá van elstilizálva. Már a Jagellók alatt előfordul ez a változat, később a lengyel karabeláknak lett a tipikus formája; ebből a XVII. század második felében fejlődött egy magyaros változat, melynél a madárfej már csak nagy körvonalakban van feltüntetve s a keresztvas egyenes és rövid. (XX. 3. XXVIII. 10.) Egy másik változatnál, a XVI. század dereka táján, a régi S alaku keresztvasnak találjuk egy módosulását (XXI. 1. 54. 9. 56. 15.), míg az olaszos izlésű lehajló keresztvas félkengyeles kézmentővel (56. 22.) a XVI. század vége felé fordul elő; ebből a XVII. században a keresztvas lefelé hajló részei, mint fölöslegesek elmaradtak, csupán a fölfelé álló kézmentő maradt meg (54. 2. XXXI. 6., 9.); a kézmentőt később, a XVII. század második felében meghosszabbították s felső részén összekötötték a markolatfejjel (61. 13., 18. XXX. 8. XXXI. 7. 8.), de még a kuruczok alatt is nagyon el volt terjedve a föntebbi változat, míg az utóbbi a Mária Terézia korabeli kardoknak lett a főtipusa, csakhogy emezeknek a pengéje Szűz Máriás volt, a kuruczkori csetneki fringiáké pedig nappal, félholddal és csillagokkal volt ellátva. Szablyát, pallost és hegyestőrt az itt tárgyalt két század alatt csak a penge különböztetett meg egymástól. A szablya görbe s egyélü volt, a pallos egyenes és kétélü, a XVII. század második felében azonban s a kuruczoknál az egyélü pallosok is előfordulnak, a hegyestőr pedig, melyet a jobboldalon a nyereg alatt viseltek a huszárok (58. 2. 18.), igen hosszu, keskeny s három vagy négyélü. A kardvasat a XVI. században főleg az olasz városokban, Genuában, Velenczében készítették, ezeket nevezték őseink balkáni szláv-török néven fringiának, a mi annyit jelent: «frank», «frengi» vas, a név legelőbb a XVI. század hatvanas éveiben készült olasz kardpengéken fordul elő «francia», «frangia» alakban s 1600 körüli leltáraink nem csak a szablya, hanem a pallospengét is fringiának írják, pl. gr. Thurzó György kincseinek 1612-ki leltárában olvasható egy hosszú pallostól, hogy «fringia az vasa». A XVII. században az olasz pengék helyett a solingeniek terjedtek el. Ezek mellett igen sok volt a keleti penge, melyek közt a damaszkusiak vagy dömöczkiek voltak a legértékesebbek. Hazánkban is több helyen készítettek kardvasat, legtöbbet tudunk a csetneki pengékről.*
A XVI–XVII. sz. magyar sisakot l. XIX–XX. t. – Boeheim Waffenkunde. 49–53, 157. l. Teuber és Ottenfeld: Die Österr. Armee. 6, 28, 221, 223. l. – A magyarból a «sisak» nevet (Schlägli szójegyz. 1400. kör cassis = sisak. 560.) átvette a német (Zischägge), továbbá a lengyel (szyszak), kis orosz, cseh, szlovén, horvát–szerb (šišak) és az orosz (šišaku); a specialis cseh-lengyel elnevezés «přilbice», «przylbica,» az általános szláv név pedig: ó szláv: šlemu, orosz: šlemu, šolomu, kis orosz: šołom (V. ö. zmud: šalmas, prosz: salmis, gót: hilms); átment a német «helm» szó is, ú. m. cseh: helm, lengyel: hełm, ó bolgár: hilem. Az ozmanli törökök a perzsa «kulah» nevet vették át, a kun nyelvben: ceruelera = toulga. (Cod. Cuman. 118. l.) – Kuraczél dolmány. 1656. Radvánszky id. m. II. 321. Bethlen Miklós egy kassai pánczél készítőtől halhéjas karaczél, sisakot és karvasat vesz 135 magyar frtért. (Emlékiratai. Kiadta Sazaly L. I. k. 321. l.)
A XVI–XVII. század magyar kardról Arch. Ért. XVIII. 1896. 226–245. l. – A magyar kardok különböző tipusát l. Szendrei János Hadtört. Eml. és pedig a szívalakú lemezes fejü markolatra Zrinyi Mikl. kardját 244. l. 818. sz. (56. táblánkon 6. sz.), Bebek Györgyét 247. l. 824. sz. (56. táblánkon 13. sz.), 340. l. 2641–2642. sz., 341. l. 2643. és 2645. sz., 541. l. 3171. (Zrinyi Miklóséhoz hasonló a XVI. század első feléből,), 569. l. 3243. sz. (V. ö. még 577. l. 3261, 754. l. 5229. sz.), 690. l. 3356. (61. táblánk, 3. sz.), 755. l. 5231. (V. ö. 577. l. 32671. sz.) A perzsa tipusu markolatfejre a 61. táblánkon 3. sz. a. említett fringián s 21. sz. alatti Bethlen-kardon kivül l. u. o. 490. l. 3051. sz. és 761. l. 6273. sz. a. II. Rákóczy György kardját. A madárfej alakban végződő markolatra a 61. t. 2. sz. a. közölt karabelán s a XX. 3. sz. félkengyeles markolatra l. u. o. 446. l. 2987. sz. A pallos formák: az 56. t. 21. sz. a. közölt XVI. századbeli perzsa jellegü s az ehhez hasonló Sermage-féle palloson kivül (Szendrei id. m. 485. l. 3045. sz. Hasonló még 376. l. 2777. sz.) l. még Thury György pallosát Szendrei id. m. 259. l. 8421. sz., Iszkender pozsegai basáét (1580. köv. hibásan a hires Szkander bégnek, a száz évvel korábban élt Castriota Györgynek tulajdonítva U. o. 264. l. 853. sz. V. ö. Magyar Műkincs. II. 23.), továbbá magyaros markolattal Szendrei id. m. 365. l. 530. sz., 376. l. 2768, félkengyeles markolattal, U. o. 350. l. 3376. sz., karabelamarkolattal U. o. 350. l. 3389. sz. V. ö. még 376. l. 2627. sz. A hegyes tőr formákat l. Szendrei id. m. 145. l. 430. sz., 376. l. 2772. sz. és 536. s 159. sz. – A fringiáról Arch. Ért. XIV. 1894. 189. és Pallas Lexik. VII. 659. V. ö. Radvánszky B. Magy. csal. él. II. 177, 178. III. 179. A legkorábban datálható fringiák: Nicolao da Ponte velenczei doga (1578–85) szablyája a drezdai tört. múzeumban FRANGIA fölirattal. (Ehrenthal: Führer durch d. k. Hist. Mus. 3. kiadás Drezda. 1899. 146. l. 23. sz.) és Báthori István lengyel király (1574–86.) kardjai, ú. m. egy szablyája a berlini Zeughausban (Szendrei id. m. 527. l. 3120. sz.), egy másik Vigyázó S. birtokában «Stephanus D(ei) G(ratia) Rex Pol(onicae) Repub(licae)» s e fölött FRANGIA fölirattal (Ötvösmű kiáll. lajstr. IV. 96. l. 37. sz.), s végül egy pallosa a stokholmi múzeumban, fölirata: «Stephanus D(ei) G(ratia) Rex Pol(oniae) D(ux) Prus(siae) és FRANGIA. (Szendrei id. m. 768. l. 6504. sz.) Egyéb fringia változatok: Ötvösmű kiáll. lajstr. IV. 88. l. 4, 5. sz., 100. l. 48. sz., 103. l. 59. sz. Szendreinél 3054., 5229. és 6702. sz. a. – Genuai bélyeggel ellátott kardokat l. Ötvösmű kiáll. lajstr. IV. 90. l. 33, 98. l. 43. sz. és Szendrei id. m. 3130., 3356. sz. a.; velenczeivel Ötv. kiáll. lajstr. IV. 90. l. 16. sz. – Gr. Eszterházy János ingóságai (1700-1704.) közt volt: «Dömeczki kardvas. Pallosforma hegyes tőr. Egy élő hegyes maroklatu. Német-ujheli vas szabla, az markolatja, ezüst aranyozott dróttal kicsinálva.» Tört. Tár. 1886. 184–185. – «Demeczi szablya tisztitástól, fringiától, pallostól, hegyes tőrtől huszonöt pénzt. Csetneki szablya tisztitástól tizenkét pénzt.» U. o. 1871. 228. (1627-ki árszabás.) A csetneki vasról l. még az 1706-ki árszabást. U. o. 1871. 261.
A kard vagy az övről csüngött le (XXIV. 12. XXV. 5.), vagy nyakba vető szíjról (XXI. 2., 3. XXV. 3. XXX. 2.), mely az övhöz hasonlóan az előkelőknél skófiummal, arany, ezüst és selyemhimmel volt kivarrva. A nyakbavető a XVI. században volt divatban, aztán egy századig kiment a közhasználatból s csak 1700-felé kezdték ismét fölkapni.
