Magyar viselet a XVI. század második harmadában.
Magyar viselet a XVI. század második harmadában.
Az a nemzedék, melynek életfolyása a két király versengésének s a török hatalom Magyarország szivében való elhelyezkedésének idejére esik (1526–66), nem sokban tért el a Jagellók alatti viselettől, sőt még a Hunyadiak korabeli viselettel sem szakított teljesen; a testhez álló rövid felső dolmány s az alóla hosszasan lenyúló tunikaszerű alsó felöltő, a mit p. a nagyszebeni 1445-ki oltárképen, az 1440–90. közti magyar aranyak Sz. Lászlóján, vagy a magyar vezérek- és királyoknak Vitéz János esztergomi palotájából a Nádasdy-féle Mausoleumba átment képein látunk, helylyel-közzel előfordul még a XVI. században is. Így p. ezt a viseletmódot tünteti föl Hodászy András 1558-ki czímere (54. 10.) s többé-kevésbé a korabeli divat szerint módosítva, Zrinyi Miklós, a szigetvári hős is ilyenformán szeretett öltözködni (55. 5–7.), a mennyiben a sarkig érő s a XVI. század szokása szerint keskeny szalaggal vagy galanddal kiczifrázott dolmány fölé czombig érő rövid mentét öltött, a mit – ha a kartőben újj helyett hasítással volt ellátva – 1554–80. közti leltárak szerint subiczának neveztek, a könnyebb fajtát pedig kabaniczának; Batháry István országbiró 1603-ki végrendelete is említ a subái és mentéi sorában és újjas és galléros kabaniczát, miről megjegyzi, hogy «most annak szokták híni»; még a későbbi években is előfordul ez a kurta mente gr. Erdődy Tamás horvát bán képén. (XXV. 2.) Az általános viselet azonban már a Jagellók alatt eltért ettől Dolmány és a föléje öltött suba vagy mente egyformán hosszú volt, ugy hogy mindegyik térden alul, a lábikráig vagy bokáig ért, csakhogy míg a Jagellók idejében a lehajtott négyszögű nagy subagallér járta, a harminczas-negyvenes években a felálló magas nyakú felöltők, subák sat. jöttek divatba (V. ö. 49. tábla és XVIII. 5.) s belenyúltak a kilenczvenes évekbe is (XVIII. 7. XXI. 8.), de körűlbelől a század derekától kezdve együtt alkalmazták a kétféle viseletmódot olyanformán, hogy a lehajtott gallérú subával felálló nyakú dolmány járt. (54. 8., 55. 2–5.) A hajviseletben is ez a nemzedék még alkalmazkodott a Jagellókori szokásokhoz. Mátyás korában a vállat verő hosszú fürtös haj volt divatban, ezt a Jagellók alatt a Miksa-féle Weiszkunig sat. szerint a símára fésült s alúl kerekre vágott félhosszú haj váltotta föl (44. 10., 45. 1., 5., 47. 3., 6.), a mit a Bonfin 1545-ki kiadása szerint az akkori nemzedék is megtartott (1. 49. tábla), sőt mint az 1581-ben meghalt derghi Somogyi Györgynél látjuk (54. 1.), még a XVI. század második felében a is divatban volt, de már a XVI. század dereka fel kezdett szokásba jönni a lengyeles hajviselet, a mi abból állt, hogy a tarkót leborotválták, úgy hogy a haj a fejtetőt koszorúformán vette körűl, a mely szokás aztán még jobban elterjedt a következő nemzedéknél. Ennél a nemzedéknél Zrinyi Miklós egyik képén találjuk ezt a hajviseletet (55. 5.), valamint az 1560-ki bécsi udvari ünnepélyén részt vett magyar főuraknál. (55. 2–3.). A szakállhordásra nézve – úgy látszik – ősrégi szokás volt az, a mit Apor Péter mond, hogy t. i. mind alsó, mind felső rendbeli ember, ha megházasodott, szakállát meghagyta s holtáig úgy viselte. Borotvált áll és szakáll tehát egymás mellett járta, csakhogy amaz a fiatalabbak, emez a házasok és idősebbek viselete volt. A győri missale a XV. század első felében ugyanazt mutatja, a mit a XVI. századbeli, akár Jagellókori, akár későbbi emlékekből látunk, hogy a félrövidre nyirt kerek szakáll ép úgy divatozott, mint a leborotvált áll bajuszszal. A Weiszkunigban a Mátyás halálos ágyánál levő főurak közül kettő szakállas (47. 1–2), egy pedig, valamint a pozsonyi béketárgyaláson volt nádor csak bajuszos (47. 3., 6.). Balassa Menyhért (52. 2.), Zrinyi Miklós (55. 5–7), Báthori István (XVIII. 9.), Tapolcsányi János (XVIII. 4.), Illésházy István (53. 1.) rövid szakállt viselt, derghi Somogyi György (54. 1.,) Thököly Sebestyén(XVIII. 10,) Csetneky István (52. 1.) csupán bajuszt. A teljes borotválkozás divatja, a mit Mátyás udvari kezdett meg, nagyon rövid ideig tartott, a XVI. század folyamán semmi nyoma, sőt Oláh Miklóssal az egyháziak is megkezdték a bajusz- és szakálviselést. Nagy szakállt is ritkán eresztettek. A Jagellók alatt Frangepán Kristóf volt róla hires (V. ö. 46. 4.), a XVI. század második harmadából Dobó István, az egri hős fordul elő nagy szakállal. (52. 3.). A nagy szakáll divatja a XVII. századra esik.*
Radvánszky B. Magy. csal. élet. I. 133, 135, II. 11, 45, 51. III. 225. A «subycha» különben előfordul már az 1522-ki budai árszabásban. Tört. Tár. 1889. 379. – Kővári L. Magy. csal. és közél. visel. 30. l. L. még 21–23. l. – Boncz Ö. Arch. Ért. 1899. 101 s köv. ll. – Apor P. Metamorph 350, 354. – Oláh M. arczképét l. Millen. magy. tört. V. 346.
