Magyar viselet a XIX. században.

Teljes szövegű keresés

Magyar viselet a XIX. században.
A József uralkodására következett nemzeti visszahatás a magyar viseletet újra divatba hozta, a mely aztán kisebb-nagyobb hullámzással s itt-ott visszaesésekkel tartott 1867-ig. A nyugoti divat azért nem szünetelt ezen időszak alatt sem, kivéve az 1860–67 közti éveket, mente, bekecs, dolmány, atilla, csizmás vagy topánkás magyar nadrág, kalpag vagy darutollas pörge kalap mellett viseltek kaputrokkot, pantallót s magastetejű kalapot is akárhányan, de arra a negyvennyolcz előtti időkben gondolni sem lehetett, hogy országgyűlésen, megyegyűléseken, törvényszéken s bármiféle hivatalos eljárásnál ne kardosan s magyar ruhában jelenjék meg akárki is, a vidéki nemesség nagy zöme pedig meglehetős érintetlen maradt a nyugot-európai divat befolyásától.
A XIX. századbeli magyar férfiviseletet leginkább a hosszabb felöltők használata s a mérsékeltebb zsinórzás különbözteti meg az előbbi időszak divatjától, meg aztán a hajviselet.
Különböző felöltőnemek jöttek divatba a régi mente és dolmány mellett, melyeknek nagy részét valamely híres emberről nevezték el.
Legáltalánosabb ezek közt az atilla, melyről az eddig kutatásokat összegezve, azt írja Tóth Béla a «Magyar Ritkaságok» czímü munkájában (56–67. l.), hogy «atilla-mente» néven legelőbb gr. Dessewffy József említi 1817-iki bártfai levelében, aztán 15 évvel később a Társalkodó 1832-iki évfolyamában fordul elő «atilla-dolmány» név alatt s alig egy évtized múlva, 1841-ben már a porosz hadügyminiszter is elrendeli, hogy a gárda- és huszártisztek meghosszabbodott szárnyú dolmányának «atilla» legyen a neve, míg az osztrák hadseregben csak 1849 óta nevezik a dolmányt atillának. A függetlenségi harcz alatt az újonnan szervezett honvédezredek kávészinü, a nemzetőrök buzavirágszin atillát viseltek, vitézkötéses zsinórzattal. Az atilla nem más, mint a szabott derekú, testhez álló régi hosszú dolmánynak a felélesztése a XVIII. század végén s a XIX. század elején divatos, alig derékig érő kurta dolmány helyett. Ilyen dolmányban ábrázolja a Nádasdy-féle Mausoleum Attila hún királyt, a mely kép különböző reproductiókban országszerte el volt terjedve s kétségkívül ez adta meg a gondolatot arra, hogy ezt a dolmányformát atillának nevezzék. A negyvenes években nagy divatban volt a majdnem könyökig hasított s hurokzsinórral összekapcsolt bő újjú dolmány, minőt különösen Kossuth L. viselt. Az atillának egy czombig érő rövidebb és vitézkötéses zsinórzattal ellátott, a huszárok atillájához hasonló változatát huszárká-nak nevezték el; a név keletkezése a hatvanas évekbe tehető, Czuczor és Fogarassy szótárának 1864-ben megjelent II. kötete még nem vette fel a magyar szók közé.
Dolmány alatt ezek után már csak az egész kurta és sok gombos, pitykés, könnyű felöltőt értették, mely a század első tizedeiben ki volt hányva szarufás zsinórzattal; a hatvanas években a pitykés dolmánytól megkülönböztették a zsinóros dolmányt, mely utóbbit magyarkának is nevezték. Egyéb dolmányváltozatok, a hatvanas évek ma már teljesen elfelejtett rövid éltű alkotásai voltak még: a rövid árpádka s a hosszabb rákóczi és kazinczy, mely utóbbiak közül amaz bélés nélküli, emez bélelve volt.
A zrinyi-dolmányt a többitől felálló, egyenes gallérja különböztette meg a Zrinyi Miklós dolmányához hasonlóan, a hogy fenmaradt arczképein van ábrázolva. Ennek is gr. Dessewffy J. említett 1817-ki levelében van legrégibb nyoma. Aztán a Honművész 1833-iki évfolyamában (332. l.) találjuk említve, hol a divatosan öltözködő férfi csikos pantallóhoz fekete «zrinyi-dolmány»-t visel. A zrinyi-dolmány divatba hozatalára nyilván Körner T. tragédiája, a Zrinyi Miklós adta meg az impulsust.
A dolmányfélék közé tartozik még a dóka vagy dókány és a spencer vagy pencer is. A dóka a közép tiszavidéki magyarságnál, Halas és Szeged népénél, a Nagy-Kunságban és Nagy-Szalonta vidékén van elterjedve s általában egyszerű, gombos, kurta dolmányt értenek alatta; ugyanezt a ruhát a csallóközi magyarság dokánynak nevezi. A spencer, pencer vagy pencel alatt is ilyenfajta dolmányt értenek egyes vidékeken, eredetileg egy lord Spencerről elnevezett nyugoti divatú gombos rövid felöltő volt.
A bekecs lényegileg nem új ruhafajta, de nagyobb jelentőséget csak a múlt század vége felé nyert. Eredetileg bőrruha, még pedig hosszú gyapjú birkabőrből varrták s a ködmentől abban különbözött, hogy míg emez rövid, a bekecs hosszabb, derékba szabott, felső része testhez áll, alja pedig bő s gallérja, eleje, alja és újjai prémmel vannak szegélyezve. Egész a múlt század végéig megmaradt népies ruhának s úgy látszik, főleg a palóczoknál volt használatos, a kiktől a tót, cseh és lengyel, sőt a felvidéki német-szász parasztok is átvették; a cseh-tót «bekes», lengyel «bekiesza», német «bekesche», «pikesche» név alatt ugyanis mindig prémes magyar felöltőt értenek. Zieten huszárjaival a «pekesche» a poroszok közt is elterjedt s mint Tóth Béla írja, 1815 óta a német burschok hagyományos, rövid, bekecsszabású sujtásos, fekete bársony felöltőjét is így nevezik. A bekecs fokozatos elterjedése kétségkívül a mente megrövidülésével volt kapcsolatban. A XVII. századbeli hosszú téli menték divatja alatt a bekecs csak a magyar parasztság egy bizonyos részének volt a viselete s ez magyarázza meg, hogy a Nyelvtörténeti Szótárban nincs meg a szó, holott minden valószínüség szerint a középkori palócz-kún nyelvnek a maradványa, ép úgy, mint pl. a «csákó». A mikor azonban a mente rövid lett s mindinkább szokásba jött, hogy nem felöltve, hanem panyókára vetve hordták, másféle téli felöltőről kellett gondoskodni s így lépett a régebbi hosszú téli mente helyébe a középnemességnél a bekecs, melyet előbb bőrből, aztán természetesen posztóból is készítettek, a jellemző báránybőrbélés és prém azonban továbbra is megmaradt. A hatvanas években az egyenes gallérú bekecset a Csokonai Vitéz Mihály képein látható prémes felöltőről csokonainak keresztelték el.
A mily jó szolgálatot tett falun, nagy hidegben a bekecs, ép annyira alkalmatlan volt a városiaknál erős szaga miatt a birkabőrbélés. Így keletkezett a legújabbkori magyar ruházatban egy másik, a bekecsnél könnyebbfajta téli felöltő, melyet asztrakánnal prémeztek vagy szövettel szegélyeztek s a bélése is ebből állt. Ezt budának nevezték el, Buda vezérről, az «atilla», «zrinyi» mintájára s a most már csupán díszmagyar öltözethez használt mentétől abban különbözött, hogy a buda mindennapos téli ruha volt, az ujja soha sem volt rövid és bő, mint a mentéé, hanem hosszú és a karhoz simuló s nem volt derékba vágott, hanem egyfolytában szabták ki; zsinórozva volt, a kötött vagy karneol-gombokat hurokzsinórral gombolták össze s a gallér elejére nyakbavető zsinór volt erősítve. Panyókára vetve is hordták, mint a mentét. Czuczor-Fogarassy Szótára már említi a magyar nyelv szavai között. Sarkig érő, mellben szűk, alul bő változatát rákosnak nevezték.
A hatvanas évek egyik legelterjedtebb felöltői közé tartozott a deák-köpönyeg és deák-szűr (71. 8.). Térden alul érő zsákszabású, hosszú s bő felöltő volt rövid és bő ujjakkal s négyszögű, nagy gallérral. Kevésbbé volt ismeretes a kerek gubából alkotott hunyadi-szűr neve. A kivarrt pávaszemes, virágos, czifra szűr megmaradt népies viseletnek. (71. 3., 4., 20.)
A szűk és zsinórral kihányt magyar nadrág alakja a régi maradt, csak az elején levő kacskaringós sújtással körülszegett vitézkötéses zsinórzatban találunk több változatosságot, a miben különösen a hatvanas évek szabói remekeltek. A magyar nadrág mellett a pantalló is korán elterjedt, a mit a hetvenes évektől kezdve általánosan viselünk mindnyájan. Már a harminczas évek elején a magyar szabású bekecshez, dolmányhoz és atillához is hordták s a negyvenes években s a hatvanas évek kezdetén némi magyaros jelleget azzal kölcsönöztek neki, hogy alját hármas szarufazsinórral látták el. A 30–40-es években a pantalló alján talpalló volt, a mi a jelenszázad utolsó harmadától kezdve teljesen elmaradt. Egy zsákszövetből készült bő és alig bokáig érő változata kukoricza nadrág név alatt a népnél is elterjedt. Egy másik változatot a franczia háborúk alatt a huszárok honosították meg, a kik már a múlt század végső tizedeiben a régi salavárdira emlékeztető, oldalt végig gombos kamásnit is hordtak a parádés szűk magyar nadrágon kívül. Ezt a jelen század elején alul bőrrel borított pantallóalakú bő és oldalt gombos nadrág (rajthózli) váltotta fel, a mi aztán a 30–40-es években különösen a nemesek hadnagyainak (71. 1.), csendbiztosoknak, panduroknak, a megyei restollácziók híresebb korteseinek volt a jellemzőbb viselete. Csendbiztosok és pandurok még a hatvanas években is hordták. A rojtos, bő s alján sokszor selyemmel hímzett fehér gyolcs gatya csak kivételes alkalmakkor, pl. egy-egy nevezetesebb követválasztáskor (minő volt 1847-ben Pestmegyében Kossuth Lajosé), aztán szinpadon és álarczos- vagy jelmezes bálok alkalmával emelkedett ki a népviselet köréből. Csikósok s betyárok, valamint a függetlenségi harcz alatt egy pár új lovascsapat s a hatvanas években a pandurok sötétkékre festett vászongatyát is viseltek.
A borjúszájú és bőujjú ing a XVII. századbeli pánczélingnek a maradványa s csak a népnél, meg a kis nemességnél élt tovább. (71. 1., 6., 10.) A hetvenes évektől kezdve ez is kivesző félben van. A lehajtott nagy inggallért, a negyvenes évek ezen divatját, a hogy Kossuth Lajost is ábrázolja Eybl 1841-iki kőrajza (69. 4.), különösen Petőfi tette híressé s róla aztán Petőfi-gallérnak nevezték el.
A hetvenes évekig általános volt a csizma viselés, még a pantallóhoz is rendesen rövid- és puhaszárú csizmát hordtak. A magyar csizma szárának felsőrésze kemény volt, alja pedig puha, úgy hogy ránczot vetett, a mit a hatvanas években sámfázás által szabályos formába szedtek. Előbb a csizmaszár elől magasabb volt, mint hátul, ügy mint a XVII–XVIII. században s a térd alatt szívalakúan volt kivágva, alatta zsinóros rózsával és bojttal, a hatvanas években azonban a kerekre vágott csizmaszárak is nagy divatba jöttek és szegélyzetük rojttal volt ellátva. A csizma rendesen hegyes orrú s magas sarkú volt s a díszesebbeket fekete kordoványból készítették; piros, sárga és zöld csizmát már csak díszruhához hordtak; a vikszléder és lakkcsizmák főleg a hatvanas években divatoztak. Viseltek a magyar ruhához rojtos topánt is, különösen 1848 előtt, a mikor a juratusoknak ez volt a rendes viseletük. 1867 után a magyar viselettel együtt ez is kiment a divatból s ma már a díszmagyarhoz sem hordják, holott a harminczas-negyvenes években elég gyakran húztak rojtos topánt csizma helyett. (69. 1.) Az elől szíjjal összefűzött bakkancs Mária Terézia korától fogva a magyar gyalogságnak a rendes lábbelije; a népies viseletben leginkább a székelyeknél maradt fenn.
A föveg különböző nemesi közt legjobban elterjedt a köröskörül ernyős karimával ellátott pántlikás kalap, míg a süveg, kalpag és kucsma mindinkább háttérbe szorult. 1848 előtt a népnél a köznemességnél nagyon el volt terjedve a begyűrt tetejű s felhajtott magas karimájú kalap (71. 14., 6., 10.), mely a régi kuruczsüvegre emlékeztet; ebből alakult a hatvanas években a kerek kanász vagy csárdás kalap (69. 25.), melynek teteje csészealakú volt s karimája amahhoz hasonlóan fel volt hajtva, de nem olyan magas. A hetvenes évek vége felé rövid időre Kossuth-kalap néven ismét divatba jött; a tulajdonképeni Kossuth-kalap azonban, a minőt Kossuth Lajos viselt 1848-ban s később még Amerikában is, nem ilyen, hanem valamivel magasabb tetejű s ernyős karimájának csak a széle volt felhajtva; melléje strucctoll jött. (69. 3.) Egész a hetvenes évekig a kalapot is bokrétával diszítették, daru- és túzoktollal, árvalányhajjal (71. 20.), a népnél a pávatoll (71. 10.) meg a csinált virág is nagyon el volt terjedve. Az elálló széles nagy karimájú ú. n. tót kalapot a század első felében a nép hordta. A farkas- vagy rókabőrös, magas és oldalt lecsüngő vörösbársony leffentyűs kalpag a harminczas évekig volt divatban. Ettől fogva sokkal alacsonyabb lett s a felhajtott prémes karimájú, kúpalakú, bársonytetővel ellátott süvegeket kezdték használni, míg a kalpagnak a karimáját is bársonyból készítették. A nép télen fekete báránybőrből készült csúcsos és magas sipkát viselt, melyet közepe táján kissé begyűrt (71. 18–19.), ritkább volt a felhajtott karimájú báránybőr-sipka. A magas tetejű köcsögkalap, a cilinder, a harminczas-negyvenes években a dandy-világban eléggé el volt terjedve, a Bach-huszárok azonban 1850–60. közt annyira meggyülöltették, hogy a kiegyezés előtt merényletszámba ment, ha valaki cilindert tett a fejére; 1867 után azonban rohamosan elterjedt, ha jól tudom, legelőbb b. Eötvös József szállt szembe a nemzet előitéletével.
A pengős tarajú vagy gombos sarkantyú elmaradhatlan része volt a magyar viseletnek, melyhez a huszas évek táján egy újabb alkatrész is járult, az elől két végével kilóggó rojtos nyakkendő. (69. 1., 3., 25. 71. 1., 11.)
A haj-, bajusz- és szakálviselet időnként változott. A vuklis, czopfos haj egészen eltűnt, a fésűvel feltűzött s befont hajat azonban az idősebbek még a század első harmadában is viselték. A huszas években a félrövidre vágott, felálló vagy felborzolt haj volt divatban, ezt felváltotta a simára fésült s rövidre vágott haj, a harminczas-negyvenes években ismét nagyobbra növesztett hajat hordtak, melyet oldalt választottak el s hullámosan a másik oldalra, a halántéknál pedig előre fésültek. (69. 15.) Ugyanez a viseletmód tartott még a hatvanas években is (71. 8.), a mikor különben a középen elválasztott s kisütött hullámos hajviselet is divatozott. (71. 11.) A bajuszt a század első tizedeiben még sokan leborotválták, olyanok is, mint Nagy Pál, Kazinczy és Kölcsey, gr. Dessewffy József sat., de már a huszas években elterjedt a nyírt, rövid bajusz hordása (p. József nádor, a későbbi időkben Ghyczy Kálmán), míg a szakált egészen leborotválták; a harminczas években a bajuszt már nem nyírták, hanem hegyesre pödörték ki; a negyvenes években rendkívül elterjedt a körszakál, a minőt viselt Kossuth L., Széchenyi I., Wesselényi M., Szemere B., Vörösmarty M., Bajza J., Eötvös J. és még nagyon sokan; a hosszúra eresztett nagy szakál, minő volt Batthyány Lajosnak, Damjanics Jánosnak sat. 1848 óta jött ismét nagyobb divatba.
Úgy a férfiak, mint a nők 1848–49-ben nagyon hordták a nemzetiszinü pántlikából csokorszerűen készített vagy pántlikával szegélyezett s gyöngyből fűzött magyar czímeres kokárdát, a mit a 60–70-es évek tüntetései alatt is többször feltűztek.
A női viselet egész a hatvanas évekig nagyon a külföldi divat után indult, magyar ruhát a nők csak ünnepélyesebb alkalmakkor hordtak, a mikor is egészben véve a hagyományos régi formákhoz ragaszkodtak, csak a mente alakjában volt nagyobb eltérés, mely a férfimentéhez hasonlóan prémgallérral s körülprémezett hurokzsinórral összegombolható hasított bő ujjal volt ellátva. Egyébként pedig megmaradt a könyökig érő, bő ujju s kivágott ingváll, az elől pántlikával vagy gyöngysorral összefűzött ruhaderék s a csipkés kötény. Főkötőt azonban nem mindig hordtak az asszonyok, igen gyakran csak fátyolt tettek fejükre a magyar ruhához is, hogy a göndör fürtökben oldalt lecsüngő hajviselet kellő érvényre jusson. A harminczas években szokásos volt a szoknyát három-négysorosan rávarrt csipkékkel vagy pedig feltűzdelt apró virágcsokorral diszíteni. A negyvenes évek derekán jött divatba a honi ruha divatja, a mi fehér pettyes kék szövetből készült s legelőbb a védegylet bálján, a Zichy-nővérek, gr. Batthyány Lajosné és gr. Károlyi Györgyné, meg Kossuth Lajosné viselték. Szintén a harminczas-negyvenes évek divatjához tartozik a szines gyöngygyel, gyöngypálmákkal s rózsákkal kivarrt és himzett kézizacskók vagy ridicule-ók használata, a mit a nők rendesen maguk készitettek. A hatvanas években mindenfelé a magyar ruha járta, ez alól a női viselet sem képezett kivételt. A magyaros főkötőt vagy gyöngyös pártát, ingvállat és fűzös derekat, meg a sujtással és zsinórral kihányt prémes mentét országszerte viselték, sőt ez utóbbit a hatvanas évek dereka táján a franczia divat is átvette. Viszont nálunk az Eugenia császárné által divatba hozott abroncsos szoknya, a régi fardagály vagy verdigály terjedt el krinolon néven. (69. 23.) Házias használatra a viganót is hordták. Mint minden időben, a hatvanas években is hatással volt a férfiviselet a női felöltőkre. A mente mellett voltak női atillák, ép úgy kihányva zsinórral és sujtással, mint a mente s ezenkívül a rövid, bő ujjú galléros deák-szűrnek is volt egy megfelelő női ruhadarabja. (V. ö. 69. 22.) A kerek csárdás kalapok szintén nagyon el voltak terjedve (69. 21–22.)*
Tóth B. Magy. ritkaságok. 56. s köv. ll. – Simonyi Zs. Ruhadivatok emléke. (Pesti Napló. 1899. 1. sz.) – Floridor: Régi divatok. (Egyetértés. 1900. jan. 30.) – Bikkesy J. A magyar és horvátorsz. legnevez. nemzeti öltözetek. Kiadta Timlich K. Bécs. 1816–20. – Tudományos Gyüjt. 1829. II. 114. V. 128. 1830. III. – Honművész. 1833–41. évf. A dókára l. Szinnyei J. Magy. Tájszótár. I. 410–411. Czuczor Gergely és Fogarassy J. A magyar nyelv szótára. I. 1262. A bekecsre Tóth B. id. m. 65. l. Magyar Nyelvőr. XVII. 1888. 533. A palóczoknál a «bekecs» a jobb módu házasemberek felöltője s gyapjával befelé fordított hosszu gyapjas juhbőrből készül, színe mézeskalács barna vagy a jobb móduaknál hófehér s gallérja, eleje, alja s újjai fekete vagy sötétszürke göndör prémmel szegélyezvék; a derékon alul eső rész bő s hullámos fodrot vetve eláll a deréktól. Istvánffy Gyula az Ethnographia. IX. 1888. évf. 5. füzetében, 369. l. – A szó eredetére l. föntebb a 44. jegyzetet. – Sötétkék inget és gatyát viseltek a Hunyady-huszárok és Rózsa Sándor szabad csapata, míg a komáromi csikós csapat viselete fehér lobogós ing és gatya volt. L. Gracza György: Az 1848–49. magyar szabadságharcz tört. III. 18. s köv. ll. A többire l. a divatmelléklettel ellátott egykorú lapokat, ú. m. a negyvenes évekből a Honművészt, Honderüt és Pesti Divatlapot; az ötvenes évekből a Délibábot, Divatcsarnokot, Nefelejcset, Napkeletet és Nővilágot; ezekhez járulnak a hatvanas években: a Családi Kör, Pesti Hölgydivatlap, A Divat és Magyar Bazár.
De a magyar viselet ép oly rövid ideig tartott, mint a krinolin divatja, 1867 után eltünt mindegyik s azóta csak egy-egy nagyobb ünnepély alkalmával van alkalmunk látni egy-egy magyar női ruházatot.
Három évtized óta a legújabb párisi, bécsi, berlini, meg londoni divat a jelszó. A budapesti divat ezt utánozza, a vidék pedig a budapesti divat után indul.
A magyar viselet, különösen a nőknél, már a nép közt is veszendőbe indult.

 

 

A témában további forrásokat talál az Arcanum Digitális Tudománytárban

ÉRDEKEL A TÖBBI TALÁLAT

Arcanum logo

Az Arcanum Adatbázis Kiadó Magyarország vezető tartalomszolgáltatója, 1989. január elsején kezdte meg működését. A cég kulturális tartalmak nagy tömegű digitalizálásával, adatbázisokba rendezésével és publikálásával foglalkozik. Alapítója és tulajdonosa, Biszak Sándor.

Rólunk Kapcsolat Sajtószoba

Languages