Magyar viselet a XVI. század utolsó harmadában.
Magyar viselet a XVI. század utolsó harmadában.
A következő nemzedék, mely a Báthoryak, meg Miksa és Rudolf korában élt, még mindig kedvelte a hosszú felöltőket, de többféleképen módosította. A kartőnél felhasított újj nélküli vagy lefityegő újjú suba helyett elterjedt a vállba vágott újjnélküli (XVIII. 9., XXI. 5.) vagy könyökig érő csonka újju mente (XVIII. 7. XXI. 1., 54. 8.), melyet a XVI. század második felében igen gyakran csak panyókára vetve hordtak (XVII. 11., XXI. 1., 11.), ha pedig felöltötték, elől a két szárnyát törökösen felhajtva az ővbe gyűrték, úgy hogy a dolmány alja kilátszott (XXI. 3., 54. 8., 59. 3.) s ép azért a mente néha rövidebb szabásu is volt a dolmánynál (XXI. 2., 55. 8.); máskor megfordítva a hosszú dolmány szárnyait tűrték fel (XVIII. 11., XXI. 8.), úgy hogy az ú. n. felimeg vagy pánczél ing kilátszott (59. 1.), vagy pedig, a mint a Mátyás-féle mentén is láthatni (XVI. 1.), elől négyszög alakban frakkszerűen lenyirták a szárnyait (XVIII. 10.), a mi, ha a szokás Mátyás koráig megy vissza, a XVI. század utolsó tizedeiben főleg a horvátoknál és dalmátoknál maradt fenn (51. 3., 5., 6.). A dolmány újját, mely előbb, a XVI. század negyvenes évei körül a kéztőnél tölcséralakúra kiszélesedett, úgy hogy a kézfej egy részét is eltakarta (V. ö. 49. t.), visszahajtották, a mi aztán később is szokásban maradt s Apor P. szerint az ő korában kutyafülesnek nevezték. A XVI. század dereka táján kezd mindinkább elterjedni a magas sarkú is, míg korábban, a Jagellók alatt s János király idejében inkább a hosszú s fönt lehajtott száru sarkatlan csizma vagy szekernye járta (l. 49. tábla). 1559 körül kétféle sarút különböztettek meg; egyik volt a deli saru, a mit deli csizmának is neveztek, másik a száras sau. A képeken három félét találunk; az egyik fajta, mely Telegdy István sirkövén látható (XVIII. 1.), s még a hetvenes években is divatozott (XVIII. 10., XXI. 2–3.), rövid sarokkal s bokán fölül érő, oldalt kivágott, kissé szétálló szárral volt ellátva. További alakulását Haller András képe mutatja (XVIII. 11.), hol a szétálló puha saruszár a boka alatt össze van kötve; ez a másik fajta. Nyilván ezt a kettőt értették száras saru alatt. A harmadik fajta saru alacsonyabb szárú volt amazoknál, hanem annál magasabb volt a sarka; jellemző alakja nagyon jól kivehető Zrinyi Miklós (55. 7.), és Báthory István lengyel király képén (XVIII. 9.), mely utóbbin egyuttal a száras és oldalt két helyen összekapcsolt bőrkapcza is látható, mely az ezen korbeli viseletnek szintén egyik jellemző darabja volt. Ugyancsak ezen időtájban, a XVI. század utolsó tizedében kezdik használni az arany-, ezüst fonálból vagy tiszta selyemszálakból vert zsinórzatot és sújtást is a szalag- vagy galand-szegés helyett, a mi hosszúkás, keskeny négyszögben kivágott s a gombok mellett a mellen, újjakon s a ruha-alj oldalhasítékánál alkalmazott arany-, ezüst lemezkéből vagy selyem, posztószövetből állt. B. Radvánszky Béla 1627-ből találja a zsinór első említését de a képeken, mint p. Miksa 1570-ki nürnbergi mentének Jost Ámán által vagy Zrinyi Miklósnak az 1560–90 közt élt Jenichen Boldizsár által készített képén (V. ö. XXI. 2. és 58. 8., 55. 5.) már láthatók a zsinór jellemző sajátságai; ugyanerre az időre, a XVI. század második felébe tehető a torontálmegyei tomaseváczi ékszerlelet, melyben filigrános fülbevalók, melltűk, boglárok stb. mellett hat darab vitézkötéssel ellátott sujtásrészletet is találtak. (l. Arch. Ért. 1897. 247.). A hajviseletben tovább tartott a lengyeles divat, csakhogy, mint Schweiger Salamon 1584-ki útleirásában látjuk, a fejtetőn elől a homlokba lóggó üstököt hagytak, míg a század végén török módra már az üstök körül is kopaszra nyirták vagy leborotválták a hajat. (V. ö. 57. 9–10.)*
Boncz Ö. Arch. Ért. 1899. 104, 107. Vecellio. Habiti antichi et moderni. II. 415, 417, 420. Apor P. Metamorph. 350. Szalay Ág. Négyszáz magy. levél. 319–320. Erdélyi Országgyül. Eml. II. 179. Radvánszky B. Magyar családél. I. 103.
